| « i) Az 1687. évi események hatása a törökre. | KEZDŐLAP | 2) Az 1688. évi hadjárat. » |
Érdekes és jellemző, hogy Lipót császár Budának, a 145 évi rabságban sínylődő magyar fővárosnak visszafoglalását nyomban a maga és házának legmesszebbmenő előnyére akarta és tudta is kihasználni, mi mellett a magyaroknak nem hogy előnyöket biztosított, vagy legalább is örömöket szerzett volna, hanem évszázados törvényekben gyökerező jogaikat részben megnyirbálta, részben teljesen semmissé tette, sőt még ahhoz is beleegyezését adta, hogy egyik hiéna-természetű vérszomjas tábornoka, az álnok, undok Caraffa, a szegény ártatlan magyarok egész nagy tömegét végig kínozza, sőt sokaknak közülük a leggyalázatosabb és megbecstelenítő módon, mert nem agyonlövetés által, hanem gonosz és aljas bűnösöknek kijáró bitófán, életét is kioltsa. Csoda-e, ha ily körülmények között a lábbal taposott és vérig megalázott nemzet, bár a pozsonyi országgyűlésen kénytelen volt derekát beadni, bensejében mégis a harag és gyűlölet égő parazsát érezte mindjobban lángra lobbanni saját királya és kivált annak rossz tanácsadói ellen.
A jövendő hadjárat tervének megállapítása körül igen nagy és szégyenletes bajok voltak. Még legjobbnak és legéletrevalóbbnak a császár gondolatát tekinthetjük, mert az előzmények után, tekintettel arra, hogy a török sereg és vezérletének dekadenciája immár minden kétséget kizáróan meg volt állapítható, nagyon is jogosult volt, ha már eddig, Buda megvétele után nyomban meg nem történt, Belgrád megvételét hadjárati célul kitűzni. A rendelkezésre álló 60.000 főnyi seregnek a mégis csak másodrendű Eger illetve Szigetvár ostromát feladatul és célul megjelölni, valóban semmivel sem indokolható, bizonyos fokú kishitűségre vall. A két vár, valamint a két fővezér által említett többiek is, úgyszólván önmaguktól terítékre kerültek volna, mihelyt Belgrád, a Magyarország felé tartó seregek, ha nem is egyetlen, de igazi kapuja, a keresztények kezére került. Ámde annyi erély már nem volt Lipót császárban, hogy tábornokait ellentmondást nem tűrő határozott paranccsal helyesnek és jónak látott elhatározásának végrehajtására utasítsa. Ehelyett olyan se hideg, se meleg irányelvek kibocsátására került sor, melyek a felmerült javaslatok egyikének sem feleltek meg, de az előnyomulás irányát nagyban véve mégis a császár gondolatmenete értelmében jelölték meg, hogy aztán végül esetleg mégis csak Belrád ostromára kerüljön a dolog, bár erre a két fővezér előzetes színvallása után aligha lehetett számítani.[1] Ez a legfőbb vezetés és irányítás terén megnyilvánult nagyfokú határozatlanság és erélyes fellépés helyett szinte félénk, tapogatódzó magatartást javasló utasítás már szinte előrevetette árnyékát annak, hogy az ez évi hadjárat igazi nagy eredményeket és gyümölcsöket megérlelni nem fog.
Nagy baj volt, hogy ebben a hadjáratban is Károly herceg és Miksa Emánuel, illetve Badeni Lajos őrgróf személyében megint három oly egyéniség került egymás mellé, akik nem nagyon szívelték egymást s kik közül az előbbi mindig azon mesterkedett, hogy bajor társát magához és a maga parancsnoksága alá vonja, utóbbi ellenben mindig a maga külön útjain teljesen önállóan akart működni. Erre vezethető vissza a rendelkezésre álló csapatoknak két különálló, egymástól 100 kmnyi távolságban felvonuló seregben való csoportosítása is. A két sereg lészámviszonyát tekintve, az arány, bizonyára a bajor vezetők nem csekély szívfájdalmára, körülbelül ugyanaz volt, mint a mult évben. Épúgy, mint akkor, most is úgy volt, hogy végeredményben a császár mégis inkább Károly herceg pártját fogta s a bajor főparancsnokoknak kénytelen-kelletlen végül mégis bele kellett törődniök a fősereggel való egyesülésbe, ami, ha köztük és Károly herceg között az animozitás továbbra is nem állott volna fenn, minden esetre célszerűnek lett volna tekinthető, mert így az erők oknélküli szétforgácsolásának elejét lehetett venni. A két seregcsoport együttvéve, bár nem érte el egészen az előirányzott 60.000 főnyi létszámot, de azért mégis oly tekintélyes túlerőt jelentett a nagyvezír nagyobbára újonc csapatokból álló 40.000 emberével szemben, hogy azokkal a mérkőzést bármikor és bármilyen körülmények között bátran meg lehetett kockáztatni.
A két seregnél feltüntetett 40.000 illetve 20.000 főnyi állományban magyar csapatok nincsenek betudva s az egész hadjárat folyamán magyar csapatok és magyar parancsnokok közreműködéséről és szerepléséről alig esik szó. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudtam megállapítani, de hogy magyar csapatok is részt vettek az 1687-iki küzdelmekben, az szinte biztosra vehető s így a keresztények részén a túlerő még nagyobb volt, mintsem a fenti adatokból kitűnik. Miután a bajorok az ez évi hadjáratban is mindössze 8500 emberrel vettek részt, ezért a kis segítségért valóban kár volt a megosztott kétfejű vezénylettel összefüggő felette sok kellemetlenséget és súrlódást vállalni. Egyébként az 1686. évi hadjáratban részt vett németbirodalmi csapatok összlétszáma jóval fölülmúlta az 1687. évre kiállított kontingenst. 1686-ban résztvett:[2]
| a brandenburgiak | részéről | 5195 | gyalogos | 2069 | lovas |
| a svábok | " | 2000 | " | 2000 | " |
| a frankok | " | 1000 | " | 2000 | " |
| a szászok | " | 3000 | " | 1700 | " |
| a bajorok | " | 5000 | " | 3000 | " |
| Összesen: | 16.195 | gyalogos, és | 10769 | lovas, |
vagyis együttvéve kereken 27.000 ember, 1687-ben pedig[3] a svábok, frankok, és felső-rajnaiak részéről 6000 gyalogos és 3000 lovas, a bajorok részéről 5500 gyalogos és 3000 lovas, vagyis összesen 11.500 gyalogos és 6000 lovas, azaz együttvéve 17.500, tehát 9500 emberrel kevesebb, mint az előző évben.
Hogy Károly herceg seregének teljes gyülekezését és felvonulását nem várva be, a már együtt lévő résszel nyomban útnak indúlt, azt csak helyeselhetjük. A visszamaradt rész, mire szükség volt reá, úgyis beérkezhetett az alsó Dráva mentén, ahogyan az tényleg meg is történt.
Elismerés illeti meg a herceget, hogy, bár az ő előterjesztését és javaslatát nem fogadták el, ő a császári parancsnak nyomban engedelmeskedett s azonnal Eszéknek vett irányt. Igaz, hogy előnyomulása elég lassú volt, mert az Esztergomtól Dárdáig terjedő 270 km-nyi útat a június 3. és 24.-ke közötti időben, tehát 22 nap alatt tette meg, ami alig jelent valamivel többet napi 12 km. átlagos menetteljesítménynél, de elég apró menetei némileg azáltal is indokolvák, hogy a még hátúllévő csapatok csatlakozását meg akarta várni.
Más kérdés, vajjon helyeselhető-e, hogy a herceg, aki Eszéket, illetve az odaérkező nagyvezírt akarta megtámadni, seregével Dárdának vett irányt, hol csak egy előretólt kisebb török csoport tartotta az ottani hídfőt megszállva. Eszéket egyenes irányban Dárdán át megtámadni, kézenfekvő képtelenség volt, miért is már időmegtakarítás céljából is legjobb lett volna, ha a herceg a dárdai ellenséges csoport foglalkoztatására, illetve megtámadására csupán egy gyengébb csoportot küld ki, míg ő maga a fősereg többi részével már kezdettől fogva a valpói Dráva-átkelésre gondolt volna, mely esetben Szulejmán nagyvezírnek sokkal kevesebb ideje marad az Eszéknél való elhelyezkedésre és berendezkedésre.
A bajor választófejedelem ugyan szintén igyekezett a császár parancsának eleget tenni, mivégből meg is kezdte előnyomulását a Tisza mentén délfelé, de már Csongrádon, állítólag élelmezési nehézségek miatt, az előtte mindenesetre ellenszenves csatlakozást a fősereghez határozta el. Én azt hiszem, sokkal helyesebben cselekszik Miksa Emánuel, ha menetét a Tisza mentén folytatva, vett meghagyásához híven Péterváradnak tartott volna, mert, ha ott, vagy bármely más közelfekvő helyen a Duna jobb partjára átkelve az Eszék felé elvonult török fősereget hátba kapta volna, úgy ez a művelet sokkal jobban megkönnyítette volna Károly herceg feladatának, az Eszék elleni támadásnak végrehajtását, mint a különben Károly herceg által is erőszakolt előzetes csatlakozás, illetve a fősereggel való egyesülés által. Nincs kizárva, hogy a nagyvezír a két oldal felőli megtámadtatás veszélyének nagyságát felismerve, anélkül, hogy döntésre juttatta volna a dolgot, máris megkezdte volna a hátrálást Belgrád felé, ami már magában véve nagy anyagi és erkölcsi előnyt jelentett volna a császáriak számára. Csakhogy a hadműveleteknek az utolsó pillanatig megosztott erőkkel való nagyívelésű vezetéséhez igen nagyfokú rutin és bizonyos fokú mersz is kellett volna, ami azonban a különben személyileg szinte a vakmerőségig bátor fővezérek egyikénél sem volt meg a kellő mértékben. Mert más ám a személyi, más a taktikai és más a stratégiai merészség, mely utóbbinak sokszor a személyes bátorsághoz semmi köze sincsen. No, de elvégre minden úgy történt, ahogyan Károly herceg kívánta; a két sereg nem a csata színhelyén, Eszéknél, hanem már előbb egyesült s így a további hadműveleteket kevesebb rizikóval és egy közös főparancsnok intenciói szerint lehetett folytatni. De mi történik? Ugyanaz a Károly herceg, aki a mult évben hónapokon keresztül nem csüggedve, szinte emberfeletti erőfeszítéssel ostromolja a várszerűen, tehát hasonlíthatatlanul erősebben kiépített Budavárát, amíg az végre mégis terítékre kerül, addig itt egy hevenyészve elkészített tábori sánc is elegendő volt ahhoz, hogy a herceg azt az általa összehívott haditanács által nemcsak bevehetetlennek, hanem egyáltalán megtámadhatatlannak jelentesse ki. Ez bizony szinte hihetetlenül hangzik és ép oly öreg hiba volt, mint az, hogy a herceg hadseregét órák hosszáig céltalanul pusztító ellenséges tűznek tette ki, míg az úgylátszik túl hosszú ideig tartott haditanácskozás a vállalat abbahagyását ki nem mondta. Lehet, hogy Röder kissé megnyomta a tollat, azt mondván, hogy a herceg teljesen ok nélkül és haszontalanul tette ki a hadsereget a 6 órai ellenséges tűznek, de viszont az is bizonyos, hogy a Kriegs-Chronik csak szépítgetés kedvéért állította úgy be a dolgot, hogy a vállalt 6 órai erős küzdelem és párját ritkító vitézséggel végrehajtott ismételt, de sikertelen támadások után maradt abba. Nincs kizárva, hogy a herceg próbát tett a támadással, de hogy ezt nem a feltétlen győzniakarás gondolatával tette, ahhoz nem férhet kétség. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az egyszer nemcsak stratégiai, hanem taktikai téren is hiányzott nála az erős akarat és a szükséges mersz.
Egyébként úgylátszik, hogy most már a hercegnek folytatólagosan és hosszabb ideig tartó rossz napjai voltak. Tanácstalansága a Dráva mögé történt visszavonulás után szintén erre vall. Az udvartól vett, sub rosa elég rosszaló hangon tartott újabb utasítás szintén nem volt alkalmas arra, hogy a herceget jobb hangulatba hozza. Bizonyára tudta, érezte, hogy ebben a kifejezésre jutott burkolt rosszalásban örökös ellenlábasainak, a bajor választófejedelemnek és Badeni Lajos őrgrófnak is benne van a keze.
Az is meglephette, sőt talán meg is döbbentette a herceget, hogy Eszéknél a török sereget nem nyilt mezőben, hanem sáncok mögé bújva találta. Ez, mint az egyik forrás mondja is, szokatlan jelenség volt a törökök részéről, de, ha a herceg kissé higgadtabban gondolkozik a dolgok felett, csakhamar rájöhetett volna, hogy ez semmiesetre sem az ellenség valami túlnagy önbizalmának, hanem ellenkezőleg, inkább a kishitűségnek a jele. Aminthogy tényleg úgy is volt. Szulejmán nagyvezír azért gondolta ki, még pedig igen helyesen az elsáncolást, melyet ezután következetesen alkalmazott, mert szedett-vedett újonc seregét nem merte nyilt mezőben a rutinírozott, harcedzett és tapasztalt keresztény sereggel szembeállítani. És ez a trükk kiválóan be is vált először Eszéknél, majd Baranyavárnál, míg végre Nagyharsány előtt a keresztények csatára kényszeríttetvén, itt csakhamar szertefoszlott a török hevenyészett erődített állások nagy nimbusza.
Az udvartól vett újabb utasítás értelmében Károly herceg, ha elvonulását nyomban megkezdi, talán még bántatlanul átkelhetett volna Mohácsnál a Duna balpartjára, de ő nagyobb biztonság kedvéért, ahelyett, hogy a sereg zömével mindjárt Mohácsnak vett volna irányt, s oldalának és hátának biztosítása céljából a Karasicához csupán egy erősebb csoportot különített volna ki, az egész sereget odavezette, mi ellen utóvégre kifogást alig emelhetünk, de ennek a mindenáron való összeütközés és döntés-keresés célzatával kellett volna történnie. Ebben az esetben azonban nem úgy kellett volna eljárni, ahogyan azt a herceg tette, t. i. a Karasica mentén annak balpartján arcban szembeállni az ellenséggel, hanem a mohácsi híd kellő biztosításáról való gondoskodás mellett az említett folyó jobb partján előnyomulva, az ellenség baloldala és háta ellen kellett volna operálnia, mely esetben a baranyavári erős állás csakhamar értéktelenné és tarthatatlanná vált volna a törökre nézve. De persze ehhez megint valamivel nagyobb mersz kellett volna, mert ez a művelet a mohácsi hídnak veszélyeztetését, sőt ideiglenes feladását is jelentette, bár nem nagyon valószínű, hogy az oldalban és hátban fenyegetett nagyvezír a Mohácsra való előnyomulásra határozta volna el magát, mert hiszen, hogy a nagyvezír sem valami nagy vállalkozó szellemű, ezt már eddigelé is eléggé bebizonyoította és még inkább azzal, hogy egészen nyugodtan hagyta a keresztény sereget a Karasica mellől Mohács felé elvonulni.
Látván, hogy Szulejmán pasa nemigen akar kötélnek állni és semmikép sem akarja a döntő csatát elfogadni, Károly herceg végre elhatározta, hogy a nagyvezírt seregével együtt faképnél hagyva, a vett utasításhoz képest a Duna balpartjára kel át, minek megtörténte után akár a bécsi utasítás által előírt nagyváradi, akár az általa szándékolt egri ostrom végrehajtásához foghatott. Ez az elhatározás szintén nem eshetik kifogás alá, csakhogy ennek az elhatározásnak volt egy szinte megfoghatatlan mellékfattyúhajtása. Kérdem, mi értelme volt annak, hogy e városok gyenge védőrsége a sereghez csatoltassék s a két erődített hely, nehogy azok ép állapotban ellenséges kézre kerüljenek, megsemmisíttessék. Mindezt ép oly jól, sőt bizonyára még jobban és gyorsabban elvégezhette volna egy-egy erősebb járőr útján a két várparancsnokhoz küldött határozott parancs. Sajnos, de ki kell mondanunk, hogy aki tudja, hogy mit akar csinálni, az nem intézkedhet és nem viselkedhet úgy, ahogyan azt jelen esetben Károly herceg részén láttuk. Nem volt ez más, mint a bizonytalan kapkodásnak legsajnálatraméltóbb jele, amitől azonban minden rendű hadvezetőnek és hadvezérnek mentesnek kellene lennie.
De ez egyszer ép ennek az elhibázott elhatározásnak és eljárásnak a révén Károly herceg elérte azt, amin eddig hiába fáradozott; t. i. ennek lett a következménye, hogy a nagyvezír végre mégis otthagyta kiválóan erős és a herceg által megtámadhatatlannak tartott állását. Miután Szulejmán pasa azt hitte, hogy az ellenséges sereg most már végleges visszavonuláson töri a fejét, a nagyvezírnek ez az elhatározása nem igen eshetik kifogás alá. A mozgás és annak révén a döntő összeütközés keresése ez esetben is minden esetre jobb volt a tétlen helyben maradásnál. Az is helyes volt, hogy a nagyvezír a Mohács alól elvonult ellenséges sereg követésére és nyugtalanítására lovasságának nagy részét előre rendelte. Ennek az erélyes üldözésnek a nyomán Károly herceg csakhamar tisztába jött azzal, hogy az ellenség immár nem zárkózik el a döntő összeütközés elől, sőt, hogy azt most már a nagyvezír esetleg maga is keresni és erőszakolni fogja; ezért állította a herceg seregét augusztus 11-én Villány és Nagy-Harsány között csatarendbe. Ez a csatarendbe állítás azonban úgy látszik kissé elhamarkodva történt, mert csakhamar rájött hogy annak előterepe harcra kevésbé alkalmas. Azonban, mint a következő napi csata alkalmával kiderült, még sem volt ez az előterep olyannyira rossz, mintha az ellenség szemeláttára és tőszomszédságában azt a bizonyos veszélyes oldalmenetet Siklós felé okvetlenül meg kellett kísérteni. Ezt már a nagyvezír, aki egyébként sokkal szívesebben fogadta volna el a harcot előkészített, elsáncolt állásban, sem nézhette nyugodtan, hanem elvileg igen helyesen, akkor csapott rá az ellvonulásban lévő ellenségre, amikor az az erők megosztása folytán a legkedvezőtlenebb helyzetben volt. Az időpont a támadásra tehát mindenesetre helyesen volt megválasztva. Az azonban megint más kérdés, nem-e lett volna helyesebb az állva visszamaradt bajor sereg balszárnya helyett az ellenkezőt, a jobbot megtámadni, hogy ezáltal a két sereg, a császári és a bajor, végkép elszakíttassék egymástól. Ellenben a bokros, fedett terep mindenesetre a Karasica menti támadás mellett szólott, csakhogy nagy, döntő eredményt ezzel a támadási iránnyal bajosan lehetett elérni, mert a bajor választófejedelemnek módjában állott, hogy ezt a balszárnya, illetve oldala ellen intézett támadást megfelelő erők szembeállítása által mindaddig feltartóztassa, amíg seregének zöme a már elvonult császári fősereghez csatlakozik. Még nagyobb hiba volt a nagyvezírtől, hogy elhatározott támadását csak jobb szárnyával hajtatta végre, míg a balszárny tovább folytatta az erődített állás elkészítését, holott erre csak akkor lett volna szükség, ha az ellenség őt támadta volna meg.[4]
Hogy Károly herceg a megtámadt bajorok megsegítésére a Piccolomini-dandárt nyomban visszairányította, azt nagyon helyesen cselekedte, nemkülönben azt is, hogy utóbb ő maga is egész seregével visszafordult. Azonban a közte és a bajor vezérek közt most támadt nézeteltérések kevésbé kedvező színben tüntetik fel a herceg egyéniségét és valóban az lett volna a legrosszabb, ha ő csökönyösen ragaszkodik az általa felvetett visszatáncolás eszméjéhez, viszont a két bajor vezér valóban nagy szolgálatot tett az ügynek, hogy ellenkezésükkel végre mégis a maguk, mint a helyzetnek sokkal megfelelőbb álláspontját juttatták diadalra. Másrészt a hercegtől is szép és elismerésre méltó, hogy a haditanácsban leszavaztatván, még sem játszott haragszom rád-ot, hanem a mindkét seregre vonatkozólag kiadott helyes intézkedésével immár a maga részéről is nagyban hozzájárult a remek győzelem kivívásához; ez azonban semmi esetre sem volt a keresztény vezetőség zsenialitásának, hanem inkább az ellenség részén nyilvánult gyengéknek és elég durva hibáknak, mint nemkülönben a török csapatok immár félreismerhetetlen dekadenciájának köszönhető.
Badeni Lajos őrgróf helyes intézkedéseivel és szívós kitartásával, miben egyébként a bajor választófejedelem is hathatósan támogatta, szintén általános elismerésre tette magát méltóvá.
Szulejmán pasa nagy hibát követett el, hogy a déli órákban, amikor a keresztény vezérek egyenetlensége miatt az ellenségnél nagyfokú tétovázás állott be, ő is ugyanolyan tétlenségbe merűlt, minden üdvét a munkában lévő elsáncolás elkészítésébe helyezvén, pedig, mint utóbb kiderült, ezek a hevenyében s így nem a kellő gondossággal elkészített sáncok voltak okai annak, hogy a török csapatok lövései legnagyobbrészt a keresztények fejei felett repültek el.[5] Nagy előnyére vált a keresztény támadó jobb szárnynak, hogy Szulejmán pasa ép a legkritikusabb pillanatban a janicsárok egy részét kivonta a sáncozatból, hogy a jobb szárnyon alkalmazza őket. Ezáltal a sáncok védőrsége lényegesen erőtlenebbé vált. Egyébként az újonc török csapatok ezúttal sem fejtettek ki valami kiválóan dicséretre méltó ellenállást.[6]
A nagy-harsányi csatát sokan, de tévesen, második mohácsi csatának nevezik. Miután ez a küzdelem Mohácstól valami 25 km-nyi távolságban játszódott le, a mohácsi csata elnevezést semmiesetre sem tekinthetjük jogosultnak.
A harsányi remek győzelem új elhatározások elé állította a keresztény hadvezetőséget. Kissé modernebb és egyedüli helyes felfogás szerint a keresztény hadvezetőségnek most már egyfolytában tovább kellett volna ütni a vasat, azaz, hogy a törököt, amíg az végkép kegyelemre nem adja meg magát. A haditanács néhány tagja gondolt is ilyesfélére, bár sokkal szerényebb kiméretben, mindössze Eszékig akarván a hadműveleteket folytatni. Én azt hiszem, hogy az elfoglalandó vidék kiterjedését bízvást legalább Belgrádig kellett és lehetett volna is kitolni. A két bajor vezér javaslatát azért nem lehet egészen komolyan venni, mert ők ezzel legfőképpen azt akarták elérni, hogy önálló szerepet kapjanak s ne kelljen nekik a gyűlölt Károly herceggel tovább is együttműködniök. Ami végre az utóbbinak kifejtett nézetét és álláspontját illeti, bátran kimondhatjuk, hogy az egyáltalában nem méltó egy egész ország sorsát irányító és kezében tartó, európai hírnevű hadvezérhez. Most, amikor a szerencsés véletlen által kivívott nagy győzelem kiaknázásáról és gyümölcsöztetéséről lehetett csak szó, máris a téli szállásokra gondolni, igazán felette szegényes programmadási készségre és ambicióra vall. Nem kedvező téli szállások biztosításáról, hanem a már amúgy is felette kishitűvé vált ellenség teljes tönkretételéről és a Törökország szívébe való mielőbbi benyomulásról lehetett csak most már szó. A fősereggel Pétervárad felé tervezett sétát is csak időtöltés céljából eszelte ki a herceg, mert hiszen a szerémségi hadtestnek nem hogy ily nagyarányú, vagy jobban mondva nagyképű, hanem egyáltalában nem volt szüksége támogatásra, hiszen az ellenség óriási megrökönyödésére való tekintettel az egész Szerémségnek meghódítása valóban gyerekjátéknak bizonyult. Ezért elég különös színben tűnik fel, hogy Dünnewaldnak a Harsánytól Turanovacon, Vucinon át Pozsegáig terjedő 270 km-nyi út megtevésére éppen két hónapra volt szüksége, ami nem több, mint napi 4 1/2 km-nyi átlagos menetteljesítménynek felel meg. De vajjon miért szüntete be Dünnewald már Pozsegánál hadműveleteit; miért nem sétált tovább egészen Belgrád tőszomszédságáig, egyrészt, hogy a törököket még nagyobb lázba és izgalomba ejtse, másrészt, hogy a törökök e legfontosabb végvárát szemmel kísérje és amennyire csak lehet nyugtalanítsa? De az alma nem esik messze a fájától; a legfőbb hadvezető ismert gondolkodása és mentalitása mellett hogyan várhatnánk alárendeltjétől az övénél sokkal nagyobb rugékonyságot és előetörekvési szellemet?
Károly herceg erdélyi hadműveletei, mivel ott fegyveres ellenállással sehol nem találkozott, katonai szempontból egyáltalában nem mutatnak fel említésre méltó mozzanatokat.
Ha most az 1687. évi háború végeredményét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy kevésbé a császári hadvezérek zsenialitása, mint inkább a szerencsés véletlen, mint nemkülönben a török főparancsnok kishitűsége, ügyetlensége s végül a török csapatok most már jóval alábbszállt szívóssága, kitartása, értéke és használhatósága folytán ez a hadjárat Lipót császár számára, amint az a XVII/1. számú mellékletből is kivehető, igen nagy, újabb területnyereséget és úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben óriási előnyöket érlelt meg, míg Törökország helyzete immár valóban kétségbeejtővé vált és még szerencse volt rá nézve, hogy győztes ellenfelei nem tudták a kölcsönös helyzetnek rájuk nézve felette kedvező alakulását kellőképpen kihasználni.
[1] Hogy Lipót császár mit vélt kiadott utasítása révén elérni, arról Röder, id. m. II, 14. a következőket írja: „Auf solche Weise (t. i. az Eszék és Pétervárad felé való előnyomulás által) glaubte man die türkische Hauptarmee vom Übergange über die Donau abzuhalten, das blokirte Erlau, Stuhlweissenburg, Sigeth un dKanisa zu isoliren: mit steter Freiheit nach den Umständen entweder zu Belagerungen zu schreiten, oder mit vereinter Macht nach Sclavonien und selbst bis auf Belgrad zu operien.”
[2] Lásd a 178–180. oldalon.
[3] Lásd a 322. oldalon.
[4] E tekintetben Röder is (id. m. II, 34.) hasonló nézetet vall: „Unterstüzte der Grossvezir durch Frontalangriffe mit dem Fussvolk das sehr gut enigeleitete kühne Flankenmanöver seiner Reiterei, so war aller Wahrscheinlichkeit nach das in zwei Theile getrennte kaiserliche Heer flügelweise geschlagen. Statt dessen beschränkte sich Soliman Pascha auf einen nichts sagenden Geschützkampf, und wendete seine Hauptsorge auf die schleunige Herstellung einer doppelten Verschanzungslinie, um sich im Falle einer umgünstigen Wendung der Schlacht von derselben aufnehmen zu lassan.”
[5] Röder, id. m. II, 36: „Die nur theilweise vollendeten, zu nahe hintereinander angelegten Werke schossen zu hoch und waren keines nachdrückhlichen Wiederstandes fähig. Die fliehenden Janitscharen der ersten Linien stiessen die der andern über den Haufen.”
[6] Röder, im. m. II, 36: „Die türkische Reiterei jagte mit verhängtem Zügel auf und davon; das von der Reiterei verlassene Fussvolk wurde in Folge dessen auf und neben ihren Kanonen nieder gehauen, der Rest in die Moräste der Karasica oder in die Wälder versprengt.”
| « i) Az 1687. évi események hatása a törökre. | KEZDŐLAP | 2) Az 1688. évi hadjárat. » |