| « 13. Az 1713. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése. 1703–1711. • A) A magyarok szabadságharca az ónodi gyűlésig. 1703–1707. » |
A spanyol örökösödési háború is ama háborúk egyike, amelyek a nemzetek és népek érdekeinek figyelmenkívül hagyása mellett tisztán dinasztikus célokat szem előtt tartva viseltettek. A háborúra a Bourbon- és a Habsburg-ház között fennálló vetélkedés szolgáltatott okot. A két uralkodóház, segítőtársak latbavetésével 14 évig folytatták egymás ellen az ádáz küzdelmet s az eredmény mindkettőjükre nézve majdnem a nullával volt egyenlő. Ezért valóban nem volt érdemes oly sok embert a halál torkába vinni és azt a rengeteg költséget, amelybe az évek hosszú során át tartó viaskodás került, a szó legszorosabb értelmében véve az ablakon kidobni. Mit és mennyit lehetett volna ezzel az elpocsékolt rengeteg összeggel a nagy tusakodásba belekevert népek, nemzetek és államok javára gazdasági és kultúrális téren elérni!
A háború, melyet az egyidejűleg kitört magyarországi fölkelés még bonyodalmasabbá tett, egyszerre több hadszíntéren viseltetvén ez az erők nagymérvű szétforgácsolódását vonta maga után és az akkori, még mindig elég maradi, a döntést főkép az ügyes manövirozásban, nem pedig a sorsdöntő összeütközésekben és az azokat követő hathatós és könyörtelen üldözésekben kereső hadviselési módon kivül főleg ennek volt tulajdonítható, hogy a felette hosszú ideig tartó küzdelem dacára egyik fél sem volt képes a másikat istenigazában térdre kényszeríteni. Ennek folytán a háború okot szolgáltató ellentétek kiegyenlítését nem a harcmezőn elért sikerek, hanem a diplomácia körmönfont mesterfogásai intézték és végezték el végérvényesen. Annál feltünőbb ez, mert jeles hadvezérekben ezúttal, főleg Ausztria részén, nem volt hiány. Savoyai Jenő herceg és Starhemberg valóban sokszor igen szép jelét adták hadratermettségüknek és kiváló vezéri tehetségüknek. Jenő herceg azonkívül, mint szervező is elsőrendű kapacitásnak bizonyult.
Miután ebben a háborúban magyar sereg- és csapatvezetők, valamint magyar csapatok is, aránylag csak kis számban vettek részt, megkellett elégednem a hadi eseményeknek csupán vázlatos leirásával és ugyanaz az oka, hogy e megjegyzések és elmélkedések fonalát is elég rövidre szándékozom fogni. Nekünk magyaroknak ebben az időben meg volt ami külön, még pedig felette érdekes és tanulságos háborúnk s így inkább annak leirásánál és méltatásánál fogyasztok majd több tintát és papirost.
Egyébként a magyar csapatok és parancsnokok ebben a háborúban is derekasan kitettek magukért, erre nézve a Pilch Jenő szerkesztette, a Magyar Katona I. 373. és következő oldalain a következő érdekes összefoglaló leírást találjuk: „Ebben az időszakban a magyar gyalogos és huszár Olasz- és Bajorországban, valamint a Duna és Száva mellékén a császári haderők kötelékében mérte össze fegyvereit az ellenséggel; II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idejében pedig (mely idő tekintetében tudvalevőleg egybeesett a spanyol örökösödési háborúval), egyrészt a magyar haderő kötelékében, másrészt honfitársai ellen a császári hadseregben harcolt. A császári haderőben szereplő s teljesen nemzeti jellegű magyar csapatot, a Kollonits- és Ebergényi-, Deák Pál-, Loósy-, Gombos-, Czungenberg-, Eszterházy- és Forgách-féle huszárezredek, valamint az Andrássy Pál-, Battyhány Ádám-, Molnár és Bagossy Pál-féle hajdúezredek, a császári hadseregnek nagyon is kisebbségben lévő részeit alkották, vagyis a magyar hadidicsőség számtalan kimagasló képviselőjének és a magyar katonákból alakult magyar csapatoknak kiváló teljesítményei beolvadtak a volt monarchia hadi multjáról alkotott egységes képbe… A Dél-Tirolban és Észak-Olaszországban működő császári sereg soraiban 1700 (jobban mondva 1701.) elején 4 magyar hajdú-ezred szerepelt, és pedig: Andrássy Pál báró hajdúezrede 1703–1705-ig Dél-Tirolban és a Po folyó mellett. Különösen Ostiglia és Cassano mellett tűnt ki. A Batthyány-hajdúezred ugyanott, ugyanazokban a harcokban tusakodott. Mindkét ezred az 1706. évi küzdelmek során annyira leapadt, hogy a hadvezetőség a Bagossy Pál-féle hajdúezredbe olvasztotta be őket… A harmadik csapattest Molnár ezredes hajdúezrede volt, amely kezdetben Déltirolban, majd Északtirolban Kufstein várának védelmében tűnt ki. Ezt az ezredet oly sok veszteség érte, hogy 1704-ben feloszlatták. És végül a negyedik, legdicsőségesebben harcoló csapattest Bagossy Pál hajdúezrede volt… Ezt Bagossy ezredes 1702. végén Felső-Magyarországban és annak keleti, Erdéllyel határos részein toborozta és összeállítása után azonnal olasz földre vezette… 1705-ben a Bagossy-hajdúk a Bormida folyó melletti Castelnuovonál harcoltak, azután Villanova mellett került ütközetre a sor, és augusztus utolsó napjaiban a Dora Baltea folyó melletti ivreai várkastély védelmében tüntek ki különösen. A hajdúk szeptember 3.-án vonultak a gyenge védőrséggel ellátott várba, hogy ott hathatós ellenállást fejtsenek ki. A franciák szeptember 12.-én a várat már minden oldalról körülzárták s ezen a napon három erős rohamot is intéztek összelőtt falai ellen. De a hős hajdúk szívós védekezése minden további kísérletet meghiúsított. Erre a francia fővezér újból hatalmas ágyútüzet zúdított a várra s ezzel összes védőműveit széjjelrombolta. Mivel ennélfogva a várkastélyt többé nem lehetett tartani, a védőrség parancsnoka, Kriechbaum tábornok kénytelen volt kapitulálni és Bagossy ezredes, ezredének túlnyomó részével együtt, francia hadifogságba jutott. Az ezred egyik osztálya azonban mintegy 100 ember, Hancsók alezredes vezetése alatt Bajorországban, Schongau várának ostrománál volt harcban s így az ezred e maradékából újból kifejlődhetett a régi ezred úgy, hogy az Andrássy- és Batthyány ezredek maradékait hozzáadták. Az újjáalakult ezred, megtartván Bagossy nevét, 1706-ban ismét Olaszországban volt Gyulai gróf főstrázsamester vezetése alatt. Itt, 1706-ban, Turin falai között harcoltak a derék hajdúk és annak egyik citadelláját 118 napig védelmezték. Erről a védelemről egykorú hivatalos hadijelentés külön is megemlékezik, kiemeli a Bagossy-hajdúk hősiességét, különösen az elesett Baranyai kapitány szereplését, aki „derék, vitéz és elszánt tiszt volt.” – Később a Monte Baldo lejtőin állottak szívósan ellent a hajdúk minden támadásnak mindaddig, amíg Savoyai Jenő herceg szeptember első felében újból meg nem indult Turin ellen. A szeptember 17.-iki turini nagy csatában ez az ezred a támadó harcvonal súlypontjából küzdött, s a győzelmes csatában kiszabadította a várban fogságban sínylődő ezredtársait. Innen tovább küldték a hajdúkat, akik aztán résztvettek előbb Pávia, majd Alexandria ostromában, végül Modena megvételében. 1706. végén kiszabadultak az Ivreánál fogságba került csapatrészek s így a régi Bagossy-hajdúk Münchenen keresztül ezredükhöz érkeztek, kivévén parancsnokukat, Bagossy Pált, aki francia fogságából való szabadulása után Rákóczi szolgálatába lépett s annak egyik legkiválóbb gyalogos brigadérosa lett. A császári udvari haditanács természetesen lázadónak és szökevénynek minősítette s ezredét véglegesen Gyulai Ferenc grófnak adta át. – A Gyulai-ezred 1707-ben Olaszországból francia földre került és résztvett Toulon ostromában, majd ennek befejezése után ismét Olaszországba vonult és résztvett a Susa körüli harcokban.”
A magyar huszárezredek szerepléséről ugyanott a 378. oldalon a következőket olvassuk: „A Loósy János huszárok, akiknek tulajdonosa és parancsnoka később Eszterházy Antal gróf, majd Csáky Tamás gróf lett, általában a Rajna mellékén küzdöttek és kitűntek a neustadti és a Steyer folyó melletti ütközetben. 1705-ben a Pfalzban harcoltak. Loósy János a Speyer folyó melletti ütközetben esett el. – Gombos Imre báró ezrede, melyet később Lipthay alezredes vezetett, ugyanott mérte össze fegyvereit az ellenséggel, mint Loósy ezrede. – Czungenberg ezredes szintén az előbb említett helyeken harcolt. Mind a három ezredet 1706-ban feloszlatták és maradékait más huszárezredekbe osztották be. (Lehoczky, Ebergényi, Kollonits, Viszlay és Eszterházy). Az említett ezredtulajdonosok közül ki kell emelnünk Czungenberg Lipót ezredest, aki török származású volt. Mivel félkeze hiányzott, Csonkabégnek is nevezték… Mehemed néven, mint török lovaskatona Vácott szolgált, majd Nógrád várának kapitánya lett… Buda elfoglalásakor családjával együtt megkeresztelkedett… keresztapja Lipót császár volt, aki ez alkalommal gazdagon megajándékozta, magyar nemességet és birtokot adományozott neki. Amikor a spanyol örökösödési háború kitört, Lipót őt is megbízta egy magyar huszárezred szervezésével. Ennek legénységét Komárom, Győr, Esztergom és Veszprém vármegyékből toborozta össze… Azt írják róla, hogy e hadjáratban, „örök dicsőséget szerzett ezredével és hogy a magyar huszárságnak hírét eddig soha nem hallott polcra emelte.” Takáts Sándor, Régi magyar kapitányok és generálisok című könyvében ekként jellemzi Czungenberget: „Az örökösödési háború fénypontjai azok a hihetetlen huszárbravúrok, a páratlan vakmerőséggel, de egyúttal tudással elkövetett lovastámadások, amiket Csonkabég vitt véghez. Nem hiába írták róla, hogy szerény, mint a sólyom, gyors, mint a villám, s bátor, mint az oroszlán. Ő csakugyan az volt. És az egykori török bégnek a híre egy-két év alatt betölté egész Európát. Kedveltje lett a legnagyobb vezérnek: Savoyai Jenőnek. Mindent mert, mindenre vállalkozott. A lehetetlent nem ismerte… Jómaga olyan volt, mint a boszniai kasza; mindenfelé vágott. A huszárjai pedig mesterük nyomdokait követték.” 1704-ben elfogták, de amikor Savoyai Jenő közbelépett, kiszabadult és hazatért. 1704-ben Lehoczky huszárezredét is vezetése alá rendelték és ezzel együtt az angol hadsereghez osztották be. Ezzel a Mosel folyó mellékén harcolt. 1705-ben állítólag megölték a zsiványok és halálát fia azzal bosszulta meg, hogy hat falút felégetett. – Kolonits Ádám gróf huszárezrede a Rajna mellett és később Savoyai Jenő seregében a Németalföldön vitézkedett… Az Eszterházy Pál herceg, Magyarország nádora által felállított ezred, amelynek ezredtulajdonosa: Eszterházy Gábor, Eszterházy József Simon és Eszterházy József voltak, legelőször a Rajna mellékén, 1704-ben Észak-Tirolban, 1708-ban a Mosel folyó mellékén, 1710-ben Németalföldön, később pedig megint a Rajna mellékén harcolt. 1709-ben a nevezetes malplaqueti csatában is résztvett.
„Igen fontos szerep jutott a hadjárat során három olyan huszárezredünknek, amelyek az 1814–1918-iki világháború végéig is fennmaradtak. Ezek a 3. számú Hadik-huszárezrd, a 8. számú Pálffy- és a 9. számú Nádasdy-huszárezred.
„A Hadik-huszárok kezdetben mint ghymesi Forgách Simon gróf, majd mint Lehoczky Márton ezredes huszárjai szerepeltek. 1702-ben az ezred a Rajna mentén Landau ostromában vett részt, majd bajor földön harcolt; 1704-ben pedig Badenben, a Felső-Pfalzban, Hohen-Aschaunál és Engennél, valamint egyéb portyázásaiban tűnt ki. Egy alkalommal rajtaütéssel elfoglalta a bajor választófejedelem s néhány előkelő francia magasabb parancsnok 4400 kocsiból álló podgyászvonatát! A következő években ismét Bajorországban vitézkedett. 1707-ben újból a Rajna mellett verekedett, ahol báró Babocsay alezredes vakmerően végrehajtott megrohanással hatalmába kerítette Ellingen városát. Lehoczky ezredes huszárjait, úgylátszik, különösen ilyen magyar virtust kivánó hirtelen támadásoknál alkalmazták szívesen, mert az ezred történetében az 1710. és 1711. években több ilyen sikerült huszáros megrohanásról olvashattunk… Lehoczky ezredes időközben, 1711-ben tábornokká lépett elő, de már a következő évben párbajban elpusztult. Elárvult ezredét, mint legméltóbb utóda, Babocsay Pál ezredes vette át.
„A későbbi 8. kecskeméti (Pálffy) huszárezredet e háború elsőfelében Deák Pál és Viszlay András, a második felében pedig báró Splényi János László ezredes vezette. Valóban csodálkozik az ember, ha egymás mellé iktatja azokat a helyeket, ahol az ezred 1701–1713-ig megosztottan vagy egyesítetten megfordult… 1708-ban a Mosel-hadsereg kötelékében Németalföldön járt, ahol nemcsak portyázásai alkalmával tűnt ki, hanem Lille, Douai és Bethune ostrománál is. A malplaqueti csatában is részt vett… Különösen emlékezetes volt az a rajtaütés, amelyet az ezred Davia tábornok vezetésével Ebergényi László huszárezredével (a későbbi 9.-ikkel) együtt hajtott végre 1702. szeptemberében. Ez az elszánt huszárcsapat úgyszólván megállás nélkül végigvágtatott Felső-Olaszország nagy területén s 13 nap alatt olyan bámulatos haditettet hajtott végre, amelyről részletesebben is meg kell emlékeznünk. Savoyai Jenő szeptember 21.-én Borgoforte közelében fekvő táborából Davia tábornokot, Deák és Ebergényi ezredesekkel, a huszárezredekből kiválogatott elszánt és vakmerő századokkal, valamint egy vértes szakasszal azzal a merész feladattal bízta meg, hogy rohanja meg Milano városát avégből, hogy vidékén a császári sereg részére, amely ebben az időben igen nagy nélkülözések között élt, pénzt, élelmet és hídszereket harácsoljon. Davia, aki az egykorú leírások szerint félelmet nem ismerő, rendkívül vakmerő és semmi akadályoktól vissza nem riadó lovastiszt volt, méltó vezetőjének bizonyult egy olyan magyar huszárcsapatnak, amelynek osztagait Deák és Ebergényi vezették. A sarcolásra indult különítmény ravasz elővigyázattal kikerülte Modena vidékét, ahol sok ellenség táborozott és hihetetlenül gyorsan elérte Porta Arena községet, amelyet repülőhíd kötött össze a Po folyón át a tulsó parti San Zenone helységgel. A huszáros nyargalásnak híre azonban hamarosan eljutott Parmába és Vendôme francia marsall főhadiszállására is. Bár a huszárok célját nem ismerhették, ettől a perctől kezdve már minden környékbeli helyőrség készültségbe állott s mindenünnen portyázókat küldtek szét a huszárok útjának kikémlelésére. Davia azonban kifogott rajtuk, mert elsősorban is a Po hídját a francia erősítések beérkezése előtt elfoglalta, a huszárokkal néhány francia hajónak rakományát zsákmányul ejtette, majd gróf Eszterházy alezredes kiséretében az Ebergényi-huszárok egyik osztagával átkelt a Po túlsó partjára és itt az ellenséges hajók egy részét kifosztotta, másik részét pedig, amelyet már nem bírt zsákmányul ejteni, elsüllyesztette. Ezután az egész különítmány átkelt a Pon és Pavia felé vágtatott, ahová Davia egy trombitást küldött már előre levéllel, amelyben hadisarcot követelt. A város előtt a huszárokat már küldöttség várta és a hadisarc egyik részével, 900 aranytalléral. Innen a huszárok a híres Certosa kolostorhoz lovagoltak s a Karthausi szerzetesek perjelétől 2000 aranytallér hadisarcot hajtottak be. A Milano felé előnyomulás közben a huszárok egy spanyol tisztet fogtak el, akitől megtudták, hogy a város lakossága nem nagyon szereti a francia csapatokat és hangulata elégedetlen. Erre a különítmény nem sokat teketóriázott, hanem odavágtatott. Szeptember 23.-án a város falai alá érve, a huszárcsapat nagyobbik részét esetleges visszavonulásának biztosítására a városon és várfalakon kívül hagyta, s Davia, Ebergényi és Deák 60 huszárral és 30 vértessel a vigentinai őrség szemeláttára a város kapujához vágtatott. A francia kapuőrség elvesztette a fejét, szájtátva bámulta a vadul feléje rohanó lovascsoportot s annyi lélekjelenete sem volt, hogy a nehéz tölgyfakaput a huszárok orra előtt becsapja. A támadó kis csapat hihetetlen merészséggel, kivont karddal és nagy lármával a felvonó hídon keresztül bevágtatott a város közepébe, ahol az idegen, vadul száguldó lovasok elől mindenki a házakba menekült. Ekként Davia hamarosan elérte a város belső területét is, még mielőtt a rémülettől felocsudni tudó őrök a belső kapukat el tudták volna torlaszolni. A város közepére érve, a huszárok megállottak, Davia magasra emelte a császári zászlókat, pénzt szórt a bámészkodó tömeg közé, s felszólította a lakosságot, hogy fogadja őket szívesen, mert a várost a franciák járma alól fel akarják szabadítani. A tömegszuggesztio érdekes példája volt az a jelenet, ami a következő órákban Milano utcáin lejátszódott. A huszárok rendületlenül állottak a város főterén, a lakosság örömújjongással vette őket körül és meg is vendégelte a vitéz lovasokat. A várost őrző francia csapatok és hivatalnokok pedig eszeveszetten csomagoltak és tétovázva rohantak ide-oda, legyűgözve az alig 100 ember bámulatot keltő fellépésétől. Davia tábornok azonban nemcsak vitéz és vakmerő de megfontolt és előrelátó vezér is volt. Tudta, hogy végük van, ha a franciák rémületükből végre felocsudnak, és nagyobb tömegben megtámadják. Ezért csak estig maradt a városban, kihasználva a tömeg lelkesedését és bőkezűségét, azután pedig bőséges zsákmánnyal megrakodva hazafelé indult. De még ekkor sem volt visszavonulása menekülésszerű, mert útközben még jó néhány főúri kastélyt meglátogattak a huszárok és elvették kincseit és élelmiszerkészleteit. Október 3.-án ért haza a hős csapat, a Borgoforte melletti táborba, miután 30 német mértföldnyi útat tett meg. Több, mint 20.000 aranyforint hadisarcot és bőséges zsákmányt hozott és ami a legemlítésreméltóbb, egyetlen embert sem veszített. Ilyen teljesítmény előtt valóban kalapot kell emelni. Deák és Ebergényi huszárjai ezzel a fényes haditettükkel örök időkre beírták nevüket a magyar lovasság történetének aranykönyvébe. – 1705-ben, a Casale ellen indított portyázás alkalmával Deák Pál ezredes francia hadifogságba jutott. Ezredét helyettese, az éppen oly kiváló és bátor Viszlay András ezredes vezette 1708-ig. Deák Pál nem tért többé vissza a hadifogságból, hanem francia szolgálatba lépett és mint francia-magyar huszárezredes szerzett hírnevet.
„A dunántúli, később soproni 9. huszárezredet a spanyol örökösödési háború első felében a hírneves Ebergényi László báró vezette… Huszárezrede, amelynek soraiban a kuruc felkelést megelőző időkben Ocskay László kuruc brigadéros is szolgált, a háború első éveiben olasz földön, azután Tirolban harcolt. 1707-ben egyik különítménye levonult Nápolyig, résztvett a pápai állam megszállásában, 1713-ban pedig a Rajna mellékére vonult… Vitézi tettének sorát azzal nyította meg, hogy 1702-ben olasz földre érve, Verona mellett, télviz idején, átúszott a zajló Etsch folyón, Takáts Sándor szerint ennek története az, hogy amikor Ebergényi a velencei köztársasághoz fordult, hogy engedje meg neki és ezredének a Verona városán való átvonulást, Velence tagadó választ adott. Erre Ebergényi a kiáradt és hideg Etsch folyóba ugratott és ezredével együtt baj nélkül átúsztatott a folyón. A jámbor veronaiak ilyesmit még sohsem láttak és örömrivalgással üdvözölték a csuromvizes huszárokat. Ezután a bravúros kalandoknak egész sora következett. Ezek közül megemlítjük Castiglione delle Stiviere fölprédálását, amikor Ebergényi fényes nappal belovagolt a városba, kardra hányatta a francia katonaságot és a gazdag zsákmánnyal továbbvágtatott huszárjaival. Útközben francia gyalogosoktól és lovasoktól kísért nagy borszállítmánnyal találkozott. A szomjas huszárok örömrivalgással rontottak a drága portékát kísérő csapatra és hamarosan végeztek vele. Ebergényi ezután csapra verette a hordókat s ezredét torkig itatta. Ezután hihetetlen gyorsasággal 60 mérföldnyi területet bekalandoztatott, egész csomó várost megsarcolt, csapatokat ugratott szét és temérdek zsákmánnyal tért vissza anélkül, hogy egyetlen embert is veszített volna.”
Savoyai Jenő herceg mindjárt az első, 1701. évi hadjáratban fölényes vezetési képességével tűnik ki, ami főleg az ellenségnek jól alkalmazott tüntetések által sikerült félrevezetésében és seregének a nehezen járható Lessini Alpokon való gyors és ügyes áttolásában nyilvánult meg. Nekünk örömünkre szolgálhat, hogy a herceg egyik alvezére, gróf Pálffy, aki később a Rákóczi elleni küzdelmekben is ismételten kitűnt, kapott feladatát, az Etschen való átkelés előkészítését és biztosítását oly pompásan oldotta meg.
Az olasz hadszíntéren egymással szembekerült két Savoyai herceg közül Jenő vezetési képesség és rutin tekintetében messze felülmúlta Ferencet, s azért utóbbinak, mint bűnbaknak, hamarosan át kellett adni a fővezéri méltóságot Villeroynak. Ez az eddigi védekező magatartással szakítva, igen helyesen támadólag gondolta feladatát legjobban és leghelyesebben megoldhatónak, de nem volt szerencséje, mert Jenő herceg mindjárt első alkalommal elverte rajta a port. Ámde most a győztes császári fővezér is nagy hibát követett el, még pedig azt, és ez további működése közben is folyton-folyvást megújult, hogy a megvert ellenséget, hathatós üldözés helyett bántatlanul futni engedte és a végleges döntés gyors kierőszakolása helyett, szinte nagyfokú zavarában, hogy hamarosan mitévő legyen, Mantua ostromát határozta el. Mindazonáltal a jeles hadvezér e háborúban aratott első szép sikerének igen nagy erkölcsi és anyagi haszna volt: Ausztriának Anglia és Hollandia személyében máról holnapra két igen értékes segítőtársa akadt.
Az 1702-iki, második évi hadjárat mindkét fél részéről a teljes erőtlenség jegyében s minden néven nevezendő eredmény nélkül folyt le.
Az 1703. évi hadjáratban a Savoyai Jenőt helyettesítő Starhemberg már Ostiglia körüli első működésével bebizonyította, hogy igen ügyes seregvezető. Hogy a visszavonuló két Vendôme-testvér, hogy az ostigliai kudarc után többé még csak kísérletet sem tettek a túlerejükben rejlő nagy főlény kihasználására, sőt ellenkezőleg, Savoyai Jenő és Starhemberg ügyes és fölényes fellépése őket Felső-Olaszország teljes kiürítésére és elhagyására késztette. Ebben az akkori francia hadművészet és hadvezetés mindenesetre szomorú bizonyítványát láthatta.
Az 1703. évi németországi hadműveletek mindkét részen az akkoriban szokásos gyenge, erőtlen, vontatott, főleg csak az ügyes manövrirozásra bazírozott s így semmi pozitív eredményt fel nem mutató hadviselés képét tárja elénk, mellyel részletesebben foglalkozni egyáltalában nem érdemes.
Az 1704. évi hadjáratban a höchstädti csata dominálja és befolyásolja az összes hadszínterek valamennyi további eseményét, elvitázhatatlan bizonyságot szolgáltatván amellett, hogy döntő eredményeket csakis döntő összeütközések és komoly, az ellenfél megsemmisítését célozó csaták, nem pedig az akkori idők kedvenc vesszőparipája, a még oly ügyes manövrirozások révén lehet elérni. Hátha még Savoyai Jenő és Marlborough a nyert győzelmet hathatós üldözés által a kellő módon még ki is aknázta volna. Nincs kizárva, hogy ily célszerű eljárás mellett nemcsak ennek a hadjáratnak, hanem az egész háborúnak is könnyen már most véget lehetett volna vetni, még pedig sokkal szebb eredménnyel, mint ahogyan az tíz évvel később történt.
Az 1705. évi hadjárat hadműveletei mindkét hadviselő fél részén a legnagyobbfokú tehetetlenség bélyegét viselik magukon. Miután a császári fővezérlet a höchstädti csatából folyó és azzal kapcsolatos múlt évi nagy sikereit nem aknázta ki, az ellenfél időt és alkalmat nyert, hogy a jövő év tavaszán ismét hadra- és harcrakészen folytassa a viaskodást ott, ahol annak a múlt évben végeszakadt.
1706 tavaszán végre az Olaszországban működő francia fővezért, Vendôme herceget is megszállotta a tevékenység, a támadólagos fellépés mindent felfrissítő szelleme. Vendôme elhatározása a körülmények által teljesen indokolt volt. Tudván azt, hogy Savoyai Jenő csakhamar ismét Olaszországban terem, nem volt szabad, sőt bűn lett volna elmulasztani az alkalmat, hogy magát rendelkezésre álló túlerejével a szembenálló Reventlaura rá ne vesse, még mielőtt az további erősbitéseket nyert. Kitűzött célját Vendôme el is érte, mert nemcsak, hogy a vele szemben álló Reventlaut alaposan elverte, hanem az ép akkor a hadszintérre érkező Savoyai Jenő herceget mindenekelőtt mintegy tíz napi késedelmeskedésre, majd a legrövidebb irányban, a Garda-tó nyugati partján szándékolt előretörés eszméjének elejtése mellett, az Etsch bal- és a Po jobbpartja mentén végrehajtandó, időtrabló megkerülő mozdulat végrehajtására késztette.
Nevezetes, hogy a francia fővezér, nemkülönben annak utóda az Orléansi herceg is, Jenő hercegnek a helyszínén való megérkezésének időpontjától kezdve minden offenziv gondolatot feladva, immár teljesen defenziv magatartást tanusít, pedig a franciák még most is túlerőben voltak, de ezt úgylátszik sokkal kevesebbre értékelték, mint a Jenő herceg fölényes hadvezetési képességében rejlő szuperpluszt. S az ellenségnek ebből fakadó nyomasztó érzését a tevékeny és ügyes Savoyai Jenő ki is aknázta a maga javára. Az anyaországgal Tirolon át vezető összeköttetéseit kockára téve, illetve azokról teljesen lemondva, nagy és elég veszélyes kerülővel, ellenben mégis a Po által védve, igyekszik célját, Piemontot elérni. Ez mindenesetre nagyvonalú jeles hadvezérhez illő elhatározás volt, mely azonban csak kishitűvé vált ellenfelekkel szemben volt oly simán és szerencsésen végrehajtható, mert a belső vonalon álló franciáknak bármikor alkalmuk volt a Po folyón át a császáriak oldalába és hátába törni, akiket ílymódon felette veszélyes helyzetbe hozhattak volna. De nem tették meg. Ellenben Savoyai Jenő, mihelyt a turini seregcsoporttal egyesült, minden késedelem nélkül komoly és döntő támadás végrehajtását határozza el. Nem így a franciák. Nekik eszükbe se jut, hogy a rendelkezésükre álló fölényes, kettős túlerővel támadólag vessék rá magukat ellenfelükre, még mielőtt az az ostromló Feuillade-sereg közelébe jutna, ahogyan azt a várvívás szabályának alfája megköveteli.
Valamint La Feuillade Turin és a benne lévő császári védőrséget kizárólag csakis a Po balpartján ostromolta, holott modernebb felfogás szerint, főleg a jobb tűzérségi hatásra való tekintettel, az említett folyó jobbpartjáról gyorsabban és könnyebben lehetett volna célt érni, épúgy Savoyai Jenő is a lapályos területet választja támadása színhelyéül s ehhez, a Chierire történt indokolt kikülönítéstől eltekintve, – mindenesetre igen helyesen – egész seregét a legutolsó emberig egy mindössze mintegy 6.000 lépésnyi széles területen összpontosítja s azonkívül, amit szintén helyeselnünk kell, a vár védőrségét is a támadásnál való közreműködésre hívja fel.
A szűk téren együtt tartott seregnek három harcvonalban történt felvonulását szintén helyeselhetjük. Erődítések, sáncozatok megtámadásáról lévén szó, a lóháton alkalmazni szándékolt lovasságnak természetesen nem a szárnyakon, hanem hátul, a harmadik harcvonalban volt a helye. Helyes volt továbbá a szárnyak előtt nehéz lövegekből álló, legalább akkori felfogás szerint hatalmas tűzértömegeknek alakítása, míg másrészt célszerűnek mondhatjuk, hogy a könnyű lövegek ezredeik kötelékében meghagyattak. Nem érhetünk azonban egyet a jeles hadvezér ama intézkedésével, hogy a támadást nemcsak hogy nem egész erejével egyszerre, hanem csak első harcvonalával, sőt még ennek sem összes csapatjaival, hanem az egymagában véve aránylag igen gyönge, az egész gyalogságnak alig egy hatodát kitevő balszárnnyal hajtotta végre, mely előretöréshez az első harcvonalat középhadának, majd jobbszárnyának csak fokozatosan kellett csatlakoznia. Ezáltal a támadás igen szakadozottá és felette erőtlenné vált, ami alkalmat adott a franciáknak, hogy ezeket az egyenként előretörő részeket egymásután, a balszárnycsoportot ismételten is, visszavessék. Ez a támadási mód a küzdelem időtartamát nagyon is meghosszabbította, a gyors siker kivívását megnehezítette, sőt a végső győzelmet, az ellenség részén megnyilatkozott felette célszerűtlen csatavezetés ellenére, még kétségessé is tette.
Mindenesetre szerencsés gondolat volt Jenő hercegtől, hogy a Starhemberg Miksa-ezredet a balszárnyon levő sáncozatok megszállására és mindenáron való megtartására utasította, s hogy ez az ezred fényesen eleget is tett a kapott parancsnak. Ha ez meg nem történik, a franciáknak alighanem sikerült volna a császáriak baloldalába és hátába befurakodni, aminek esetleg katasztrófális következményei lehettek volna.
A császári jobbszárnyon igen szépen jutott kifejezésre a krízisbe jutott gyalogságnak a lovas testvérfegyvernem által való megsegítése, ami báró Kriechbaum altábornagy nem eléggé méltányolható iniciatív fellépésének volt köszönhető.
A francia vezérek ama elhatározását, hogy az ostromnak majdnem eddigi teljes erővel való folytatása mellett a rendelkezésre álló csapatoknak csak mintegy tizedrészét állították a csata napján, még pedig meglehetősen elkésve, a támadóval szemben, minek folytán az kezdetben a Stura és Dora Riparia között háromszoros túlerő fölött rendelkezett és hogy az ostromló sereget vezénylő La Feuillade a csata folyamán nem igen igyekezett kemény tusát vívó vezértársainak jelentékeny segítséget küldeni, legkevésbbé sem helyeselhetjük.
A harcban résztvett francia csapatok mindenesetre dicséretreméltó kitartást és szívósságot tanusítottak. Hogy végül a siker pálmáját nem ők, hanem az ellenség vitte el, annak nem ők, hanem a hibás vezetés volt az oka.
Jenő herceg, alighanem túlságos óvatosságból, ezúttal sem aknázta ki erélyes üldözés által a csak nagynehezen kivívott, csata közben is megnyilvánult célszerű intézkedései révén végre mégis kicsikart s így annál nagyobb elismerést érdemlő győzelmét.
A nagy merészséggel, határozottsággal és kiváló ügyességgel bevezetett és végrehajtott Piemontba való vonulást, mely Savoyai Jenő herceg legfényesebb hadműveletei egyikének színében tűnik fel, – továbbá e hadműveletek végső ténye, a sokkalta erősebb franciák fölött kivívott turini győzelem, ezt a hadjáratot Ausztria e legnagyobb hadvezérének és egyébként is igazi nagy emberének egyik legjelentősebb haditettévé avatja. Ámde sem a turini győzelem, sem a németalföldi és spanyol hadszíntéren kivívott sikerek és előnyök nem voltak e léggé nagy fajsúlyúak arra, hogy az egész háború sorsát végkép eldöntsék.
Az 1707. évtől a háború végéig terjedő, váltakozó szerencsével folytatott hadjáratok sem sok új, sem sok érdekes tünetet nem mutatnak fel s így ehelyütt azokkal tovább nem is foglalkozunk.
| « 13. Az 1713. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése. 1703–1711. • A) A magyarok szabadságharca az ónodi gyűlésig. 1703–1707. » |