A lavina, a hógörgeteg, ha egyszer megindult, bajos feltartóztatni. Úgy volt ez a Savoyai Jenő halálával dekadenciának indult császári hadüggyel és hadvezetéssel is. Miután fővezérnek alkalmas embert nem tudtak találni, csakhamar maga a hadsereg, a csapatok is felmondták a szolgálatot, mert ügyetlen vezetés mellett még a legbátrabb, legkíválóbb csapatok sem tudnak eredményes dolgot produkálni.

Hogy 1739-ben a császáriak részén a legfőbb hadvezetés gyeplője a lehető legrosszabb kezekben volt, azt az elmondottak után nem kell hosszasabban bizonyítani. A legnagyobb hibát úgy hadműveleti, mint harcászati téren Wallis a grockai eseményekkel kapcsolatban követte el. Nagy hiba volt, hogy a további földerítés eredményét be nem várva, hűbele-balázs módjára belerohant a Grockánál már teljes erejével harckészen álló nagyvezír több mint 100.000 főnyi hadseregének torkába. Ezt a hibát még azzal is tetézte, hogy az áthatolandó szoros jellegű hegyes-erdős terepen nagyszámú lovasságát osztotta be az élre, melynek előrehajszolása folytán a távolság közte és az utána következő gyalogság és tüzérség között mindig jobban megnagyobbodott s így a szorosból kibontakozó lovasságnak a maga harcmódjára alkalmatlan hegyes-erdős terepen nem volt sem ideje, sem alkalma rendszeresen harchoz felfejlődni, hanem ahelyett a századok, ezredek beérkezésükhöz mérten izoláltan és önállóan dobattak a többszörös túlerőben levő ellenséggel szemben harcba, mely ezeket a gyenge osztagokat pillanatok alatt körülkerítette és úgyszólván felfalta. Érdekes, hogy magyar ember volt az, aki a tábornagyot már előre figyelmeztette a hadműveletek szándékolt végrehajtásának célszerűtlen voltára. Erre nézve a vitéz Berkó István, Gyalókay Jenő és Pilch Jenő ezredesek, valamint Markó Árpád alezredes szerkesztette „A magyar katona” című mű II, 27. oldalán a következőket olvassuk: „Wallis seregében szolgált ekkor (1739-ben) mint kapitány, majd őrnagy, gróf Hadik András, a későbbi hírneves magyar tábornok. Mivel Hadik előző évi csatározásaiból jól ismerte a vidéket, a lakosságot s a törökök harcmódját, Wallis tábornagy tőle is tanácsot kért a hadjárat folytatására. Hadik két jó tanácsot adott. Először is arra figyelmeztette a tábornagyot, hogy mivel a szerémségi partvidéket július havában rendesen elönti a víz, nem szabad bevárni az árvízet, hanem minél előbb el kell érni Nándorfehérvárat, mert később nehéz lesz a hídverés. Második tanácsa az volt, hogy feltétlenül el kell foglalni a grockai vidéket, mielőtt a török odaér. Wallis az okos és tapasztalt magyar katonának egyik tanácsát sem fogadta el… Hiába mondta neki Hadik, hogy az erdők között, különösen éjjel, a lovassággal semmit sem lehet csinálni, a tábornagy Grocka alól 300 huszárt és 1000 német lovast a törökök elé küldött.[1] Hadik azonban óvatosságból éjjel csak huszárjaival ment előre. És igaza lett, mert éjjel erős portyázó török lovascsapat megrohanta és elűzte Grockától. Erre a hírre Wallis július 22.-én a Grockától nyugatra elterülő erdő széléig vonult előre seregével s 50 huszárral és 200 határőrrel újból Hadikot küldte a törökök felkeresésére. Az erdő mélyén elrejtőzött törökök bántatlanul átengedték Hadik csapatát s 22.-én éjjel csak akkor rohantak rá, amikor az a sötétben nem tudott védekezni. A vitéz huszártiszt azonban ekkor sem vesztette el lélekjelenlétét, hanem keresztül vágta magát, bár súlyos veszteséggel.”[2]

Ettől eltekintve a jegyzetekben a Kriegs-Chronik Österreich Ungarns-ból közölt idézetek is eléggé rávilágítanak az elkövetett óriási hibákra. Ennek a hivatalos osztrák forrásműnek erős bírálata annál figyelemre méltóbb, mert különben ez a munka nem igen szokott rosszaló kritikát gyakorolni, főleg akkor, ha császárhű tábornokok munkálkodásának méltatásáról van szó. Ezúttal pedig egyre-másra üti-veri a valóban gyámoltalan Wallis tábornagyot. De mi az igazság kedvéért még sem hallgathatjuk el legalább azt az egy helyes elhatározását, amely abban nyilvánult meg, hogy a Pancsováig jutott orsovai ellenséges csoportot habozás nélkül megtámadni határozta. Ez az elhatározás feltétlenül igen helyes és igen jó volt, de annál gyarlóbbnak mondható annak kivitele. Ezúttal úgy látszik nemcsak a felsőbb, hanem az alsóbb vezetés is csütörtököt mondott, ami a harcvonalba tagozott csapatok szétmállását idézvén elő, majd hogy többé jóvá nem tehető katasztrófát okozott.

Hogy ezt a katasztrófát a császári hadsereg ezúttal elkerülte, az viszont annak volt köszönhető, hogy a török felsőbb vezetés is, bár állítólag a nagyvezír mindenben a szintén jelenlevő Bonneval tanácsa szerint járt el,[3] minden kritikán aluli volt, ami aztán végeredményben az óriási túlerőben levő török hadsereg katasztrófális visszavonulását idézte elő, amit viszont a császári hadvezetőség mulasztott el kiaknázni. Valóságos circulus vitiosus volt ez, mely legjobban mutatja, hogy hivatlanok kezében a hadvezetés művészete még a közönséges mesterség nívóját sem éri el. Minden időkre szóló memento ez, hogy kontárok kezébe nem való, mert hozzá nem értők kezében a legveszedelmesebb instrumentumok egyike, a marsallbot.

[1] Ennek a csoportnak a parancsnoka, mint tudjuk, Pallavicini tábornok, Hadik feljegyzései szerint ellenben Bärenklau volt. (Lásd a 125. lábjegyzetet.)

[2] Lásd bővebben: Gyalókay Jenő, Gróf Hadik András, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl.1931, 80.).

[3] Rousset, Merc. hist. CVII, 156–162. és 294. – Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie pendant les campagnes de 1737, 1738 et 1739. 198–214. – Keralio, Histoire de la guerre des Russes et des Impériaux contre les Tures en 1736 etc. II, 150.