1744 elején Mária Teréziára nézve a helyzet Frigyes békeszegése folytán ismét nagy mértékben kedvezőtlenné változott át. Az újonnan szerzett szövetségesek segítsége távolról sem nyomott annyit a latba, mint a porosz király kiújult ellenségeskedése, minek folytán a császári sereg legnagyobb részét ismét vele szemben kellett sorompóba állítani. Miután ezeket az erőket messziről, Bajorországból és a Rajna mellől kellett Csehországba vezetni, nem csoda, hogy ennek csak igen gyengén védett és kellő időben meg nem segített fővárosa aránylag gyorsan és könnyű szerrel esett a porosz király kezébe.

Érdekes, hogy bár Frigyes biztosan tudta, miszerint a császári segítő seregek előnyomulása Pilsenen át várható, azért ő nem egyenesen és a legrövidebb irányban nyomult Prágából azokkal szemben előre, hogy őket döntő csatára kényszerítve, lehetőleg végkép tönkretegye, hanem ehelyett csupán ügyes manövrírozással, egyenes irányban délfelé való előnyomulással akarta célját elérni, vagyis a császári haderőket Csehország elhagyására birni. Túlszigorú bírálatot Frigyes ezen elhatározása és cselekedete fölött azért nem igen mondhatunk, mert az övéhez hasonló volt az akkori hadvezérek, hadvezetők legtöbbjének mentalitása, gondolkozásmódja. Egyik se igen kereste a háború, a hadjárat sorsát gyorsan eldöntő komoly összeütközéseket, nagyarányú csatákat, hanem rendszerint csak mesterkélt hadmozgadozásokkal akart egyik fél a másikon túltenni. De ez egyszer a poroszok furfangos és ravasz királya csalatkozott, mert a császári haderők nem hogy reagáltak volna az ő megtévesztő manöverére és hanyatt-homlok elhagyták volna Csehország területét, hanem ellenkezőleg, Pilsenből jobbra fordulva és egyenesen a porosz hadsereg oldalának és hátának tartva, hamarosan Frigyest hozták a lehető legkellemetlenebb helyzetbe, aki nemsokára maga volt kénytelen a visszavonulásban üdvét keresni. És ez mindenekfölött a magyar csapatok ügyes, elszánt, bátor fellépésének volt köszönhető, mert seregének zömét Lotharingiai Károly herceg szintén nem igen akarta egy esetleg kétes kimenetelű döntő csatába belevinni, pedig erre most, a felette ügyesen előkészített bevezetés után, kíválóan kedvezőnek és szinte biztos döntő sikert igérőnek mutatkozott a helyzet. Támadó lökésének az egész sereggel Tabor irányában végrehajtott folytatásával Károly herceg a poroszokat könnyen és teljesen elvághatta volna Prágától és összeköttetéseiktől. De azért már egymagában a császári hadvezetésnek a Moldva irányában az ellenség oldala és háta ellen történt elszánt előretörése elegendő volt ahhoz, hogy az egész dolog a porosz király eredeti elgondolásához képest éppen hátrafelé süljön el, t. i. nem a császáriak, hanem a poroszok jutottak csakhamar abba a helyzetbe, hogy Csehországot sietve el kellett hagyniok.

A Frigyes részéről a Prágából délfelé való vonulás által elkövetett hiba és másrészt Lotharingiai Károly herceg ama helyes elhatározása, hogy elszántan nekimegy az üdvét manövrirozásokban kereső ellenfélnek, elegendő volt ahhoz, hogy az egész hadjárat sorsát megpecsételje, még pedig a lehető legelőnyösebben Mária Terézia javára.

De ettől kezdve Lotharingiai Károly szerencsecsillaga lehanyatlott. A következő évi hadjáratban, mintha már nem lett volna az 1743. és 1744. évi elszánt és a legtöbb esetben a szeget fején találó hadvezér, egyik baklövést a másik után követte el és sem a hadműveletek, sem a csaták intézésében és vezetésében még a középszerűség mértékét sem ütötte meg. Ezzel ellentétben Frigyes kevés kivétellel rendszerint majdnem mindenben ügyesnek és szerencsésnek mutatkozott, bár az akkori felfogásnak és hadviselési módnak megfelelően ő is sokszor a gyors és végleges döntésre való törekvés helyett csak megtévesztő hadmozdulatokkal és gyakran hetekig, hónapokig tartó lavírozással töltötte idejét. Örvendetes kivételt e lassú, erélytelen hadviselési mód alól csak a magyar és egyéb császári könnyű hadak szünet nélküli, az ellenség testét-lelkét állandóan fárasztó, ölő, folytonos erélyes tevékenysége képezett s igazi, kézzel fogható eredményt a császáriak részén az 1745. évi hadjáratban csakis ezek a könnyű hadak mutattak fel. A magyar csapatok e példaadó, kíváló és bár természetszerűleg csak kisebb keretek között mozgó, de még így is sokszor döntő következményekkel járó szebbnél szebb eredményeket felmutató lelkes és példás tevékenységére, nemkülönben Mária Terézia szinte szokatlanul meleg hangon tartott elismerésére mi hálás utódok valamennyien és állandóan örömtől és büszkeségtől duzzadó szívvel és lélekkel tekinthetünk vissza.

A szövetségesek ama elhatározása és törekvése, hogy az 1745. évi sziléziai hadjáratot újabb döntő támadásba való átmenet által sikeresen befejezzék, feltétlenül helyesnek mondható; ámde a kivitel annál gyarlóbb színben tűnik fel. Lotharingiai Károly ezúttal sem mutatkozott a helyzet magaslatán álló hadvezérnek, míg Frigyes porosz király ügyesen és céltudatosan használta ki a szövetséges seregcsoportoknak egymástól való tetemes távolságát, ami alkalmat adott neki, hogy gyors cselekvés által egymás után túlerővel lepje meg és verje meg ezeket a különálló seregcsoportokat, még mielőtt azok a kieszelt közös vállalatra egyesülhettek volna. Hogy Kesselsdorfnál Frigyes támadása a szászokat szintén elszigetelten érte, ennek ódiuma elsősorban Rutkowszkyra hárul, aki alighanem féltékenységből, avagy talán rosszkor alkalmazott becsvágyból fogadta el már december 15.-én a Frigyes által felkínált döntő csatát még mielőtt a már egészen közel jutott császári fősereggel az egyesülés megtörténhetett volna. Viszont az sincs kizárva, hogy egy kis jóakarattal Lotharingiai Károly is egy-két nappal előbb jelenhetett volna meg Drezdánál, illetve a Rutkowszky által kiszemelt és mesterségesen megerődített és előkészített kesselsdorfi állásban. A koaliciós seregek rendes átka, a kölcsönös irígység és féltékenykedés, eszerint itt is éreztette destruáló és a végleges sikert kockára tevő végzetes hatását. Viszont ahhoz sem férhet kétség, hogy Frigyes valamivel nagyobb erély kifejtése és a hennersdorfi és kesselsdorfi győzelmek alaposabb és céltudatosabb kiaknázása mellett még a drezdai békekötésben foglaltaknál is jóval előnyösebb feltételeket és kedvezményeket biztosíthatott volna magának.

Hogy Batthyány és Lotharingiai Károly herceg seregeinek a cseh hadiszíntérre történt eltávozása után Bajorországot többé megtartani nem lehetett, azon legkevésbbé sem csodálkozhatunk és még szerencse, hogy a jelentékeny túlerő fölött rendelkező bajorok és franciák megelégedtek Bajorország visszafoglalásával, holott bátran tovább folytathatták volna előnyomulásukat Felső-Ausztriába, sőt esetleg még azon is túl akár a majdnem teljesen védtelennek mondható Bécs aljáig. Hogy ezt meg nem tették, az hamarosan megbosszulta magát, mert a bajor hadiszíntérre visszatért Batthyány, remek hadvezéri tehetségről tanuságot téve, bámulatos és szinte hihetetlen gyorsasággal újból egész Bajorországot visszafoglalta. Ez a gyönyörű siker a legékesebben szóló tanuságtétel amellett, hogy minő kár volt, hogy eddig a magyarokat következetesen kizárták a magasabb katonai állások, méltóságok, avagy pláne a fővezéri állások betöltésének kombinációiból és Mária Teréziának soha sem volt oka megbánni, hogy ő e tekintetben máskép gondolkozott, mint a rosszmájú tanácsadók által következetesen a magyarok irányában felette kedvezőtlenül befolyásolt legtöbb elődje. Főleg a hadvezetésnek ebben az időben uralkodó lassú, methodikus, a döntő összeütközéseket lehetőleg kerülő s inkább a mesterkélt hadmozdulatoktól mindent váró időszakában a könnyen hevülő és erősen pezsdülő vérmérséklettel rendelkező magyar vezérek, úgy kisebb, mint a legnagyobb állásokban és keretek között is, aránylag kis veszteség árán sokat, végtelenül sokat tudtak elérni és bámulatraméltó remek sikereket produkáltak, ami nevüket és jó hírnevüket az egész világon újból közismertté és ismét félelmetessé tette.

Batthyány Károlynak ez időbeli minden elhatározása és azoknak ép oly következetes, mint erélyes végrehajtása valóban kifogástalannak, sőt egyenesen mesterinek mondható. Ezeket a hadműveleteket nálánál jobban senki sem intézhette volna és miután ezúttal a tudáshoz a szerencse is társul szegődött, a vérünkből való hadvezérnek bámulatosan rövid idő alatt az osztrák örökösödési háborúnak legfontosabb szakaszát a lehető legszebb sikerrel sikerült lezárnia. Németalföldön és Olaszországban jó hosszú ideig folyt még ugyan a háború, azonban az ügy sorsát lényegesebben befolyásoló sikerek és következmények nélkül. A magyar vezérek, a magyar csapatok ez utolsó harcokban is becsülettel és szép sikerrel oldották meg a rájuk bízott feladatokat.