Az erdélyi események vázolásával az ezévi események végére értünk s így helyénvaló, hogy mielőtt az erdélyi hadműveletek részletes megbeszélésébe fognánk, előbb egész röviden az 1704. évi hadműveletek és események általános mérlegét vessük röviden papírra.

A császáriak részén a fősúly ez évben még mindig a spanyol örökösödési háború színterére fektették, aminek kézzel fogható és nagy horderővel bíró eredménye a Savoyai Jenő és Malrborough herceg által augusztus 13.-án a Tallard és Miksa Emnuel által vezetett francia-bajor sereg fölött Höchstädt mellett kivívott, de kellőképpen ki nem aknázott remek győzelem volt.[1] A magyarországi és erdélyi hadiszíntéren működő császári csapatok főparancsnokai bármennyire sürgették az égetően szükséges erősbítések megküldését, egyelőre felette szűkre szabott seregrészeikkel voltak kénytelenek legalább azt és annyit elérni, ami ilyen körülmények között tőlünk egyáltalában tellett. Az osztrák örökös tartományok, de főkép a felette érzékeny Bécs közelsége a Rákóczi-lázba esett észak- és nyugat-magyarországi területekhez hozta magával, hogy az itt működő Heisternek hébe-hóba mégis csak csurrant-cseppent valami a bécsi köröknek is elég szűken rendelkezésre álló pénz- és ember-rezervoirból, de hogy a császári hadvezér ezzel nem nagyon volt megelégedve, az legjobban kitűnik annak egyik április havi előterjesztéséből. Ekkor Heister, mint tudjuk a központiasan fekvő Komáromban helyezte el kisded seregét, honnan a szükséghez képest, hol észak, hol dél, hol kelet felé kellett előretörnie az ott mutatkozó veszélyek elhárítására, de ahhoz, hogy bárhol döntő és tartós eredményt érhetett volna el, az ő maroknyi csapata nem volt elegendő. Ezért mérgében és tehetetlenségében sürgősen kérte a császárt, hogy tegyen végre erélyes és messzemenő intézkedéseket, „a rebellisek teljes és végleges leverésére, mert neki kis hadtestével lehetetlen minden pillanatban nagy távolságokra a folyók egyik partjáról a másikra ide-oda repülni.[2] Azonban mindjárt hozzá tehetjük, hogy oly nagy haderőt a császár, főleg nyugati lekötöttsége mellett, egyáltalában nem tudott volna hamarjában talpra állítani, amely elég lett volna a lobogó tűzként gyorsan tovaterjedő és hol itt, hol ott újabb friss erővel felbukkanó Rákóczi-felkelés gyors és végleges elnyomására; már csak azért sem, mert e mozgalom mögött csekély és tulajdonképpen szintén csak színleges kivétellel az egész nemzet állott erős támaszfal gyanánt. Ez magyarázza meg a bécsi körök éveken át tartó felette hátrányos helyzetét és tehetetlenségét az ellankadni nem akaró, sőt mindig újabb és nagyobb erővel feltörő nemzeti mozgalommal szemben, mely hátrányos helyzeten és állapoton az itt-ott elért döntő sikerek és csatanyerések se sokat segítettek.[3] Különösen vonatkozott ez a teljesen magára hagyott erdélyi császári fővezérre, Bussy-Rabutinra és a folyton hatalmas túlerővel szemben folytatott küzdelmek által végkép kimerített gyenge csapatjaira.[4] Csak az volt a császári fővezérek és csapatok szerencséje, hogy, mint alább látni fogjuk, a kurucok részén sem volt mindig minden fenékig tejfel, sőt ellenkezőleg!

A pártatlan igazság álláspontjára helyezkedve, el kell ismernünk, hogy a császári hadvezérek és alárendelt csapatjaik ebben az évben a hadműveletek terén pompás eredményeket mutattak fel. Valami nagy sordöntő hadműveletek tervezéséről és végrehajtásáról az adott keretek között nem igen lehetett szó, de amit Heister kivált a Dunántúlon, Bussy-Rabutin pedig Erdélyben esetről-esetre elhatározott és következetesen végre is hajtott, annak rendszerint volt füle, meg farka is. Mindkét fővezér ismételten, Heister kivált Koroncónál, Bussy-Rabutin pedig Patánál, megmutatta, hogy mint csatavesztők is nemcsak megállják helyüket, hanem határozottan dicséretre méltóan tudnak viselkedni, mert ők voltak azok, akik a pillanatnyi helyzetek helyes felismerése és gyors mérlegelése nyomán a kellő pillanatban gyorsan tudnak nemcsak határozni, de cselekedni is, amivel aztán a rájuk nézve felette kritikus helyzet ellenére, a biztos győzelem alapját is megvetették. Nagy segítségükre volt ebben a kézben tartott, fegyelmezett, s a kapott parancsnak feltétlenül engedelmeskedni tudó csapatok dicséretreméltó magatartása is. Mindezeket az előnyös tulajdonságokat és képességeket a kuruc vezetők és csapatok részén hiába keressük. Károlyi két felettes előljárójától, Rákóczitól és Bercsényitől elfogad ugyan parancsokat és azokat rendszerint elég híven és jól, néha – így kivált a szomolányi ütközetben – kiválóan teljesíti is, de már például Koroncónál nem teljesíti ama legelemibb kötelességét, hogy a döntő csatában bocsátkozott vezértársának a kívánt segítséget nyújtsa. Pedig, ha ő ez egyszer, a kicsinyesség, irígység és féltékenység ocsmány szempontjait félretéve, a nála megszokott huszáros tempóval még jókor beleavatkozik hadával a csak egy hajszálon függő csata menetébe, úgy annak sorsa kétségtelenül a kurucok javára dőlt volna el, mi egyúttal őt a nap hősévé is avatta volna. S ha a minden oldalról körülfogott Heistert hadával együtt a koroncói mezőn térdre kényszerítik, vajjon ki védte volna meg az örökös tartományokat és Bécset egy a csatát esetleg nyomban követő hatalmas kuruc inváziótól? Ámde sajnos, a kuruc vezéreket majdnem mindig és mindenütt szeparatisztikus törekvések irányították, minél majdnem mindig a kölcsönös féltékenykedés és irígység játszotta a főszerepet. És ha olykor a kuruc vezérek közös akcióra is vállalkoztak, mint ahogyan az többek között Nagyszebennél is történt, abban se volt köszönet, mert a kuruc vezérek és alvezérek mindegyike, rendszerint tekintet nélkül a többiekre, a maga esze szerint és a saját szakállára cselekedett s ennek a következetes széthúzásnak és a feltétlenül szükséges összhang hiányának csakis gyászos következményei lehettek. Mennyire más színben tűnnak fel a császári sereg- és csapattestek szigorú fegyelemhez szokott és erősen kézben tartott minden rendű és rangó parancsnokai és alparancsnokai! Itt mindenki minden erejét és képességét, a legmagasabb parancsnok intenciói és rendelkezései szerint igyekszik a közös ügy szogálatába állítani. Igy kivált az erdélyi hadszíntéren működő báró Tige és Graven szolgáltatják a feltétlenül megbízható és lelkiismeretesen dolgozó alparancsnokok egy-egy mintatípusát. Azért ezek a császári vezérek és vezetők is sok hibával és kevésbé dicséretreméltó tulajdonságokkal megspékelt egyszerű halandók, nem mindig angyalok voltak. Ebbe belekapaszkodva, a magyar történetírók kivétel nélkül mint Heistert, mind Bussy-Rabutint, nemcsak a császáriak által előszeretettel rebellisnek nevezett magyar katonaságon, hanem az ártatlan lakosságon is elkövetett kegyetlenkedések miatt a legnagyobb mértékben elítélik. Szó sincs róla, mindketten megérdemlik ezt a megrovást, még pedig a legnagyobb mértékben, de ne felejtsük el és legyünk tisztában azzal is, hogy amit pl. többek között Ocskay a morva határ mentén ismételten, Károlyi pedig legutóbb is Bécs környékén művelt, az is teljes mértékben kimeríti a dúlás, fosztogatás és vad kegyetlenkedés fogalmát s így megint csak az igazság és méltányosság alapjára helyezkedve, bátran kimondhatjuk, hogy e tekintetben az inkriminált felek úgy aránylanak, úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a 19-es és az egy híjján huszas szám, vagy egyik tojás a másikhoz. Legfeljebb az a különbség, hogy Károlyiék már előre és utólag is fennhéjázóan dicsekedtek azzal, hogy a császárnak születése napja alkalmával pompás kivilágítást rendeznek, illetve rendeztek, hogy annak kedvenc állatait leöldösték, stb., stb.! Az elkövetett atrocitások terén tehát nézetem szerint mindkét fél egyformán kemény elítélésünkre tarthat számot.

Ennyit a parancsnokokról s azok általános vezetői tevékenységéről.

A csapatok teljesítményeit egymással szembeállítva, a mérleg megint csak a kuruc csapatok hátrányára billen le. Nem is csoda, hiszen azok fegyverzet, felszerelés, kiképzés, céltudatos vezetés és haditapasztalatok dolgában messze mögötte állottak a császári csapatoknak. Innen van az, hogy rendszerint számottevő, sőt gyakran sokszoros túlerejük ellenére, a szomolányi, trencséni és belényesi vállalatokat kivéve, sikert elérni, győzelmet aratni nem voltak képesek. Sőt még a szomolányi ütközetben is főleg a császári parancsnokok teljesen elhibázott és gyámoltalan vezetése volt az oka a császári csoport egy része katasztrófális vereségének, illetve fogságba jutásának. Az előző években, de főleg 1704-ben az összes nagyobbszabású harcokban mutatkozó jelenségek minden kétséget kizáró módon bebizonyították a császári rendszeres hadakozási mód fölényét a kurucoknak céltudatos egységes vezetést nélkülöző s ennek folytán az egyes harccsoportok összefüggés nélküli vadul hadonászó és hajkurászó rendetlen harctevékenységével szemben. És hogy a majdnem minden harcászati összeütközésnél szenvedett kudarc ellenére, az általános helyzet mégis a kurucoknak és nem a császáriaknak kedvezett, az főkép az általános nemzeti föllángolásnak volt tulajdonítható, mely még mindig lankadatlan erővel és töretlen bizalommal szilaszilárdan tartott ki Rákóczi és az általa képviselt nemzetmentő nagy eszme mellett. Ez az általános nemzeti fellángolás volt a Rákócz-felkelésnek elejétől végig egyik legbiztosabb és leghatalmasabb erőtényezője és ha emellett a kuruc vezetők és csapatjaik csak félig meddig a helyzet magaslatán állanak, akkor úgy a Magyarországon, mint Erdélyben működő császáriakat hamarosan és könnyű szerrel akár végleg is el lehetett volna intézni.

Most pedig térjünk át az 1704. évi erdélyi események tüzetesebb megbeszélésére.

Löffelholz ezredes bihari sikerült rajtaütése kétségbevonhatatlan tanuságot tesz arról, hogy a kuruc táborokban a földerítő és biztosító szolgálattal vajmi keveset törődtek, de az is kétségtelen, hogy ez a bihari csoport tulajdonképpeni feladatával, Nagyvárad körülzárásával se igen törődött s hanyagságáért úgy a csapat, mint annak parancsnoka, Jármy kapitány, kegyetlenül megbűnhődött. A Biharnál és Diószegnél könnyen kivívott győzelem Löffelholz császári ezredest nagyon elbizakodottá tette, már bár belényesi működése alatt hírt vett Bóné közeledéséről, most ő esett ugyanabba a hibába, amelyet előbb Jármy kapitány elkövetett; lekicsinyelte és szinte fitymálta a közelgő ellenséget, ami most az ő hadának vesztét okozta. Hiába, az ellenség indokolatlan lekicsinylése a hadtörténelem tanusága szerint mindig megszokta magát bosszúlni. Az az egy azonban bizonyos, hogy Bóné Andrást belényesi művelete igen ügyes és tapasztalt csapat- és csoport-vezető színében tünteti fel. Mert, ha, ha egyéb nem, már az is becsületére válik mind neki, mind alája rendelt csapatjainak, hogy a harcban jártas Löffelholz-csoporttal egy teljes napig tartó eldöntetlen harcot tudott végig kűzdeni, amely végre annyira kimerítette ellenfelét, hogy az jobbnak látta az éj leple alatt észrevétlenül odébb állani, ami annál fájóbb érzést fakaszthatott mindegyik emberében, mert a Biharnál és Diószegnél szerzett gazdag zsákmány is végkép odaveszett.

A holdvilági ütközet iskolapéldája annak, hogy egy maréknyi, de jól és ügyesen vezetett, hadban jártas csapatocska, ha parancsnokának és embereinek szíve a helyén van, még húszszoros túlerő fölött is urrá tud válni, ha viszont ennél a sokszoros túlerőnél a győzniakarás és győznitudás feltételeinek egyike sincsen meg. Az ilyen tehetetlen tömeget talán még a tüzoltóság is széjjelkergethetné jól működő vízifecskendőjével. Egy ily tömeg tulajdonképpen még a csapatnevet sem érdemli meg. De miután ezt báró Tige alezredes előre nem tudhatta, már magában véve az az elhatározása, hogy ő azzal a harcot felveszi, oly nagyfokú bátorságot árul el, hogy ezért méltán igazi hősnek deklarálhatjuk őt. S miután lelkes elhatározását a leggyönyörűbb eredmény s teljes győzelem is követte, ezt oly bravúros harci cselekedetnek kell tekintenünk, amelyért néhány évtizeddel később a katonai rendjelek legszebbike és legnagyobbika, a Mária Terézia rendnek nem is legalsóbb, hanem annak talán legfelsőbb foka is kijárt volna.

Graven ezredesnek feketehalomi győzelme ugyan szintén osztatlan elismerést és dicséretet biztosít az ütközetben részt vett császári csapat minden egyes emberének s első sorban magának a történtekért felelős parancsnoknak, de azért nagyszerűség és kiválóság tekintetében ez a haditett messze mögötte áll a holdviláginak. Az azonban biztos, hogy Bussy-Rabutin immár mindkét alparancsnokára a legnagyobb mértékben büszke lehetett. Ilyen parancsnokokkal aztán igazán öröm tovább dolgozni.

A nagyenyedi mészárlás és kegyetlenkedés kevésbbé Tige, mint inkább Bussy-Rabutin rovására irandó, mint aki a büntető-expediciót elrendelte. Tige nem tehetett mást, mint hogy a kapott parancsot végrehajtotta. Vajjon ő, a húszszoros túlerővel szembeszállani merészkedő hős katona, szívesen vállalkozott-e rá, hogy a védtelen polgári lakosság és tudománnyal foglalkozó gyermek-ifjak ártatlan vérével szennyezze be harctéri győzelmi jelvényekkel ékesített vitézi kardját, azt én majdnem kétségbe merném vonni. Ha pedig ebbeli felvetésemben csalatkoznám, úgy nem kár, hogy a Mária Terézia-rendet nem az ő idejében, hanem jóval később kreálták.

A nagyszebeni ütközetnél feltűnik a Pekry és Thoroczkay közös művelete közötti összhang teljes hiánya. Ha már Pekrynek a császári fővezért a várból kicsalnia sikerült, úgy azzal harcba is kellett volna bocsátkoznia és mindaddig lekötve tartani, amíg Thoroczkay is a küzdőtérre ér. De már magában véve elhibázott dolog volt az is, hogy Pekry teljes négy nappal előbb jelent meg Nagyszeben közelében, mint segítőtársa, illetve a fejedelem által kinevezett főparancsnoka, Thoroczkay István. Ilyenformán a császári fővezér alkalmat nyert, hogy esetleg az egyik kuruc csoportot a másik után verje meg.

Az eddig kivívott eredmények nagy mértékben emelték Bussy-Rabutin vállalkozó kedvét és szellemét, míg a közös terv híjján önállóan és szétszórtan működő kuruc csoportok mindig jobban respektálni kezdték az erős akaratú és vállalkozó szellemű császári főparancsnokot, akitől nemsokára szinte félni is kezdtek. Csak így magyarázható meg, hogy Pekry és Thoroczkay rosszul sikerült vállalkozása után Nagyszeben közelébe már senki sem mert előrehuzakodni. Ezt az eddigi helyes és sikeres magatartása által szerzett nagy tekintélyt és ellenségeire gyakorolt mély benyomást a tábornagy az igen helyesen megtervezett és remekül végrehajtott kolozsvári hadművelet elhatározására használta fel, mely a felette nehéz viszonyok között kivívott s reá és csapatjaira nézve könnyen végzetessé válható patai győzelemben nyerte el csúcspontját.

Bussy-Rabutin határozottan már azzal is nagy merészségének adta tanujelét, amikor október 7.-én éjfélkor fáradt, sőt majdnem elcsigázott csapatjaival Mezőőrre érkezve, a hatszoros túlerő felett rendelkező ellenség közelléte dacára másnapra a menet folytatását, sőt mi több, a nálánál sokkalta erősebb ellenség felkeresését, majd alparancsnokai ellenkező véleménye és javaslata ellenére, annak megtámadását is elhatározta.

Az előrelátható ütközet színhelyét a kuruc generálisoknak állott módjában megállapítani. Ők választották és jelölték ki annak helyéül a Pata község körüli területet, ahol ők már előzetesen, azonban csak az ellenség közeledésének hírére, október 8.-án déltájban állították csatasorba csapatjaikat. Hogy ez a legjobb helyen történt-e, ahhoz legalább is kétség fér; bizonyára jobb lett volna a bősi szoroskijárathoz közelebb felállani, hogy a császáriaknak már az említett szorosból való kibontakozását is megnehezítsék, esetleg lehetetlenné tegyék. De így, nemcsak hogy Rabutin hadát a szorosból kibontakozni engedték, hanem arra is időt engedtek neki, hogy Patán túlig előnyomulva, ott a felvonulásra és harctagozás felvételére alkalmas helyen teljes nyugodtsággal állítsa készenlétbe csapatjait. Ha előbb nem, most e felvonulási evoluciók végrehajtása közben volt felette kedvező az alkalom, hogy a kuruc sereg rávesse magát a sokkalta gyengébb ellenségre s hogy azt minden oldalról körülfogva, széjjelverje, tönkretegye. Ámde a kuruc vezetők ezzel a mozdulattal is elkéstek, sőt 12-től 3 óráig tétlenül nézték, hogy a fürge ellenség mit is csinál. Biz az, legalább maga a főparancsnok, az őt agyonnyomással fenyegető ellenséges túlerő láttára nem ijedt meg; hanem ő, a sokkalta gyöngébb fél kezdte meg a támadó mozdulatot. Nem férhet hozzá kétség, hogy az egyszer ő volt az igazi kuruc!

Thoroczkayék a lovagiasság akkori szabályai szerint, tehát nemcsak azt várták meg, hogy ellenfelük szabályszerűen megalakítsa csatarendjét, hanem még a kezdeményezés előnyét is átengedték neki és mindenekelőtt tűzérségüket szólaltatták meg ellene, amelynek pedig akkor, annak gyenge hatásánál fogva, egyik fél se vehette nagy hasznát. Rabutin tűzérsége e napon különösen rosszul viselte magát, mert teljesen hiába puffogtatta el drága lőszerét, ami a tábornagyot nemcsak kihozta sodrából, hanem meglehetősen pesszimisztikus állapotba is helyzete. Előrenyomulását tovább nem folytathatta, egyrészt mert egyenesen az ellenséges tűzérség torkába szaladt volna, s másrészt, mivel végre az ellenség is megmozdult, hogy kettős átkarolással végkép összeroppantsa kisded csapatát. Kétségbeesett helyzetében aggodalmas tépelődései közepette egy valóban csak szalmaszálnyi mentő gondolat jutott eszébe; az ő mindig derekasan viselkedő alparancsnokainak egyikét, Graven ezredest, tulajdonképpen csak egy maroknyi csapattal az őt már-már agyonnyomással fenyegető kurucok balszárnyának átkaroló megtámadására rendeli előre és csodák csodája: Graven személyében a Kis Dávid nemcsak megállásra, de bőszült megfutamodásra is rábírja az ellenséges balszárny lovasságát. A többi aztán már a tapasztalt és ezt a kis kezdő előnyt gyorsan és a legalaposabban kiaknázni tudó császári fővezér dolga volt. Ezután gyorsan egymást követik nála a célszerűbbnél célszerűbb rendelkezések s rövid idő mulva ő, a sokkalta gyengébb erejű és szinte halálos veszedelembe keveredett fél szerzi meg a győzelem pálmáját. Ilyen ember, ilyen erős akaratú és rutinírozott sereg- és csatavezető előtt, még ha különben akár milyen antipatikus volna is, barátnak és ellenségnek egyaránt kalapot kell emelni.

Igazán nem tehetek róla, hogy az 1704. évi hadműveletek megbeszélése folyamán a császári parancsnokokról és csapatokról lépten-nyomon a legszebb elismerés hangján kellett szólanom, míg a kuruc vezérek és csapatok viselt dolgait, bizony, sajnos, ritka kivételtől eltekintve, alaposan le kellett szólanom. De az igazságérzet így követelte azt s ezért én máskép nem cselekedhettem, mert hiszen csakis a színigazság lefektetése és kidomborítása mellett válik a hadtörténelem mindnyájunk igazi bölcs és sok hasznos tanulságot és útmutatást nyújtó mesterévé.

[1] Lásd a 8. oldalon.

[2] A bécsi Kriegsarchiv, Feldakten, Ungarn. 1704. Fasc. V., 20. nyomán Markó, A koroncói csata, Magyar Katonai Szemle, 1932., II. évnegyed. 191. old.

[3] Tudatában lehettek ennek a mértékadó bécsi körök is, akiknek akkori nézetét és kínos érzését helyesen tükröztetik vissza a Feldzüge … (Ratzenhofer id. m. 136. oldalán foglalt) következő sorai: „Der Vortheil der Rebellen bestand in dem Guerillakrieg, den sie der methodischen Kampweise der kaiserlichen Truppan entgegensetzten. Stets wohl benachrichtigt, konnte sie den Gegner, der meist ohne Kundschaft nur auf die selbst eingeholten Nachrichten beschränkt blieb, mit Uebermacht überfallen. Wurden sie, wie gewöhnlich, geschlagen, so änderte dies an der Sachlage wenig, da hiedurch weder der Raum hinter den kaiserlichen Corns unter deren Botmässigkeit kam, noch ein bestimmter Theil der Rebellenkraft vernichtet war: die Geschlagenen sammelten sich andern Orts wieder. In dem flüssigen Elemente der Insurrection tauchten also die kleinen kaiserlichen Abtheilungen unter, allseits schloss sich die Rebellion um sie, und Lufthieben gleich blieben die siegreichen Gefechte der Kaiserlichen wirkungslos.”

[4] Ezért feltétlenül helyes a Feldzüge … (Ratzenhofer id. m.) 175. oldalán foglalt és már egyszer idézett megállapítása, hogy: „G. d. C. Graf Rabutin betand sich in Siebenbürgen auf einem in jeder Hinsicht verlorenen Posten.”