Említettük, hogy Rákóczi a szécsényi gyűlésről történt távozásakor a Nagyszombatban folytatandó tárgyalások további vezetésével Bercsényit bízta meg.[1] Ezek a tárgyalások 1705. október végén felette nehezen indultak meg és legfőkép az erdélyi kérdés miatt hamarosan ismét holtpontra jutottak. Amíg Herbeville erdélyi hadjáratának sorsa el nem dőlt, az udvar megbízottai húzták-halasztották a dolgot, amikor pedig a zsibói győzelem híre megjött, csakhamar ismét a legridegebb álláspontra helyezkedtek. Mindazonáltal a Rákóczi által 1706. január 25-ikére Miskolcra összehívott gyűlés Bercsényi jelentését az eddigi békealkudozásokról tudomásul vevén, Rákóczival egyetértőleg kimondotta, hogy a „jó békesség szükséges” s hogy folytatni kell a tárgyalásokat. Ez alól a külföldi közvetítő hatalmak nyomására a bécsi udvar sem zárkózott el, s azok közvetítését 1706. január 20-án hivatalosan elfogadván, általánosságban kijelentette, hogy Magyarország összes jogait és kiváltságait elismerni hajlandó,[2] csakhogy – mint utóbb kiderült, – e nagyhangú általános kijelentés hátterében oly követelések lappangtak, amelyeket a kuruc felkelés vezetői nem voltak hajlandók elfogadni.

A megindítandó további tárgyalások előfeltétele az volt, hogy fegyverszünet létesüljön. Ez az április 14-én életbelépett fegyvernyugvás után május 8-án két havi időtartamra meg is köttetett, melyet József király július 12-ikéig terjedő érvénnyel, május 11-én szentesített s amelyet utóbb július 24-ikéig meghosszabbítottak. Az udvar a fegyverszünetet főleg arra használta fel, hogy a magyarországi mozgalom vezéreit személyes engedményekkel és kiváltságokkal a maga számára megnyerje. E célból mindenekelőtt leküldte Rákóczihoz annak Bécsben felügyelet alatt tartott nejét, Amália Sarolta fejedelemnét, majd gróf Wratislav Vencel cseh kancellárt, végül Rákóczi nővérét, Aspremont grófnét.[3] „Az idegen közvetítők – írja Acsády id. m. VII. 622. oldalán – nyomban felismerték a célzatot. Rossz néven vették az udvartól, hogy Rákóczit gyanúba igyekszik keverni a magyarok előtt s előre megmondták, hogy ez sikerre nem vezet s csak a béke létrejöttét nehezíti. Ugyanekkor Bercsényinek, Forgáchnak, Bottyánnak, Bezerédynek s másoknak is tettek titkos ajánlatokat az átpártolás iránt. Egyedül Bezerédy tanúsított némi hajlamot, de utóbb ő is meggondolta magát. Rákóczinak neje útján a császár Burgau grófságot, melyet birodalmi fejedelemséggé akart emelni, ajánlotta Erdélyért. Az ajánlatot Wratiszlav gróf volt hivatva támogatni. De tapintatlanul járt el s Stepney jelentése szerint, kevésbbé igérettel, mint fenyegetéssel igyekezett hatni. Természetesen nem ért célt, mire haragjában a császárt oly szellemben informálta, hogy ez már július elején a háború erélyes folytatását határozta el s a Rajna mellől 4 ezredet rendelt Magyarországba, „megtörni a fölkelés vezéreinek dölyfét.”. – Igy tehát a béketárgyalásoknak, melyek tulajdonképpen csak június 13-án kezdődtek, meg kellett hiúsúlniok, noha Stepney a magyarok békeföltételeit, két jelentéktelen, a rézpénz beváltására s Rákóczi és Bercsényi külön megjutalmazására vonatkozó pont kivételével, mind elfogadhatóknak találta. Ezt megírta Londonba is, de megjegyzé, hogy a császári hadak sikerei a nyugati harctéren ismét nagyon elbizakodottá tették az udvart, mely csakugyan bele sem ment a kiegyezés dolgába, hanem még a fegyverszünet kérdésén zátonyra juttatta. Hogy a tárgyalásokat folytatni lehessen, meg kellett a fegyverszünetet hosszabbítani. Ezt pedig a császár megtagadta… s csak úgy akart a fegyverszünet meghosszabbításába egyezni, ha Rákóczi azt az Erdélyről való lemondással vásárolja meg. Erre azonban a fejedelemnek annál kevésbbé lehetett oka és kedve, mert a miniszterek maguk sem tagadták, hogy Erdélyben a császári sereg éhenhalással küzd. A közvetítő hatalmak az udvar kivánságán nagyon megbotránkoztak s azt mondották, hogy ez is bizonyítja, hogy nem békés úton, hanem fegyverrel akarja az ügyet elintézni… Bécsben csakugyan nem beszéltek másról, mint a magyaroknak tűzzel-vassal való kiirtásáról s a harckedvet fokozták a kedvező jelentések, melyek a nyáron az olasz harctérről érkeztek.[4] Az idegen követek sürgetésére azonban a császár Aspremont grófné útján még egy próbát tett Rákóczi személyes megnyerésére. „Fehér lapot” küldött neki, hogy azt írja rá, amit akar, csak az erdélyi fejedelemségről mondjon le. Rákóczi hosszú és nehéz lelki harc után ezt az áldozatot is kilátásba helyezte.[5] Le akart mondani Erdélyről, csakhogy nem a fegyverszünet, hanem végleges kiegyezés esetén s már elkészítette a rendeletet, mely az országot Szécsénybe hívja, hogy az Erdéllyel kötött szövetséget felbontsa. E közben azonban a császár megtagadta a fegyverszünet meghosszabbítását, noha a közvetítők folyton értesítették, hogy a kiegyezés biztos s a magyarokat a legbékülékenyebb szellem vezeti. Július 22-én, a nagyszombati értekezlet, július 24-én meg a „száz napi fegyverszünet” véget ért.

Még rosszabbra fordult a béke ügye, amikor Bécsben megtudták, hogy Savoyai Jenő herceg szeptember 7-én Turinnál tönkre verte a franciákat.[6]

[1] Lásd a 303. oldalon.

[2] Hist. des révol. de Hongrie, III., 187.

[3] Fiedler, Archiv für öst. Geschichte, XLIV.

[4] Archiv. Rákócziánum, II. oszt. III.

[5] Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II., 350. „Rákóczi nemes önzetlenséggel késznek nyilatkozott az erdélyi fejedelmi székről lemondani, ha a béke akadályát személye képezi, de nem Erdély függetlenségéről, melyet – mint hajdan Bocskay – a magyar nemzet szabadsága zálogának tekintett… sem ő, sem Bercsényi nem valának a haza iránt hűségben megingathatók, egyikök sem volt rávehető, hogy személyes és családi előnyökért a nemzet jogait feladják s szerződést oly föltételek mellett kössenek, melyeket a hazára, a magyar nemzetre károsaknak ítéltek.” E tekintetben mindketten valóban igazi nagy emberek voltak. És ha haditeljesítményeiket a pártatlan igazság szem előtt tartása mellett kütelességszerűen rendszerint kedvezőtlenül kellett és kell még ezentúl is megítélnünk, lángoló hazaszeretetük és korrekt hazafias gondolkozásuk és cselekedetük elismeréséül a legmélyebb tisztelettel hajtjuk meg előttük a legszebb elismerés és osztatlan dicséret zászlaját.

[6] Lásd a turini csata lefolyását a 11–15. oldalon.