Az 1736. és 1737. évi események legjobban mutatják a háborús események és a külpolitika egymásra gyakorolt kölcsönhatását. Amíg a császári sereget Savoyai Jenő herceg nimbusza vette körül, a porta minden tőle telhetőt megtett és igen nagy áldozatoktól sem riadt vissza, csakhogy a békét újból helyreállítsa. Amidőn azonban Savoyai Jenő utódainak tehetetlensége és ügyetlensége mindig jobban és jobban kiderült, azzal párhuzamosan mindinkább megnőtt a konstantinápolyi mérvadó körök taraja is, akik most már még az eddig megvetett és most is csak középszerű eredményeket felmutatott oroszokat is immár magasabbra kezdték taksálni, mint a fokozatosan mindjobban aláhanyatló császáriakat.[1] És még szerencse, hogy a török kormány, a török hadvezetés és a török hadsereg élén egytől egyig csupa középszerű, sőt még e mértéken is alul levő emberek állottak, mert különben Magyarországnak és Bécsnek csakugyan oka lett volna a jövendő sorsa miatti aggodalomra.

A portának a fiatal Rákóczy Józseffel való kísérletezése mindenesetre érdekes epizód, de a nagy kudarc, amelybe az egész mozgalom belefulladt, élénk tanubizonyság arra nézve, hogy immár a magyarság teljes tudatára ébredt annak, hogy sorsának jobbrafordulását már nem várhajtja a török támogatástól s hogy ennélfogva a maga helyét, a sok keserű tapasztalat ellenére is, mégis csak a király, nem pedig idegen hatalmasságok oldalán kell keresnie.

A törökök mindinkább fokozódó bizalmának, hogy ne mondjuk elbizakodottságának kell tekinteni azt is, hogy ezúttal ők kezdték meg rendes szokásuk ellenére már kora tavasszal a hadműveleteket; igaz, hogy nem egyidejűleg és egységes terv szerint, hanem ötletszerűen, főleg a határhoz közel álló alparancsnokok felkészültségének és rátermettségének mérvéhez képest. Uzice visszavétele azért volt fontos a törökökre nézve, mert ez az erősség elzárta a Bosznia és Szerbia közötti legrövidebb és legalkalmasabb transverzális összeköttetést, Orsovát meg környékét meg a Duna szabaddá tétele miatt kellett mielőbb ismét kézrekerítenie.

Hogy Uzice a nagy ellenséges túlerő dacára oly hosszú ideig képes volt az ellenség nyomásának ellenállni, az valóban dicséretére válik a maroknyi császári őrségnek. Ha Ali pasa boszniai helytartó Uzice megvétele után nem elégedett volna meg Szerbia szávamenti részének megszállásával, hanem a Száván túlra offenzív módon tört volna előre, amihez elegendő csapatok felett is rendelkezett, ezáltal a császáriakat felette kellemetlen helyzetbe hozhatta volna, különösen, ha a dunamenti török csoport is vele egyidejűleg, nem pedig két teljes hónappal később kezdte volna meg előretörését.

Hadsi Mohammed és Mehemed pasa szeraszkier műveletei között, miután eleinte úgylátszik mind a ketten saját szakállukra kívántak operálni, nem volt meg a kellő összhang s ezért végeredményben vállalatuk csütörtököt is mondott. Sokkal jobb lett volna eleinte egyesült erővel Orsova és Ada Kaleh ellen működni s csak ezek megvétele után Mehádiára előretörni. De így, miután a szeraszkier orsovai művelete fennakadt, a Mehádiát megvett Hadsi Mohammedet vissza kellett Orsovához rendelni, miáltal ez gátolva volt mehádiai sikerének további kiaknázásában.

Mehemed pasa szeraszkier ama elhatározását, hogy ereje zömével eléje megy a közeledő császári seregnek, feltétlenül helyeselnünk kell. A Cserna és Temes között fekvő vízválasztó mentén található szorosokban oly előnyös állást, sőt egymás után több állást is foglalhatott, amelyekben még jelentékeny túlerővel szemben is alkalma nyilt igen szép, esetleg döntő eredmények kivívására.

A császáriak részén ez évben is folytatódott a célszerűtlen és az elhibázott balkezes intézkedések egész sorozata. Az első nagy baklövés abban nyilvánult meg, hogy az öreg, sánta Königsegget[2] akarata ellenére állították a csak névleg fővezérként szereplő Lotharingiai Ferenc mellé a hadsereg élére. Azonkívül ez évre valamire való hadjárati terv sem tudott megszületni. A Belgrádnál gyülekező főseregnek mindenesetre az lett volna a rendeltetése, hogy a Morava völgyén át előnyomuló ellenséges főerővel vegye fel a küzdelmet. Ehelyett Königsegg, bizonyára a Neipperg táborszernagytól vett túlzott és túlsötét színű jelentés folytán, a kíválóan fontos Belgrád és Morava környékének elhagyását és a szinte mesébe illő temesmenti körséta végrehajtását határozta el; talán csak azért, hogy minél előbb a Neipperg- és Lobkowitz-csoportokkal egyesülhessen, holott józan ész mellett ezeknek kellett volna a csatlakozást a fősereghez keresni és nem megfordítva. Azonban célszerűtlen cselekedete miatt a tábornagy hamarosan meg is kapta méltó büntetését, mert kevés híjján megesett rajta az a csúfság, hogy Korniánál egy az övénél felényivel gyengébb ellenséges mellékcsoporttól majdnem vereséget szenvedett. Ha eddig a tábornagy hadműveleti téren bizonyította be hadvezéri teljes képtelenségét, Korniánál az általa alkalmazott taktikai intézkedések is minden kritikán aluliaknak bizonyultak. No és mit szólunk a korniai csatát követő további hadműveleti elhatározásokról, a teljesen indokolatlan és szégyenteljes visszavonulásról, a szeptember 15-iki haditanács legnagyobb mértékben célszerűtlen, sőt határozottan szégyenletes határozatáról stb., stb. Mind olyan dolgok ezek, amelyekről difficile est satiram non scribere. De nem is firtatom én ezeket a dolgokat tovább, nincs arra semmi szükség, mert minden nem valami túlnagy katonai képzettség felett rendelkező, de józan észjárású ember könnyen megalkothatja magának véleményét a császári fővezérségnek ebben a hadjáratában elejétől végig sorozatosan elkövetett botlásairól és igazi szarvas hibáiról.

De másrészt a magasabb török vezetőség s ennek folyományaként a csapatok se lehetnek valami nagyon büszkék arra, amit ez évben produkáltak. Céltudatos és célszerű magasabb vezetés esetén a korniai csata, mint már föntebb említettük, igen könnyen a törökök javára dőlhetett volna el. Egyéb se kellett volna ehhez, mint hogy a császári közép- és balszárnyhad között keletkezett résbe elegendő számú török csapat rendeltetett volna idejekorán előre. Ennek és a császári jobbszárnyhadat máris megkerült szpahiknak, célszerű összműködés esetén nem nagy megerőltetésükbe került volna, hogy a császári középhadat és a máris hátbafogott jobbszárny-hadat egy-kettőre halomra döntsék. De a résbe behatolt janicsárok támogatásával és megerősítésével senki sem törődött, az ellenség háta mögé került szpahik pedig úgylátszik főfeladatuknak a császári tábor kifosztását tartották. Ami aztán török részen a korniai csata eldöntése után következett be, az valóban szánalomraméltó. Dacára annak, hogy a császáriak még kísérletet sem tettek az üldözésre, nemcsak a Kornia mellől elmenekült csapatok, hanem az Orsovát és Ada Kaleht ostromló seregcsoport is egyelőre minden ok nélkül oly eszeveszett futással hagyták el helyeiket, mintha egyszerre ég és föld rájuk szakadt volna s a nagy fejetlenségben mindent, csapot, papot, lövegeiket, sátraikat és minden egyéb jószágukat visszahagyták az ellenségnek, tulajdonképpen meg sem érdemelt bő martalékul.

Most aztán a nagyvezíren volt a sor, hogy az alparancsnokai részéről elkövetett hibákat jóvá tegye. De ő se volt az az ember, aki erre képes lett volna. Pedig amikor ő akcióba lépett, főkép a császáriak elhibázott magatartása folytán a viszonyok ő rá és a török főseregre oly kedvezőek voltak, hogy neki csak kezét kellett volna kinyújtania a sors által számára készen tartott babérok után; de ő ezt tenni elmulasztotta, illetve nem értett hozzá, hogy hogyan is kell a sors pillanatnyi kedvezéseit kiaknázni. Eredeti elgondolása, hogy a fősereget egyenesen Belgrád alá vezeti, kétségkívül helyes volt, hanem aztán mindenféle melléktekintetek által hagyta magát ettől a főcéltól eltéríteni. Nála is, mint a többi magasabbrangú török vezetőknél a legnagyobb baj az erély és kitartás hiánya volt. E tekintetben tehát a török és a császári magasabb vezetők bátran kezet nyujthattak egymásnak.

Orsova és Ada Kaleh megostromlásának megismétlése nem volt méltó hadműveleti cél a hadjárat, sőt az ismét már évek óta húzódó egész háború sorsát eldönteni hivatva volt török fősereg számára; neki Belgrád jelentette azt a helyet, ahol élni vagy meghalni mindenképpen érdemes volt. De Jegen Mohammed nagyvezírnek, ha meg is volt ehhez a kellő érzéke, de úgy látszik nem rendelkezett az ily nagy dolgok követelte bátorság, önbizalom és hozzáértés fölött. Ali boszniai pasa e tekintetben szeptember 17-iki, igen helyes érzésen alapuló működésével túl akart ugyan tenni mindenható előljáróján, de az ő ereje ily nagy célok és dolgok elérésére nem bizonyult elégségesnek.

Végül mindkét részen, a törököknél és császáriaknál egyaránt, az energia a null foknál is mélyebbre szállott s így ez a háborús év is elmúlt anélkül, hogy a gordiusi csomót megoldotta volna.

[1] Rousset, Merc. hist. CIV, 406: „La réputation des armes de Russie est si grande, que le soldat et l'officier croient, qu'ils vont à la guerre contre des géans. Si les Turcs craignoient autant celle de l'Empereur, on seroit moins éloigné de la paix, qu'on n l'est: mais les Turcs disent hautement qu'il n'y a plus de Prince Eugène.”

[2] Karácson, III. Károly háborúja a törökökkel 1737–1739. Hadtört. Közl. 1892, 361: „E közben a piszkos császár fővezére, Königsegg gróf nevű átkozott ember, lábbaja miatt hintón jött seregei közé…”