| « A hadművészet állapota és fejlődése Mária Terézia és II. József idején, 1740-től 1792-ig. | KEZDŐLAP | 2. Az egyes államok hadügyének rövid jellemzése. » |
A harmincéves háború óta az állandó hadseregek intézménye folytonosan tovább fejlődött és az álló, vagyis hivatásos seregek voltak azok az eszközök, amelyekkel tulajdonképpen nem a népek, hanem az uralkodók és kormányaik küzdöttek egymás ellen. A hétéves háborút követő majdnem 30 évi békés időszakban igyekeztek ugyan a legutóbb lezajlott háborúk tapasztalatait kiaknázni s azok alapján még további haladást elérni, de ez számottevő változásokat nem idézett elő.
Kiegészítés. A leírt időszakban a seregeket önkéntes toborzás útján állították ki, de ez tulajdonképen mindama hadképes egyének kényszertoborzásából állott, kik nem tartoztak a katonaszolgálattól mentes, kiváltságos osztályhoz. Ez a kényszertoborzás lassanként a legtöbb államban rendes állítássá változott át, mely végre az esetenként kijelölt vidékek részéről bizonyos számú újoncjutalékok kiállításában nyilvánult meg.
A szolgálati időt rendszerint élethossziglannak tekintették és békében nemcsak arra ügyeltek, hogy a toborzottak teljes szolgálatképesek, hanem arra is, hogy erkölcsileg kifogástalanok legyenek; háborúban ellenben mindkét tekintetben nem ritkán elnézők voltak.
A kiegészítés körül mutatkozó nehézségek alkalmával, kivált Poroszországban, még hadifoglyokat is soroztak be a hadseregbe. A pénzbeli megváltás és helyettesítés a legtöbb államban meg volt engedve és egyes osztályok, így főkép a nemesség, a papság, továbbá egyes polgári funkcionáriusok, minden kényszerállítás alól ki voltak vonva.
Némely államban egyes hadjáratok tartamára az álló hadsereg mellett milic-sereget is alkalmaztak, de ez rendszerint csekélyebb létszámú volt.
Általában véve csakis Poroszország lépett be ebbe az időszakba teljesen hadképes, jól szervezett és emellett elég jelentékeny számú sereggel is. Az e seregek által elért nagy sikerek, melyek elsősorban II. Frigyes hadvezetési művészetén, valamint a porosz seregek kíválóságán alapultak, voltak indítói okai annak, hogy majdnem mindenütt a porosz hadügynek sok helyen szolgai utánzása kapott lábra.
Fegyvernemek. A gyalogság különféle nemekre való osztás által új tagozást nyert. Általában véve nehéz vagy sorgyalogságot (muskétások és fusilier-ek) és könnyű gyalogságot különböztettek meg. Előbbinél azonkívül a legderekabb embereket gránátos osztagokba egyesítették, melyek csak belső értékük által különböztek a sorgyalogság többi osztagaitól, de ép e tulajdonságuknál fogva a gyalogság legértékesebb részének, magvának tekintették őket. A főkép menetbiztosító, előőrsi és szétszórt harcmódra alkalmazott könnyű gyalogság – vadászok (Jäger, Scharfschützen), pandúrok, horvátok stb. elnevezés alatt – eleinte csak mint a háború tartamára felfogadott harcos csoport szerepel.
Hasonlóan a lovasság is nagyban véve két nemre, a nehéz lovasságra – vértesek és karabélyosok – és a könnyű lovasságra – huszárok, lovasított vadászok és dsidások – tagozódott. Előbbi, nehéz fajtájú lovakkal lovasítva, alkotta a tulajdonképpeni csatalovasságot; az utóbbi, a könnyű felszerelésű, ellenben főkép a biztosító és felderítő szolgálatban, továbbá a portyázásokkal kapcsolatos úgynevezett kis háborúban nyert alkalmazást. Középnehéz lovasságnak a dragonyosokat tekintették; ezek lovasított gyalogság-számbamenő eredeti jellegüket idővel teljesen elvesztették.
A legnevezetesebb és legfontosabb haladást ebben az időszakban a tüzérség mutatta fel és pedig úgy elméleti, mint gyakorlati téren. A tábori tüzérséget már mindenütt elkülönítették az ostrom- és a vártüzérségtől. A lövegek ürméretét, hosszúságát és súlyát már minden tüzérségi nem számára külön állapították meg. A tábori lövegek súlyapasztása folytán azok mozgóképessége lényegesen fokozódott. E tüzérségen belül nehéz (Positions-Geschütze) és ezredlövegeket (Regiments-Geschütze) különböztettek meg; a tábori lövegek legnagyobbika a tizenkét fontos volt. A nehéz ütegek mellé hajítás céljából tarackokat adtak. Az ostrom- és vártüzérség keretén belül kivált a mozsarak játszottak nagy szerepet. A lövegeket jobb szerkezetü lövegtalpakkal, vastengelyekkel és különféle célszerű irányzó készülékekkel látták el. Nagy előmenetelt és haladást tettek továbbá a lőpor előállításának módjában, a lövés elméletének tudományos és gyakorlati megalapozásában, a lövegek irányításában, valamint a lövedékek előállításában és alkalmazásában.
A lövegeket nagyobbára e célra katonailag szervezett külön fogatok továbbították, ami még jobban hozzájárult a tüzérség hadmozgadozási képességének fokozásához. Egyes államokban már külön lovagló és kocsizó ütegeket állítottak fel.
Figyelemreméltó ebben az időszakban a tábori lövegek számának folytonos emelkedése, ami a tüzérségi vonatnak jelentékeny nagyobbodását vonta maga után.
Az időszak kezdetén a tüzérség még nem örülhetett valami nagy tekintélynek, most azonban e téren annál nagyobb haladás mutatkozott, ami főleg ama mindjobban meggyökeresedő véleményen alapult, hogy ennek a fegyvernemnek megfelelően hatásos alkalmazása csak úgy várható, ha annál elméletileg is kíválóan képzett egyének nyerik beosztásukat. Ennek következtében most már a tüzérség tekintélye folyton emelkedett s fontosságának felismerése mindjobban útat tört magának. Meg kell azonban említenünk, hogy magában a fegyvernemben a tudákosságnak egy neme ütötte fel tanyáját, úgy hogy az sokszor a többi fegyvernemek fölött álló, azoktól teljesen elkülönített kasztnak tekintette magát. Ez a kíválóan harcászati alapon nyugvó fegyvernem eszerint most már, mindenesetre alkalmazhatóságának rovására, elsősorban műszaki csapatnak kezdte magát érezni, mely hibás és előnytelen nézetet leküzdeni egy későbbi időszaknak jutott osztályrészül.
Műszaki csapatok gyanánt szerepeltek ebben az időszakban: aknászok, árkászok, hidászok és ideiglenesen, eleinte csak a hadjárat tartamára, utászok. A műszaki csapatok mindezen nemei már teljesen katonailag voltak szervezve és részben teljesen önálló osztagokba alakultak, részben pedig, így kivált az utászokat, a tüzérségi alakulásokhoz csatolták őket.
A tábori hídépítés szintén jelentékeny tökéletesedésen ment keresztül és pedig úgy az anyagot illetőleg, mint a hidászoknak az átkelők gyors helyreállításában való iskolázása tekintetében (fa- és bádogpontonok, futó-hidak stb.).
Most már valamennyi hadseregben szervezték az egészségügyi szolgálatot, melynek élén jól kiképzett orvosok álltak. Épígy mindenütt voltak már, bár általában véve még tökéletlen és ki nem elégítő számú kórházi berendezések is.
A legfontosabb anyagok tovaszállítására a legtöbb seregben már katonailag szervezett vonatügyet találunk. De a meglevő vonatjárműveket bérelt lovak és előfogatok által továbbították, sőt nem ritkán az egész vonat teljesen bérelt kocsioszlopokból alakult.
A fegyverzet a gyalogságnál szuronyos puskákból, továbbá kardokból állott. A puskák az azelőtti időhöz képest könnyebbekké és tökéletesebbekké váltak s azonkívül kovalobbantyúkkal, később pedig mindenütt vastöltővesszőkkel látták el őket. A könnyű csapatok itt-ott kettőscsövű puskákkal voltak felszerelve. A fegyvereket kivétel nélkül töltényekkel töltötték meg, melyekből minden harcos 50–60 darabot vitt magával a tölténytáskában. A tüzelőgyorsaság az akkori viszonyokhoz képest meglehetős nagy volt; ügyes emberek percenkint 5 lövést is tudtak leadni. A lövésben való oktatásra az eddiginél jóval nagyobb súlyt fektettek.
A lovasság fegyverzete általában ugyanaz volt, mint az előző időszakban, és görbe kardokból, egyenes pallosokból, a dsidásoknál ezenkívül pikákból, továbbá tűzi lőfegyverekből állott. Védőfegyverül a vértesek némely seregben a vértet, más lovas fegyvernemek ellenben a sisakot használták.
A tüzérlegénység, továbbá a műszaki csapatok nagyobbára könnyű kardot viseltek, utóbbiaknak gyakran flintájuk is volt.
A tisztek hajlított vagy egyenes kardot (Säbel, Degen), a gyalogosok ezenkívül még kelevézt, továbbá rangjukhoz képest egy arany vagy ezüst rojtokkal övezett botot viseltek. Az altiszteknek gyapjúrojtos botjuk volt.
Egyenruha, tábori jelvények. A seregeket már mindenütt egyenruhával látták el. Nagyban véve nagyobbára egy háromszögű, különböző sujtásokkal ellátott nemez kalapból, meglehetősen hosszú, elől nyitott kabátból (Kaputrock), melynek gyakran különböző színű sujtásokkal ellátott mell- vagy ölrésze volt, továbbá szűk nadrágokból és magas gomboló harisnyából (Kamasche) állott. Köpenyt egyáltalában nem használtak, csak egyes lovas osztagoknál volt meg az úgynevezett kerékköpönyeg (Radmantel). Egyes csapattestek (huszárok, dsidások, pandúrok) nemzeti öltözetet viseltek. A hajat hajporozták és rövid cibakba (Zopf) fonták. A széles bőrsallangon lógó nagy tölténytáskán kívül minden embernek még egy böröndtáskája is volt.
Tábori jelvényül minden zászlóalj zászlót, minden lovas ezred pedig lovas lobogót (Standarte) vitt magával.
Zenekarok. A dobokon, trombitákon és sípokon (Querpfeifen) kívül ezen időszakban egyes csapattesteknél már teljes katonai zenekarok is működtek.
Kiképzés. Az egyes embernek, továbbá egész osztagoknak a harchoz, nemkülönben a háború különböző mellékcéljaira való kiképzése a legkisebb részletekig mindent szabályozó utasítások szerint történt. A harcmodornak különleges módja, mely mellett az egyes egyének önállóan egyáltalában nem juthattak érvényre, az egyes embernek az arcvonalban való feszes kiképzését követelte, amit végtelenül behatóan oktatás és begyakorlás tárgyává is tettek (Drill). A fegyverek használatát, az osztagokban való gyakorlatot, a hadmozdulatokat, mozgadozásokat, alakváltozásokat úgy kisebb, mint nagyobb testekben, az utasítások a legkisebb részletekig szabályozták és azokat a lehető legpontosabban kellett végrehajtani, ami természetesen hosszas iskolázást és gyakorlatozást igényelt.
Békében a csapatok behatóbb kiképzése céljából gyakorló táborokat állítottak fel, melyek nem ritkán kéj- és pompáskodó táborokká fajultak el. A csapatoknak gyakran komplikált mozgadozásoknak teljesem egyforma kivitelben való begyakorlása gyakran a háború szellemével össze nem egyeztethető parádéskodásra és pedánsságra vezetett, ami kivált a hétéves háborúra következő hosszú békeidőszak alatt nagyobbára túlzott formaiasságban jelentkezett.
Jól használható derék tisztek kiképzése céljából majdnem minden államban tisztképző intézeteket állítottak fel, sőt itt-ott altisztképző iskolákkal is találkozunk már. A céltudatos, szisztematikus katonai képzés ügye általában véve ezen időszaknak köszöni szilárd alapját és észszerű fejlesztését.
Katonai irodalom. Ezen időszaknak katonai irodalma a katonai tudományok minden ágát ölelte fel. Kivált harcászati és hadászati kérdések élénk megvitatás tárgyát képezték és ugyancsak nagy figyelmet fordítottak a hadtörténelem tanítására és a klasszikai ókor katonai műveinek terjesztésére. Ezen időszak végén kíváló fontosságú harcászati kérdés gyanánt annak eldöntése szerepelt, vajjon a sekély vagy a mély alakzat, a sor- vagy az oszlopharcászat előnyösebb-e, és vajjon a tűznek előny adassék-e a szurony alkalmazása fölött? Mindezen kérdések élénken foglalkoztatták az elméket. Az élénk vitatkozás Franciaországban a Metz és Vassieux melletti gyakorló táborok felállításához vezetett, melyek a vonalharcászat mellett döntöttek.
Topografia, kartografia. Igen alapos és sokat felölelő munkálkodás észlelhető ebben az időszakban a topografiának és kartografiának terén is.
Fegyelem, rend. A porosz sereg már ezen időszak kezdetén szigorú fegyelem és rend által tűnt ki, míg a többi államok seregei e tekintetben viszonylag többé-kevésbbé jobban vagy rosszabbul állottak. E tekintetben a viszonyok lassanként minden seregnél javulást mutattak. A seregek szelleme általában véve, egyes dicséretreméltó kivételektől eltekintve, nem valami jó lábon állott; szökések igen gyakran és nagy számban fordultak elő, ami mindenesetre a seregek kiállítási módjával szoros kapcsolatban állott.
Tiszti állások. Egyes seregekben ez időszak kezdetén még mindig a tiszti rendfokozatok megvásárolhatása dívott, de ez a szokás hovatovább mindinkább megszűnt, kivéve Angliát, ahol az a XIX. század második feléig fentartotta magát. A tábori seregek vezető helyein a személyek már a most is dívó rendi fokozatokban és állásokban nyertek alkalmazást. A hadvezérek és magasabb seregvezetők segédjei gyanánt, különleges, ezen szolgálatra külön kiképzett közegek nyertek beosztást, kik összességükben a főudvarmesteri törzset (General-Quartiermeister-Stab) vagy a vezérkart (Generalstab) alkották. Ezek a közegek békében főleg katonai tudományos és kartografiai kérdésekkel és munkálatokkal foglalkoztak, a háborúban számukra kijutó szolgálatokban azonban különleges kiképzést még egyelőre nem nyertek.
Kitüntetések. A kitüntetéseket általában bőkezűen osztogatták. Ezek rendjelvényekből (1748-ban a katonai Mária Terézia-rend Ausztriában, 1769-ben a Szent György-rend Oroszországban), melyek néha pénzadományokkal voltak egybekötve, vagy tisztán pénzadományokból és előléptetésekből állottak.
Katonai közigazgatás. A katonai közigazgatást minden államban tökéletesítették és azt mindenütt szorosan körülírt utasítások szabályozták, miből annak egyes ágaiban nehézkes és aggályos bürokratizmus keletkezett. Legjobban működött a katonai közigazgatás már az időszak kezdetén Poroszországban. Ausztriában az eleinte szintén felette komplikált és a legkülönfélébb visszaélésekre alkalmat nyújtó közigazgatási viszonyokat Mária Terézia és II. József szigorúan rendezte, míg Franciaországban ebben az irányban a forradalom kitöréséig haladás nem igen volt észlelhető.
Zsold. A csapatok zsoldja általában véve alacsony volt, de legalább mindenütt elég rendesen szolgáltatták ki.
Élelmezés. Igaz, hogy a múlt időszakban bevezetett raktár-élelmezési mód a harmincéves háborúban dívó rendetlen, nagyobbára dúlássá és fosztogatássá elfajult harácsolást háttérbe szorította, de most a jelen időszakban a raktár-élelmezés olyannyira komplikált élelmezési nemmé vált, hogy a hadviselésben döntő tényezővé válván, a hadműveleteket előnytelenül befolyásolta, amennyiben minden öt menet után a további előnyomulást be kellett szüntetni, hogy a csapatok ellátása és az utánszállítás biztosítása céljából egy-egy új raktárt és tábori sütődét állítsanak fel (ötmenet-rendszer). A seregek ellátását teljesen ezekre a raktárakra és sütődékre alapították, miután államjogi és magánjogi aggályok az illető vidék termékeiből való ellátást megengedhetetlennek tüntették fel. Utánszállítás tárgya csak a kenyér és a lótáp volt, miután minden egyéb szükségletüket a katonáknak saját maguknak kellett nem valami bőségesen kiszabott zsoldjukból beszerezniök.
Rokkant-ellátás. Szolgálatképtelenné vált katonák ellátására rokkantak háza, továbbá alapítványok, rokkantak alapja és rokkantak pénztárai szolgáltak.
Igazságszolgáltatás. A katonai igazságszolgáltatás igen szigorú és teljesen rendezve volt. Az igazságszolgáltatást külön katonai bírói kar gyakorolta. Az időszak elején még mindig barbár fenyítések voltak napirenden; ezek az időszak vége felé jelentékenyen veszítettek keménységükből.
Tagozás. A gyalogság 1–4, rendesen pedig 2 zászlóaljból álló ezredekre tagozódott. Minden zászlóalj 4, 5 vagy 6–12 századból állott, melyek egyike gránátosokból alakult. E gránátos századokat háborúban gránátos zászlóaljakká egyesítették. Minden század 2–4 szakaszból állott. Az ezredek létszáma 500 és 4000 ember között váltakozott, a századoké 50 és 125 fő között. Általában véve legerősebb ezredei voltak Ausztriának és Poroszországnak, a leggyengébbek Franciaországnak.
A lovas ezredek svadronokra és századokra tagozódtak; 2 század egyenként 80–100 lovas alkotott egy svadront; 2–2 svadron egy lovasosztállyá vonatott össze. A svadronnak kettéosztása esetén minden rész század (compagnia) nevet viselt. A lovas ezredek létszáma 1000 és 1200 lovas között váltakozott. E fegyvernemnél is Ausztriának és Poroszországnak voltak a legerősebb, Franciaországnak a leggyengéb osztagai.
A tüzérség tagozása és beosztása tekintetében megemlítendő, hogy minden gyalogzászlóaljhoz 2 zászlóalj-löveg (háromfontos, később hatfontos lövegek és egy hétfontos tarack) nyerte beosztását. Az üteglövegek hat- és tizenkétfontosak voltak és a (hatfontos) lovas lövegekhez hasonlóan 8 vagy 10 lövegből – ezek között 2 tarack – álló dandárokban vagy ütegekben nyertek alkalmazást. Minden dandár vagy üteg mellé kiszolgáló legénység gyanánt egy tüzérszázadot osztotak be; ezenkívül fedezetül külön csapatokat rendeltek ki.
A harc- és hadviselés módja. A tűzi lőfegyverek tökéletesbítése már az elmult korszakban a pika teljes kiküszöbölését és sekély, vagyis oly gyalogsági harcalakzatok felvételét eredményezte, melyek a tűznek jobb kihasználását tették lehetővé. A jelen időszak főharceszköze zárt osztagok gyalogsági tüzében állott. Egyedül ezzel iparkodtak az ellenséget leküzdeni és azt legalább annyira megrendíteni, hogy végre a szuronnyal való támadásnak, vagy az azzal való fenyegetésnek, esetleg a lovasság rohamának már nem állott ellen. Ehhez képest a gyalogság harcformái hosszú fejlődött vonalat mutatnak fel, eleinte 3 vagy 4, később kizárólag 3 soros mélységgel. Ezzel karöltve járt a gyalogságnak a gyors töltésben és tüzelésben, valamint kisebb és nagyobb osztagok össztüzében, kivált pedig a szakasz- (peloton) és zászlóalj-össztűzben való beható kiképzése.
A harcvonalaknak egymás mellé állított fejlődött zászlóaljakból való megalakítása természetesen csak már az ellenséghez közel jutva volt elrendelhető, mivel ily, több ezer lépésnyi hosszú vonalaknak hosszabban tartó rendezett előrevitele lehetetlenségnek látszott. Viszont nagyon közel az ellenséghez sem volt szabad ezt a harcalakzatot felvenni, mert ez esetben már nem lehetett volna a saját erőt az ellenség arcvonalához, illetve oldalához a kívánt kedvező viszonyba hozni. Az utóbbi kívánalom fejlődött vonalakkal végrehajtott 4–5 kilométer hosszú mozgadozásokat, továbbá a csapatoknak a menetelésben, a hadmozdulatokban és felvonulásokban való nagyfokú ügyességét és gyakorlottságát tette szükségessé. A hadmozgadozások ilyenformán kissé egyoldalúakká, sablonosokká és mesterkéltekké váltak; a percenkénti 70–75 lépésnyi lassú ütem a mozdulatokat szabályosakká tette ugyan, de az alakzatokat egyszersmind igen merevekké, majdnem félszegekké tette, melyeknek elsajátítása és begyakorlása vasfegyelmet és hosszú éveken át tartó, beható kiképzést igényelt. Igaz, hogy a katona ebben az időben 10–20 évet, sőt még ennél is többet töltött tényleges szolgálatban, s így ez az eljárás lehetővé vált, de ez célszerű és előnyös még sem volt, mert mint a görög phalanx, úgy a vonalharcászat szép alakzatai is rögtön széjjelmáltak, mihelyt a mozdulatokat födött vagy átszegdelt terepen kellett végrehajtani. Ezért a küzdő felek a harchoz már jó előre alkalmas harcmezőket, vagyis nyilt lapályokat, vagy legfeljebb hullámos dombvidéket kerestek; helységeket, erdőket és egyáltalában a nagyon erősen átszegdelt terepet a csatához elvileg és a lehetőséghez képest kerülték, vagy ha a hadakozásra különben alkalmas területen egyes ily részek előfordultak, akkor azokat könnyű csapatokkal rakták meg, miután azoknak a lövészeten alapuló harcformái kevésbbé merevek, és az effajta terephez jobban alkalmazkodók és hozzásimulók voltak.
Vonalharcászat. A fentemlített kívánalmak és tekintetek az úgynevezett vonalharcászat kialakulásához vezettek, melynek lényege abból állott, hogy a seregek nemcsak a harcban, hanem a menetek és a nyugvás alatt is, szabályos, meghatározott alakzatokat vettek fel. Ezektől semmi körülmények között sem tértek el. Ezek szerint a sereg az ellenséget óriási kiterjedésű, három sorral alakított és két harcvonalba tagozott fejlődött vonalban közelítette meg, melyben a zászlóaljak egymás mellett 20 lépés térközzel állottak; e térközökbe állították a zászlóalj- (ezred-) lövegeket; a szárnyakon a két harcvonal között 1–1 zászlóalj állott, mely menetközben oszlopalakzatban volt, ha pedig harcra került a dolog, gyorsan kifelé fejlődött.
A hadviselésnek ezt a vonalharcászatnak nevezett módját II. Frigyes emelte igen nagy tökélyre és az általa elért igen szép sikerek folytán azt hamarosan Európa majdnem minden állama elfogadta. Amily egyszerű volt ez a harcmód eredeti formájában, ép oly komplikálttá vált az később a hétéves háború után a háborús tevékenység lényegével ellenkező számos mesterkélt formaság felvétele révén.
A vonalharcászat Poroszországban. II. Frigyes ezt a hadakozási és harcformát mindjárt az első sziléziai háborúban, 1743. évi szabályzatával nagyban véve következőleg szabályozta: harcászati alosztály nála a peloton volt; ebből kettő egy osztályt, – 8, később 10 egy zászlóaljat alakított. A peloton 3 sorba állított 50–70 emberből állott. Harcállásban minden zászlóaljnak pelotonjai egymás mellett fejlődtek. Ebben az alakzatban kellett vállazott fegyverrel, 76 lépéssel percenként, az ellenség ellen támadólag előnyomulni. A harc maga a fejlődött zászlóaljaknak álló helyben, előnyomulásban vagy visszavonulásban való tűzharcából állott, miközben elvileg csak pelotontűz, esetleg zászlóaljössztűz és csak kivételesen osztályössztüzek adattak. Az össztüzek, minden esetre a találatok és a lőszabatosság rovására, igen gyorsan követték egymást (percenként kb. 5 lövés). A tüzet közeli távolságra, 130–150 lépésnyire nyitották meg és ekkor az már döntőleg is hatott; erre aztán, ha még szükség volt rá, a szuronyroham következett. Az előnyomulás a csatatérre vagy annak közelébe, ahol aztán fejlődött vonalakba mentek át, peloton szélességű több oszlopban történt; ezeket különböző, gyakran felette komplikált módon alakították meg s azután azok újból felfejlődtek. Kivált a későbbi időszakban már olyannyira komplikált hadmozdulatok voltak előírva, hogy azokat a harcmezőn már végrehajtani sem lehetett s állítólagos céljuk csupán az volt, hogy a csapatok hadmozgadozási képessége és ügyessége fokoztassék.
A vonalharcászat a többi államokban. A többi államok seregei hova-tovább mind elfogadták ezt a porosz harcmodort, még pedig csak igen csekély változtatásokkal. Ausztria zászlóaljait három két-két századból álló osztályból alakította; minden század 4 szakaszból (peloton) állott. A felállítás 4, később 1757 óta, 3 sorban történt. A hadmozdulatok, evolúciók eleinte felette komplikáltak voltak, míg végre azokat Daun s később főleg Lacy 1770-ben jóval egyszerűsbítette. – Franciaországban a gyalogságnál ezen időszak kezdetén majdnem minden ezredben más és más gyakorlatozási mód dívott. A felállítás 4–5 soros volt. A tüzelés soronként, még pedig nyitott sorokkal történt, mi mellett az első sor térdelt, a többiek pedig fokozatosan az elsőbe vonultak be. A kiképzés felette hiányos volt. A gyalogság mindenekelőtt a zárkózottságot, a mozgékonyságot és kivált a fegyelmet nélkülözte. Csak sokkal később, mint a többi hadseregek, és 1764-től 1775-ig a mély és sekély felállítás előnyei felett folytatott hosszadalmas vita után fogadta el a francia hadsereg is a porosz harcformát. – Oroszországban eleinte, 1762-ig, az előbbi időszak harcformája dívott és csak nagyon későn mentek át a porosz harcmodorra. Suvarov befolyása folytán Oroszországban a szálfegyver, a szuronyroham, igen magas jelentőségre tett szert. (Jelmondata: „a golyó balga, csak a szurony az igazi teljes ember”). Ehhez képest a gyalogság támadó alakzata mély oszlopalakzatokat mutatott fel.
A lovasság harcfelállítása eleinte minden államban három, később két sorban történt. A századok (svadronok) egymás mellett fejlődtek, vagy semmi, vagy csak kis térközzel (attaque en muraille). A tisztek az arcvonal előtt és mögött állottak, csupán Franciaországban magában az arcvonalban. Minden mozdulat gyors ütemben történt; a rohamot lövés nélkül, csupán szálfegyverrel kézben, vágtában hajtották végre.
Valamint anyagára, úgy alkalmazására nézve is az osztrák volt ezen időszak legjobb tüzérsége. A zászlóalj-lövegek rendesen a zászlóaljak jobbszárnyán állottak; a lemozdonyozás az ellenségtől 500 lépésre történt s a tüzelést erről a távolságról kezdték meg. A gyalogság, előnyomulása alkalmával a lövegeket magával ragadta, hogy azok a gyalogság tűzkörletében kartácsokkal hassanak. Az üteg-lövegeket, rendszerint több ütegbe alakítva, a csatavonal közepén és szárnyain alkalmazták.
Menetek. Ellenség közelében a hadsereg meneteit mindig több oszlopban, egymástól legfeljebb 4–5 kilométernyi távolságban haladó párhuzamos útvonalkon (gyakran csak oszloputakon) hajtotta végre. Ilyenformán a sereg mindig harcképes állapotban volt és a kisebb oszlophosszúságok és az ezáltal a meneteken beálló csekélyebb súrlódások folytán gyorsabban is juthatott előre. Földerítő lovasság ritkán előzte meg a sereget s rendszerint csak könnyű csapatokból álló elővédet toltak előre. Távol az ellenségtől a seregek rendszerint csak egy oszlopban meneteltek, ami az egy parancsnok vezetése alatt egységesen működő erők aránylag nem túlnagy, legfeljebb 70–80 ezer főnyi létszámánál fogva nagyobb nehézségeket nem támasztott. A nagy oszlopon b elül a gyalogság és lovasság rendszerint külön-külön oszlopokban menetelt; a gyalogsági oszlopokban a zászlóalj-lövegek közvetlenül zászlóaljaikat követték. Az üteg-lövegek a vonattal, főleg a sereget a vonat élén követő tábori sütődékkel egy oszlopot alakítva, vagy pedig osztályokra osztva, egy-egy gyalogsági oszlop végéhez csatolva meneteltek.
Éjjelezés. Az éjjelezés mindig táborokban, rendszerint sátortáborokban történt, mivel attól tartottak, hogy laktáborozás, vagyis helységekben a lakosságnál történő elhelyezés révén a csapatok könnyen kisiklanak parancsnokaik kezéből és hogy ily éjjelezési mód mellett a szökések még nagyobb arányokat ölthetnének. Az ellenségtől távol a csapatok mély felállításban, később már jobban összevonva, de még mindig mély alakzatokban s végül az ellenséghez közel jutva, fejlődött csatarendben táboroztak.
Harcfelállítás. Az ellenség megközelítése. Harcrendben a csapatok két harcvonalban állottak és néha, kivált Ausztriában, tartalék-harcvonaluk is volt, ely azonban nagyobbára csak könnyű csapatokból állott, és a két első harcvonalhoz viszonyítva, melyek erőre nézve egyformák voltak, gyenge volt. Az első két harcvonalban a gyalogság a középen, a lovasság a két szárnyon vagy esetleg a gyalogság mögött állott fel. Mindegyik harcvonal két gyalog és két lovas szárnyra, valamennyien külön parancsnok alatt, tagozódott. Előnyomuláskor elővéd gyanánt nagyobbára könnyű csapatokat alkalmaztak, melyek gyakran a harcban is előretolt viszonyban maradtak. Az előllevő gyalogsági harcvonal szárnyai mögött a rendszerint oszlopba alakított (en potence) gránátos zászlóaljak nyerték beosztásukat.
Az előnyomulást az ellenség felé, miután előzőleg a menetoszlopokból a csatavonalat szabályszerűen megalakították, vagy teljesen kiigazított arcvonallal, lépést tartva és a legszigorúbb rendben, vagy zászlóalj-lépcsőkkel az egyik szárnyról 50 lépésnyi lépcsőtávközzel, sokszor valamely oldal felé eszközölt egyidejű húzódás mellett hajtották végre. Ezáltal a támadó szárny előbbre került, a másik ellenben hátramaradt s így támadt az úgynevezett ferde csatarend. Miután a saját támadószárny a megtámadandó ellenséges szárnyat túlszárnyalta, a had parancsnoka a bekanyarodást rendelte el, mire az előnyomulás az ellenséges szárny felé folytonos tüzelés közben kezdetét vette. Az ellenség ama törekvését és kísérleteit, hogy új, a támadóval párhuzamos arcvonalat alakítson, az előllevő arcvonalnak és a lovasságnak kellett megakadályoznia, mely részeknek ecélból az egész ellenséges arcvonal mentén tüntetniök kellett. Hogy a támadószárny, amint az csakhamar szükségesnek mutatkozott, nagyobb mélységet nyerjen, a második harcvonal, illetve a visszatartott szárny egy részét szintén a támadószárnyra rendelték, melyet esetleg egy harmadik harcvonal is követett.
A támadás és védelem lefolyása. A támadást mindig a tüzérség vezette be és készítette elő. Ezzel egyidejűleg a könnyű csapatokból álló elővéd is megkezdte a bevezető harcot, a lovasság pedig az ellenség oldalába igyekezett jutni.
Ha az előkészítés már kellő sikert ért el, akkor az első harcvonal megkezdte az általános előnyomulást és az ellenséghez mintegy 150–200 lépés távolságra jutva, a gyalogsági tűz a felfejlődött zászlóaljak össztüzeivel vette kezdetét. Ezt, ha kellett, a fejlődött vonalban végrehajtott szuronyroham követte. Ha az első harcvonal támadásával sikert nem aratott, akkor azt a második harcvonal támogatta, esetleg felváltotta. És ha ennek sem sikerült a támadás, akkor a védő győzelme biztos volt.
Utóbbi a fejlődött vonal tüzének hatásával igyekezett a támadást meghiusítani, míg a lovasságnak a támadó gyalogságot oldalba kellett fognia. Ha az első harcvonalnak a támadást visszautasítania nem sikerült, akkor azt a második harcvonal vagy csak megerősítette, vagy esetleg egészen fel is váltotta. Igen gyakran már az első harcvonalnak kudarca is elég volt ahhoz, hogy a védőt a harc félbeszakítására és visszavonulásra bírja.
Az ebben az időszakban a törökök ellen viselt hadjáratokban sem az osztrákok, sem az oroszok nem alkalmazták tisztán csak a vonalharcászat formáit, hanem nagyobbára még mindig az előbbi időszakban dívó szokások szerint harcoltak.
II. Frigyes hadviselésének rövid jellemzése. Frigyes porosz király hadműveleteit, főleg eleinte, a meglepő gyorsaság, a merészség és határozottság jellemzi, csak az a kár, hogy a poroszok offenzívái csak igen rövid tartamúak voltak. A király még nyert csata után is rendszerint megelégedett azzal, hogy egy-egy tartományt megszállott, egyes várakat megostromolt s ezáltal az ellenfélnek időt engedett és alkalmat adott, hogy újból összeszedje magát, új seregeket állítson fel és újból felvehesse vele a küzdelmet. Ez adja magyarázatát a háborúk aránytalanul hosszú tartamának is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a raktárélelmezési rendszer bénítő hatása szintén megnehezítette a hosszabb tartamú, erőteljesebb offenzívák alkalmazását. Ha az erőviszonyok csak némileg megengedték, akkor Frigyes az ellenséges sereget mindig azzal a célzattal kereste fel, hogy azzal harcászatilag is megütközzék, miután ő, kíválóan kiképzett és begyakorolt seregének harcászati fölénye folytán, kivált a hétéves háború kezdetéig, a csatában való győzelmet majdnem biztosra vehette. Igen jelentékeny számbeli kisebbségnél Frigyes erődített állásokba vonult, hogy magát azokban esetleg megtámadtassa. Magában a csatában törekvése odairányult, hogy szorosan az ellenség arcvonala mentén végrehajtott oldalmenetek által az ellenség szárnyát hatalma alá hajtsa, hogy ilyenformán annak leggyengébb pontját támadja meg. Abból is világosan kitűnik, hogy a vele szemben álló hadvezérek és csapatok kivált kezdetben, hadratermettség tekintetében mennyire mögötte állottak, hogy a porosz király eme veszedelmes műveleteit, melyek határozott és erőteljes ellenlökem által könnyen halomra lettek volna dönthetők, egyáltalában végrehajthatta. Csatákban porosz részről majdnem mindig a túlszárnyalás, az egyik ellenséges szárny átkarolása jutott kifejezésre.
Magatartás döntés után. A győzelem kiaknázását, az üldözést, ebben az időszakban majdnem teljesen nélkülözzük és ha néha némi lovasság előretörése révén elő is fordul, az erők elégtelensége folytán az csak lanyhán és említésre méltó eredmény nélkül hajtatik végre. A csatatartalék hiánya, melyet a hátravont és egyideig visszatartott szárny csak igen tökéletlenül volt képes pótolni, rendszerint elejét vette annak, hogy az ellenségnek a csatában való teljes legyőzetése eléressék, vagy hogy kritikus helyzeteket sokáig kibírni lehessen. Ellenségeinek nagy számára való tekintettel és saját veszteségeinek csak igen tökéletlen módon történt pótolhatása folytán, ami fokozatosan a sereg minőségének a rosszabbodását is vonta maga után, II. Frigyes utolsó háborúit majdnem kivétel nélkül védőlegesen indította meg és azok további folyományukban is nagyobbára halogató jelleget öltöttek. Hogy seregét túlerős ellenségeinek támadásai ellen megvédje, azt néha elsáncolt táborokban és védőállásokban helyezte el.
Miután a sereg éjjelre a fentebb említett okoknál fogva csak szabad táborokban volt elhelyezhető, a rossz, hiányos öltözködés és élelmezés arra utalta a vezetőket, hogy csapatjaikat télire téli szállásokba helyezzék el. Ezek lehetőleg az ellenséges országban elfoglalt tág laktáborok voltak, melyeknek biztosítására csak lovasságot alkalmaztak.
A hadművészet állapota. A vonalharcászat egyoldalúságának és merevségének ellenére a hadművészet ebben az időszakban mégis jelentékenyen előbbrehaladt, ami elsősorban II. Frigyesnek, a nagy porosz királynak az érdeme; ő volt az, aki a hadászati és harcászati magasabb vezetés terén kortársait messze fölülmúlva, a támadó hadviselést régi jogaiba visszaállította, aki a harc előtt és harc közben végrehajtott, gyakran merész, gyors és rendszerint meglepő s ezért nagyobbára sikeres hadmozdulatai által ellenfeleit legtöbbször váratlan és kellemetlen szituációk elé állította; ő volt az, aki kíválóan megszervezett és remekül kiképzett seregét művésziesen tudta az általa kitűzött cél elérése érdekében, még pedig nem az előtte szokásos, kisebb, erőtlen csoportokra szétszaggatott, hanem egy kézben együtt tartott s így számottevő ütőerőt reprezentáló állapotban, legtöbbször igen szép sikerre való kilátással sorompóba állítani; ő volt az, aki a fegyvernemek helyes felhasználása és egymást kölcsönösen támogató céltudatos együttműködése révén az egyideig tévúton járó harcászati eszméket és fogalmakat ismét a helyes vágányra terelte vissza; e tekintetben mindössze egy kifogás és szemrehányás mondható jogosultnak és ez az, hogy a csaták eldöntése után lovasságának nem adta meg azt a hatáskört, amelyre ez gyors helyváltoztatási képessége és egyéb tulajdonságai folytán szinte predesztinálva van, értve ez alatt az erőteljes, könyörtelen üldözés végrehajtását és ennek kapcsán a már megvert ellenfél végleges tönkretételét, ami azzal a nagy hátránnyal járt, hogy miután végleges sikert ép az üldözés elmaradása folytán legszebb győzelmei révén sem tudott elérni, az eldöntetlen küzdelmet évről évre, még pedig az évek hosszú során át, újból előlről kellett kezdenie, ami rengeteg s tulajdonképen hiábavaló és haszontalan vér és vagyonveszteséget és pazarlást vont maga után. Ettől eltekintve, sőt ennek dacára II. Frigyest bátran a hadművészet elsőrendű mesterei közé sorolhatjuk.
II. Frigyes ellenfeleinek rövid jellemzése. A porosz király ellenségei lassanként az ő hadviselési módjának minden különlegességét átvették; sőt egyes, kivált későbbkori háborúiban tett rendszabályait annyira túlozva alkalmazták, hogy az időszak végén a hadviselés már felette óvatos képet vett fel. Mindent védelmezni, mindent biztosítani akartak; véleményük szerint minden ellenséges várat, mely a saját hadsereg körletében volt, ostromolni s ezt az ostromot a sereg fenmaradó részével biztosítani kellett. Egyébként a sereget egyik erődített állásból a másikba vezették s erélyesen végrehajtott offenzívára már egyáltalában nem került a dolog. Kordonrendszer; hadállásos háború (Positionskrieg).
Frigyes legkíválóbb ellenfelei Daun és Laudon voltak. Előbbinek hadviselése sok helyes nézetről tanuskodik; seregével óvatosan mindig erős állásokat keresett, nehogy gyenge oldalát kimutassa és ha csak lehetett, kerülte a csatát s ehelyett Frigyes támadóképességét főleg a porosz raktárak veszélyeztetése révén igyekezett megbénítani, az ellenséges sereget pedig ügyes hadmozdulatok által kifárasztani. Laudon sok erélyt, határozottságot és a háború nagy céljai, valamint a siker elérésére szolgáló módozatok felismerése iránt helyes érzéket tanusított, de önálló, nagyobb hatáskörhöz már csak az időszak vége felé jutott. Egyébként mindkét császári hadvezér a methodikus hadviselés híve volt s így döntő, az egész hadjárat vagy háború sorsát megpecsételő sikert egyikük sem arathatott.
Erődítészet. A tábori erődítés az előszerettel felkeresett, már természettől fogva erős állások kiépítésénél igen kiterjedt alkalmazást nyert. Ezek az erődítések nagyban véve redoutokból és csillagsáncokból, továbbá összefüggő sáncvonalakból (Retranchements) állottak. Újításnak tekinthető e korszakban a tábori erődítés terén: a fa-blokkházak alkalmazása, a lőréseken keresztül való tüzelés helyett a lőpadról való tüzelés, a redoutokban alkalmazott harántozások, továbbá akadályoknak az előterepen való felépítése. A fedett útnak szándékolt bevezetése a tábori erődítészetbe, nem vált be.
Az állandó erődítészetben a bástya-rendszert különösen Cormontaigne fejlesztette és tökéletesbítette, a tenaille-rendszert pedig Montalembert.
Cormontaigne újításai főleg a ravelinokra és a fedett úton levő fegyverhelyekre vonatkoztak, melyeket ő még menedékhelyekkel (Reduits) is ellátott. Montalambertnek a tenaille-rendszerben eszközölt módosításai pedig a kazamáták bőséges alkalmazásában, továbbá tornyoknak lépcsős tűzzel való alkalmazásában állott, mely utóbbiakat részint mint menedékhelyeket, részben pedig mint önálló erődőket alkalmazták.
A várakat igen gyakran rajtaütésszerűen vették be; a rendszeres ostromokat Vauban módszere szerint hajtották végre. Ostrom- és ellenostrom-sáncvonalakat már nem alkalmaztak. Az ostrom-tüzérség már oly nagyszámú volt, hogy a védő tüzérsége ritkán birt vele és rendesen csak a támadás utolsó időszakában beálló döntő krízis leküzdésére tartotta fenn erejét. A bombázást gyakran alkalmazták. Az aknaművészetet igen nagy tökélyre emelték, aminek bőven hasznát is vették. A rés és a főgát bevétele után rendszerint a várnak megadása következett a védőrség szabad elvonulásának feltétele mellett. Néha azonban ez utóbbi hadifogságba került s a legénységet a győző nem ritkán saját hadseregébe osztotta be.
| « A hadművészet állapota és fejlődése Mária Terézia és II. József idején, 1740-től 1792-ig. | KEZDŐLAP | 2. Az egyes államok hadügyének rövid jellemzése. » |