A hadiesemények azonban nem is a főseregnél, hanem Nagyvárad vidékén kezdődtek. A várat Auersperg tábornok a tél folyamán is körülzárva tartotta, de ez nem zárta ki, hogy annak védőrsége Gyuláról még mindig élelmicikkeket szerezzen. Ezért Auesperg Gyula ellen rajtaütés végrehajtását határozta el. E célból Debrecenben 3 lovas ezredet és 1000 lóra ültetett gyalogost egybegyűjtvén, azokkal 1692. január 6.-án[1] megkezdte az előnyomulást Várad felé s miután Berettyó-Ujfalunál Molnár ezredes 6 hajdú-századát s néhány rác századot magához vont, január 12.-én teljesen észrevétlenül egy órányi távolságra közelítette meg Gyulát, melynek erőssége egy fellegvárból és három palánkból állott. Maga a vár szűk négyszögben terült el s hat torony diszítette.[2] Január 13.-án Auersperg mindhárom palánk ellen egy-egy oszlopot indított támadásra s azokat reggel 6 órakor egyidejűleg, meglepőleg és oly hévvel támadta meg, hogy mindhármukat egyetlen rohammal bevévén, a török védőrség a fellegvárba vonult vissza. Most aztán Auersperg emberei a város fosztogatásához fogtak és azt több helyen felgyújtották, miért is a tábornok a fellegvár megostromlásától eltekintett és hadával, mely az egész vállalat alatt mindössze 50 embert vesztett, a palánkok szétrombolása és az összes készletek megsemmisítése után ismét Várad alá tért vissza.[3]

Azonban Auersperg ezután sem boldogult Nagyvárad ostromával, s fordulat csak akkor állt be, amikor az ostromló hadak parancsnokságát a Zernyestnél Thököly Imre fogságába jutott s mot Thököly neje Zrinyi Ilonáért kicserélt Heissler lovassági tábornok vette át.[4] Ez április 29.-én érkezett a vár ostromában már a mult évben résztvett mintegy 5000 emberrel a császáriak táborába és az ostrommunkálatok szorgos folytatása mellett május 7.-én a vár lövetését is megkezdte. Ezután nap nap mellett mindkét részről élénk lövöldözés folyt s a törökök kisebb-nagyobb csapatokban gyakran ki is törtek.[5] Tíz napi lövetés után a megtámadott frontrészen már jó széles rés mutatkozott, három nappal később pedig egy öreg molnár vezetése alatt, aki 1660.-ban megfigyelte, hogy a török hol és mikép csapolta le a vizet, megkezdődött az árok vízének lecsapolása, ami 22.-én már be is volt fejezve. Erre Heissler a várfal aláaknázását rendelte el, de közben a bombázást is folytatta, minek folytán a várban két ízben tűz ütött ki, a várfal egy része leomlott s a törökök egyik lőporraktára is légbe röpült, de ezek látszólag még mindig nem foglalkoztak a megadás gondolatával.

Május 30.-ikáig elkészült az akna, mely felrobbantatván, a várfal jó része leomlott s az árkot betemette. Három napig tartott, míg a törmelék-halmazt és a rést járhatóvá tették, mire Heissler június 5-ikére elrendelte a rohamot. De erre már nem került a dolog, mert a védőrség most már alkudozásokba bocsátkozott, mely eredményre is vezetett, s amelynek értelmében a kapitulált védőrséget Belgrádba kellett kisérni.[6] A védőrség számereje mintegy 2000 főt[7] tett ki, s körülbelül ugyanannyi volt az öregek, asszonyok, gyermekek száma is. A várral 64 löveg, 700 mázsa lőpor, 3000 golyó és nagymennyiségű élelmiszer került a győzők kezébe.[8]

[1] Dr. Ványi Ferenc id. m. 295. szerint január 9.-én.

[2] Dr. Ványi Ferenc id. m. 296.

[3] A gyulai támadást Schwegler (lásd dr. Ványi id. m. 296.) következőleg írja le: „Tizenharmadikán hajnalban – éppen vasárnap – előbb a gyalogosok közt meleg bort osztván széjjel, körülbelül harmadik kakaskukorékolás idején megmozdult a tábor. Elől a gyalogság, hajnalhasadtakor, kevéssel hat előtt, a palánkra tört s mindenki a kijelölt helyen munkához látott. A török őrség álmosan s az ellenség által váratlanul megzavartatva, alighogy fegyvert ragad, a mieink máris körülveszik. Futni próbálnak, de nemre való tekintet nélkül ölik le őket. Sokan még ágyban maradtak, azt gondolva, hogy a tatár segítség érkezett meg. A mieink azonban az egész térségben a harmadik hidig nyomulván, az elibük kerülteket mind levágják. Mindez csaknem egy félórán belül történt. Az ellenség már nem mert ellenállni, hanem a várban gyülekezett. Kétségtelen, hogy ha több gyalogos van jelen, az első küzdelem hevében magát a várat is elfoglalhatták volna. Mert ez alatt az idő alatt, míg az ellenségeskedés szünetelt, a kapzsi, zsákmányra vágyó és rabláshoz szokott hajdúk, a közelben lévő házakba rohantak s zsákmánnyal megrakodva, mintha teljesen legyőzték volna az ellenséget, diadalittasan jártak szerteszét. Ez a vétkes cselekedet és a katonák legsúlyosabban elitélendő kapzsisága az ellenséget pihenni engedte s alkalmat adott az erők összegyűjtésére. Felhasználva ezt a kedvező alkalmat, az ellenség szekerekkel elzárta az útakat s lármát csapva, hátulról támadott ellenfelére. A mindenfelől feltörő lárma a zsákmánnyal és rablott holmikkal megrakott hajdúk között rettenetes félelmet támasztott, úgy, hogy többé nem is gondoltak arra, hogy az ellenséget visszaszoríthassák, hanem csupán a zsákmányaikat igyekeztek megmenteni s a legnagyobb részük a palánkról visszahúzódott.”

[4] Az időközben történt, egyébként jelentéktelen dolgokat lásd dr. Ványi id. m. 292. s. a köv. lapjain.

[5] Az erre vonatkozó részleteket lásd dr. Ványi id. m. 314–316. old.

[6] Az átadás pontozatait és egyéb részleteit lásd dr. Ványi id. m. 317. és köv. old.

[7] Dr. Ványi id. m. 322. szerint a várban talált török fegyveresek száma 1334 volt.

[8] Bunyitay Vince, Nagyvárad a török foglalás korában. – Fraknói Vilmos, Nagy-Várad visszafoglalása.