Már fentebb hangsúlyoztuk, hogy a Kliniecnél köréje gyülekezett csapatok maréknyi létszáma és siralmas állapota nagyon is alkalmas volt arra, hogy Rákóczi magasröptű vágyait és reményeit alaposan lehűtse s ő ennek ellenére nem állott meg, hanem tovább ment az egyszer megkezdett gondterhes úton. A klinieci látvány volt az első, a munkácsi kudarc a második nagy zuhany, mely nagyon is alkalmas volt arra, hogy a hadi dolgokban még járatlan és úgyszólván teljesen tapasztalatlan ifjúnak végkép elvegye a kedvét a megkezdett ép oly nagy, mint veszélyes munka folytatásától. Munkácsnál félremagyarázhatatlanul kiderült, hogy íly, bármíly nagyszámú, szedett-vedett, fegyelmezetlen, rosszul felfegyverzett és a rendszeres hadakozás módjáról még halvány fogalommal sem rendekező paraszttömegekkel még jelentékeny kisebbségben levő rendes katonasággal eredményre való kilátással a küzdelmet felvenni alig lehet és hogy a hatalmas Habsburg-házzal való újjhúzásnak folytatása szinte istenkísértésszámba megy, főleg miután a mármarosi nemesség viselkedéséből immár arról is meggyőződhetett, hogy a magyarságnak csak igen csekély és nem valami nagy súllyal bíró része az, amelyre ő nehéz vállalatának folytatásánál támaszkodhatik. Ezek a felette nehéz, komor és elszomorító jelenségek valóban alkalmasak voltak arra, hogy az ifjú Rákóczit végleg elriasszák és visszatartsák a küzdelem folytatásától.[1] De ahol legnagyobb a baj, oda leggyorsabban ér el Isten segítő keze. Igy volt ez a jelen esetben is, és Rákóczi csakhamar újabb erővel és bizalommal foghatott hozzá a sors által reábízott lélekemelően nagy és fontos feladat végrehajtásához. És a Munkácsnál szenvedett első kudarc mintha csak jobban megacélozta volna egyébként is igen magasfokú tett- és akaraterejét.

De az első tekintetre jelentéktelennek látszó munkácsi és oroszvégi összecsapásnak a másik fél szempontjából is igen messzemenő következményei voltak. A bécsi mértékadó körök a magyar mozgalmat hónapokig csupán afféle zsivány bandák és gyámoltalan parasztsöpredék fészkelődésének és okvetetlenkedésének tekintették, mely nem annyira az állam és az uralkodóház, mint inkább a magyar földesúrak ellen irányul és szinte kárörömmel szemlélték a folytonos ellenkezéseivel és panaszaival Bécsnek annyi kellemetlenséget okozó magyar nemességnek szorult helyzetét. Ezért szinte rossznéven vették gróf Nigrelli kassai főkapitánytól, hogy a dolgoknak, az itt-ott felbukkanó lázongásnak túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítva, folyton újabb és újabb segítséget kért.[2] Amikor pedig a fölkelőket Dolhánál, majd Munkácsnál is íly könnyűszerrel a hegyekbe visszakergetni sikerült, már azt hitték, hogy ezzel az ügy véglegesen el van intézve. Ez volt az oka annak is, hogy a még Bécsben tartózkodó és a nagyuraknál fáradhatatlanul kilincselő Károlyi Sándorral csak úgy félvállról beszéltek s előadását és figyelmeztetéseit szándékos túlzásnak és fontoskodásnak minősítették. Pedig ha ő kellő felhatalmazással, erkölcsi és anyagi támogatással ellátva, Rákóczi első támadása és a munkácsi események alkalmával már ismét a tett színhelyén, vagy legalább is ahhoz közel, főispáni székhelyén lett volna, úgy nincs kizárva, hogy Rákóczi első kudarca Károlyi megszokott bravúros közbelépése folytán esetleg döntő és a további mozgolódásnak teljesen véget vető vereséggé fokozódhatott volna, ami esetleg a Rákóczi-kérdés végleges elintézését is vonhatta maga után. De mivel a bécsiek könnyen vették a dolgot és a szükséges ellenintézkedésekkel késedelmeskedtek, Rákócziék időt és alkalmat nyertek a tökéletesebb felkészülésre és kellő számú csapatok összegyűjtésére.

Nevezetes és figyelemre méltó, hogy Rákóczi szívében és egyáltalában a zavadkai táborban aránylag olyan gyorsan állott helyre az egyensúly, a levertség csakhamar ismét a legszebb reménykedésnek és tettvágynak adván helyet.

A zavadkai táborba újonnan beérkező csapatok közül kétségkívül a legértékesebbek és leghasználhatóbbak azok voltak, amelyeket Bercsényi hozott magával. Számúk nem volt ugyan nagy, de mégis untig elég ahhoz, hogy velük bízvást a Munkácsnál álló, jóval kisebbszámú császáriak megtámadását is meg lehetett volna kockáztatni. De a Munkácsnál nemrég lejátszódott események úgy látszik oly mély benyomást tettek Rákóczira, hogy ő jobbnak látta újabb hadműveleteit azok kikerülésével, illetve legalább is megkerülésével megtervezni és végrehajtani. Ez a Beszkid-hegységen át délkeleti irányban hegyen-völgyön át haránt rendelkezésre álló rossz közlekedési vonalakra való tekintettel, a csapatokra igen nagy és fárasztó teljesítményeket rótt, de miután végeredményben a vállalat sikerült, utólag senkinek sem volt oka s bizonyára nem is jutott eszébe a kiállott nagy fáradalmakért duzzogni. Hogy a megkerülő mozdulatnak az eszméje Rákóczitól, avagy Bercsényitől származott-e, azt nem tudtam megállapítani, de az előzményekre való tekintettel valószínűnek tartom, hogy ezt Rákóczi eszelte ki. Épígy nem biztos, hogy a 40.000 főnyi lengyel-svéd seregnek az országba való beözönléséről szóló költött hír terjesztése, kinek az agyában született meg, de az biztos, hogy a trükk nemcsak jól, hanem a lehető legfényesebben bevált. Csáky és a császári csapatok parancsnokságának az az elgondolása, hogy az Ujlaknál a Tiszán átkelni akaró Rákóczit ott harapófogószerűen körülfogják, határozottan jó eszmének mondható, de mit ér a legjobb eszme, a legjobb hadműveleti és harcászati terv, ha azt rosszúl fogják meg, avagy pláne, mint a jelen esetben történt, annak végrehajtására egyáltalában sor nem kerül. Hogy Csákynak nem valami túlságosan fegyelmezett hada a félelmetesnek látszó hír hatása alatt rövidesen teljesen szétrebbent, azt még valamiképpen megmagyarázhatjuk magunknak, de hogy a Beregszásznál ütésre készenlétbe helyezett reguláris és harcedzett császári csapatokból álló csoport, nemrég kivívott munkácsi sikere ellenére, szintén jónak látta kereket oldani, az már igazán alapos szépséghiba számba vehető. Igy jutottak aztán Rákócziék ahhoz a felbecsülhetetlen nagy előnyhöz, hogy most már majdnem le Nagyváradig egy csapásra szabaddá vált az útjuk s ezzel együtt az emberanyagnak és seregszükségletnek töméntelen tömege.

Rákóczi nagyon helyesen tette, hogy legközelebbi céljául Debrecen megszállását jelölte ki. Az ősrégi, gazdag hajdúváros nagyon is alkalmas volt arra, hogy Rákóczi további hadműveleteinek bázisává váljék. A hajdúvárosok csatlakozásának egyetlen feltételét, Nagy-Kálló megvételét, Rákóczi nem utasíthatta vissza, bár tudta, hogy tűzérség és ostromszerek hiányában igen nehéz feladatra vállalkozik. De az a jó eszméje, hogy tüzes nyilakkal tüzet okoz a várban, túlsegítette a nagy nehézségen. Persze, hogy emellett a kuruc-barát lakosság jó szándéka, illetve az általa a parancsnokra kifejtett nyomás is igen hathatós segédeszköznek bizonyúlt. Kálló megvételének igen nagy volt a jelentősége és fontossága – mint Markó igen helyesen mondja –[3] „nemcsak azért, mert itt szerezte Rákóczi serege első ágyúit, hanem azért is, mert az ország lakossága látta, hogy a hevenyészett kuruc sereg nemcsak a sík mezőn tud győzelmet aratni, hanem veleszületett magyar vitézségével várakat is sikerrel meg tud rohamozni”. Ez persze csak a laikusok szemében festett így, mert hiszen tudjuk, hogy a megrohamozás tulajdonképpen fiaskóval végződött.

Hogy Debrecen után a kuruc sereg Nagyváradot is igyekezett hatalmába keríteni, azt szintén helyeslőleg vehetjük tudomásúl, valamint a Mármaros és Erdély behódítását célzó törekvést is. Mármarossal a dolog könnyen ment, de Erdély behódoltatását már sokkal nehezebben nyélbeüthető problémának kellett tekinteni; egyrészt mivel ott a kormánytanács eleinte nagyon is azon volt, hogy a tartomány nyugalma meg ne zavartassék s másrészt mivel Erdély főparancsnokának, Bussy-Rabutin táborszernagynak a tulajdonképpeni Magyarországhoz viszonyítva, aránylag oly nagy számú csapatok állottak rendelkezésére, hogy azokkal nemcsak Erdélyben lett volna képes a belrendet fenntartani, hanem azonkívül hathatós segítséget nyujthatott volna a kurucok által szorongatott, Erdéllyel határos magyarországi vármegyéknek is. De az elfogult rövidlátó császári tábornok sem az egyik, sem a másik feladat megoldására nem bizonyúlt alkalmasnak. Mint majdnem minden magasabbrangú osztrák tábornok, ő sem bízott még az uralkodóház iránt a legbensőbb odaadást mutató egyetlen magyarban sem, s így ahelyett, hogy a kormánytanács tagjaival egyértőleg igyekezett volna feladatát megoldani, azok durva megsértése által nemcsak őket, hanem a többi urakat is, ha nem is terelte közvetlenül az ellenfél táborába, hanem érzelmeikre nézve csakhamar szintén tízpróbás kurucokká tette őket. Csakis ennek volt tulajdonítható, hogy a kuruc mozgalom a tiszamenti főfészektől meglehetősen távol a félreeső helyen lévő Erdélyben is csakhamar igen kedvező talajra talált.

Az erdélyi határ és a Tisza között, ahol Rákóczi és Bercsényi hadaiknak, ha nem is túlnagy, de mégis számottevő tömegével operáltak és ahol császári haderőnek úgyszólván se híre, se hamva nem volt, s ahol a nép többsége, nagyobbára Rákóczi alattvalók, szíve sugallatát követve, már kezdettől fogva az ura lobogója alatt folyó mozgalomhoz hajlott, elég könnyen ment a behódoltatás munkája; másképpen állott a dolog a Tiszától nyugatra és a Dunától északra fekvő vidékeken, ahol az urak és a nép hangulata eleinte még nagyon kérdéses és kétséges volt. Végül Erdély még teljesen bizonytalan darázsfészeknek volt tekinthető. A fentebb első helyen említett területen végzendő munka oroszlánrésze a hajdúvárosok meghódolásával, illetve a rácoknak Várad-Olaszinál történt leverésével éppen egy hónap, tehát aránylag rövid idő alatt, augusztus elején be volt fejezve. Ennek megtörténte után az volt a kérdések kérdése, merre, hová fordúljanak Rákócziék, akár együtt tartott, avagy megosztott erővel, mely esetben az egyik csoport vezetését Rákóczi tarthatta volna meg, a másiknak élére Bercsényit állítván. Miután az eddigi tapasztalatok szerint valami túlságosan nagy fegyveres ellenállástól egyik helyen sem kellett tartani, bátran mindkét feladatnak egyidejű megoldásához lehetett volna hozzáfogni. A katonai szempontból nehezebb feladat az erdélyi volt; ide kellett volna a nagyobb katonai és haditapasztalatokkal rendelkező Bercsényinek mennie, míg a Felvidéken a politikai tevékenységen, a nép, a nemesség és az urak megpuhításán, felvillanyozásán és behódoltatásán feküdt a fősúly s így ide magának Rákóczinak kellett volna mennie, még pedig mindjárt Debrecennek illetve a hajdúvárosoknak behódolása után. Ám a két vezér másként határozott, ők összes hadaikat Székelyhíd alá vezették, szinte kétségtelen jeléül annak, hogy eredetileg mindenek előtt Erdélynek az összes erők latbavetésével leendő meghódítását tűzték ki célúl. És mi tagadás benne, ez ellen sem emelhetünk kifogást. Kitűzött feladatuk megoldását nagy mértékben megkönnyítette még az a körűlmény is, hogy az Erdélybe vezető kulcspontot, Szilágy-Somlyót annak parancsnoka odahagyta s így Rákócziék előtt most már úgyszólván nyitva állott az út Erdély szíve, Kolozsvár s onnan tovább, Gyulafehérváron át Nagyszeben felé. Ámde ennek a kétségtelen elég szép tervnek a végrehajtása egyetlen gyufaszálon bukott meg. Somlyó megfutamodott parancsnoka ugyanis Szatmár várában húzódott meg, de Rákócziék elképzelése szerint az lett volna a kissebb baj, ellenben az igazi bökkenőt abban látták, – vagy valószínűleg kettejük közül, főkép Rákóczi, – hogy Glöckelspergnek alkalma nyílik a még mindig Munkácsnál álló Montecuccoli-vasasokat, Rákóczinak a közelmúltban félelmeteseknek megismerni tanúlt ellenfeleit is magához vonni és úgy látszik, hogy utóbbinak elment a kedve, hogy ilyen ellenséget háta mögött hagyva kockáztassa meg az Erdély labirintusába való benyomulást. Ime, ilyen nagy szokott a személyileg érzett és rendszerint túlzott aláfestéssel dolgozó szuggesztio hatalma lenni. A dolog vége az lett, hogy a tulajdonképpeni főerő sem Erdély, sem a Felvidék felé nem fordult, hanem Szatmár alá vonult, hogy ott Glöckelsperget körülzárva, megakadályozza annak a Montecuccoli-vasasokkal való egyesülését. Hogy ez nem volt Rákóczihoz, Bercsényihez és szépszámú seregükhöz méltó elhatározás, ehhez azt hiszem kétség alig fér. Eredeti tervük szögreakasztásával egyidejűleg az az újabb elhatározás fogamzott meg lelkükben, hogy míg ők a főerővel Szatmár alá szállnak, addig Erdély, illetve a Felvidék felé egy-egy csoportot indítanak útba. Igy keletkezett a XVIII/6. számú mellékleten látható augusztus 20.-iki helyzetkép, mely szerint e napon a főerő már Szatmár előtt áll, az Erdély felé gravitáló Szőcs Szilágy-Somlyót már éppen hatalmába kerítette, Csegénél pedig ugyancsak e napon egy erősebb csoport a Tiszán van átkelőben, hogy a felvidéki lakosság pulzusát, jövendő magatartásának alaphangulatát kikémlelje. Szőcsnek Erdélybe tervezett offenzivája Kőárnál hamarosan véget ért, ellenben a Felvidékre irányított két portyázó vezér s kivált azok egyike, Ocskay László, tüneményes gyorsasággal vitte előre Rákóczi zászlaját s a mozgalom, minden irányban szétküldött portyázó különítményeinek delejes hatása alatt, hatalmas lángtenger módjára terjedt tovább, magával ragadván és maga után vonván a legészakibb megyék köznépének, nemességének és főúrainak könnyen lángralobbanó hazafias hangulatát és áldozatkészségét is. Amit ezúttal Ocskay művelt, azt minden dicséreten felül álló dolognak kell kinyilatkoztatnunk. Megbízói, Bercsényi és Rákóczi, utólag szemére vetették, s a történetírók uniszónó szintén erősen kifogásolják, hogy Ocskay Léván megállapodott s nem ment mindjárt lóhalálban egészen az osztrák határig, sőt talán mindjárt Bécsig. De vajjon ők, Rákóczi és Bercsényi, nem-e hasonlóan, vagy még rosszabbul cselekedtek, midőn nyomós ok nélkül Szatmár és Tokaj alatt ép ama hosszú heteken át úgyszólván tétlenül vesztegeltek, mialatt ő, a bátor és igazi kuruc alvezér, a Felvidék legnagyobb részét Rákóczi zászlajára feleskedtette. Azt is szemére vetették, hogy heteken keresztül Léva városában tivornyázott, evett-ivott, lakomázott. Mi, az akkori idők szokásait erkölcseit véve megítélésünk alapjául, Ocskaynak még ezt az eljárását sem minősítjük főbenjáró bűnnek. Léván való hosszabb tartózkodásának az is volt egyik nagyon is elfogadható oka, hogy hátában és jobb oldalában még a kemény ellenállást kifejtő várak egész sorát látta; ezeket akarta és kellett is megadásra bírni, mielőtt tüneményes útját tovább folytatta volna. Avagy Rákóczi és Bercsényi nem-e még aggodalmasabbaknak tűntek fel, amikor egy tapodtat sem akartak tovább megtenni, mielőtt az általuk körülzárt Szatmár és Tokaj meg nem adta magát? Mérjünk egyformán méltányos mértékkel s akkor Ocskayt eddigi cselekedetei miatt nem hogy gáncsolni, hanem a legnagyobb mértékben kidicsérni lesz nemcsak jogunk, hanem a pártatlan igazságtevés vágya által ránk diktált kötelességünk is.

Összegezve a kuruc hadak által 1703. október elejéig végzett teljesítményeket és elért eredményeket, azokat valóban pompásaknak kell mondanunk, azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy íly szép eredmények csakis az ellenfél, – értve alatta a császári hadvezetőséget és az annak rendelkezésére álló csapatokat, – nagyfokú passivitása és nembánomsága és nem utolsó sorban, sőt talán ép oly, vagy még azon is túlterjedő mértékben, a magyar köznépnek, nemességnek és úriosztálynak fokozatosan mindig jobban Rákóczihoz hajló érzelemvilága és nagyarányú szimpátiája mellett voltak elérhetők. Október végétől kezdve, amikor a bécsi udvar által elrendelt ellenintézkedések napról-napra hatályosabbakká váltak. Rákócziék helyzete szemlátomást, úgyszólván óráról-órára nehezebbé vált.

Az a nehézkesség és huza-vona, amellyel a császári reguláris csapatok Pozsony tájékán gyülekeztek, mindenesetre lehetővé tette Ocskaynak, hogy hadának zömével a Vág folyóig, sőt esetleg még azon túl is nyomuljon előre, de ezáltal még jobban eltávolodott volna a kuruc haderők szatmári és tokaji két főcsoportjától, ami az ő helyzetét kétségkívül még az eddiginél is bizonytalanabbá és veszélyesebbé tette volna. Tudván azt, hogy Schlick elég tekintélyes számú reguláris csapatokkal indult el Pozsony mellől támadó útjára, azt sem vehetjük Ocskaytól rossz néven, hogy Léva elég erős várára támaszkodva, ott várta be az ellenfél támadását, amellyel ő kezdetben a Perec patakon át való előretörés által ellentámadás formájában akart szembeszállni, ami utóvégre szintén helyeslésünkre tarthat igényt. Ámde ennél az első komoly harcnál csakhamar érvényre jutott a reguláris csapatok fölénye s ez a kurucoknak a Perec patak mögé való visszavonulását vonta maga után. De még ez sem lett volna nagy baj, mert a fallal körülvett Léva város, a tőszomszédságában levő erős vár és az attól északra fekvő magaslatok birtokában a legjobb eredményre való kilátással lehetett volna a küzdelem és harc megújítása elé nézni. De épp e sorsdöntő pillanatban Ocskay, alighanem csapatjának nyomott kedélyhangulata által befolyásolva, elvesztette lelki egyensúlyát s eddig oly gyakran tanusított vakmerőségét megtagadva, s a lévai várba és városba szorult csoportját saját sorsának átengedve, hadának zömével sokkal korábban, semhogy kellett volna, hátat fordított a harc színhelyének. Ezért méltán megrovást érdemel. Most kellett volna megmutatnia, hogy igazi magyaros virtus lakozik szívében és alig férhet hozzá kétség, hogyha ő még mindig elég tekintélyes harccsoportjával a kellő pillanatban a Kálvária-hegyről zuhogó árként rohant volna le a lapályban küzdő ellenség oldalába és hátába, úgy azt alighanem hamarosan halomra dönthette és talán alaposan meg is verhette volna. Hogy e helyes elhatározás elmaradásáért őt magát, vagy inkább csapatjainak kishitűségét illeti-e a mindenesetre jogosult szemrehányás, azt most utólag megállapítani már nem lehet.

A 63. oldalon foglaltak szerint Schlick a bécsi udvari haditanácstól három feladat megoldására kapott megbizást, amelyek közül ő eleinte legfontosabbnak és legelőbbrevalónak a bányavárosok elfoglalását tekintette. Ezért indult el Szereden és Nyitrán át Szent-Benedeknek, hogy onnan alighanem Selmeczbánya felé folytassa útját. Ekkor azonban eszébe jut, hogy előbb mégis csak az ellenség Lévánál álló főerejével kellene leszámolnia. Ezért eddigi irányát megváltoztatva, hadtestével a Garam jobbpartján lefelé indul, amíg Lévával egyenlő magasságra nem jut. A császári fővezérnek ezt az elhatározását feltétlenül helyeselnünk kell. Első és legfontosabb feladatnak mindig az ellenségnek megverését kell tekintenünk, miáltal a többi mellékfeladatok, a jelen esetben a bányavárosok visszafoglalása, szinte önmaguktól megoldódnak.

Az akkori viszonyok között a seregek harcaikat, csatáikat, főleg a nagy, illetve rendszerint túlnyomó számban levő lovasságra való tekintettel,[4] előszeretettel a lapályban vívták. Ezért Schlick a Garamon Borsnál történt átkelés után nem is vett Kelecsényen át a Lévától északra fekvő magaslatok felé irányt, ahogyan azt a későbbi időszakok hadászati és harcászati alapelvei megkívánták volna, hanem Lévánál álló ellenfelét nyugat felől a síkságon át igyekezett megtámadni.

A számottevő túlerő dacára a császári hadaknak mégis jó hosszú ideig tartó megerőltetésbe került, míg a magára hagyott Léva városi és vár-csoportot megadásra kényszerítették. Ez arra vall, hogy helyes vezetés mellett, határozott bátorszívű parancsnok keze alatt a szedett-vedett kuruc hadak is szívós ellenállást voltak képesek kifejteni. Mindazonáltal a lévai csata végső eredménye azt a látszatot keltette, mintha a reguláris hadak fölénye a tarka-barka kuruc csapatok felett elvitázhatatlan volna. Ezért a lévai győzelem a császáriak táborában igen nagy örömöt váltott ki, míg ellenben a kurucokat, a munkácsi első vereséghez hasonlóan, ez a kudarc is erősen lehangolta és elkedvetlenítette.

Úgy Bercsényi, mint Rákóczi idejekorán értesültek Ocskay jelentéseiből, hogy Pozsony tájékán reguláris császári had gyülekezik. Ez volt az indító oka annak, hogy Bercsényi sürgősen magához kérette Rákóczit, aki a meghívásnak engedve, október közepén már meg is érkezett Tokaj alá. Ha Bercsényi most mindjárt útnak indult volna a rendelkezésre álló csapatokkal egyenesen Lévára, úgy normális menetteljesítményeket feltételezve, október 25.-ike táján, mely napon Schlick még csak megkezdte előnyomulását Pozsony mellől, már odaérhetett volna. A távolság Tokajtól Léváig ugyanis mintegy 220 km, s így az átlagos menetteljesítmény legfeljebb 22–25 kilométert tett volna ki, ami soknak éppen nem mondható.[5]

Nem volt valami célszerű ama gondolat sem, hogy Bercsényi útközben Eger várának és városának birtokba ejtésével töltse el amúgyis drága idejének néhány napját. Az események súlypontja most már feltétlenül elől, a Garam, Nyitra, Vág mentén, nem pedig hátul Eger tájékán feküdt; minden óráért, minden percért kár volt tehát, amelyet Bercsényi hiábavaló módon Heves megyében eltöltött. És nagyon valószínű, hogy a lévai csata egészen más színezetet nyer, ha október 31.-én már Bercsényi is az ottani jó erős vár alatt állott volna őrt. Rákóczinak mint nem-katonának Tokajnál történt visszamaradása kevéssé esett latba, habár a Felvidéken politikai okokból mindenesetre az ő jelenléte is sokat lendített volna a dolgok állásán.

A szerencsétlen végű lévai csata után Bercsényinek, igen helyesen, minden igyekezete odairányult, hogy a magához vonható összes csapatokkal Schlick elé menjen, akiről tudta, hogy a bányavárosokon át Zólyomnak vett irányt. Ez a szándéka világosan kitűnik a Károlyihoz, valamint Ebeczky, Réthey Ferenc és Ocskay László alvezéreihez intézett következő, elég nyugtalanságot és türelmetlenséget eláruló s módfelett sürgető hangon írt leveleiből. Károlyinak többek között ezt írta:[6] „nem látok semmit is szükségesebbnek lenni, mint hová hamarébb nekünk is mennél felesebb hadakkal való oda (t. i. Zólyomra) menetelünket és a megírt helyre csoportozásunkat, mivel az ellenség is nagyobb erejét is odafordítani verificáltatik… Az nagy Istenért kérem kegyelmedet ne késsék.” A többi alvezéreknek többek között ezeket irta:[7] „Most mezőbe veszem kegyelmetek levelét; elhiszem tegnap írt levelemet vette kegyelmetek, hogy ma velem itt conjugálja kegyelmetek magát. Mivel ezért az ellenség már orrunk előtt van Zólyomnál; azért kegyelmetek vevén ezen parancsolatomat, se órát, se semmit ne mulasson, mindjárt gyüjjön az hadakkal kegyelmetek ide, úgy hogy okvetlen az étszaka velem megegyezhessen kegyelmetek. sok rossz emberek között vagyunk itten, minden igyekezetünket meg tudja az ellenség; éjjel-nappal magunk hírivel kell cselekednünk, ha jól akarunk Isten után Károly uram, ha érkezett, tudom elgyün, ha nem érkezett: ne várja kegyelmetek; sem étszaka, sem esső, sem setét meg ne tartóztassa kegyelmeteket. Hajnal előtt itt legyetek lelkem barátaim; egy az parancsolat: holtig az böcsület. Isten kegyelmetekkel! Raptim daróczi mezőben 11.8 bris. 1703. Jóakarója G. B. Miklós mp.” Ez a délelőtt írt levelet egy délutáni második is követte, amelyben többek között ezeket írja: „Valamint kegyelmetek életit, böcsületit hazánk megmaradását szereti: ez étszaka gyüjjön kegyelmetek az hadakkal valamint gyühet, mert az ellenség már Gyetva táján jár, ha nem gyün kegyelmetek: elszorulunk egymástul. Károli uramnak küldje meg levelemet s üzenje meg az egész hadnak: keljenek utánnom, mert ha későn gyünnek, minden oda lesz. Életünkben s megmaradásunkban jár az dolog. Üzentem szóval is.”

Bercsényi fáradozását és célszerű intézkedéseit a legszebb siker koronázta. A zólyomi nyert csata és az utána következő örvendetes események busásan jóvátették a lévai csatavesztés által okozott csorbát. Érdekes és külön hangsúlyozandónak tartom, hogy Schlick megelőző lévai győzelme ellenére a feléje közeledő Bercsényivel nem merte kardját összemérni, pedig eredetileg határozott szándéka volt azt megtenni; ezért nyomult november 12.-én Zólyomból Gyetva felé előre, hogy az ottani szorosban útját állja a kurucok további előnyomulásának, de utolsó pillanatban mégis meggondolta magát és a kurucok szedett-vedett hada elől jobbnak látta meghátrálást. De a mód, ahogyan ezt Zólyomtól kezdve a saját személyére megtette, nem válik dicsőségére a császári hadvezérnek. Amit ő nem mert megtenni, a kurucokkal szemben való helytállást, azt rátukmálta helyettesére, Forgách tábornokra, aki elég naiv volt ahhoz, hogy magyaros virtuskodással seregét a mindenesetre kétes kimenetelű összeütközés esélyeinek kitegye. Schlick-kel ellentétben ő nem félt a kurucok számottevő túlerejétől. Elbizakodottságáért és lekicsinylő irka-firkájáért meg is kapta a jól megérdemelt fricskát.

Bottyánnak a csata kezdetén Ocskayval vívott lovagias párbaja tulajdonképpen már régmúlt idők egyik különc jelenségét elevenítette fel. Mindenesetre magyaros temperamentum kellett hozzá, hogy Bottyán hatvanadik életéve dacára ilyen, csak fiatalos gondolkodásmódhoz illő bajnoki mérkőzést kiprovokáljon. És mindenesetre felemelő és minden katonai szív számára jóleső látvány lehetett, hogy úgy az öreg, mint a fiatal bajnok egész ember volt a maga nemében és hogy mindketten annyira egyforma ügyességgel forgatták a kopját és a kardot, hogy azok gyenge fegyvereknek bizonyultak arra, hogy egyik a másikat harcképtelenné tegye s így ahhoz a bajnoki párviadaloknál szokatlan mérkőzési módhoz folyamodtak, hogy végül pisztolyt emeltek egymásra. És most mindkettőjük keze és szeme megint csak oly gyakorlottnak és biztosnak bizonyult, hogy mindketten súlyosan megsebesültek.

A zólyomi csatát Bercsényi felvidéki hadműveleteinek egyik kiválóan fontos határkövének tekinthetjük. Eddig az időpontig az ügyes, tetterős és elismerésre méltó előretörekvési vágytól áthatott kuruc vezér jól megfontolt és átgondolt terv szerint s egyszersmind alvezérei és csapatjai által is kellőképpen támogatva,[8] mindent megtett arra nézve, hogy a Lévánál győztes s egyébként is igen jó hírnévnek örvendő s amellett harcban és hadakozásban jártas és bevált csapatok felett rendelkező császári fővezérrel minél előbb megvívja első döntő csatáját, amelynek jó vagy rossz kimenetele esetleg az ő egész hadjáratának sorsát meg is pecsételhette, Bercsényinek ez a magatartása és törekvése nemcsak a sikerhez okvetlenül szükséges jó nagy adagú önbizalmat és bátorságot, hanem határozottan bizonyosfokú merészséget is árult el. Kemény, lelkes, bátor magatartását mintha a sors is meg akarta volna jutalmazni mert közvetlenül a döntő összecsapás előtt a legeslegutolsó pillanatban Schlicket tette kishitűvé, aki szégyenszemre éppen csak a maga személyére tért ki az összeütközés elől s ezáltal kétségkívül nem kis mértékben könnyítette meg Bercsényinek Zólyomnál a győzelem kivívását. Most aztán, kishitűvé vált ellenséges főparancsnokkal és megvert ellenséges csapatokkal szemben, Bercsényinek már aránylag igen könnyűvé vált a megkezdett nagy feladat további folytatása. De csodák csodája, a zólyomi csata után az eddig a legszebb előretörekvést ösztöntől áthatott Bercsényi egyszerre tartózkodóvá, ingadozóvá válik és igazi nagyszabású hadműveletek megtervezésére és végrehajtására teljesen alkalmatlannak és képtelennek mutatkozik. Azonban ennek is megvan a maga oka. A magasabb hadvezetés, egész seregeknek önálló irányítása és vezetése, nem mesterség, hanem a legkomplikáltabb művészetek egyike, amelyre egyrészt születni kell, de másrészt csakis hosszantartó elméleti és gyakorlati képzés által lehet az ahhoz szükséges képességet megszerezni. És ez utóbbi kiváltképpen hiányzott a mi Bercsényinknél.[9] Legjobban érezte ezt ő maga és sajnos, nem volt senkije, akihez nagy tépelődései közben, hogy mit tevő legyen, jó tanácsért fordulhatott, illetve akitől jó tanácsot kaphatott volna. A Tokajnál távollevő Rákóczi még Bercsényinél is járatlanabb volt hadműveleti tervek készítésében és hadműveleti dolgok intézésében; ezért Bercsényi egyik alparancsnokához, a kisebb vállalatok megtervezésében és végrehajtásában nagyon is bevált Károlyi Sándorhoz fordult, s az ő véleményét kérte ki ismételten, hogy mit is kellene tenni, de ez se mert ily nagy horderejű magas dolgokba beleszólni s így a hadjáratnak, illetve az egész Rákóczi-féle vállalkozásnak a lehető-leggyorsabb és legjobb eredménnyel való befejezésének kiválóan kedvező alkalma hamarosan eltünt – visszajöhetlenül! Pedig ennél jobb alkalmat igazán még kivánni és alig lehetett volna, feltéve, hogy a Habsburg-ház ellenfelei a helyzet magaslatán állanak. Nem kellett volna egyéb, mint, hogy a francia-bajor sereg a német hadiszíntéren szeptember 20.-án Höchstädt-nél kivívott győzelme után[10] a teljes tétlenségbe merülés helyett az előtte nyitva álló úton egyenesen Bécsnek tartson, ahol a nemsokára szintén odaérkező kuruc seregnek kezet nyújtva, a császárvárost csakhamar katasztrófális helyzetbe sodorhatta volna. Valóban a franciák, bajorok és a kurucok tétova magatartásának és a tiroli nép hősies magatartásának köszönhette Lipót császár, hogy az 1703. év, mely egész uralkodásának legválságosabb éve volt, nem döntötte meg már nagyon is ingó talajon álló trónját.

De azért még így is szép, lélekemelően szép volt a kuruc hadak által elért eredmény; az országnak az elviselhetetlen osztrák járom alól való elszabadításának lélekemelően nagy eszméje hatalmas tűzvészhez, vagy vízáradathoz hasonló gyorsasággal terjedt hegyen-völgyön tovább és most már a nemzet minden rétegéből[11] csatlakozó és nőttön-növő kuruc tömegek lelkes támogatásával a bécsi körök által eleinte számba sem vett, lenézett, lekicsinyelt és egyben halálra is ítélt Rákóczi alig valamivel több, mint egy félévnek leforgása alatt Magyarországnak és Erdélynek nagyobb részét hatalmába kerítette, amennyiben a Dunántúlt, a Duna-Tisza közének déli részét és Erdély alsó szegélyét kivéve, a többi területek mind Rákóczit ismerték el uruknak, akinek, az első hadjárati év végén kitűzött feladatának folytatására, immár 70.000 főnyi lelkes sereg állott rendelkezésre.[12]

Markó id. m. 59. oldalán Bercsényi felvidéki hadjáratának eredményét következőleg összegezi: „1. Katonai téren: a kuruc sereg úgyszólván semmiből alakult. Nagyrésze már szilárdabb keretek között, hivatásos hadsereg képét kezdte felölteni és alkalmas eszközzé vált rendszeres hadműveletek folytatására. A felkelés háborúja, ötletszerű, rendetlen és lázadás jellegű parasztmozgalmából, rendes hadjárattá kezd átformálódni. A sereg felszerelése és fegyverzetének kiegészítése, különösen a Felvidék meghódítása óta, lényegesen javult. Az egész hadsereg hadi tagozódása kezd már kialakulni. Neves, volt császári tisztek átpártolása folytán ez év végén már mindig több és több hadviselt ezredparancsnok került a csapatok élére, ami befolyással volt a csapattestek fegyelmére. 2. Belpolitikai téren: Az ország lakossága, különösen pedig a nemesség és a városok meggyőződtek arról, hogy Rákóczi mozgalma nem a birtokos osztály és a vagyonellen irányuló, parasztlázadás, hanem egy nagycélú és önzetlen jellegű, az egész országot átfogó szabadságharc. 3. Külpolitikai téren: A spanyol örökösödési háború nagy mozgalmai közepette a magyar kérdés kezd az érdeklődés színterébe jutni. A külföld figyelemmel kíséri Rákóczi hősies küzdelmét és bár a spanyol örökösödési háborúba bele nem kevert államok, mint Anglia, Svéd- és Lengyelország, a magyar mozgalmat nyíltan nem támogatták, mégis rokonszenveztek vele és a bécsi udvart sem segítették… A fejedelem francia kapcsolatai mind ismertebbé váltak. XIV. Lajos ebben az évben ugyan még sem tiszteket, sem francia csapatokat nem küldött Rákóczihoz, de felkelését pénzzel és erkölcsi támogatásával lényegesen elősegítette. A magyar nemzeti mozgalom nem volt többé elszigetelt kis, helyi jelentőségű felkelés, hanem a spanyol örökösödési háború egyik tényezője. A fejedelem hadserege keleten foglalkoztatta és lekötötte a Habsburg-házat, s a bécsi udvar vezető körei jogosan féltek attól, hogy XIV. Lajos csapatai, közelebbről, a francia király zsoldjában az osztrák-bajor határon harcoló Miksa Emánuel bajor választófejedelem, sikeres előnyomulása esetén Ausztrián keresztülgázolva nyújthatja kezét Rákóczinak.”

[1] Danzer id. m. 601.: „Nach zweitägigem ansterengenden Marsche, auf welchem seine Schaar einigen Angriffen der adeligen Insurrection des Marmaroscher Comitates ausgsetezt war, erreichte er tief verstimmt und bitter enttäuscht, das zu seinen Familiengütern gehörige Dorf Zavadka, nördlich Alsó-Vereczke.” – V. ö. Mémoires du prince Francois Rákóczi sur la guerre d'Hongrie depuis 1703. jusqu'a sa fin. 1.

[2] Szilágyi–Acsády, id. m. VII. 550.

[3] A Pilch szerkesztette „A Magyar Katona”, I. 402.

[4] A jelen esetben azonban Schlicknek, Ocskay par excellence lovas hadával ellentétben, több volt a gyalogosa, mint a lovasa, de figyelembe kell vennünk, hogy ő lovasságában bízott legjobban és a lévai csatában tényleg e fegyvernemen nyugodott a harc oroszlánrésze.

[5] Itt meg kell jegyeznünk, hogy Bercsényi, amint azt a 67. oldalon láttuk, felvidéki útja közben eleinte naponta még 20, később azonban alig haladt 10 km-nél tovább előre. A Rimaszombatból Losoncig terjedő 35 kilómétert ugyanis 3, a Losonctól Bajmócig terjedő 100 km.-t pedig 16 nap alatt tette meg, ami pláne mindössze 6 1/2 km-nyi átlagos napi menetteljesítménynek felel meg. Összehasonlításként felemlítjük ez alkalommal, hogy ezzel szemben Schlick a Pozsonytól Szeredig terjedő 55 km-nyi távolságot 3 nap alatt (átlagos napi teljesítmény 18–19 km.), a Szeredtől Nyitráig terjedő 28, valamint a Nyitráról Szt. Benedekig terjedő 40 kilómétert egy-egy nap alatt tette meg, október 31-én pedig már délelőtt 10 órakor termett a Szt. Benedektől 20 km-nyi távolságra fekvő Léva előtt, mely napon csapatjai késő estig még harcoltak is. Viszont nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy Bercsényi hada nem volt reguláris had s így annak mozgadozása és hadműveletei már ipso facto körülményesebbek és nehézkesebbek voltak.

[6] Rákóczi Tár, II. 8.

[7] Rákóczi tár, II. 11–12.

[8] Markó mondja id. m. 49. oldalán: „Bercsényi felvidéki működésének első felvonása… teljes sikerrel járt. A kuruc sereg elismerést érdemlő gyorsasággal hajtotta végre novemberi hadműveleteit. Figyelembe kell vennünk azt, hogy a novemberi esős, havas, zord időjárás, az útak járhatatlansága, a közlekedési eszközök hiányossága ellenére is ez, az Ausztria határáig végrehajtott előnyomulás, olyan teljesítmény, amellyel bármely reguláris sereg is meglehetett volna elégedve. Habár a kuruc sereg egyes osztagai az adott körülmények folytán látszólag talán összhang nélkül hajtották végre hadműveleteiket, a valóságban mindenütt érezhető volt Bercsényi keze.” – A magam álláspontját és megjegyzéseit erre nézve lásd a 132. jegyzetben.

[9] Erre nézve Markó id. m. 60. oldalán a következőket jegyzi meg: „Bercsényi voltaképpen hadvezéri tapasztalat nélkül került a felkelés kezdetén a kuruc sereg élére. Hadi tapasztalatai voltak ugyan, de magasabb egységeket sohasem vezetett. A török háborúk idejében csupán ezredparancsnoki és várkapitányi tisztségeket viselt, azután mint országos főhadbiztos és külföldre küldött rendkivüli követ, csapatvezetéssel nem foglalkozott. Rákóczi Ferenccel való sok évi kapcsolata révén s mint a Felvidék legbefolyásosabb, legelőkelőbb és – nyugodtan mondhatjuk – legnagyobb műveltségű és eszű főura, helyzeténél fogva került a kuruc sereg élére. A fiatal, alig 27 éves Rákóczi – mint azt emlékirataiban ismételten beismeri – szintén nem született hadvezérnek, ezért teljes bizalmával ajándékozta meg Bercsényit és reá bízta a kuruc sereg megszervezését. Mivel Bercsényi hadban jártas, ellenség előtt sokat forgolódott ember volt, jogos volt tehát a fejedelemnek az a reménye, hogy benne fogja megtalálni, mint legfőbb hadúr, hadseregének fővezérét, azt a fővezért, aki csatáról-csatára, diadalról-diadalra vezeti majd fiatal seregét. Ebben a fejedelem, sajnos, csalódott, mert Bercsényi, minden szervezőtehetsége, helyes ítélőképessége és hadban való jártassága ellenére sem rendelkezett azzal a megmagyarázhatatlan lelki tulajdonsággal, amelyet hadvezéri lángelmének nevezünk.”

[10] Lásd a 7. oldalon.

[11] Érdekes az az átváltozás, amelyen a kuruc felkelés az idők folyamán fokozatosan átment. Erre nézve Acsády id. m. VII. 561. oldalán a következőket olvassuk: „A fölkelés gondolata nem azok agyában fogamzott meg, kik később vezetői lettek. Tudtuk, hozzájárulásuk nélkül fogtak fegyvert a tömegek, a nemesség meg hónapokon át ellenséges állást foglalt el irányukban s támogatta a királyi hatalmat a nyugalom helyreállításában. Viszont a fölkelés egyideig éppen úgy fordult az urak, mint a király ellen. Rákóczi és Bercsényi kezdettől fogva azon fáradoztak, hogy a tömeget az urakkal kiengeszteljék s legelső, 1703. május 12.-iki kiáltványukban szigorúan tiltották egyebek közt a nemes személyek bántalmazását, nemesi házak, kastélyok kifosztását, vagy felperzselését. De még akkor is, mikor személyesen átvették vezetését, a mozgalom jó ideig a birtoktalanok mozgalma maradt. A nemesség a várakban várta a császári fegyverek által való kiszabadítását s csak mikor hónapokig hasztalan várta, csatlakozott Rákóczihoz. Az alsó tömegek nyomása, erőszaka hódította meg a nemességet a fölkelésnek, melynek jellege természetesen mindinkább megváltozott, mennél sürűbben csatlakozott hozzá a nemesség s foglalta el az összes fontosabb katonai és közigazgatási tisztségeket. De a csatlakozás soha sem volt teljes. Míg a tömegek kivétel nélkül mindenütt Rákóczi köré özönlöttek, az uralkodó rétegek nagy része, mint az udvar hívei, később is hirdették: többsége állandóan távol maradt tőle. A főpapság kevés kivétellel ellensége volt. A főurak többsége szintén. Ellenben a birtokos nemességnek csupán kisebbsége volt labanc, de ez a kisebbség is számot tett. A városok közül az újonnan telepítettek, az egyedüli Eger kivételével, mind a némettel tartottak s ugyanezt tették, habár kénytelenségből, azon régi városok, melyekben német őrségek álltak. Labanc körökben mindig úgy okoskodtak, hogy az ország négy rendje, a főpapok, főurak, nemesek és városok rendje többségében állandóan királypárti maradt s így a fölkelést az ország többsége nem támogatja. De többségről csak a főpapok és főurak rendjében lehet szó, míg a nemesség mindinkább Rákóczihoz állott.”

[12] Bethlen Miklós mondja önéletrajza II. 303. oldalán: „Amely dolgot Kis Albert 70 talpassal kezdte áprilisban, májusban 700, júniusban 7000, decemberben 70.000 számra nőtt.”