Az 1699. évi karlovici béke lényegesen megváltoztatta az európai politikai konstellációt. A Lipót császár és a szultán között évek hosszú során át tartó háborúskodás megszünvén, mindkét uralkodó, nem túlhosszú ideig tartó szünet után más-más irányban állította sorompóba haderejét a legaktuálisabb kérdések és feladatok megoldása érdekében. Míg Lipót császárnak nemsokára II. Rákóczy Ferenccel gyült meg a baja, addig a porta mindenekelőtt az oroszokkal, majd a lengyelekkel s végül Velencével akart végleg leszámolni, hogy aztán ismét egész erejével Magyarországra, illetve a német császárra vethesse rá magát, mert sem a szultán, sem a török nép nem tudott és nem akart a fennhatósága alatt volt magyarországi területek végleges elvesztésébe belenyugodni.

Az első lépés igen szép sikerrel járt, amennyiben a török sereg 1711 július havában Falcsinnál a Pruth mellett döntő sikert aratott Nagy Péter orosz cár hadserege fölött s ez a győzelem igen nagy bizalommal töltötte el úgy III. Achmed szultánt, mint az egész török nemzetet. Ámde az ügyes orosz diplomáciának hamarosan, majd a következő években is ismételten sikerült békés kiegyenlítésre juttatni a dolgot.

1713-ban a szultán serege a lengyelek ellen vonult, de amidőn az a Dnjester menti Chotim-ot megszállni készült, az ellen III. Károly császár meghatalmazottja is erélyesen tiltakozott. Ebből kifolyólag hosszas tárgyalások indultak meg, melyek nyomán végül 1714 tavaszán az érdekelt hatalmak a török-lengyel konfliktust is békésen intézték el.

Most aztán a szultán 1715-ben Velencének üzente meg a háborút, hogy Moreát, mely a karlovici béke értelmében a köztársaság birtokában maradt, visszafoglalja. A megrémült signoria szintén Károly császárhoz fordult segítségért, aki azonban eleinte tisztán diplomáciai közbenjárásra szorítkozott, de ennek úgyszólván semmi eredménye sem volt. Csak amikor XIV. Lajos 1715 szeptember 2-án meghalt s Franciaország, kiskorú király alatt, egyelőre megszűnt félelmes ellenfélnek lenni, határozta el a bécsi udvar, XI. Kelemen pápa által is ösztönöztetve és újabb pénzbeli segítséget kilátásba helyezve, az erélyesebb közbelépést abban a biztos tudatban, hogy a törökök Velence leverése után minden bizonnyal a Magyarországon elvesztett területek visszaszerzését fogják megkísérelni. Ennek elejét veendő, III. Károly 1716 április 13.-án szövetséget kötött Velencével s ez időtől kezdve mindkét hatalom a legerélyesebben készült a törökkel való újabb háborúskodásra.

Érdekes, hogy 1715 tavaszán, a Porta és Velence közötti háborús viszály kitörése idején, Bécsben éppen a haderő létszámának alapos leszállításának gondolatával foglalkoztak, de erről a változott viszonyokra való tekintettel természetesen le kellett mondani, sőt ellenkezőleg a magyarországi haderőt inkább még magasabb létszámra kellett emelni, ami aránylag ezért ment sokkal simábban, mint máskor, mivel most Savoyai Jenő herceg volt a bécsi udvari haditanács elnöke, aki egyszersmind török háború esetére a hadsereg parancsnokság átvételére is volt hivatva. A herceg buzgólkodásának volt köszönhető, hogy 1716 tavaszáig Magyarországon és Erdélyben a következő haderők állottak rendelkezésre:

a) Magyarországon: 1) Gyalogság: 31 gyalog ezred (85 zászlóalj) 65.980 főnyi állománnyal. Ebből azonban 18 zászlóalj 12.600 főnyi állománnyal várvédelmi célokra szolgált, úgy hogy a tulajdonképpeni működő hadsereghez csak 67 zászlóalj 53.380 főnyi állománnyal nyerte beosztását.

2) Lovasság: 19 vértes, 10 dragonyos és 5 huszár ezred; még pedig a Splényi-, Eszterházy József Simon-, Ebergényi-, Babocsay- és Nádasdy-huszárezred, egyenként 5–5 századba beosztott 1000–1000 lovassal. Az egész lovasság állománya tehát 34 ezredet (222 lovas századot) tett ki 32.944. főnyi létszámmal.

3) Tüzérség: 14 kétfontos gyorstüzelő ágyú,
34 háromfontos ezredlöveg,
20 hatfontos falkony,
10 tizenkétfontos szállásvédő (Quartierschlangen),
4 nyolcfontos tarack,
6 tizfontos tarack,
összesen 88 löveg.

Azonkívül mintegy 100 nehéz ostromlöveg és mozsár a budai, eszéki, péterváradi, szegedi és aradi várakban állott rendelkezésre.

A magyarországi haderő ezek szerint 53.380 gyalogost, 32.944 lovast és 88 tábori ágyút, továbbá 12.600 főnyi várvédelmi csapatot és 100 ostromlöveget, vagyis összesen 98.900 embert és 180 ágyút számlált.

Azonkívül várőrségül szolgált még: Győrött, Komáromban, Esztergomban, Szigetvárott, Szolnokon és Nagyváradon összesen 100–100 főnyi gyalog és 12, 50–50 főnyi lovas század, melyekhez Győrött még 5, Komáromban 3, Esztergomban 2, Pozsonyban 1 szabad század járult.

b) Erdélyben: gróf Steinville lovassági tábornok parancsnoksága alatt: 3 gyalog ezred (9 zászlóalj), 2 vértes ezred (14 lovas század) és 2 dragonyos ezred (14 lovas század). Vagyis összesen 6900 gyalogos és 4336 lovas, azaz együttvéve 11.236 ember és 12 löveg.

Ehhez járult még mintegy 15.000 főnyi határőrség, úgy hogy az egész rendelkezésre álló haderő állománya mintegy 125.000 embert tett ki.[1] A hadsereg kiegészítő részéül szolgált volna még a dunai flotilla, de ennek kiépítése és felszerelése azonban pénzhiány miatt teljesen elkésett.[2]

Messzemenő előkészületeket tétetett Savoyai Jenő a hadiszerekkel és hadiszükségletekkel való ellátás terén is. A gyalogság még igen sokféle ürméretű (1 1/8, 1 1/4, 1 1/3, 1 3/4 és 2 latos puskagolyók számára szóló) fegyverekkel volt ellátva. A herceg 1 1/2 latos egységes felfegyverzésre törekedett.

A csapatokat teljesen új vonat-járművekkel látták el s minden gyalog ezred 22, minden vértes és dragonyos ezred 6 s minden huszár ezred 4 kincstári eleség-kocsit kapott.

Említésre méltó, hogy a most következő hadjáratra látták el a csapatokat első ízben térképekkel.

A hídfelszerelést a herceg oly mértékben egészítette ki, hogy három hidat a Dunán, kettőt a Tiszán és egyet a Dráván lehetett verni.

Igen nagy gondot fordított a hadsereg jövendő parancsnoka a hadiszíntér közlekedési vonalainak megjavítására is.

Az élelmi készletek tekintetében előgondoskodás csak kenyér, illetve liszt és lótáp tekintetében történt. A többi élelmicikkeket a csapatoknak maguknak kellett beszerezniök. A szükséges kenyeret és lótápot a megkötött szerződések szerint a működő hadsereg számára a Schell-Mohrenfeld konzorciumnak, a várak és helyőrségek számára Oppenheimer Manónak kellett szállítania, de mint mindig, ezúttal is sok baj és panasz merült fel.

Egy fő- és több mellék-hadikórház felállítása is tervbe volt véve, de pénz híjján e tekintetben is elkéstek és csak háború folyamán állítottak fel Mohácsnál egy 2000–3000 beteg befogadására alkalmas kettős, Péterváradon pedig egy kisebb kórházat.

A herceg hadjárati tervének alapgondolata, úgy mint eddig, most is, támadólagos volt, a hadjárati célok tekintetében a bécsi mértékadó körökben négyféle alternativát tettek megfontolás tárgyává. 1. Támadólagos előnyomulás Horvátországon és Bosznián át Dalmáciába a velenceiekkel való közvetlen összeköttetés és működés felvétele céljából. 2. Támadólagos előnyomulás Erdélyen át a Havasalföldre, ennek a tartománynak és az Al-Dunának kézrekerítése céljából. Továbbá támadólagos előnyomulás 3. Temesvár, 4. Belgrád megvétele céljából. Savoyai Jenő herceg az utolsónak említett alternativa mellett foglalt állást s ecélból a hadseregnek Péterváradnál való gyülekezését hozta javaslatba, amihez az udvar hozzá is járult.

Törökországban ebben az időben, miután elődjét és testvérét, II. Musztafa szultánt a lázadó janicsárok 1703 augusztus 22.-én lemondásra kényszerítették, III. Achmed ült a trónon. A nagyvezíri tisztséget 1713 óta Damad Ali töltötte be, aki Morea visszahódítása révén igen nagy tekintélyre tett szert. Rajta kívül vezéri szerepet töltöttek még be: Sari Achmed ruméliai és Türk Achmed anatoliai béglerbég, továbbá Husszein, a janicsárok agája és Achmed temesvári, valamint Chalil Bosztandzsi belgrádi pasák. A tatár khán ezúttal Nuradin alatt csak 10.000 embert küldhetett. A dunai flotta parancsnoka Ibrahim pasa volt. A török sereg harcoló állománya valószínűleg jóval fölülmúlta a 100.000 embert, sőt talán a 150.000-et is elérte, de annak csak mintegy fele állott harcedzett, megbízható csapatokból.[3]

A törökök ezévi hadjárati terve eredetileg Velence ellen irányult. Dalmácia visszafoglalása után a velencei csapatokat az egész Balkán félszigetről elűzni, ez volt az eredetileg kitűzött hadjárati cél.

Amikor aztán a szultán VI. (mint magyar király III.) Károly nagyarányú készülődéseiről hírt vett, a háborúnak két fronton való viselését határozta el, a fősúlyt a magyarországi hadszíntérre fektetvén, ahol a nagyvezírnek kellett a fővezetést átvennie, micélból az 1716 április közepén indult el Drinápolyba, ahova néhány nap mulva maga a szultán is követte.

[1] A Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen XVI. kötete (II. Serie, VII. Band) nyomán, melyhez a szerző (Matuschka Lajos vezérkari százados) a következő megjegyzést fűzi: „Es war das ansehnlichste Heer, welches man bisher gegen die Türken aufzubieten vermocht hatte.”

[2] Erről dr. Szentkláray Jenő, A dunai hajóhadak története 250. old. a következőket írja: „A dunai flotilla kevésbbé felelt meg a várakozásoknak. A Bécsben ácsolt új hajók közül mindössze csak hét készült el 1716. év nyárára. Ápril elején a 64 ágyúval fölszerelt „Szűz Mária” nevű gálya készült el, kevéssel utána a hasonló nagyságú második, mire május 15.-én mind a két hadihajót nagy ünnepélyességgel vízre eresztették. Július 15.-én hét ilyen colossus állott már készen. Ekkor gróf Kollonics bécsi püspök, a pápai nuntius, az összes miniszterek, méltóságok és beláthatatlan néptömeg jelenlétében, „mely még soha sem látott azelőtt ilyen hajókat”, mind a hét gályát ünnepélyesen fölszentelte s egyenként a következő nevekre keresztelte: „Szűz Mária” (a főhajó, később tengernagyi hajó), „Szent Lipót”, „Szent József”, „Szent Károly”, „Szent Erzsébet”, „Szent István” és „Szent Ferenc”. Az új hajók hossza 133, szélessége 28 láb volt; 50 ágyúnál egyiken sem volt kevesebb. E hajók közül a Lipót, József és Károly, mindegyik külön-külön kapitánnyal ugyan, de együttesen Schwendimann (helyes neve Schwendermann) Gáspár admirál parancsnoksága alatt azonnal útnak indíttatott Budára (de József hamarosan fennakadt) és onnan a péterváradi táborba. De mire a hajók az Al-Dunára leérkeztek, a péterváradi csatának már vége volt. A csatában részt vett régi hadihajók oly gyengéknek bizonyultak, hogy Jenő herceg nem merte velük Nándorfehérvár vívását megkísérelni, amiért is előbb, míg az útnak indított új hadihajók Bécsből megérkeztek, Temesvár kiostromlásához fogott.”

[3] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, V, 533: „Der Grossvesir hatte unter seinen 150.000 M. 30.000 Sipahis und 40.000 Janitscharen; der Rest waren asiatische und ägyptische Lehenstruppen, Tataren und Arnauten, welche im geordneten Kampfe weniger zu brauchen waren. Seine Artillerie, welche wegen ihrer Schwere zum grössten Theile nicht in die Linie gebracht werden konnte, bestand nur aus 3 leichten Feldbatterien.”