A Bottyánvár melletti dunamenti hadműveletek befejezése után tűnt ki csak igazában, micsoda baklövést követtek el Bécsben, amikor a szerintük nem elég agilis Heister helyébe az öreg, nehézkes, kockáztatni semmit sem akaró Herbevillet nevezték ki a magyarországi hadak főparancsnokává, kivált olyan időben, amikor az új főparancsnoktól nem kevesebbet követeltek, mint hogy nemcsak a felette érzékeny Bécs kellő biztosításáról gondoskodjék, hanem ereje zömét a monarchia legkeletibb határán lévő Erdélybe tolja át a már végszükségben sínylődő Bussy-Rabutin megsegítésére. Ily messze szétágazó, kettős feladat sikeres megoldásához igazán nem közönséges hadvezéri tehetség, s azonkivül fiatalos, gyors elhatározó képesség és jelentékeny akadályokkal és nehézségekkel is szembeszállni és azokat legyőzni képes, nagy akaraterő kellett. Hogy Herbeville e tulajdonságok egyikéve se rendelkezik, ezt Bécsben a császártól kezdve lefelé mindenki tudta és mégis őt, a magyarországi viszonyokat egyáltalában nem ismerő, már régen a jól megérdemelt nyugállományba helyezésre teljesen megérett, elejétől végig csak közepes tehetségűnek mutatkozott, de Heisterhez viszonyítva elég kezesnek és szótfogadónak igérkező veteránt természetesen már eleve azzal a hátsó gondolattal állították a magyarországi hadsereg élére, hogy az ottani hadműveleteket szellemileg tulajdonképpen ők a zöld asztal mellől fogják irányítani. Hogy ez sohasem volt a hadvezetésnek valami szerencsés formája, az hadtörténelmileg elvitázhatatlanúl bebizonyított tény.

Bizonyára nagy csalódást, visszatetszést, sőt felháborodást is keltett Bécsben, amikor az engedelmes báránynak hitt Herbeville kereken kijelentette, hogy ő a dán segítőcsapatok beérkezte előtt egyáltalában nem hajlandó a különben elég kockázatos erdélyi expedicióhoz hozzáfogni, de miután alapjában véve az öreg harcosnak igaza volt, nem volt mást mit tenni, mint az ő álláspontját érvényesülni engedni. És tették azt sokkal túlzottabb mértékben, mint ahogy kellett volna, legalább is az általa javasolt lipótvári felsegítési akció tekintetében. Tudjuk, hogy Trencsénnek megsegítése ugyanaz év tavaszán mily nem várt, könnyű módon ment végbe.[1] Ezt tartva szem előtt, valóban kár volt a lipótvári szükségleteket szállitó vonatjárművek fedezetéül az egyáltalában rendelkezésre álló csapatok legnagyobb részét, vagyis majdnem az egész magyarországi fősereget az említett várig el- és onnan visszasétáltatni.

De még cifrább a dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy amikor Herbeville június vége felé Glöckelsperget Dunaföldvár mellől magához visszarendelte, akkor már a dán segítőcsapatok Bécs környékére értek s így Herbevillenek sem az a mentegetődzése nem volt helytálló, hogy ő Glöckelsperget azért rendelte vissza, mert a nagy offenzivát a dánok nélkül, akik azonban már rendelkezésére állottak, nem akarja megindítani, sem a javaslatában foglalt amaz érvelés, hogy a lipótvári vállalatnak oly nagy alapon való megindítása azért válik kívánatossá, hogy a sereget a nagy offenzíva megindításának időpontjáig foglalkoztatni lehessen. Miután a dánok már is beérkeztek, semmi sem állotta útját, hogy a nagy offenziva azonnal kezdetét vegye, ami annál tagadhatatlanabb, mert hiszen a tábornagy a dánokat a lipótvári vállalat is elvitte magával.[2]

Talán éppen a dánok korai beérkezésére való tekintettel foglalkozott a császári hadvezetőség, legalább átmenetileg azzal a gondolattal, hogy egyszerre s egyidejűleg két vállalatba is fog, melyeknek egyike Lipótvár megsegítését, másika Érsekújvár megvételét célozta volna, de ez utóbbit a nehézkes és körülményes Herbeville csakhamar elejtette.

A tábornagy ama elhatározását, hogy menetvonalúl nem a nyílt terepszakaszokon Nagyszombaton át, hanem a Vág és Dudvág között vezető utat választotta, a már az 584. számú lábjegyzetben említett indokból én még távolról sem tartom annyira elhibázottnak, aminőnek azt Thaly és Markó feltüntetik. Hogy Rákóczi a Vág és Dudvág között csapdákat készít elő számára, azt ő persze nem sejthette, azonban mindenesetre helytelen volt a tábornagytól, hogy egész menete alatt sem a messzemenő, sem a közeli felderítésről nem gondoskodott s így ő és csapatjai a csapdát csak akkor vették észre, amikor már úgyszólván orrukat annak falába beleütötték.

Ellenben a kurucok részén annál jobban, élénkebben és sikeresebben tevékenykedtek a felderítés és hírszerzés terén, s amint az előadottakból kitűnik, kivált Bercsényinek a szorgos csapat-felderítési tevékenységén kivül egy egészen kiválóan működő kémrendszere is volt. Ez a Bercsényi révén szerzett elég korai jólértesültség az ellenség helyzetéről és szándékairól tette Rákóczinak lehetővé a helyesen kieszelt csapdának még a kellő időben és igen helyes hathatós módon történő előkészítését.

Azonban Bercsényi nemcsak erre, hanem másra is adott egészen jó és életrevaló tippet Rákóczinak. Azt a kérdést vetette fel, nem-e volna jó, ha a fejedelem rendelkezésre álló erejével a Vágon áttörve s Bercsényivel egyesülve, ha nem is a Kis-Dunán, hanem a Feketevízen való áthatolás közben vetné rá magát a sok podgyász miatt nehézkesen előrejutó császáriakra. Én Bercsényinek ezt az eszméjét igen jónak és életrevalónak tartom, bár tagadhatatlan, hogy Rákóczinak a Vág mentén tervezett s támadólagos alapgondolatra fektetett vállalata talán még jobb volt az előbbinél, de csak úgy, ha a kivitelnél minden pontosan összevág. Érdekes, hogy viszont előbb meg Rákóczi tanácsolta Bercsényinek, hogy vesse rá magát a még nem egészen fölkészült és együtt lévő ellenségre, de ez szintén nem mert a kockázatos vállalatba belefogni s utóbb lemondott arról a különösen elég sápadt színűen megfogalmazott tervéről is, hogy a császáriakat a Dudvágon való átkelés közben támadja meg.

Az mindenesetre helyes volt, hogy Rákóczi a csapdaszerűen előkészített terepszakaszra benyomúlt ellenséget lovassága által egyidejűleg előlről és hátulról prés módjára össze akarta nyomni, de ehhez az e feladattal megbízott két lovas csoportot nem kellett volna oly nagy kerülővel a tett színhelyére irányítani. Mindkét lovas csoport az est illetve az éj folyamán teljesen észrevétlenül és sokkal közelebb meghúzhatta volna magát a közbevágás pillanatáig egy-egy a Vágot nyugatról kisérő cserjés, bokros, mocsaras berekben, hogy aztán a fővezetőség által adott jelre az összes csapatok egyszerre rávessék magukat a csapdába került ellensége. Annak, hogy Rákóczi a gyalogság és tűzérség zömével az észak felé haladó ellenséget a Vág keleti partján húzódó magaslatokon át párhuzamosan kisérte, sok értelme nem volt. Neki ezt a gyalogságot és tűzérséget is már előző nap este a szeredi és sziladi hidak mentén kellett volna egy-egy csoportban készenlétbe helyezni, ahonnan azok aránylag gyorsan és hathatósan belekörmölhettek volna a meglepetésszerűen csapdába került ellenség testébe.

Bercsényi e napon kétszer is, és úgyszólván végleg is levizsgázott. Ezek után már nem férhetett hozzá kétség, hogy ez a mindig jobban túlfontolgatóvá és latolgatóvá vált ember nem mer Istenigazából nekimenni az ellenségnek. Ilyen mentalitású ember ne álljon támadólagos feladattal megbízott csapatok élére, hanem kivált harcközben, valahol hátrább, biztos helyen maradva, onnan küldje előre elvben igen célszerű s így esetleg szép sikerre is vezető mindenféle rendelkezéseit az alája rendelt alparancsnokoknak.

Bercsényi és Géczy Gábor késedelmeskedése joggal türelmetlenné és idegessé tette Rákóczit. Hogy a két kiválóan fontos feladattal megbízott alvezérének bármilyen okból bekövetkezett elkésését a nála lévő Buday-lovasezred közbevetésével igyekezett némileg helyrehozni, az feltétlenül jó volt, de nem volt elég az üdvösségre. Főleg attól az időponttól kezdve, amikor Rákóczi a kelepcébe jutott ellenség megtorpanását, majd annak Farkashida irányában megkezdett visszavonúlását észrevette, még legutolsó emberét is, tehát nemcsak Bercsényi lovasságát, hanem a közelében levő összes gyalogságot és tűzérséget a leggyorsabb tempóban a menekülni szándékozó ellenség nyomába kellett volna előrerendelnie, mely esetben minden valószínűség szerint Eszterházynak és Bercsényinek is megjött volna a gyors beavatkozásra és lelkes közbevágásra vonatkozó pajzán kedve s akkor Farkashidánál következett volna be a császáriakkal az, amire ők már előbb Szilad tájékán számítottak, hogy számukra nincs más hátra, mint, hogy megadják magukat. Hogy ez nem következett be, ebben az összes magyar vezérek, Rákóczit sem véve ki, hibásak. Ezúttal újból bebizonyosodott hogy a magyar vezérek és alvezérek nagyobb része is húzódozik, fázik az ellenséggel nagyobbszabású, rendszeres csatába, harcba való bocsátkozástól, ellenben a portyázó hadviselés terén, majdnem valamennyien otthonosan érezték magukat, amint azt legújabban Eszterházy és Ocskay morvaországi sikeres betöréseikkel ismét bebizonyították.

Határozottan nagy hiba volt Rákóczitól, hogy a vág-dudvági kelepcéből kiszabadúlt császári sereggel tovább nem törődve, teljesen bántatlanúl hagyta azt Lipótvár alá vonúlni, ahol az ilyenformán tulajdonképpeni feladatát zavartalanúl elvégezhette.

[1] Lásd a 254. oldalon.

[2] Ezért szinte érthetetlen a hivatalos jellegű Feldzüge … (Rechberger, id. m. VII. 438.) oldalán foglalt eme kitétel: „Dem sofortigen Aufbruche (zur Hauptoperation) stand aber der Umstand entgegen, lass die dänischen Truppen noch nicht eingetroffen waren. Um aber diese Zeit, des Zuwartens nicht fruchtlos verrinnen zu lassen, ordnete der Hofkriegsrath den von Herbeville vorgeschlagenen Zug zur Proviantirung der Feste Leopoldstadt an.”