A nagyfokú kimerűlés folytán a hadműveletek fokozatosan már mindkét részen mindinkább vontatottakká váltak. Igazi, nagy hadműveletekre, döntő csatákra már egyik fél sem gondol. Croy herceg ugyan, noha a vett utasítás ily nagy dolgot nem igen követelt tőle, Belgrád ostromának elhatározása révén elég nagy fába vágta a fejszéjét, de ezt minden valószínűség szerint csak azért tette, mert valami úton-módon neszét vehette, hogy a nagyvezír Belgrádot magára hagyva, seregével másfelé szándékozik elkalandozni. Hogy tehát Erdélyről a veszedelmet elhárítsa, menten elindúlt s nekivágott Belgrád ostromának, mely a török fősereg távollétében a gyors sikert nem zárta ki.

Erdély elfoglalásának eszméje, mely kétségkívül csakis Thökölytől származhatott, teljes határozottsággal és ellentmondást nem tűrően se jónak, se rossznak nem mondható. Ha Croy véletlenül Belgrádot meg nem támadja, úgy Erdély és esetleg Felső-Magyarország birtokbavétele energikus vezetés mellett nem volt kizárva, ez pedig a törökök, de még inkább Thököly szempontjából szinte kiszámíthatatlan előnyöket jelentett volna. E, mindenesetre nagystílű vállalat sikeres végrehajtásának legelső feltétele az volt, hogy Belgrád kiépítés, megerősítés, erő és ellátás tekintetében annyira önállósíttassék, hogy magára hagyatva is hónapokig dacolhasson az őt ostromló ellenséggel; de ez távolról sem történt meg kellő mértékben s így a szépen kieszelt erdélyi tervnek hamarosan dugába kellett dőlnie. Viszont, ha Büklü Musztafa a török fősereget már kezdettől fogva Belgrád alá vezette volna, úgy nagyon kétséges, hogy vajjon Croy herceg egyáltalában elhatározta volna-e az erős és oly hatalmas sereg által védett Belgrádnak megtámadását, ellenben nincs kizárva, hogy valahol Belgrád körül, attól kisebb-nagyobb távolságban, nyílt mezőben kerűlt volna döntő csatára a dolog, habár a tényleg bekövetkezett események, amint azok a valóságban lezajlottak, inkább ellene, mint mellette szolgáltatnak bizonyítékokat. Croy herceg ugyanis, mihelyt a török fősereg az ő seregéhez és Belgrádhoz kézzelfogható távolságra érkezett, jobbnak látta odébb állani s viszont a nagyvezír is úgy látszik örömmel vette tudomásúl ellenfele távozási szándékát, mert különben erélyesebb fellépés által módjában lett volna azt megakadályozni, vagy legalább is a keresztények visszavonúlását jóval hathatósabb üldözés által nagy mértékben megnehezíteni, sőt esetleg meg is akadályozni. A Belgrád ostromának megszüntetése után mindkét részen megnyilvánúlt ez a nagyfokú lanyhaság sem a török, sem a császári fővezérnek nem válik dicsőségére.

Belgrád ostormánál feltűnő, hogy annak védőrsége úgyszólván semmit sem tett, hogy az ellenségnek a Száván való hídverését és átkelését megnehezítse, esetleg lehetetlenné tegye. Az is furcsa, hogy a törökök nyugodtan tűrték, hogy a keresztények 300–400 lépésre megközelítsék a várárkot s ily hihetetlen közelségből nyissák meg ostrommunkálataikat. Élénk ellentétben áll ezzel a tétlenséggel és nembánomsággal a török védőrségnek ezt követő, valóban dicséretre méltó mozgalmassága, mely az augusztus 13. és 19-ike között gyorsan egymást követő és nagy eréllyel végrehajtott kitörésekben jutott kifejezésre. Hanem aztán minden elfogadható indok nélkül az ő tevékenységük is ellanyhúlt. A császáriak ostromtevékenysége sem mondható kifogástalannak és utánzásra méltónak, sőt Croy tábornagy türelmetlen kapkodása az elhirtelenkedett roham elrendelése körül, valamint magának a rohamnak a legrosszabb helyen való elrendelése[1] és célszerűtlen, sötét éjszakába nyúló végrehajtása és az elől lévő csapatok támogatásának elmulasztása stb. határozottan kardinális hibák színében tűnnek fel.

Hofkirchen tábornok gyulai sikere mindenesetre elismerést érdemel, ellenben Veterani, kivel szemben Erdélyben egyáltalában nem állott ellenség s aki mindennek dacára tétlenűl nézte és tűrte Nagyvárad és Debrecen vidékének földúlását, csakis rosszalásra tarthat igényt. A tábornok még azzal sem védekezhetnék, hogy nem volt tudomása az itt történtekről, mert saját maga bevallja, miszerint Thököly árúlta el neki a török szándékát, hogy az említett vidékekről a csapást elhárítsa.[2]

Végűl meg kell még állapítanunk, hogy az ezévi háború által elért eredmény mindkét részről megint csak a nullával volt majdnem egyenértékű.

[1] Fessler–Klein id. m. IV. 494: 'In der Nacht vom 7, September , beim Scheine bin und wieder flackernder Feuer, setzten sich die Sturmcolomen… in Bewegung gegen den stärksten Theil des Platzes, wo die Werke der Festung sich denen der Wasserstadt anschlossen.”

[2] Veterani's Feldzuge, 138: „Ich erfuhr durch meine heimlichen Freunde, der Feind habe vor, Oberungarn zu verheeren… Tököli selbst, aus christlicher Liebe bewogen, liess mir diess unter der Handsagen, damit ich es in der Gegend von Debrezin zu wissen mache.”