Annak az államnak a helyzete sohasem volt írígylésreméltó, melynek egyszerre két, vagy még több főhadszíntéren kellett háborút viselnie. Lipót császár egy kis engedékenység révén Franciaországgal szemben könnyen kikerülhette volna a kettős háború ódiumát, de nem tette. Meg is lakolt érte, főleg miután Badeni Lajosnak teljesen a helyzethez mért és különösen is igen célszerű javaslatát nem akarta magáévá tenni, hanem ehelyett inkább más rossz tanácsadók szavára hallgatott. Ezek pedig nemcsak az eddigi hódítások megtartásával, hanem még nagyobb sikerek és újabb nagy hódítások falrafestésével kecsegtették hiszékeny uralkodójukat. Még kritikusabbá és szinte furcsává vált a helyzet azáltal, hogy a császár kívánsága szerint Badeni Lajosnak kellett oly felette kétes sikerű hadműveletek végrehajtásáért eddigi jó hadvezéri hírnevét kockára tenni, amelyek diametriális ellentétben állottak a memorandumában lefektetett elvekkel és javaslatokkal. Ez némileg érthetővé teszi, hogy az őrgróf Jagodinában, a fősereg gyülekező helyére megérkezve, az általa befolyásolt tábornoki haditanáccsal oly határozatot hozatott, amely az ő, nem pedig a császár, illetve Veterani és Jörger eszmemenetéhez állott közelebb, mely eszmemenet tudvalévőleg abból állott, hogy az Una–Száva–Duna vonal mentén védőleg kell viselkedni, a főerőt pedig Erdélyben kell alkalmazni. Bár ezt a határozatot az egybegyűlt tábornoki kar egyhangúlag hozta, én még sem vagyok hajlandó ezt helyesnek és a fennforgó viszonyokhoz képest megfelelőnek elismerni. Mindenekelőtt meg akarom jegyezni, hogy az egyhangú állásfoglalást a dicsőségkoszorúzta Badeni Lajosnak nem volt nehéz alárendeltjeiből kipréselni, olyan indokokat hozván fel, amelyek nagyon is közel állottak az ő mentalitásukhoz; az indokok magva abból állott, hogy az őrgróf a mindenki által gyűlölt és rettegett Thökölyt állította oda mumus gyanánt, akinek Felső-Magyarországot megnyerve, legelső teendője az örökös tartományok leigázása leend. Édes Istenem, hol és mily messze volt ettől 1690.-ben Thököly Imre! Szó sincs róla, mint az események megmutatták, ő is veszedelmes ellenfél színében tűnhetett fel, de a fő és legveszedelmesebb ellenség mégis csak a kiválóan tevékenynek és energikusnak látszó új fővezír volt; ennélfogva a saját magatartásnak és egyáltalában a legközelebbi hadviselés módjának ehhez, illetve az általa vezetett török fősereg magatartásához, nem pedig a csak másodsorban tekintetbe jövő Thökölyhez kellett volna igazodnia. Erre való tekintettel én a magam részéről Badeni Lajosnak a főerővel Erdélybe történt elvonulását és ezáltal a duna–szávai frontnak meglehetősen védtelen állapotban való hagyását a legnagyobb mértékben elhibázottnak kell odaállítanom. Igaz, hogy a rendelkezésre álló aránylag gyenge erővel nem volt könnyű feladat a török fősereggel szembeállni, de Badeni Lajos már eddig is megmutatta, hogy a legnehezebb viszonyok közt is meg tudja helyét derekasan állni s így nem kellett volna a nagyvezírrel való megmérkőzés elől ép ebben a legfontosabb időben kitérnie, ami esetleg igen könnyen katasztrófális következményekkel is járhatott volna, ha Köprüli Musztafa a hadműveletek vezetése terén is mindvégig, tehát Belgrád megvétele után is oly nagy akaratot és energiát fejtett volna ki, mint ahogyan erre való képességét az ezévi hadjárat előkészítése körül oly fényesen bebizonyította. Eddigi működése és tevékenysége után ítélve az új nagyvezír látszólag Badeni Lajossal egyenértékű egyéniségnek és ellenfélnek mutatta magát, akivel érdemes volt az őrgrófnak szablyáját összemérni, sokkal inkább, mint a túlértékelt és túlbecsűlt Thököly Imrével, aki csak kisebb viszonyok között bizonyította be eddigi vezéri képességeit, s aki, mint nemsokára be is bizonyosodott, túlereje dacára sem mert az őrgróffal döntő csatába bocsátkozni.

Köprüli Musztafa nagyvezír hadjárati terve igen egyszerű és természetes volt, sőt más nem is igen lehetett. Legelső és legfontosabb feladatának a császáriak kezén lévő közbeeső helyek megvétele után Belgrád visszafoglalását tekintette. Hogy azonban Szófiánál egybegyűjtendő seregét a Morava völgyén át háborítatlanul odavezethesse, előbb az említett nagy hadműveleti vonaltól délre fekvő ellenséges erőket vissza kellett szorítani. Ezt az előzetes munkát a nagyvezír jó korán kezdte meg, az azzal megbízott parancsnokok pedig a császári alvezérek ügyetlensége folytán szinte nem várt gyorsasággal és a legszebb eredménnyel végezték el. Sőt, ha a tatár khán és Chalil pasa a reájuk bízott feladat megoldása után nem vonultak volna azonnal be a fősereg gyülekező helyére Szófiába, hanem a könnyen elért szép sikereken felbuzdúlva, a hegyvonúlaton túl, egészen a Morava–Duna völgyéig folytatták volna hadműveleteiket, úgy ez a császáriakat már most a legkellemetlenebb, sőt majdnem mondhati egyenesen katasztrófális helyzetbe hozhatta volna. Azonban az elért sikerek még így is annál inkább felette nagy jelentőségűek voltak, mert azok folyománya gyanánt a Heissler-hadtest is visszahúzódott Erdélybe s így most már a török fősereg jövendő főhadműveleti vonalának nemcsak bal, hanem jobb oldala is ellenségmentessé vált, mely utóbbi körülmény azonkívül a Thököly számára előírt hadművelet végrehajtását, vagyis Erdélybe való bejutását is igen nagy mértékben megkönnyítette. Hogy a nagyvezír a viszonyok ily alakulása dacára a kiválóan fontos Duna-völgyébe szánt hadseregcsoportot mégis meghagyta, azt mindenkép helyeselnünk kell, mert ez a csoport célszerű magatartás és elég flott térnyerés esetén mind Thököly, mind a Belgrád felé előnyomúló fősereg hadműveleteit jelentékenyen elősegíthette. A rendelkezésre álló nagy tömegekre való tekintettel a nagyvezír könnyen rászánhatta volna magát, hogy Bosznián át is egy erősebb seregcsoportot irányítson Eszék visszafoglalására, de ha nem tette, ezért jogos szemrehányást nem igen tehetünk neki. Ő nem tudhatta előre, hogy az ellenséges főerő elvonulása folytán Belgrád felé való útjában nem valami számos és erős ellenséggel leend dolga, s így indokolt és helyes volt, hogy az okvetlenül szükséges kikülönítések után fennmaradt 80.000 embernyi tömeget teljes egészében maga mellett tartotta meg.

Kevésbé szerencsésnek mondhatjuk a császáriak hadműveleti tervét és erőelosztását. Igaz, hogy a nagyhangú és dicsekvő Veterani mindössze 12.000 embert kért, ígérvén, vagy legalább is kilátásba helyezvén, hogy ezzel a kölcsönös erőviszonyok tekintetbevétele mellett valóban csak maroknyinak nevezhető erővel nemcsak Konstantinápolyt keríti hatalmába, hanem – akárcsak a jó háziasszony az alkalmatlankodó csirkéket seprűvel a konyhából, – az egész törökséget kikergeti Európából! Szinte hihetetlen, hogy egy különben oly derék tábornok, mint aminőnek Veteranit eddigi műveleteiből és munkálkodásából ismerjük, ily könnyelmű kijelentésre ragadtatta magát. Ha Jagodinánál fősereg gyanánt mindössze 11.000 embert tudtak összetoborozni, kérdem, miét kellett Nisnél 4000 embert előretolva hagyni? Vagy, ha Nist oly fontosnak tartották, miért nem összpontosították ott az egész erőt, mely még így is csak 15.000 embert tett volna ki? Ellenben Heissler és Heister tábornokok csoportjainak erőmegállapításával és elhelyezésével egyetérthetünk. Miután Heissler Teleky révén még igen tetemes, az ő csapatjainak létszámát meghaladó erősbbítést nyert, semmi szükség sem volt arra, hogy még a fősereg is odavonuljon. Hanem persze nem Heissler-féle kaliberű embert kellett volna az erdélyi hadsereg élére állítani. Egyébként a bécsi udvarnak ez évben nem volt valami túlságos nagy szerencséje a sereg- és csoportparancsnokok kijelölésénél. Aspremont, a belgrádi parancsnok is, mint láttuk, igen szomorú szerepet játszott és a felváltására küldött Croy herceg már csak akkor érkezett meg Belgrádba, amikor holmi ablakon való kiugrásokkal kellett ottani működését megkezdenie és egyúttal be is fejeznie, ami nem lehetett volna valami épületes látvány a közelben lévő alárendeltekre nézve.

A belgrádi nagy katasztrófát, a sorozatos robbanásokat, árulással hozták kapcsolatba, illetve árulásnak tulajdonították. Többen állították, hogy a vár főhadmérnöke, a candiai születésű Cornero Andrea volt az áruló, mert ő rakott, illetve rakatott tüzet a lőportornyok alá s hogy ő volt az, aki a törököket a Viziváros kapuján bebocsátotta. A gyanú és vád némi valószínűséget nyer azáltal, hogy Cornero az eset után mohamedánná lett s állását továbbra is megtartotta a törökök által megszállt erősségben.[1] De, hogy mi igaz a dologból, azt teljes biztonsággal nem lehetett megállapítani. Annyi azonban bizonyos, hogy Belgrád e nagyarányú robbanások nélkül se tarthatta volna magát túlsoká az óriási túlerővel és annak főlényes technikai felszerelésével szemben, de hogy Belgrád bármily körülmények között mindössze 8 napig tarthatta magát, azt előre sem a császáriak, sem a törökök részén senki sem jósolta volna meg. Mert utóvégre Belgrád mégis jó erős vár hírében állott és ha a sokkal gyengébben megerődített és kevesebb ember által védett Nis 24 napig dacolt az ellenséggel, Belgrádnak azt legalább ugyanannyi ideig meg kellett volna tennie. Annál meglepőbb, hogy a nagyvezír a sorsnak e ritka kedvezését nem tudta a maga és az egész törökség érdekében jobban kiaknázni. Pedig a Bécsben a váratlan esemény hatása alatt lábrakapott fejvesztettség mellett egy füst alatt még nagyon sokat, végtelenül sokat lehetett volna elérni. De Köprüli Musztafa elfelejtette, vagy nem vette figyelembe a latin közmondást, hogy a merészeket még a szerencse is segíti (fortuna audaces juvat). De az ezévi hadjárattal elért eredmény még így is igen nagy volt, mert annak folyamán a nagyvezír a kiválóan fontos Nist, Viddint, Szendrőt és a még ezeknél is sokszorta értékesebb Belgrádot visszavette az oszmán birodalomnak s egyúttal a császári sereget a Nisava és Morava forrásvidékéről megint a Duna–Száva balpartjára vetette vissza.

Annál jobban tudta Thököly ezúttal Fortuna istenasszony kegyét megnyerni. Törcsvári bravúros teljesítménye valóban teljes elismerést érdemel. És nem mondhatnók, hogy ő viszont nem aknázta volna ki zernyesti győzelmét mind katonai, mind politikai téren, sőt az udvarral való megbékülés kísérlete s annak általa megfogalmazott pontozatai arról tesznek tanuságot, hogy a szerencsés vezér határozottan túlbecsülte zernyesti győzelmének igazi értékét, mert különben nem kívánt volna a császártól olyan mesébe illő beneficumokat a maga számára. Ilyenformán az igazi hangot, az igazi mértéket és azt, hogy mit kell, mit lehet és szabad fordulatos helyzetekben a sorstól és az emberektől kérni, követelni és esetleg kierőszakolni, egyikük sem találta el. A nagyvezír túlságos szerénynek, Thököly pedig túlságos követelődzőnek mutatkozott; az aranyos középút áldást osztó nagy titkának egyikük sem tudott a nyomára akadni.

Badeni Lajos őrgróf erdélyi hadjárata különösebb jelenségeket nem igen mutat fel. Az őrgróf minden igyekezete, hogy Thökölyt csatára kényszerítse, kárba veszett. A császáriak ismételt ide-oda ugrándozása fővezérük nagyfokú agilitásáról tanúskodik ugyan, de az elért eredmény nagyban véve mégis csak negatív maradt, ami semmi esetre sem elégíthette ki a nagy és döntő győzelmekhez szokott és most is olyanok után vágyakozó Badeni Lajos lelkületét. Az ő erdélyi hadjáratának inkább politikai téren voltak számottevő sikerei és következményei. Thököly Imre ugyanis az országból való végleg kiűzetvén, ismét elvesztette lába alól a talajt s Erdély rendei kénytelenek voltak a Lipót által most még jobban megnyírbált szabadalmi levelet is elfogadni.

Ezzel a nem túlságos jelentőségű előnnyel szemben majdnem óriásinak mondható a császár által ez évben szenvedett veszteség. Az évekig tartó nagy hódítások és térnyerések egyszerre nemcsak, hogy fennakadtak, hanem jelentékenyen szűkebb körre szorultak vissza. A visszafoglalt területek külső határát már nem a Balkán hegylánc, hanem az Una–Száva–Duna is csak gyengén jelezte, mert csak idő kérdése volt, illetve csak az ellenféltől függött, hogy mikor tolja át rendelkezésre álló nagy tömegeit az említett s a császáriak által csak gyengén védett vonalon.

[1] Veterani's Feldzüge, 71. – Wagner, Hist. Leop. II, 143. – Röder id. m. II, 136.