A Rákóczi-mozgalomban Erdély mindvégig másodrendű mellékhadszínhely számba ment s az ott lejátszódott hadi események nem valami nagy hatást és befolyást gyakoroltak a tulajdonképpeni Magyarországon történt eseményekre. „Erdély különleges bel- és külpolitikai helyzetében – írja Markó id. m. 174. oldalán – találjuk meg annak magyarázatát, hogy Nagymagyarországnak ez az integráns magyar része miért nem fogadta rokonszenvvel II. Rákóczi Ferenc fölkelését, s hogy miért nem vonta be azt a fejedelem és Bercsényi a felkelés nagy hadműveleteinek keretébe. Tudjuk, hogy 1703-ban Nagyszebent és a többi száz város vidékét kivéve egész Erdély elismerte ugyan Rákóczit urának,[1] de a fejedelmek erre az országra való fennhatósága sem politikailag, sem katonailag nem volt kellően megalapozva. A felkelés nagy nemzeti céljának felismerése Erdélyben sokkal lassabban hódított teret, mint Magyarországon. Magyarországban 1703. végén már alig találunk olyan embert, aki Rákóczi mozgalmában fel ne ismerte volna annak önzetlen, nemzetfelszabadító célját, s ha a kuruc hadak fegyelmezetlensége időnként és helyenként esztelen prédálásokká és sarcolásokká fajult is, Magyarország már nem ezeket a sajnálatos és méltán elítélendő túlkapásokat tekintette a kuruc mozgalom céljának. Erdélyben ellenben 1704-ben is még mindig az volt az általános vélemény a kuruc hadakról, hogy azok fegyelem és felügyelet nélkül éppen a prédálást, dúlást tekintik fő feladatuknak. Az erdélyi szászok magukat a császári sereg oltalma alá helyezve, nyiltan Rákóczi ellen foglaltak állást, a székelyek és erdélyi magyarok részben közönyösen, részben Rákóczihoz csatlakozva ugyan, de mégsem sorakoztak oly feltétlen bizalommal a fejedelem zászlója alá, mint a magyarországi magyarok… A török hatalmat a mult tanulságai miatt Erdélyben még akkor nagyon túlbecsülték s így ez az országrész ekkor még nem tudta megérteni azt, hogy Erdély függetlenségét, vagyis a német uralomtól való felszabadulást a török segítsége nélkül is ki lehetne vívni s ezért sokkal szívesebben látták volna a Nikodémiában internált Thököly visszatérését török hadak élén, mint – a bár erdélyi tradiciókkal bíró, – de a magyar Felvidékről sarjadzó s Erdélyben ismeretlen fiatal Rákóczi honfoglaló bevonulását.” Mindazonáltal a mozgalom, ha lassabban is, de fokozatosan mindjobban kezdett Erdély bércei között is terjedni, bár Rákóczi ennek érdekében vajmi keveset tett, mert nem is igen tehetett s így erre nézve előre megfontolt haditervet sem állított össze magának. „Futólag gondolt ugyan a Thökölyvel való együttműködésre és el tudott képzelni egy olyan kurucoknak előnyös helyzetet, amelyben az ő csapatai északról, a Thökölyé pedig délről Erdélybe betörve, nyújtanak egymásnak kezet s Rabutint onnan kiszorítják, de ez az elgondolás konkrétebb formát nem öltött”,[2] s így Erdélyben a hadi események meglehetősen ötletszerűen játszódtak le.

Nem sokkal jobban állottak a viszonyok a császáriak részén sem. A Béccsel való közvetlen összeköttetés megszűnvén, az Erdélyben parancsnokló gróf Bussy-Rabutinnak sem volt alkalma és ereje nagyobbszerű dolgokat produkálni. Ezt nagyon jól tudták Bécsben is.[3] „Az adott helyzet miatt – írja Markó id. m. 183. oldalán – Rabutin marsallnak[4] sem lehetett határozott haditerve az 1704-ik esztendőre… Béccsel minden összeköttetésre megszánt, irásbeli bátorításokon, utasításokon kívül onnan mást nem kapott, pénzsegítséget sem remélhetett, csapaterősítéseket még kevésbé. Valóságos hatalma csupán Nagyszeben vidékére szorítkozott, mert a még császári kézben levő távolabbi várakat és megerősített helyeket a kuruc portyázók körülzárták. A lakosság forrongott s a császári katonaság csupán a németajkú szász községektől várhatott támogatást. Rabutinnak legnagyobb gondot a törökök közelsége okozott, ezért is választotta főhadiszállásává ezt a határszéli várost és nem az Erdély központjában fekvő Kolozsvárt. Félt egy török támadástól, amellyel kapcsolatban újból kisértett Erdélyben az akkor már öreg Thököly visszatérő fejedelemségének előrevetett híre… Rabutin már 1703. vége felé tisztában volt azzal, hogy a Rákóczi-féle felkelés terjedését Erdélyben meg nem akadályozhatja. Bizonyára kimerítő jelentéseket is küldött Bécsbe, vázolva helyzetét, de az Udvari Haditanácsnak legjobb akarat mellett sem volt módjában a Monarchia e legtávolabb keleti pontján magára hagyott fővezéren segíteni. A Hofkriegsrath tehetetlenségét világosan kiolvashatjuk abból a diplomatikus hangú, de vállveregető bátorításokon kivűl egyebet nem tartalmazó utasításból, amelyet január 4-én Rabutinhoz intézett.[5] Közli vele ebben, hogy a kurucok nagy erővel fenyegetik most már közvetlenül az osztrák és morva határt s e végső székségben a császári sereg minden rendelkezésére álló csapatára ott van szükség. Ha – ami remélhető – bizonyos idő mulva a kurucokat sikerül onnan visszaszorítani, akkor majd küldenek segítséget Erdélybe, addig azonban teljes bizalommal viseltetvén a tábornagy ismert ébersége, hadi tapasztalatai és ügyessége iránt, teljesen rábízzák, hogy az erdélyi forradalmat milyen módon és milyen eszközökkel akarják lecsendesíteni. Igyekezzék csapatait rendben tartani. A lakosságnak császárhű részét támogassa és oltalmazza s csak a lázongó területekről harácsolja csapatainak ellátására való szükségleteit… Végül nagyon vigyázzon a Törökország felől jövő hírekre és mindenről sürgős jelentéseket küldjön Bécsbe. „Egyébként – végzi az utasítás, – a Tábornok Urnak minden célravezető intézkedését előre is jóváhagyjuk és Önt Isten különös pártfogásába ajánljuk.”

[1] Lásd a 77. oldalon.

[2] R. Kiss István. II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása, 15. old. nyomán Markó id. h. 182.

[3] Ennek megfelelően a hivatalos Feldzüge…(Ratzenhofer id. m. 175.) azzal kezdi az 1704. évi erdélyi események vázolását, hogy: „G. d. C. Graf Rabutin befand sich in Siebenburgen auf einem in jeder Hinsicht verlorenen Posten.”

[4] A császár 1704. január 26.-án nevezte ki Bussy-Rabutint Savoyai Jenő herceg ajánlatára tábornaggyá.

[5] Bécsi Kriegsarchiv. Feldakten. Ungarn 1704–1–18.