Az ezidei hadjárati terv megállapítása körül elvi tekintetben nem merültek fel nehézségek, mert immár mindenki hozzájárult a császár ama feltétlenül helyesnek mondható gondolatához és elhatározásához, hogy a legközelebbi teendő a kiválóan fontos, mert az összes török támadások kiinduló pontját képező Belgrád elfoglalása. Ha tehát tárgyi tekintetben kivételesen egy véleményen voltak is a nagyfejűek, a főparancsnoksággal való megbízás személyi kérdése ezúttal még jobban kiéleződött mint valaha s ha Károly herceg súlyos megbetegedése közbe nem jön, ennek a kérdésnek a megoldása a császárnak még nagyon sok kellemetlenséget okozott volna. Ámde az elintézés csak ideiglenes volt, mert mihelyt Károly herceg egészségi állapota csak félig-meddig helyre állt, ő bizonyára a császár tudtával és előzetes beleegyezésével, nyomban kiment a frontra, hogy vetélytársától a főparancsnoki tisztséget átvegye. Hogy a dolgoknak ilyen módon való inszcenálása mind a császár, mind Károly herceg részéről a legnagyobb mértékben helytelen és Miksa Emánuel választófejedelemre sértő és megalázó volt, ahhoz nem kell hosszabb bizonyítgatás. És csak Caprarának szerencsés ötlete mentette meg a császárt és a bécsi hadügyi kormányzatot egy felette kellemetlen és következményeiben kiszámíthatatlan hatásköri háborúság kitörésétől.

A hadjárati terv részleteivel, úgy hogy azokat a bécsi körök megállapították, elvben egyetérthetünk. Helyes volt a fősereget már nem a megszokott helyen, Esztergom tájékán, hanem mindjárt a délvidéken, Eszéknél gyülekeztetni. Helyes volt a vezetőségnek az az intenciója is, hogy a fősereg Belgrád elleni műveletét egy a Száva déli partján előnyomúló hadseregcsoport vagy hadtest által kell támogatni, de ennek a helyes eszmének és egyáltalában a hadjárati tervnek a kivitele már épenséggel nem számíthat helyeslésünkre. Mindenekelőtt kérdem, miért kellett a fősereg eszéki gyülekezését már május 20-ikára elrendelni, ha a fővezérré kinevezett Miksa Emánuel nem tudott, vagy nem akart július vége előtt a hadsereg körletében megjelenni? Ha pedig eza késedelmeskedés azért történt, hogy ezáltal a Száva déli partján előnyomúlni rendelt hadtestnek elég ideje legyen a szükséges térelőny megszerzésére, ezzel sem érthetünk egyet, mert elvben mindig a mellékerőknek kell a főerőkhöz igazodniok és nem megfordítva s itt a kérdést az erdélyi csapatoknak jóval korábbi kiindítása által, ami nehézségekbe egyáltalában nem ütközött, lehetett volna egészen célszerűen megoldani, illetve a helyes mederbe terelni. No, de a déli hadtest parancsnokságával megbízott Badeni Lajos őrgróf gondoskodott róla, hogy az ő hadtestének és a főseregnek kivánatos együttműködése egyáltalában illuzióriussá váljék, ahogyan azt alább bővebben kifejtjük majd. Szerencsére Miksa Emánuel volt annyira legény a talpán, hogy mihelyt megtudta, hogy a déli hadtest megjelenésére még jó soká várhat, egyáltalában lemondott ennek közreműködéséről és egyedül ment neki a fősereggel a kiválóan erős vár hírében álló Belgrádnak. Ezzel legalább annyira-amennyire jóvátette a bécsi udvari haditanács kunktátoroskodása által előidézett nagy hátrányt, mely abból keletkezett, hogy Caprarának amúgy is lassú előnyomúlását Eszékről Pétervárad illetve Belgrád felé még jobban megakasztotta, miáltal az ellenség időt nyert, a) hogy Belgrádot még jobban kiépítse, megerősítse, b) hogy annak védőrségét tetemesen megerősítse és c) hogy az erőknek egész sokaságát összpontosítsa az alsó Száva–Duna mentén. Hogy mindez csak igen szerény mértékben történt meg, az a török részen fennálló valóban áldatlan és szánalomraméltó anarchikus állapotoknak volt betudható. És abban a pillanatban, amikor a kalandor Jegen Oszmán pasa csapatjainak zömével a szerencsétlen Belgrádot és védőrségét magára hagyta, ennek és a várnak a sorsa máris meg volt pecsételve. Ennek volt tulajdonítható, hogy bár Ibrahim és Achmed pasák derekasan irányították és vezették a magára hagyott vár védelmét, ennek ellenére mégis aránylag csak rövid ideig, augusztus 11-ikétől szeptember 6-ikáig, tehát mindössze 27 napig tarthatták meg a gondjaikra bízott erősséget. Nagyban csüggesztőleg hathatott tevékenységükre és kitartásukra az a tudat is, hogy kívülről, az elhamarkodottan és lóhalálában megfutott Jegen Oszmántól, se senki mástól segítségre és felmentésre egyáltalában nem számíthatnak. Egyébként már a szávai áthajózás és hídverés alkalmával tapasztalt elég gyenge ellenséges ellenhatásból a keresztények könnyen következtethették, hogy Belgrádnál távolról se lesz oly kemény a munkájuk, mint 1686-ban Buda ostrománál.

A kiválóan fontos Belgrád megvételével Miksa Emánuel és a bécsi legfőbb vezetőség az ezévi háború penzumát befejezettnek vélvén, a további előnyomúlásról és a hadi színtéren további sikerek és eredmények kivívásától egyáltalában lemondottak. Igaz, hogy a francia sakkhúzás nagymértékben bénítólag hathatott a legfőbb vezetők elhatározó képességére, de azért még a birodalmi csapatok és az őket követő császári ezredek elvonúlása esetén is, még elég szép számú csapattömegek maradtak az alsó-Száva–Duna mentén, amelyekkel bízvást lehetett volna még ez évben is jó sokat elérni, de a nyomást itt az Alduna mentén legalább a szerb és a Balkán-hegyláncig, nem pedig a járhatatlan és kietlen Bosznián és Hercegovinán át Dalmácia felé kellett volna megkisérelni. Ez lényegesen megkönnyítette volna a jövő évi itteni hadműveletek megindítását és sikeres végrehajtását.

Belgrád ostroma annyira normális lefolyású volt, hogy ahhoz a Buda 1686. évi ostroma alkalmával elmondottak után alig van valami megjegyezni valónk. A keresztény sereg vezetői és csapatai majdnem valamennyien hasznukra fordíthatták a Buda ostrománál szerzett tapasztalataikat és bár a belgrádi török ellenállása is elég szívós volt, de azért mégis össze se lehetett hasonlítani a budai igazi hősök párját ritkító és halálmegvetésig szinte dacos és fanatikus magatartást tanúsító viselkedésével. Offenziv erejük és szellemük megmutatásaképpen a belgrádiak is hajtottak végre egyes kirohanásokat, de ezek távolról sem érték el a budai kirohanások intenzitását. Aztán meg Ibrahim pasa még se rendelkezett az Abdurrahmannéhoz hasonló acélos idegekkel és vas-akarattal. Miksa Emánuel ezúttal is jelét adta vakmerőséggel határos személyes bátorságának.

Most pedig lássuk Badeni Lajos őrgróf tevékenységét, melynek bevezető részét Caprara már azáltal elég kellemetlenűl befolyásolta, hogy az őrgrófot ok nélkül Illokig magával cipelte s csak onnan küldte vissza hadtestének megalakítására, ami, miután a csapatok akkorára már odaérkeztek, igen gyorsan és simán ment, úgy hogy a július 17-én Eszékre érkezett őrgróf már másnap meg is kezdhette előnyomúlását Pozsega felé. Itt úgylátszik nagy bosszúság érte, mivel a számára elővédül rendelt Hofkirchen-csoportot már nem találta ott. Felindúlását fokozta, hogy Hofkirchen ezredes parancs nélkül merte Pozsegát elhagyni és saját szakállára Bródot megszállani, sőt – horribile dictu – még a Száván is átkelni. Pedig ez önálló és céltudatos tettéért Hofkirchen ezredes nem kifogást, hanem igen meleg hangú dicséretet érdemelt volna, mert tudván azt, hogy az őrgróf hadtestének a belgrádi ostromnál támogatólag közre kell működnie, az említett hadtestre nézve kiválóan fontos volt, hogy a Száván való átkelésre kiválóan alkalmas pontot, Bródot mielőbb hatalmába kerítse. Ámde Bádeni Lajos máskép gondokozott; ő már kezdettől fogva keveselte a rendelkezésére bocsátott csapatok létszámát. Még jobban növelhette aggodalmát, amikor Vukovárott július 5-én Caprarától megtudta az ellenség állítólagos csoportosítását, miből őt leginkább a Bródnál jelenett 4000 és a Banjalukánál álló 9000 főnyi török csoport érdekelte, melyekkel előreláthatólag neki leend dolga. Ezek együttes ereje máris 13.000 embert tett ki, holott neki egyelőre csak mintegy 5000 embere volt. Célszerű messzemenő földerítés és kellő s megbízható kémhírek híjján az őrgróf Jegen Oszmán kisded játékairól persze nem szerezhetett idejekorán tudomást, mert különben rögtön másként, még pedig sokkal előnyösebbnek látta volna a maga helyzetét. Hofkirchen ezredes is bizonyára csak arról kapott jelentést, hogy a Bródnál álló török csoport onnan elvonúlt s így nem férhet hozzá kétség, miszerint ennek a törzstisztnek azt az elhatározását, hogy az ellenség által odahagyott Bródot ő nyomban megszállja, minden dicséreten felül állónak kell tekintenünk.

De tegyük fel, hogy Badeni Lajos aggodalmaskodását legalább félig-meddig indokoltnak fogadjuk el, akkor sem helyeselhetjük, a szükségesnek vélt erőtöbblet megszerzésének azt a módját, amelyet az őrgróf ebben az esetben alkalmazott, mert nem volt szükség arra, hogy az Erdődy-csoporttal való egyesülés céljából az egész hadtestet Sziszekre, jövendő hadműveletei színterétől, Belgrádtól, még 100 km-rel tovább elsétáltassa, ami a visszafelé is megteendő ugyanannyi útat is számításba véve, már 200 km-nek felel meg, hanem örülnie kellett volna, hogy az átkelésre olyan kiválóan alkalmas pont, Bród, egyik alárendeltjének igen helyes és öntevékeny eljárása folytán máris az ő csapatjainak kezében van, s az ott verendő hidon nyomban át kellett volna kelnie egész hadtestével, hogy a Száva jobbpartjára jutva, és annak mentén előnyomúlva, minél gyorsabban eljuthasson tulajdonképpeni munkásságának színterére, Belgrád környékére. Ha ehhez jónak és szükségesnek vélte az Erdődy-csoport csatlakozását is, a célból nem kellett, sőt nem is volt szabad az egész hadtesttel odasétálnia, ezt egy egyszerű írásbeli vagy szóbeli parancs révén is elérhette, meghagyván, hogy Erdődy bán sietve, sőt ha az őrgróf szükségesnek vélte, erőltetett menetekkel igyekezzék a Belgrád felé elindult hadtestet elérni. Hogy ezzel szemben a őrgróf eljárása és sziszeki sétaútja mennyire helytelennek és céltalannak bizonyúlt, azt napnál világosabban bizonyítja az a tényállás, hogy mire ő Sziszekre ért, a fősereg ép aznap máris Belgrád környékét érte el,[1] továbbá, hogy az őrgróf ezt az erőbeli többletet, a horvát bán csoportját, miután azt Bródig magával cipelte, ismét szűkebb hazájába küldte vissza. Ez elhatározásának indokolása is elég érdekes; az őrgróf csakhamar rájött, hogy a horvátok nagy mértékben fegyelmezetlenek és nehezen tarthatók rendben; alighanem attól félt tehát, hogy ez a rossz tulajdonság mint valami rossz nyavalya, hamarosan átragad az ő többi csapatjaira is s így jobbnak látta a horvátokat útilapuval ellátni. Pedig a horvátok általában igen jó és kivált a törökök elleni hadműveletekben és hadakozásban kiválóan használható, sőt majdnem mondhatni, nélkülözhetetlen csapatok voltak. De a nagyképű császári tábornokok legtöbbje ezeket is épúgy félvállról nézte, époly értéktelen anyagnak tartotta, akár csak a magyar csapatokat, bár sokszor volt alkalmunk kimutatni, hogy ezek mennyire derekasan állták meg a helyüket, kivált ha a magas előljárók is értettek hozzá, hogy miképpen kell velük bánni. Erdődy is, hamarosan az őrgróf hadtestéből való kiválása után bihácsi eredményes munkálkodásával bebizonyította, hogy az ő csapatjai nem lekicsinyelni és nem megvetnivalók.

Miután Badeni Lajos hadteste július 20-án ért Pozsegára és a sziszeki séta miatt csak augusztus 28-án volt ismét Bródban, a közbeeső 39 nap az általa Belgrád ostrománál nyujtandó segítség szempontjából teljesen kárba veszett. Ha ő ellenben Hofkirchen ezredest követve, a felesleges körséta helyett Bródnál nyomban átkelt volna a Száván, úgy az innen Belgrádig terjedő 230–250 km-nyi utat, naponta mindössze 15 km-t megtéve, 15 nap alatt, vagyis legkésőbb augusztus 4-én kényelmesen tehette volna meg s így éppen legjobbkor érkezett volna tulajdonképpeni rendeltetése helyére, mert hiszen tudjuk, hogy a fősereg csak augusztus 7-én fogott hozzá Zimonynál a Dráván való átkeléshez, mely folyónak jobb partja akkor már biztosan Badeni Lajos kezében lehetett. Pedig erre a segítségre esetleg nagyon is szükség lehetett volna, mert azt senki sem tudhatta előre, hogy a nagyszájú Jegen Oszmán pasa ezzel a folyón való átkeléssel szemben csak oly tessék-lássék, de alapjában véve semmitmondó ellenállást fog kifejteni, hogy aztán csúfosan egészen Nis-ig fusson, és hogy többé ne is mutatkozzék a keményen szorongatott Belgrád tájékán.

Badeni Lajos további működése Bródtól kezdve tulajdonképpen már a császári fővezetőség programmján kívül állott, mindazonáltal derbenti működése figyelemre és elismerésre méltó. Az ő ellenfele az egész idő alatt Sziavusz boszniai pasa volt; ezt akarta végre valahára végkép elintézni. De hogy a 7000 főre becsűlt pasát mért támadta meg az őrgróf csupán 3000 főnyi lovasságával és mért nem hagyta meg gyalogságának és tűzérségének, hogy habár lasabban is, de mégis kövessék őt, annak okát nem igen tudjuk kitalálni. Ez a mulasztás majdnem iszonyatosan megbosszúlta magát. De az őrgróf lélekjelenléte kisegítette őt és csapatjait a majdnem biztosra vehető katasztrófa örvényéből. Ezúttal újból kitűnt, hogy kétes, sőt katasztrófálisnak látszó esetekben a merész elhatározás a legjobb; mert az igazán igen nagyfokú merészségnek mondható, hogy az őrgróf a felette kedvezőtlen terepviszonyok dacára csupán egyik dandárával, amelyet legelőbb tudott a szorosból kihozni, nekivágott a többszörös túlerőnek. De talán a terepnek ez a szoros jellege végeredményben mégis előnyére vált az elszánt csapatnak és vezérének, mert ezáltal vált lehetségessé a Castell dandárnak a legalkalmasabb pillanatban és a kiválóan kedvező irányban való közbelépése, ami a többszörös túlerőben lévő ellenséget, mert teljesen váratlanúl következett be, percek alatt teljesen kihozta sodrából.

Nagy hibát követett el a boszniai pasa, hogy az ellenség közeledéséről szerencsésen hírt szerezvén, nem hogy egész erejét harchoz fejlődtette s így várta volna be a keresztények támadását, hanem, túlereje tudatában, az őrgrófhoz hasonlóan csakis lovasságával támadta meg ellenfelét.

Ebben a csatában különben mindkét fél, a legmagasabb parancsnokoktól az utolsó közemberig a legdicséretreméltóbb módon viselte magát. Ebből is látható, hogy a török csapatok helyes vezetés mellett még mindig derekasan helyt állottak a harc mezején. A törököknél utóbbi időkben nagyobbára csak a vezetőkben rejlett a nagy hiba.

Badeni Lajos mindenesetre helyesen tette, hogy derventi remek győzelme után a szintén fontos Zvornik megtámadását határozta el. Ez alkalommal különösen gróf Herberstein alezredes öntevékeny, a kapott parancsot messze túlhaladó és gyönyörű eredményeket maga után vonó vállalkozása érdemel osztatlan dícséretet. Caraffa helyesen és lelkiismeretesen teljesítette a kapott parancsot. Figyelmet érdemel, hogy a kiválóan tevékeny Veterani, ahelyett, hogy a magasabb parancs értelmében nyugodtan Erdélyben maradt volna, Caraffa által Lippa alá szólítva, ennek megvétele után kisded hadával elég messzemenő és igen szép sikereket felmutatott vállalkozásba fogott. A Lippa–Lugos–Karánsebes–Orsova vonaláig terjedő Erdély előtt fekvő vidék behódoltatása által Erdély immár erről az oldalról félig-meddig biztosítva volt a török betörés ellen. Ugyanezt a biztonsági célt szolgálta Erdély déli határára vonatkozólag a Serbán havasalföldi vajdával kötött szerződés is.

Az ezidén elért eredményekkel[2] Lipót császár valóban meg lehetett elégedve, bár a hadjárat végén a franciák pfalzi betörése az örömmel telt pohárba nem kis mennyiségű ürmöt öntött. XIV. Lajos francia királyt ugyan több oldalról unszolták, csatlakozzék ő is a császárhoz a török elleni küzdelem gyors és végleges elintézése céljából, ami reá nézve is nagy haszonnal járna, mert Egyiptomot, esetleg Kisázsiát és Palesztinát is megszerezhetné, de a francia politika máris sokallta Lipót császár sikereit s attól kezdett félni, hogy a Habsburgok keleten oly nagy hatalomra tesznek szert, amellyel Franciaország nem lesz képes szembeszállni. Hogy tehát a törököt további ellenállásra buzdítsa, ezért adott XIV. Lajos szeptember havában mintegy 80.000 főnyi seregének parancsot a német birodalomba való betörésre.

A császár szövetségesei közül megint csak Velence ért el újabb sikereket, míg a lengyeleket és oroszokat látszólag végkép elhagyta a hadiszerencse, ellenben a magyarországi hadszintéren annál szívesebben mosolygott a császárra Mars és Fortuna istenasszonya. Belgrád elfoglalása döntő csapást jelentett a törökökre nézve. Jelentékeny vívmány volt továbbá, hogy nemcsak Horvát-Szlavonország, hanem Boszniának és Szerbiának szávamenti része is immár Lipót császárt uralta. Nagyobb, összefüggő területek Magyarország testéből már csak a Kőrösök, a Maros és a Temes mentén maradtak a törökök kezén. Azonkívül a már visszahódított területen belül Kanizsa, Szigetvár, Nagyvárad, Gyula, Jenő, Temesvár mint elég erős és kiválóan fontos várak, szintén a félhold zászlóit lengették tornyaikon, de el lévén szigetelve s majdnem teljesen elzárva a tuladjonképpeni török birodalomtól, sokáig már ők sem kerülhették el a bukást.

[1] Ép ezért szinte nevetségesnek tűnik fel az őrgrófnak a bajor választófejedelemhez Sziszekről augusztus 12.-én kelt levele, amelyben többek között ezeket mondja: „J'az apris depuis quelques iours l'arrivée de V. A. a l'armée, ainsy ie viens avec le respect que ie luy dois, luy donner par de ce ui se passe icí, plaignant de tout mon coeur de ne pouvoir executer les commendemens de S. M. J. avec plus de promtitude, surtout dans la crainte que is suis que mon retardement ne soit vne obstac, le aux belles operations qu'elle pourroit avoir premeditée, mais il ne m'ast pas été possible de faire plus de diligence et ie puis dire avec verité,que ie ne perds pas vn moment inutilement. Si elle cognoisoit ce pays et touttes les difficultés que icí i'aye trouvé, elle seroit surprise, car i'az passé avec canons et bagages, par des lieux quasi impacticables, me faisant vne route par des Verhäck a mesure que ma marche avancoit iusques a l'Unna.” (Röder id. m. II, 76.) Ezek a szép, mosakodásnak pompásan beillő szavak azonban üres szappanbuborékok voltak, mert teljes ellentétben állottak az őrgróf igazi tevékenységével, amellyel semmikép sem igyekezett a fősereg érdekeit előmozdítani.

[2] Lásd azok grafikus feltüntetését a XVII/1. számú mellékletben.