Az 1738. évi hadjárat semmivel sem vitte előbbre egy elfogadható békére vonatkozó kilátásokat. A felek most is a múlt éviekkel azonos áthidalhatatlan követelésekkel állottk egymással szemben s így a háború folytatása kikerülhetetlenné vált.

A bécsi köröknek a legnagyobb gondot okozta az új fővezér kijelölése. Lotharingiai Ferenc herceget a két előző hadjáratban tanusított balkezes működése miatt már nem lehetett a hadsereg élén meghagyni; Königsegget a legutóbbi hadjáratban bebizonyított képtelensége és tehetetlensége tette alkalmatlanná az immár önállóvá válandó fővezéri állás betöltésére s így a választás egy új emberre, gróf Wallis Olivér tábornagyra esett, aki azonban csakhamar még elődjénél is gyámoltalanabbnak mutatkozott.

A török fővezérletben szintén változás állott be, amennyiben Mahmud szultán a kegyvesztett Jegen Mohammed helyére Hadsi Mohammed pasát nevezte ki nagyvezirré.

Határozott hadjárati terve egyelőre sem a bécsi haditanácsnak, sem az új fővezérnek nem volt,[1] ezért ez utóbbi egészen június közepéig tétlenül hevertette a csapatokat téli szállásaikban és csak akkor rendelte el a fősereghez beosztott alakulatoknak a zimonyi táborban való egyesítését. Az itt egybegyült csapatok állománya alig tett ki többet 30.000 embernél. Ezenkívül gróf Neipperg táborszernagy alatt mintegy 26.000 ember Temesvárnál és Aradnál állott, Lobkowitz herceg Erdélyben körülbelül ugyanannyi ember fölött rendelkezett s végül gróf Eszterházy horvát bán egy kisebb csoporttal a horvát határ mentén állott.[2]

Június 25-ike táján Wallis tábornagy Neippergnek parancsot küldött, hogy seregcsoportjával Becskerekre nyomuljon előre, míg ő a fősereggel június 27.-én a Száván átkelvén, a Belgrádtól keletre fekvő Mirijevonál szállt táborba. Neipperg július 2.-án kezdte meg előnyomulását és 11.-én Becskereknél, 13.-án pedig tovább délre Szurdukkal szemben ütötte fel táborát.

Közben július 6.-án Wallis hírt kapott, hogy az új nagyvezír a török főerővel Szófiába érkezett. Itt a törökök rendes szokás szerint hosszabb pihenőt tartottak. Hadjárati céljuk ezúttal Belgrád és Temesvár visszafoglalása volt.

Hasonlót cselekedett Wallis tábornagy is Mirijevonál, ahol seregének létszáma gróf Hadik András adatai szerint időközben 55 zászlóaljra, 55 gránátos századra, 88 német lovas századra, 2 magyar huszárezredre és valami 1000 rác határőrre emelkedett, mely csapatok állománya 40.753 embert tett ki; ebből a gyalogságra 29.551, a lovasságra 11.202 fő esett.[3] Előnyomulását Wallis tábornagy csak július 17.-én kezdte meg a Morava felé, amikor a beérkezett jelentésekből kétségtelenné vált, hogy a nagyvezír Szendrőre szándékozik előnyomulni.[4] Neipperg azonban még most sem kapott parancsot a csatlakozásra. Eredetileg Wallis Szendrőig akart előnyomulni, hanem e szándékát csakhamar megbánva, Visnjicánál, a volt táborhelytől alig egy óra járásnyira, megállapodott és ott, alighanem Neipperg csatlakozását bevárandó, egészen július 21-ig tétlenül vesztegelt.[5]

A napon Pallavicini tábornok némi lovassággal[6] Grockára előrelovagolván, azt jelentette, hogy mintegy 4000 török az említett helységtől keletre fekvő magaslatokat megszállotta. Wallis tábornagy erre abban a föltevésben, – melynek azonban semmiféle biztos alapja nem volt – hogy a nagyvezír serege még nem érkezhetett meg Szendrő tájékára, még 21.-én este 10 órakor elindult Grocka felé. Elől haladt a 14 ezredből álló összes lovasság, melyet két oszlopban a gyalogság a hozzá beosztott tüzérséggel követett. Maga Wallis a lovasságnál tartózkodott, melyet folyton teljes ügetésben vezetett előre, úgy hogy a hozzá beosztott 18 gránátos század messze elmaradt és a távolság a lovasság és gyalogság között, mindig nagyobbá vált. Július 22.-én hajnalban az elővéd éle az ellenséges őrsökre bukkant, melyeket ugyan visszavetett, hanem aztán csakhamar oly heves ellenséges tűzbe jutott, hogy felbomolva kellett a lovasság zöme felé hátrálnia, mely még a mélyútban volt. Ez a szorosból való kibontakozás mérvéhez képest ezredenként támadásra rendeltetvén, az ellenség az egyes osztagokat csakhamar egyenként körülkerítette és igen nagy veszteségeket okozott nekik anélkül, hogy azok a törököket a grockai magaslatról leszoríthatták volna.[7] Szerencsére az ellenség nem ment át egységes és erőteljes támadásba s így a császári lovasságnak sikerült a szoros kijáratától két oldalt és elől fekvő egy-egy magaslat megszállása és órákig tartó szívós kitartás által a gyalogság és tüzérség kibontakozását a szorosból lehetővé tenni, minek megtörténte után a végkép kimerült és alaposan megfogyott lovasság a nagynehezen megalakított harcvonal mögé állott fel. Tizenkét órai elkeseredett harc után, mely alatt Pallavicini is megérkezett a dunai hajórajjal s a Grocka alatti kis szigetnél horgonyt vetve, a partot megszálló törököket kezdte lőni s miután végre, Hadik előadása szerint, Neipperg táborszernagy is megérkezett lovasságával, végeredményben mégis a császáriak maradtak a harctér urai, amit leginkább annak köszönhettek, hogy az egész, állítólag mintegy 100.000 főt számláló erejével jelen volt nagyvezír szinte megfoghatatlan módon még csak nem is gondolt döntő támadás végrehajtására. Azonban ez az aránytalanul hosszú ideig tartó makacs harc mindkét félnek óriási veszteségeket okozott. A császáriak részéről 10 tábornok, 350 tiszt és 5500 főnyi legénység maradt a küzdőtéren,[8] míg a törökök vesztesége állítólag még ennél is nagyobb volt.

Neipperg táborszernagy a csata napján reggel 7 órakor 16 zászlóaljba, ugyanannyi gránátos századba és 49 lovasszázadba tagozott 8168 gyalogosával és 6663 lovasával[9] Vinča-ra érkezett, de miután a továbbvonulásra nem kapott parancsot, ott tétlenül megállapodott.[10]

A sötétség beálltával Wallis tábornagy a többi tábornokok ellenzése dacára elrendelte a visszavonulást, minek folytán a sereg július 23.-án Vinča-ig, majd Mirijevoig vonult vissza, a Savoyai Jenő herceg által ott épített sáncok elrombolására adván parancsot.[11]

A nagyvezír a császáriak visszavonulását semmiképpen sem zavarta, hanem csak jóval később indította el seregét Belgrád felé, ahova az útat legnagyobb csodálkozására nyitva, illetve megszállatlanul találta.[12] Az első török osztagok megjelenése Mirijevo előtt már elég volt ahhoz, hogy Wallis tábornagy újból felszedesse a tábort. Rendelkezései szerint a sereg július 26.-án a Duna balpartjára kelt át, ahol Borcsa tájékán újból táborba szállt.

A sorsára hagyott Belgrádban Succow altábornagy alatt 16.000 főnyi védőrség volt, mely lőszerrel és élelemmel oly bőven volt ellátva, hogy akár egy teljes hónapig tartó ostromot is kibirhatott.

A vár alá ért nagyvezír annak parancsnokát megadásra szólította fel, de az altábornagy a felszólításra lövegtüzzel felelt, miért is a nagyvezír július 28.-án megkezdette a vívóárkok kiemelését, a következő napon pedig a vár lövetését.

Az ostrom megkezdésével egyidejűleg a nagyvezír rendeletére Tuz Mohammed pasa egy 16.000 főnyi hadtesttel Orsováról Pancsovára nyomult előre a császári fősereg oldalának és hátának nyugtalanítása végett. Amikor Wallis tábornagy ennek a hadtestnek Pancsovára történt megérkezését megtudta, nyomban annak megtámadását határozta el. Ehhez képest a hadsereg a július 28-ikára hajló éjjel Borcsa mellől elindulván, az említett nap folyamán Jabukánál átkelt a Temesen s itt 29.-én megpihenvén, július 30.-án csatarendbe sorakozva megkezdte előnyomulását Pancsova felé. Előnyomulás közben azonban hibás parancsadás folytán az arcvonal meglehetősen széjjelmállott. Pancsova elé érve, erős ellenséges lovas osztagok bukkantak fel. Ezeket a két szárny lovassága visszaszorította ugyan, de annál nagyobb veszedelem fenyegette az erősen széjjelmállt és a szárnyhadaktól elég nagy hézagok által elválasztott középhadat, mely hátrány kiküszöbölése céljából a második harcvonalból kellett megfelelő számú csapatokat az első harcvonalba berendelni. E nehézkes művelet közben az ellenséges lovasság rohamra indult és a császári középhad két lovas ezredének visszaszorítása mellett annak arcvonalát keresztültörte. Ezzel egyidejűleg egy másik török osztag a császáriak balszárnyát megkerülvén, azt hátulról rohamozta meg. Ilyenformán a helyzet ebben a pillanatban a legnagyobb mértékben kritikusnak volt mondható s nagyobb katasztrófa bekövetkezését csak az hárította el, hogy a Batthyány és Pálffy Károly vértes ezredek villámgyorsan a középet áttört és az előzetes gyalogsági tűz által már megpuhított ellenséges csoportra vetették magukat és azt visszavonulásra kényszerítették. E tusakodásban a császáriak több mint 400,[13] a sietve Új-Palánka felé visszavonuló törökök pedig több mint 500[14] embert veszítettek.

Wallis tábornagy, ahelyett, hogy a visszavonuló ellenséget követte volna, ahogyan azt az alárendelt tábornoki kar javasolta, Belgrádot végkép feladva, a Temes mögé való visszavonulást határozta el.[15] Ehhez képest a fősereg augusztus 2.-án Jakubára menetelt, 11-én pedig Szurdukkal szemben a Duna mellett ütötte fel táborát, honnan a tábornagy 5 zászlóaljat a belgrádi helyőrség megerősítésére küldött, míg a többi csapatok, hogy a sereg további megpróbáltatásoktól megkíméltessék,[16] augusztus 15.-én a Duna jobb partjára keltek át. Most aztán a tábornagy a visszavonulást Péterváradig akarta folytatni, de tábornokai ebben megakadályozták s végre a császártól vett parancs folytán kénytelen volt a sereget Zimony alá vezetni, ahova az augusztus 30.-án érkezett meg.

Ezalatt a császár felhatalmazása folytán Neipperg táborszernagy alkudozást kezdett a nagyvezírrel és Succow ama hamis jelentésére, hogy a vár tarthatatlan,[17] a békét Belgrád feladásával kötötte meg. A vár időközben kinevezett új parancsnoka, Schmettau altábornagy, rögtön jelentette, hogy Succow jelentése hamis, mert a vár még sokáig ellenállhat a törökök ostromának, sőt erről a császárnak is jelentést tett Bécsbe,[18] aki ennek folytán a Neippergnek adott felhatalmazást vissza is vonta, de mire ez a császári rendeletet megkapta, a 27 évre szóló béke szeptember 1.-én már meg volt kötve.[19]

A belgrádi szégyenletes béke folytán Savoyai Jenő összes hódításai veszendőbe mentek. A porta visszakapta Boszniát, Szerbiát és Oláhországot, visszakapta a mérhetetlen fontosságú Belgádot s jövőre ismét a Száva-Duna volt a két hadviselő fél között a határ.

Wallist és Neipperget haditörvényszék elé állították ugyan és el is ítélték őket, de ez nem hozta helyre a Belgrád elvesztése által elkövetett nagy bűnt.

A békét Károly császár október 2.-án vérző szívvel írta alá; az ennek révén keletkezett nagy gond és bánat annyira aláásta egészségét, hogy már a következő év október 20.-án elköltözött az élők sorából. Utóda a pragmatica sanctio értelmében leánya, Mária Terézia lett.

[1] A császár csupán azt hagyta meg Wallis tábornagynak, hogy bárhol bukkan az ellenségre, azt támadja meg. – Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie pendant les campagnes de 1737, 1738 et 1739. 198: „Le maréchal Wallis fit voir en meme temps une ordre de l'Empereur par le quel sa Majesté Impériale lui injoignoit de chercher toutes les occasions de livrer bataille.”

[2] Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie pendant les campagnes de 1737, 1738 et 1739. 192. – Rousset, Merc. hist. CVI, 537. és 652.

[3] Gyalókay Jenő, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 78.).

[4] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 275: „Obwohl der damalige Stand der kaiserlichen Haupt-Armee den schleunigen Beginn der Operationen rathsam hätte erscheinen lassen, begnügte sich der Feldmarschall damit, an der Herstellung von Communicationen über die Sibnica bis Jabuka an der Temes arbeiten zu lassen.”

[5] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 275: „Obwohl es möglich gewesen wäre, die ungefähr 6 Meilen lange Strecke von Mirijevo bis Semendria in 2–3 Tagen zurückzulegen, letzteren Ort noch vor dem Feinde zu erreichen und dadurch die Absichten des Grossveziers wirksam zu durchkreuzen, rückte die kaiserliche Arme aber am ersten Marschtage nur nach dem kaum eine Stunde von Lager entfernten Visnjica vor, wi sie am 18. und 19. stehen blieb, um das Corps des FZM. Neipperg zu erwarten.”

[6] Gróf Hadik András feljegyzései szerint (Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 78, 82.) Wallis tábornagy nem Pallavicini tábornokot, hanem Bärenklau ezredest küldte előre 1000 német lovassal, 300 huszárral Hadikot adván melléje.

[7] Hadik följegyzései szerint (Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 80.) a harc következőleg folyt le: „Wallis …egymásután dobta a harcba csak úgy vaktában, merőben tisztázatlan viszonyok között, a lovasezredeket. A derékhad élén járó Desewffy-huszárezredet indította legelőször az ellenségre. De ez az ezred ugyanúgy, mint előbb Hadik, minden oldalról puskatűzbe került. Hátrálása közben az utánajövő Károlyi-huszárezredbe ütődött; azt is magával rántotta, mire mindkét ezred nagy rendetlenségben özönlött visszafelé. – A gyalogság még most se tudott a menetoszlopból kibontakozni s előbbrevergődni. Így hát Wallis a Pálffy-vértes ezredet indította el Gróf Caraffa tábornok vezetése alatt. Ez is úgy járt, mint a többiek: alig haladt néhány száz lépést, minden oldalról megrohanták a törökök. Gróf Caraffa tábornok, gróf Berchtold Antal ezredes, Blida alezredes, Marchese Prata őrnagy és még egynéhány tiszt mindjárt a harc kezdetén elesett. Hadik állítása szerint, ez az ezred bizonyult legvitézebbnek a grockai csatában. Tisztjeinek felét elvesztette, legénységéből 300 fő hullott el, de nem hátrált. Rendületlenül állotta az ellenség meg-megújuló támadását, mindaddig, míg a Savoyai-dragonyos ezred meg nem segítette. – A törökök hátrább húzódtak a dragonyosok közeledtére, akik kelleténél gyorsabban követték őket. A hátráló török lovasság egyszerre csak visszafordult s megugrasztotta meglepett üldözőit. Most a Hohen-Ems vértes ezred vágott közbe, kimentvén a dragonyosokat a bajból. Valahára 14 gránátos század is érkezett a harc színhelyére, de még ez se tudta a császáriak javára billenteni a helyzet mérlegét. A törökök újra meg újra, a legnagyobb hevességgel támadtak s a gránátosok csakhamar elvesztették legénységük egy harmadát ebben a makacs küzdelemben. Ezalatt a hadsereg zöme csak nagy lassan, akadozva fejlődött a hosszúra nyúlt egyetlen menetoszlopból. – Időközben a Dunáról felszálló reggeli köd ellepte a partmenti magaslatokat s Wallis, hogy megtudja, nincs-e baj a balszárnyon, kis huszárosztagokat küldött oda. – Ekkor történt, hogy a Károlyi-ezred egyik huszárja a nagy ködben elszakadt társaitól s egyszerre csak Ali ruméliai pasával találta magát szemben. A pasa szintén tájékozódni jött ide 300 lovas élén, de ebben a pillanatban éppen egyedül volt. A huszár habozás nélkül nekiugrott. A török hajítódárdát dobott feléje, de a huszár ügyesen elkerülte. A pasának már nem volt annyi ideje, hogy kardot húzzon; csupán annyit tehetett, hogy hátrarántotta a lovát s így kerülte el a huszár kardcsapását, amely csak a török lovának kantárszárát vágta ketté. A huszár most villámgyorsan lekapta nyerge kápájáról a pányvát s olyan ügyesen dobta a pasára, hogy annak mindkét karját lefogta vele. Azután elkapta az elvágott kantárszárat s gyorsan megindult foglyával – mint hitte – többi társai felé. De a ködben eltévesztvén a helyes irányt, török lovasok közé került, akik tüstént rávetették magukat. A pasa mindent elkövetett, hogy megmentse a vakmerő huszár életét, de emberei nem hallgattak rá, hanem felkoncolták a magyar legényt. – Ez nem valami utólag kieszelt „háriáda”, – teszi hozzá Gyalókay – hanem való történet, amelyet maga az esetnél annyira érdekelt pasa beszélt el Hadiknak a belgrádi béketárgyalás alatt.”

[8] Hadik feljegyzése szerint (Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 83.) a veszteség 5528 emberre és 2184 lóra rúgott, ellenben Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, V, 771. old. Keralio, Histoire de la guerre des Russes et des Impériaux contre les Tures en 1736 etc. II, 150. nyomán a császáriak veszteségét több mint 20.000 főre, még pedig 15.722 halottra és 4536 sebesültre teszi, de ez alighanem túlzás.

[9] Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 78, 82.)

[10] Ezt a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns III/1. 276. old. mondja, ellenben Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 82) szerint „Hadik leírásából ennek az ellenkezője tűnik ki: az tudniillik, hogy Neipperg parancsot nem várva, azonnal útra kelt egész lovasságával, mihelyt a Grocka felől jövő ágyúszót meghallotta, s még elég jókor érkezett, hogy a csata további balrafordulását meggátolja.

[11] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns III/1, 276: „Wallis führte die Armee am 23.-sten nach Vinca und dann bis nach Mirijevo zurück, dessen Verschanzungen er ohne zwingende Gründe hatte demoliren lassen.”

[12] Schmettau, Mémoires secrets de la guerre de Hongrie pendant les campagnes de 1737, 1738 et 1739. 214: „Ce meme jour 26. Juillet l'ennemi arriva devant les lignes de Belgrade, et fut surpris agréablement de les trouver abandonnés.”

[13] Hadik szerint [Gyalókay, Gróf Hadik András tábornagy, mint hadtörténetíró (Hadtört. Közl. 1931, 85.)] 418 ember és 162 ló.

[14] Hadik szerint valami 700 volt a törökök vesztesége.

[15] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1, 278: „Ein rasches Vordringen der Kaiserlichen gegen Új-Palánka wäre für das Resultat des Feldzuges offenbar von hoher Bedeutung gewesen. F. M. Wallis war aber zu einem solchen nicht zu bewegen und fasste vielmehr den Entschluss, hinter die Temes zu gehen und Belgrad preiszugeben.

[16] Wallis tábornagynak a császárhoz intézett jelentésében foglalt saját szavai szerint: „pour mettre l'armée a l'abri de tout échec.”

[17] Belgrád akkori erődítési állapotára nézve lásd: Neipperg, Reflexions sur la situation de la ville et chateau de Belgrade, sa fortification, les travaux y faits avant et pendant le siège.”

[18] Hogy Schmettaunak mennyire igaza volt, az kitűnik Sakir bej és Szubhi török történetírók (Karátson, III. Károly háborúja a törökökkel 1737–1739. Hadtört. Közl. 1892, 252.) következő adataiból: A nagyvezír a béketárgyalások folyamán egybegyűlt parancsnokait Belgrád állapotáról kikérdezvén, „ezek együttesen azt felelték, hogy mivel az ostrom már közel 40 napig tartott, a város falainak belseje pedig poros földdel lévén megtöltve, a kilőtt ágyúgolyók azokba belesülyednek, másrészről a behatolásra alkalmas nyilás nem lévén, a nyilt rohamra elrendezendő készülődésekre pedig húsz napi idő is szükséges, s e közben a hosszas esőzések következtében a sáncokban való megmaradás nagyon nehézzé válik, de azonkívül idő haladtával a hidegség is megjön, s a katonaság nagyon elgyengül s ily módon nyilt roham esetén is a vár bevétele nagyon kétséges, ezért jól megfontolva a dolgot, ez előnyös béke siettetésében nem kell késedelmeskedni, különösen midőn olyan erős vár, mint Magyarország kulcsa, Belgrád vára, könnyű szerrel az iszlam uralom alá jut.”

[19] Neipperg, Umständliche auf Originaldocumente gegründete Geschichte der sämmtlichen und wahren Vorgänge bei der Unterhandlung des zu Belgrad am 18. September 1739 geschlossenem Friedens. – Moser, Belgradischer Friedensschluss. – Spittler, Geschichte des Belgrader Friedens. – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, IV, 773–795. – A békeszerződés szövegét lásd: latinul Neippergnél, Umständliche auf Originaldocumente gegründete Geschichte der sämmtlichen und wahren Vorgänge bei der Unterhandlung des zu Belgrad am 18. September 1739 geschlossenem Friedens, 322–347. franciául Laugier, Histoire des négociations pour la paix conclue à Belgrade, II, 294–327. és török szövegből magyarra fordítva Karátson, III. Károly háborúja a törökökkel 1737–1739. Hadtört. Közl. 1892, 527–539.