Az 1691. évi hadjáratra mindkét fél nagyarányú előkészületeket tett s mindketten oly hatalmas seregeket állítottak fel, hogy azokkal bízvást döntő hadműveletek végrehajtására lehetet gondolni. Az ezévi háború legelső, legtermészetesebb és legfőbb célja a császáriak részéről mindenekelőtt Belgrád visszafoglalása, a törökök részéről a foglalásoknak Belgrádon túlterjedő kiterjesztése volt. Ehhez a nagyvezír a hadműveletek komoly megindításakor igen helyesen összes erejét, az eddig künn levő Thökölyt is magához rendelve, egy helyen, Belgrádnál összpontosította, úgy, hogy itt jóval több, mint 100.000 ember állott rendelkezésre. Ezzel szemben a császáriaknál megint nagyarányú, helytelen szétforgácsolódást látunk, úgy, hogy a főseregre, melynek Köprüli Musztafa legalább is 110.000 főnyi seregével kellett megmérkőznie, mindössze ennek a létszámnak a fele, 55.000 ember jutott, míg mellékcélokra 30.000 embert használtak fel. Hogy a Thökölytől féltett Erdély védelmére 12.000 embert rendeltek, az utóvégre érthető, de hogy miért kellett Felső-Magyarországon mintegy 10.000 főnyi hadat tétlenségben visszahagyni, annak csak a bécsi udvari haditanács a megmondhatója. Ezt a 10.000 embert bátran hozzá lehetett, sőt kellett is volna csatolni a fősereghez, miáltal a létszám tekintetében mégis csak jobb arányba került volna a török fősereggel, mint jövendő ellenfelével.

Hogy Bécsben az ezévi hadjárat elé nem valami vérmes reményekkel tekintettek, annak legbiztosabb jele a főseregnek Budánál történt gyülekeztetése és annak el nem titkolt bevallása volt, hogy a saját főseregnek az ellenség magatartásához kell igazodnia, vagyis a diktálás és kezdeményezés joga nyiltan az ellenségnek engedtetett át. A gyülekezésnek ily messze hátul történt elrendelése természetesen nagy időveszteséget vont maga után, ami csak azért nem bosszulta meg magát, mert a törökök részén talán még nagyobb volt a lanyhaság, aminek részben a szultánváltozás is oka volt.

Belgrád visszafoglalásának kívánalma támadólagos fellépést tételezett fel. Ezt a császár és tanácsosai a nem valami kedvező kölcsönös erőviszonyokra való tekintettel elég gyenge formában és feltételekhez kötve ki is mondják, Badeni Lajos őrgróf pedig, dicséretére legyen mondva, ezt a támadólagos fellépést oly komolyan s majdnem mondhatni könnyen veszi, mint hogyha ő támaszkodhatnék tetemes túlerőre.

Ezzel szemben Köprüli Musztafa szükségesnek látja, hogy több mint 100.000 főnyi seregét Belgrádnál elsáncolt táborban helyezze el, ott akarván bevárni a sokkalta gyengébb ellenség támadását. Nem mondhatnók, hogy ez az eljárás valami nagy önbizalomra vallana. Az ő feladata szintén úgyszólván kizárta a védőleges magatartást. Neki nem védeni, hanem már csak azért is támadólag kellett volna fellépnie, hogy a döntő csata minél tovább északra, nem pedig Belgrád falai alatt következzék be.

Belgrádnak túlságos megerősítése és elbarrikádírozása azt eredményezte, hogy az odaérkezett ellenséges sereg nem mert az ottani nagyon kemény dióba beleharapni, ami érthető is volt. Hogy mégis a kívánt döntő összecsapásra és leszámolásra kerüljön a dolog, Badeni Lajos az akkoriban oly nagy előszeretettel alkalmazott cselhez, a színlelt futáshoz folyamodott és a nagyvezír meg is tette neki a nagy szívességet, hogy némi gondolkozás után utána iramodott. Szalánkemén alá érve, immár Badeni Lajos helyezhette el seregét kedvező védelmi állásba, balszárnyával a Dunára, jobb szárnyával egy mély szakadékra s hátul a szalánkeméni magaslatokra támaszkodva. Ámde az viszont a nagyvezírnek nem tetszett, hogy egy ily előnyös és erős állást neki kelljen megtámadnia s így egy valóban ép oly merész, mint ügyes elhatározással és annak talán még ügyesebb végrehajtásával, mert azt az ellenség egyáltalában nem vette észre, megint csak ő kerekedett fölül, mert ellenfelét valóban kétségbeejtő helyzetbe hozta. De mit ér a jó gondolat, mit a jó cselekedet, ha annak nincs ugyanolyan folytatása. Mint utóbbi időben mindig, a dupla számerőben lévő török seregnek most is az volt a legelső gondja, hogy magát a Kosevac magaslaton beássa, az általa előkészített állásban akarván magát az ellenség által megtámadtatni. Ezáltal Badeni Lajos időt és alkalmat nyert, hogy mindenekelőtt, még pedig az ellenség által legkevésbé sem zavarva, hátra-arcot csináljon és hogy tényleg megtegye a nagyvezírnek a szívességet, hogy ő és nem a török legyen a támadó. Pedig ez valóban fordított világot jelentett. Badeni Lajos erre az elhatározásra valóban kényszerhelyzetéből kifolyólag, úgyszólván kínjában jutott, mert más választása alig volt, hacsak nem az éj leple alatt akart seregével odébb állani, de hogy ezt a kölcsönös közelségnél fogva bántatlanúl megtehesse, arra valóban kevés volt a kilátás. Hogy miképpen alakultak volna a viszonyok, ha a nagyvezír a pompásan sikerült megkerülés után azonnal nekiront a feléje háttal álló ellenségnek, ahhoz kétség alig férhet. A keresztény sereg ennek a meglepő hátbatámadásnak a hatása alatt alighanem egészen széjjelmállott volna. De nemcsak azonnal nem támadt Köprüli Musztafa, hanem másnap, sőt harmadnap sem, s ha ekkor Badeni Lajos, aki ilyenformán minden bántódás nélkül tehetett meg mindent, amit jónak és szükségesnek látott, nem adja meg a támadásra a jelet, a két sereg akár még néhány napig tétlenül állott volna egymással szemben.

A nagyvezír által választott és kijelölt védelmi állás első tekintetre elég különösnek tűnik fel, de alapjában véve az megfelelt elsősorban a terepviszonyoknak. Ezeknek volt betudható, hogy gyalogságát és lovasságát egymástól teljesen elkülönítve, előbbit sáncokban, utóbbit teljesen szabad és nyílt téren helyezte el. Hogy a Kosevac magaslatnak nemcsak déli, hanem nyugati lejtjét is megerődítette, az bizonyára egyrészt azért történt, mert a déli lejtő egymagában nem volt elég hosszú az egész gyalogság befogadására és másrészt talán mivel arra is számított, hogy a szpahik, mint ahogy utóbbi időben rendesen előfordúlt, kereket oldva magukra hagyják a gyalogságot, mely esetben a nyugat felé is kiépített sáncvonal igen jó szolgálatot tehetett a magára maradt gyalogságnak. Végül említésre méltó még a szárnynak szekértáborral való elzárása, ami valami túlságosan ügyes gondolatnak éppen nem mondható.

Az sem volt helyes, hogy a nagyvezír csupán a gyalogság feletti parancsnokságot tartotta meg magának és hogy a lovasságot két részre osztva, közös főparancsnok nélkül, alkalmazta. A nagyvezírnek egyöntetű eljárás biztosítása céljából mindkét fegyvernem vezetését a maga kezében kellett volna megtartania.

Badeni Lajos csatarendjét az arcváltás befejezése után szintén a terepnek megfelelően alakította meg. A dunafelőli dombos, cserjés részen csakis gyalogságot és tűzérséget, utóbbit akkoriban nem nagyon szokásos tömegalakulatban, helyezett el; éppígy külön hagyta és nem vegyítette lovassággal a Barfuss altábornagy vezette brandenburgiakat sem, bizonyára azért, mert azok nem voltak hozzászokva, úgy, mint a császáriak, a lovassággal vegyest való felállásra és harci tevékenységre. Érdekes, hogy a császári sereg kisebb létszáma dacára mégis ennek volt hosszabb a harcfelállítása, ami a Badeni Lajos által szándékolt átkaroló műveletet jelentékenyen megkönnyítette. Badeni Lajos eredeti harcterve, a nagyobbára lovasságból álló balszárnnyal kezdeni meg a támadást, feltétlenűl helyes volt. Ezúttal azonban bebizonyosodott, hogy ily nehézkes terepen a lovasságnak gyalogsággal vegyest való felállítása és alkalmazása nem célszerű és Badeni Lajos e szárnyra érkezve, nyomban ki is korrigálta az elkövetett hibát. A támadás nem volt egységes. Először a jobbszárny próbálkozik, nemcsak egyszer, hanem háromszor is egymásután, de megtizedelve és végkép kimerülve, végre teljes tétlenségre van kárhoztatva. Csak most kezdi meg a mellette balra lévő lovas hadosztály a maga támadását, de nem hogy eredményt érne el, hanem majd hogy áldozatul nem esik a vele szemben álló lovas tömeg főlényes támadásának, ami minden valószínűség szerint be is következett volna, ha Barfuss altábornagy saját kezdeményezéséből sikeres átkaroló támadását az ellenséges lovas tömeg ellen végre nem hajtja. Végre Badeni Lajos közbelépésére utolsónak, bár az eredeti elgondolás szerint elsőnek kellett volna lennie, harcba bocsátkozik a balszárny is, hogy a sokáig felette kétes küzdelmet mégis a keresztények javára döntse el s itt jegyezhetjük meg legnagyobb örömünkre és megelégedésünkre, hogy e gyors és sikeres döntés legkiválóbb tényezői túlnyomó többségben az ellenséget hátbafogó magyar huszárok voltak. Dícsérőleg kell továbbá kiemelnünk, hogy Badeni Lajos mindenütt ott volt a legelsők sorában, ahol a támadásnak egy-egy fázisa, rendszerint az ő parancsára, kibontakozni készült. Először a szélső jobb szárnyon, majd a Serau hadosztálynál s végül Dünnewald csoportjánál érvényesíti befolyását s így a csata kedvező kimenetele elsősorban az ő érdeme. Mindenesetre jobb lett volna, ha a keresztény sereg az egész vonalon egyszerre, egyöntetűen kezdi meg támadását és bizonyára az sem ártott volna, ha az őrgróf Souches táborszernagyot, akinek körletében a csata elején különben is tartózkodott, visszatartja az elhamarkodott támadástól, de úgy látszik, hogy a csapatok harci kedve oly nagy volt, hogy azokat tovább visszatartani nem igen lehetett.[1]

Különös és feltünő, hogy Badeni Lajos oly későn, csak délután 3 órakor adta meg a jelet a támadás megkezdésére. Nincs kizárva, hogy ez azért történt, mivel a sereg az arcváltozással csak akkorára készült el teljesen. Ámde órákig elhúzódó döntő nagy csatát ily későn kezdeni azért nem volt célszerű, mivel valószínűnek látszott, hogy esetleg az éjszaka még a végleges döntés bekövetkezte előtt köszönt be, akkoriban pedig az est beállta minden további hadakozásnak véget szokott volt vetni. E jelentéktelen szépséghibák dacára, melyek nélkül alig van ember és esemény a világon, Badeni Lajos hadvezéri és vezetői képessége a hadjárat eddig terjedő részében és kivált a szalánkeméni csatában oly kimagasló módon jutott kifejezésre, hogy őt bátran sorolhatjuk e kor legkiválóbb hadvezérei közé. De valamint a túlfeszített húr könnyen elveszíti rugalmasságát és frissességét, Badeni Lajosnál is most egyszerre beállt a reakció. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a szalánkeméni erős küzdelem és nagyarányú veszteségek nagyon kimerítették a hadseregnek majdnem minden egyes tagját, de az ellenségnél a veszteség, a zűrzavar, a fejetlenség még nagyobbfokú és úgyszólván a kétségbeeséssel volt határos, amit fel lehetett és fel kellett volna használni a mielőbbi előnyomulásra, mely esetben minden valószínűség szerint Belgrád is hamarosan kézrekerült volna. Lipót császárnak ezirányú kívánsága nem is mondható túlzottnak s ha ezt Badeni Lajos teljesíteni nem volt hajlandó, ezért méltán érheti őt szemrehányás. A Belgrád megvételének elmaradásáért általa javaslatba hozott temesvári, illetve nagyváradi ostrom fontosság tekintetében messze hátramaradtak a belgrádi ostrom jelentősége mögött, amihez még az is hozzájárult, hogy a nagyváradi hadműveletekhez az őrgróf csak úgy ímmel-ámmal fogott hozzá s magát az ostromot is elég lanyhán vezette, amikor pedig a vár ennek dacára már nagyon közel volt ahhoz, hogy megadja magát, az őrgróf egyszerre teljesen elveszti türelmét és önbizalmát s egyszerűen felhagy az ostrom további folytatásával. Valóban úgy tűnik fel a dolog, mintha itt most már nem azzal a vasakaratú és acélos idegzetű Badeni Lajossal volna dolgunk, aki a szalánkeméni csata előestéjén mindent képes volt a bizonytalanság mérlegének serpenyőjébe bele dobni. És ez megbosszulta magát, mert így ellanyhulva, a valóban gyönyörű szalánkeméni győzelemnek csupán erkölcsi, de anyagi haszna a horvát-szlavonországi részleges sikerektől eltekintve, nem volt s az egész játékot a jövő évben újra előlről kellett kezdeni.

Az erdélyi és horvát-szlavonországi hadműveletek, valamint a császár szövetségeseinek ezévi lanyha műveletei semmi különös megjegyzésre sem szolgáltatnak okot, Nigrelli felső-magyarországi csoportjának pedig egyáltalában nem volt alkalma, hogy tevékenysége által valamilyen hírt adasson magáról; valóban kár volt tehát ezért a semmittevésért Badeni Lajos főseregét teljes tízezer emberrel gyengébbre szabni.

[1] Röder id. m. II, 163: „Die ganze Armee vom Prinzen bis zum letzten Musketier herab, betrachtete die feindliche Umgehung mit gleichem Auge, als eine unerhörte Beschimpfung der kaiserlichen Waffen, die man ohne Zaudern in demBlute der Ungläubigen abwaschen müsse.”