Az, hogy Rákóczi nem követte seregével Herbevillet Lipótvár alá, hamarosan megbosszulta magát, amennyiben a csapatok felzúdultak vezetőik ellen, hogy ügyetlen vezetésükkel lehetővé tették az ellenségnek nemcsak az ép bőrrel való megmenekülést, hanem azt is, hogy Lipótvárat bőségesen ellássa készletekkel. E felzúdulás okozta erkölcsi presszió hatása alatt határozta el Rákóczi, hogy újból folytatja időlegesen félbeszakított hadműveleteit a Csallóközbe visszatérő császári sereg ellen. A kettős túlerő, amely fölött az ellenséggel szemben rendelkezett és csapatjainak élénk harcvágya teljesen indokolttá tették volna a legoffenzivabb szellemű fellépést, vagyis a mielőbbi gyors előnyomulást Szeredről Farkashida–Nagyszombaton át a Lipótvár felől visszatérő ellenség ellen, megjegyezvén, hogy Nagyszombat tájékán, főleg a várostól északkeletre harcra kiválóan kedvező terepszakasz is kinálkozott a kuruc sereg számára. S miután Nagyszombat úgy Szeredtől, mint Lipótvártól teljesen egyforma távolságra fekszik, a kuruc sereg feltétlenül előbb érhette volna el az említett város környékét, ha nem várta volna be, amíg a császáriak lipótvári dolguk elvégzése és teljes két napi pihenőjük után kezdték meg a visszavonúlást, hanem már 1–2 nappal ezt megelőzően indultak volna útnak Nagyszombat felé. E helyett Rákóczi holmi, legalább az ő nézete szerint ideális harcterületeket keresve, a nagyszombatinál jóval fedettebb és átszegdeltebb vidékekre, előbb Ciffer, majd Pudmeric tájékára vezette seregét, de már nem határozott támadó szándékkal, hanem arra számítva, hogy az ellenség őt ottani előnyös állásában északkelet felől, vagyis arcban meg fogja támadni. Ámde Herbeville ezt a szívességet nem akarta neki megtenni. Rákóczi határozatlan, várakozó magatartása még jobban kirobbantotta alárendeltjei legnagyobb részének elégedetlenségét és zúgolódását, amiből aztán a főparancsnok és alvezérei között, természetesen az ügy kárára meglehetősen feszült és kedvezőtlen helyzet alakult ki, mely a csapatok harcikedvét és harctevékenységét is meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolta. Minden valószinűség szerint erre vezethető vissza Bercsényinek renitenskedése is, aki egyébként a legnagyobb tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Rákóczi iránt és mindig igyekezett is fejedelmének kedvében járni. Úgyszintén alighanem az általános elégületlenség révén lábrakapott nembánomságra vezethető vissza az a magyarok révén ritkaságszámba menő nagy mulasztás is, hogy a földerítő és biztosító szolgálattal senki sem törődött s így Rákóczi utolsó pillanatig azt hitte, hogy az ellenség vele szemben fedve a Pudmerictől keletre fekvő magaslatok mögött, vagyis szinte kézzel elérhető közelségben arctámadáshoz csoportosul, holott Herbeville ehelyett időközben teljesen észrevétlenül egészen Istvánfalván túlig el – s aztán ismét visszavonultatta, hogy ne mondjuk, sétáltatta seregét, hogy aztán teljesen meglepően vesse rá magát a kurucok védtelen balszárnyára, illetve oldalára.

Azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy Rákóczi ebben a csatában elég élénk vezető tevékenységet fejtett ki, csak az a baj, hogy ez a tevékenység kicsiségekben, apróságokban merült ki, míg a mindenkori fővezetőre háruló igazi nagy csatavezetés problémáit úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyta, még pedig azon egyszerű oknál fogva, mert ő még most sem volt sem a hadműveletek, sem a nagyvonalú harcászat, vagyis a csatavezetés terén gyakorlott hadseregvezetőnek mondható.

Nem mondhatnók, hogy a császáriak részén sokkal jobban állottak volna a viszonyok. Herbeville tábornagy a seregvezetés terén szintén még a középszerűség mértékét sem ütötte meg és hogy mégis a pudmerici sikeres akcióra és győzelemre került a dolog, az nem az ő, hanem egyik magyar alparancsnokának, gróf Pálffy Jánosnak az érdeme. Abban azonban mind a ketten hibáztak, hogy bekövetkezett döntés után az ellenség üldözését teljesen figyelmen kívül hagyták. A felhozott gátló körülmények, – est beállta, por, stb. – el nem fogadhatók.

Nevezetes és felette érdekes, mennyire különbözők voltak a benyomások, amelyeket a császári sereg két legfőbb vezére, Herbeville és Pálffy ebben a csatában a kuruc sereg magatartásáról és harcértékéről szereztek. Herbeville jelentése szerint[1] a kurucokat tisztjeik csak erőszakkal, rábeszéléssel, könyörgéssel és mindenféle igéretekkel tudták csak a tűzvonalban megtartani és hogy azok ennek dacára csak rövid ideig tartó ellenállás után otthagyták helyeiket. Annál furcsább, hogy Herbeville ennek ellenére Pudmericnél elért sikerét mégis nagy és fényes győzelem színében tüntette fel, aminek tömjénfüstje azonban csakhamar szertefoszlott. Ezzel ellentétben Pálffy már lényeges és tiszteletreméltó haladást vett észre a kurucok harctevékenysége, szívós kitartása és magatartása terén, aminek Savoyai Jenő herceghez intézett jelentésében leplezetlenül kifejezést is adott, amit azonban ez fanyar kedvetlenséggel vett tudomásul.[2]

Andrássy tábornok saját elhatározásból öntevékenyen véghezvitt előretörése minden esetre dicséretet érdemel, azonban kár, hogy fegyelemhez és rendhez nem szokott csapatjai csakhamar széjjelmálltak, minek következtében a különben egészen helyes akció csakhamar teljesen elvesztette hatékonyságát.

Épígy dicséretet érdemel a dombtetőn maradt lovasosztag öntevékeny közbelépése is. Hogy ez a roham helytelen végrehajtás következtében csakhamar megfeneklett, az eléggé sajnálatos, de egészen más lapra tartozik.

Ha végül az e fejezetben foglalt hadműveletek és a pudmerici csata mérlegét felállítjuk, azt kell megállapítanunk, hogy azok révén a császáriak, bár nem döntő, de mégis jelentős erkölcsi és anyagi sikereket értek el. Herbeville, főleg Pálffy helyes tanácsára, a pudmerici csatának aránylag könnyű, kevés veszteséggel történt megnyerésén kívül elérte azt, amire törekedett, a Csallóközbe való bántatlan visszajutást, míg ezt Rákóczinak, aki szintén csak jelentéktelen veszteségeket szenvedett, megakadályoznia nem sikerült, pedig ezt tűzte ki a Semptéről való elindulás alkalmával legfőbb feladatává.[3] Hogy a császáriak részén elért plus és a kurucok oldalán mutatkozó minus nem vált nagyobb arányúvá, az leginkább annak tulajdonítható, hogy Herbeville a csatatérről elvonuló kurucok üldözését még csak meg sem kísérelte s másrészt, hogy utóbbiak csapatai ezúttal a szenvedett kudarc és az elégületlenség okozta nyomott kedélyállapot ellenére sem oszlottak rendes szokásukhoz mérten széjjel, hanem további munkálkodásra együtt maradtak a fejedelem zászlói alatt.

[1] Wienerisches Diarium, 1705. 212. szám.

[2] Ennek a jelentésnek idevonatkozó része következőleg hangzott: (bécsi Kriegsarchiv. Ungarn. 1705. Fasc. VIII. 8.): „… auch melde ich, dass die Insurgenten für keine Canaille mehr zu achten, sondern den Krieg ziemlich erlernt haben… ich habe kaum eine so schöne Bataille gesehen, als wie die ihrige formirt gewesen. Sie haben gewiss braw Feuer gegeben, seien überaus gut bewegt und haben auch unser Feuer ohne Schrecken ausgestanden: Jedermann wird bekennen müssen, dass auch ihre Artillerie mit guten verständigen Feuerwerkern versehen ist, inwegen sie uns grossen Schaden gethan und kaum ein Schuss verfehlt haben. Hingegen wurden sie von unseren Stücken schwerlich 2 Mann verloren haben, welches ja uns eine rechte Schand ist. Und ich versichere, wann der Krieg nur noch 2 Jahre dauert, dass der Feind solchen besser als wir verstehen wird.” – Savoyai Jenő herceg Pálffynak, a magyarnak ezt a véleményét, miután az akkori, általában igen jónak elismert császári seregnek ő volt a regeneratora, újjáteremtője, szinte személyes sértésnek vette. Erre nézve a Feldzüge …(Rechberger id. m. VII., 440. old.) a következőket írja: „Wenn der Prinz Pálffy's Lob völlig ablehente, so geschah dies in der Ueberzeugung, dass die kaiserlichen Armeen jener Zeit keine ebenbürtigen, geschweige an innerem Gehalt überlegene Gegner hatten und darüber schrieb er: „Was Sie (Pálffy) mir aber hiernächst von der Bataille melden, dass die Rebellen den Krieg schon so stattlich sollten erlernt haben, wodurch sie solchen in ein Paar Jahren besser als wir selbsten verstehen sollten, sehe ich nicht ein, dass dieses zusammengeraffte Gesindel von der kurzen Zeit, als der dermalige Aufstand dauert, eine so grosse Kriegs-Experienz erworben haben könnte. Ja ich reflectire zurück, dass in Ungarn, der Krieg viele Jahre nacheinander gedauert uad doch allemal die kaiserlichen Waffen die Oberhand gehabt haben: gleichwie ich mir denn im Gegenwärtigen einen gleichmässigen Erfolg verspreche, wenn man nur die Leute menagirt und dieselben durch die Generalität recht angeführt werden.” Herbeville indokolatlan nagy győzelmi hiresztelése tárgyában a Feldzüge… ugyancsak az említett helyen a következőket jegyzi meg: „Da in allen Relationen der Kampf nur in den dürftigsten Umrissen gechildert is und die Zeitgenossen es bitter tadelten, dass Herbeville diese Affaire durch Anordnung des Tedeum laudamus in allen Garnisonen Ungarns zu einem grossen Siege auf blähen wollte (Kriegs-Archiv. Ungarn 1705., Fasc. VIII. 15.), endlich erst in späterer Zeit nicht unwesentliche Verluste an Fuhrwesen und Reiterei zugestanden wurden: so kann von einem völligen Erfolge nicht die Rede sein.”

[3] Horváth Mihály, id. m. VI., 391.: „A kurucok vesztesége jelentéktelen volt ugyan, de annál nagyobb lőn a gyalázat: s Herbeville is célját érte, mert azután háborítás nélkül mehetett a Csallóközbe.”