IX/1. számú melléklet.

A Temesvár megvétele után Erdélybe visszatért gróf Steinville tábornoknak Savoyai Jenő herceg meghagyta, hogy Oláhországba és Moldvába benyomulva, ezeket a tartományokat adófizetőkké tegye és ha lehet, a porta fennhatósága alól kivonja. Oláhországban ekkor 1716 tavasza óta Kantemir utódjaként Maurocordato Miklós, Moldvában pedig Rakovica Miklós volt a porta által elismert vajda, de ezek annyira nyúzták alattvalóikat és oly kegyetlenül bántak velük, hogy a bojárok szívesen szerettek volna tőlük megszabadulni, miért is összeköttetésbe léptek az erdélyi császári parancsnokkal.

A vett parancsból kifolyólag Steinville 1716 november végén gróf Tige altábornagynak meghagyta, hogy Oláhországban Kimplungot és Rimniket, Moldvában pedig Niamcut megszállja.

Már ezt megelőzően, november elején Steinville Déváról Dettina határőrkapitányt mintegy 1200 határőrrel a Vöröstorony szoroson át előreküldte Oláhországba. Ez Rimniken az elégedetlen bojárokkal egyesülve, egy Barbul Szerdár nevű bojár vezetése alatt Bukarestnek vett irányt, ahol az ott levő mintegy 200 törököt és tatárt levágva, Maurocordato vajdát meglepően kezükbe keríteni sikerült.[1] Hiába kínált fel a megszorult vajda 500.000 forintot aranyban váltságdíjul, Dettina mintegy 800 bojár által kísérve, Tirgovisten, ahol a bojárok visszamaradtak és Brassón át Nagyszebenbe magával vitte a foglyul esett vajdát, ahol december 7.-én megérkezve, kellő őrizet alá helyezték.[2]

A foglyul esett vajda helyett a porta annak öcssét, Maurocordato Jánost nevezte ki Oláhország vajdájává, aki egyrészt a zúgolódó bojárokat igyekezett kiengesztelni s másrészt Steinville lovassági tábornokkal is egyezkedési kísérleteket kezdett, amelyek végeredményben legalább látszólag olyanformán nyugalmat teremtettek a Havasalföldön, hogy az Olt folyótól nyugatra fekvő rész császári, az attól keletre fekvő rész ellenben az új vajda vezetése mellett a porta fenhatósága alatt maradt.

A moldvai határon Stollnick Vazul határőrfőkapitány volt a császáriak megbízottja, aki Dettina szerencsés vállalatáról hírt véve, Erno és Páp János kapitányokat néhány század nemzetőrrel Niamcuból a Szereten át Jászvásár (Jassy) felé rendelte, hogy az ott tartózkodó Rakovica vajdát kézrekerítse. A két kapitánynak sikerült is meglepően Jászvásár közelébe férkőzni, hanem aztán mintegy 3000 tatár által körülfogva, nagy részük levágatott, a többi pedig fogságba hurcoltatott. Erre a Moldvát megszállva tartó többi császári csapatok is a határ mögé húzódtak vissza.

Ebbe az időbe esik a magyar kuruc vezérek mozgalma is, akiket Pápay János, Rákóczy követe, Moldvába hítt, de Savoyai Jenő temesvári győzelme folytán a tervezett fölkelés abbamaradt.

[1] Engel, Geschichte der Moldau und der Walachei.

[2] Del Chiaro, Istoria delle moderne Rivoluzioni della Valachia 224–227.