| « g) Lipót császár szövetségeseinek ezévi működése. | KEZDŐLAP | B) További hadjáratok az erdélyi fejedelemség megszűntetéséig. » |
Az 1685. évi hadjárat befejezése után a töröknek nemcsak politikai, hanem katonai tekintetben is igen nehéz volt a helyzete. A Magyarország területére újonnan kinevezett szerdár, Achmed, a volt váradi pasa, itt állott egyelőre csapatok nélkül, Thököly rehabilitációjától várván nagyobbszámú erők mielőbbi összetoborozhatását, hogy hacsak kisebbszerű vállalathoz is, így többek között Szarvas visszafoglalásához, foghasson. Viszont Thököly, főkép miután meggyőződött, hogy tőle elpártolt régi híveinek és csapatjainak megnyerésére és visszaszerzésére többé nem számíthat, a töröktől várt hathatós támogatást, mert anélkül semmire se mehetett. Miután ezt nem kapta meg, jónak látta Erdélybe bekandikálni, ahol azonban már nem mint alázatos kérő, hanem majdnem a szemérmetlenséggel határos, mindenféle kivánságokat és követeléseket hangoztató követelődző lépett fel. Ámde Apaffyék részéről talán még nagyobb csalódás érte, mint előbb a szerdár részéről, s így csakhamar újból a Caprara támadólagos előnyomulása által veszélyeztetettnek látszott szerdárhoz sietett vissza.
A Szatmártt őrt álló Caraffát az amúgy is egészen csendesen viselkedő Achmed pasa meglehetősen hidegen hagyta, ellenben nem nézhette tétlenül Thököly újra éledt tevékenységét. Caraffának tehát tulajdonképpen a Szamos völgyén fölfelé haladva, az Erdélyben mesterkedő Thökölyre kellett volna rácsapnia, de azért nem rosszul számított, amikor nem Erdély, hanem Várad felé előnyomulva is elérte azt, amit tulajdonképpen elérni akart, t. i. megakadályozni, hogy Thököly Erdélyben csapatokat toborozzon s azokat Munkácsra, nejéhez vigye. Igy került egész véletlenül Szt-Jobb megtámadására és ostromára a dolog, aminek sikeres végrehajtása előre nem is sejtett következményeket vont maga után, anélkül, hogy arra tulajdonképpen ok lett volna, mert hiszen Caprara nem folytatta Szt.-Jobbon túl támadó lökését, messze dél felé visszavonulásra és ezáltal igen nagy kiterjedésű terület feladására késztette. Caprara ilyenformán célját várakozáson felül jól és gyorsan elérvén, más mellékes feladatok megoldásához, majd a császárral még mindig dacoló Munkácsnak, Thökölynek és nejének; a hőslelkű és szívósan kitartó Zrinyi Ilona utolsó mentsvárának ostromához foghatott, de az jobb, erősebb és elszántabb kezekben volt, mint Szent-Jobb, bár Munkács sorsát és védelmét nem hosszú háborúkban megacélozott és harcedzett férfiakarat, hanem csak afféle gyengéd, de elszántságukban még a férfiakén is túltevő női kezek irányították.
Capraránál jóval nehezebb feladat jutott Scherffenbergnek, mert neki nem ellenséges, hanem mondhatni semleges területen, Erdélyben, a szövetségesül megnyerni óhajtott Appaffy birtokain kellett operálnia. Még nehezebbé vált a feladat, amikor a császári vezér mindjárt hadműveleteinek kezdetén súlyos vereséget szenvedett. De Scherffenberg nem tágított s ennek köszönhette, hogy végül mégis elérte célját. Mily szép megnyilvánúlása volt ez az erős akaratnak Achmed pasa és Thököly gyenge, erőtlen, kapkodó hadvezetésével szemben! Világosan kitűnik ebből, hogy erős akarat és erély a jó hadvezető egyik legfontosabb kelléke.
Semmivel sem állt hátrább kollégáinál vállalkozási szellemben és célszerű intézkedési képesség tekintetében a már előzőleg is bevált Mercy altábornagy. Az ő szegedi szerencsés vállalata szintén osztatlan dicséretet érdemel, amit annál is szívesebben juttatunk neki, mert ő ezt a valóban szép sikerét elsősorban Petneházy ügyes és tetterős vezetésének és az alája rendelt magyar hadak lelkes közreműködésének köszönhette. A szegedi ütközet vezetése határozottan példásnak mondható, ami elsősorban a három harccsoport célszerű és remek együttműködésében nyilvánult meg.
Ilyenformán mire a nyár beköszöntött, de még mielőtt a hadműveletek megkezdődtek volna, a császáriak az egész vonalon felülkerekedtek a szerdárral, Thökölyvel és Apaffyval szemben, ami a csak ezután meginduló tulajdonképpeni hadjárat szempontjából is szinte mérhetetlen előnyöket jelentett. Utóbbinak magatartása ezúttal is elég gyengén festett. Kétszínűsége, erélytelensége és pipogyasága magát és országát immár nemcsak a török, hanem a császár adófizetőjévé is tette.
E nagyobbszabású és az egész vonalon szerencsés kimenetelű előjátékok jóleső, kellemes leple és támogatása mellett, a császári hadvezetőség nyugodtan megtehette előkészületeit és intézkedéseit az 1686. évi, mindkét hadakozó fél részéről döntő fontosságúnak tartott és elismert hadjáratra nézve. Azonban, sajnos, a soha határozott megállapodásra jutni nem tudó császár és haditanácsa most is az utolsó pillanatig kínos-keserves tanácstalanságban és határozatlanságban sínylődnek és vergődnek, nem tudván, hogy valóban szépszámú és mindennel bőven ellátott seregeikkel mihez is fogjanak. A legfőbb tanácsadók részén az álokoskodás és örökös széthúzás, a császár részén pedig a nepotizmus legújabb fattyúhajtása, a vejével szemben kifejezésre jutó családi tekintetek okozta igen nagy emberi gyengeség, mely a legnagyobb könnyelműséggel képes volt a közjót a személyi érdekeknek alárendelni, most sem engedték meg egy igazán célszerű és minden tekintetben kifogástalan elhatározás létrejöttét. A sok terv és ajánlat közül kétségkívül még legelfogadhatóbb a Lotharingiai Károly hercegé volt, akinek nagy érdeméül róhatjuk fel, hogy a makacsságig menő szívósságával és kitartásával végre mégis a maga nézetét és álláspontját, Buda megostromlásának eszméjét juttatta diadalra. De ez se ment – s ez is jellemző a dologban – nyilt, egyenes, férfias úton, hanem titkolódzással, végső becsapással kapcsolatban, ahogyan gymnazista gyerekek szeretnek egymás fölé kerekedni. És miután az elsősorban érdekelt Miksa Emánuel bajor választófejedelem még elég fiatalkorú volt, ez egyszer, az alkalmazott trükk fényesen be is vált. De mielőtt a kivitelre került végleges hadjárati tervvel foglalkoznánk, előbb a főtanácsadók javaslataiban foglalt, valamint a császár május 18.-iki kéziratában megnyilvánult hadjárati tervről röviden megemlékeznünk.
Miksa Emánuel legfőbb kikötése az volt, hogy ő Károly főhercegtől függetlenül, önálló hadseregparancsnokságot kapjon. Hogy ennek a hadseregnek Egert, Székesfehérvárt, Eszéket vagy akár Budát kelljen megtámadnia, az nála másodrendű kérdés volt. Az örökké határozatlan és emellett mindig fantasztikus célokat kergető Badeni Hermann ezúttal megint három különálló csoportra akarta szakítani a rendelkezésre álló csapattömegeket, ami az erőknek még eddiginél is nagyobb szétforgácsolását jelentette, ami egy rátermett ellenfélnek alkalmat adott volna, hogy e különálló, egymástól jó nagy távolságra operáló csoportokat egyenként verje meg. Persze, hogy Achmed pasa az új szerdár és Thököly nem voltak oly veszedelmes ellenfelek, hogy az ő szemük láttára ily szarvas hibákat büntetlenül elkövetni ne lehetett volna.
Az április végén megtartott haditanácskozás már csak két, de egymástól még mindig elég messzefekvő hadműveleti céltárgyat jelöl ki: Székesfehérvárt és Eszéket s hogy ezek elfoglalása után mi történjék, azt meglehetősen bizonytalanságban és függőben hagyja. Ámde a császár ezt a tervet se hagyta jóvá, hanem ehelyett május 18.-án kiadta a saját maga elhatározását és hadjárati tervét tartalmazó kéziratát, mely az eszéki támadó hadműveletet, miután az az előrehaladott évszakra való tekintettel már idejét múlta, hatályon kívül helyezte, a drávai hadtestnek tisztán védőleges, vagy legfeljebb Légrád irányában, tehát Eszékkel ép ellenkező irányban, illetve a Dráván túl terjedő tüntetőleges magatartást írván elő. E mellett mindenekelőtt Székesfehévár ostroma kerül ismét előtérbe, melyet a kedvenc vőnek, Miksa bajor választófejedelemnek, mindössze mintegy 20.000 emberrel kellett volna végrehajtania, dél felől a Károly herceg vezette fősereg által, Eger irányában pedig 2000 bányavárosi fölkelő által, vagyis az előbb jelzett irányban túlságosan, az utóbbiban csak szűkösen biztosítva. Hogy ennél a műveletnél cél és eszközök nem állottak a kellő arányban, azt nem kell hosszasabban bizonyítgatni, mert majdnem úgy nézett ki a dolog, mint ha kisebb viszonyok között, egy század erejű csapat támadásának biztosítására ennek a tulajdonképpeni támadást végző századnak a levonásával egy egész ezredet használtak volna fel. Emellett elég különös és furcsa, hogy a császári kézirat akkor, amikor nagyon is bőviben volt a rendelkezésre álló erőknek, s amikor az egész fősereget déli irányban biztosítási célokra használta fel, Hatvan megvételét és kézben tartását azoknak a rendszerint mindenki által lebecsült és lenézett, kellően se fel nem szerelt, se zsolddal és élelemmel el nem látott, mindössze 2000 főnyi bányavidéki magyar fölkelő csapatoknak tette föladatává, amelyek a tulajdonképpeni erő-kalkulációnál, mint föntebb láttuk, úgyszólván számba se vétettek.
Ámde a dolognak a csattanója csak ezután következett. Miután a császári kézirat ilyenformán mindent a legutolsó hajszálig minuciózus pontossággal, vagy jobban mondva kicsinyeskedéssel szabályozni vélt, utolsó pillanatban ezt is halomra dönti és mégis csak Károly herceg eredeti elgondolását teszi a hadműveletek irányadó tengelyévé. Vegyük tehát most már ezt az elgondolást, ezt a hadműveleti tervet bonckés alá. Ez a terv, mint már fentebb említettük, valamennyi közül még a legjobbnak volt mondható, ami azonban nem jelenti azt, hogy még ennél is jobbat kieszelni ne lehetett volna. Hogy e nézetünk alaposságát bebizonyíthassuk, mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy mi is volt ennek, épúgy, mint a többi előtte lévő és utána következő hadjáratoknak a célja? Kétségkívül nem egyéb, mint a magyarországi területek felszabadítása a török járom, a török uralom alól. Ennek a feladatnak a keretén belül Budának, mint az ország volt szívének és fővárosának felmentése kétségkívül a megteendő lépések egyik legfontosabbikául volt tekinthető, de alapjában véve ez mégis csak a kezdőlépések egyike volt; a végszónak ebben a nagy titáni küzdelemben feltétlenül az Alduna mentén kellett elhangzania. Ezt tartva szem előtt, kérdem, ha Caprara, Mercy, Scherffenberg és többen mások már a mult évben és az ez évi téli és tavaszi hadműveletek alkalmával teljesen emancipálhatták magukat attól az ósdi, elavult felfogástól, hogy a kézrekerítendő területekbe csak a közbeeső várak előzetes elfoglalása után szabad a hadműveleteket áttenni, nem-e várhattuk volna el még inkább ugyanezt korának egyik legnevesebb hadvezérétől, Lotharingiai Károly hercegtől, mely esetben ő 1686. évi hadjárati tervét bátran megfordíthatta, illetve oda módosíthatta volna, hogy az együtt, egy kézben tartott hatalmas sereggel minél korábban és minél gyorsabban akár az eszéki Dráva-hídhoz, akár mindjárt Belgrád alá szállva, mindenekelőtt a feltétlenül arra jövő török felmentő, vagyis fősereget igyekezzék tönkre tenni és csak e nagyarányú anyagi és erkölcsi siker kivívása után fogjon Buda és a többi török kézben levő várak ostromához. Majdnem biztos, hogy ily eljárás mellett ebben az évben nemcsak Buda és a XVII/1. számú mellékleten látható aránylag nem nagy kiterjedésű terület, hanem esetleg mindjárt Magyarország legnagyobb része került volna vissza a keresztények birtokába.
Mire a hadjárati terv ügye végleg eldőlt, az idő már annyira előrehaladt, hogy a Károly herceg által kilátásba vett eszéki támadólagos hadművelet egészen elmaradt, s így a török fölmentő seregnek mégis csak alkalma nyílt bántatlanul átkelni a Dráva folyón és tetszése szerint nyugtalanítani és veszélyeztetni a Budát ostromló keresztény sereget. Nagyban elősegítette ezt a haditanács elnökének kontárkodó beavatkozása által tétlenségre kárhoztatott drávai hadtestnek és Erdődy bánnak teljesen passzív magatartása. Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy Badeni Hermann eme rendelkezéseit a Károly herceg iránt táplált ellenszenv és az ő hadjárati tervének figyelmen kívül hagyása folytán keletkezett dac és elkeseredés sugalmazta. Pedig, ha ezek a délvidéki erők idejekorán Eszékig, esetleg Belgrádig előretörve, ott lábukat szilárdan megvetik, mily könnyebbséget jelentett volna ez a Budát ostromló fősereg számára. Sőt nem szenvedhet kétséget, hogy ezeknek az erőknek tetterős előretörése a Buda elestét követő hadműveletek, s azok révén az egész hadjárat sorsára is döntő befolyást gyakorolt volna.
A rendelkezésre álló csapatok felvonulása és hadseregcsoportokba való beosztása a már megszokott sablon szerint történt, azzal a különbséggel, hogy a fennálló felette kedvező viszonyokra való tekintettel most már nem a szokásos három, hanem öt csoport alakítása határoztatott el. Ezek közül a drávai hadtest, miután újabban már csak tisztán defenziv magatartást vártak tőle, elég alacsony létszámmal, alig valamivel többel mint 6000 emberrel alakult meg. Nálánál gyengébb csak a szolnoki hadtest volt, nem egészen 4000 ember és 6 löveget számlálva, melyhez azonban még 6000 főnyi magyar csapat járult. Aránylag jóval nagyobbra, 10.000 főnél erősebbre szabták az erdélyi hadtestet, amelyhez szintén csatoltak egy 2000 főnyi magyar hadat. Ezt azért kellett erősebben dotálni, nehogy Apaffynak, azon a port alaposan elverve, alkalma nyíljék a szándékolt egyezség megkötése alól kibújhatni. Az említett seregrészek levonása után még mindig mintegy 60.000 főnyi csapattömeg maradt, melynek kétharmadrésze, 49 löveggel ellátva, Károly herceg, 21 löveggel dotált egyharmada pedig Miksa Emánuel parancsnoksága alá helyeztetett, legeslegújabban már mindkét csoportnak Buda várának ostroma tétetvén feladatává. – A magyar csapatok számát és alkalmazását illetőleg Károlyi Árpádnak kivonatosan közölt alapos fejtegetéseihez hozzátenni valónk nem igen van.
Most pedig lássuk Buda ostromát. A hadtörténelem ritkán nyújt arra példát, hogy a fővezérnek és seregének alkalma legyen kétszer egymásután ugyanazt a feladatot megoldani, ami azzal a szinte megbecsülhetetlen előnnyel jár, hogy a helyi viszonyok ismeretétől eltekintve, a vezetés és a csapatok mindazokat a tapasztalatokat és tanulságokat javukra fordíthatják, amelyek a probléma első megoldása alkalmával felszínre vetődnek. Az első és legfontosabb tanulság, amit a császári fővezetésnek Budának 1684. évi sikertelen ostromából levonnia kellett volna, az volt, hogy az erőket nem szabad több helyen és egymástól távol eső irányokban megindítandó ostromok és rohamok által szétforgácsolni. Igaz, hogy míg 1684-ben a keresztények összesen négy irányból: a Napheggyel szemben lévő kurtina, az esztergomi körönd, a vízi körönd és a Várkastély déli szegélyén lévő körönd ellen indítottak ostromot, addig 1686-ban a várnak csak északi és déli frontját, vagyis azt négy helyett csak két helyen támadták meg, de ez a két támadási irány oly messze feküdt egymástól, hogy egyik a másikára kölcsönhatást nem gyakorolhatott. Ezért Buda 1686. évi ostroma két úgyszólván teljesen különálló részre, a császáriak és a bajorok, illetve Károly herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem által teljesen önállóan vezetett és végrehajtott ostromra tagozódott. Ez a két művelet, az északi és déli, egymással szerves összefüggésben nem állván, a fővezetőségnek már a priori le kellett mondania az erők egyesítéséből, illetve együttes alkalmazásából fakadó, semmi esetre sem megvetendő igen nagy előnyről. Már a latin példabeszéd is azt tartja, hogy ahol csak lehet, mindent összefogott és együtt tartott erőkkel, viribus unitis, kell végrehajtani. Ez rendszerint már magában véve a sikernek egy jelentékeny előfeltétele, mely régen bevált elvnek figyelmen kívül hagyása és elhanyagolása rendszerint megbosszúlja magát. Itt se lehetett az máskép és minden kétségen fölül áll, hogy az itteni szeparatisztikus működésnek kizárólagos okát a bajor választófejedelem túlzásba vitt önállósági törekvésében kell keresnünk, aki nem akarta Károly főhercegnek, mint közös főparancsnoknak hatalmi körét és jogát a maga személye és hadserege fölött elismerni. És érdekes, hogy az ostrom vezetésének ez a kettéválasztása az ellenség oldalán is hasonló viszonyt szült; ott is csakhamar az az állapot alakult ki, hogy a budai vár parancsnoka, Abdurrahman, csakis a felső város, vagyis a tulajdonképpeni vár védelmének vezetését tartja meg magának, míg a várkastély védelmét teljesen önállóan egyik alvezérére, Izmael pasára bízza. Ők azonban mégis közelebb állottak egymáshoz, s így kritikus pillanatokban inkább lehettek egymás segítségére, mint a két, helyileg és tegyük hozzá érzésileg is egymástól teljesen különválasztott keresztény fővezér. Mert, hogy a szinte hihetetlenül nagyravágyó Miksa Emánuel sanda és irígy szemmel nézte és figyelte Károly herceg minden mozdulatát, azt a történtek folyamán ismételten volt alkalmunk kimutatni. És hogy az idősebb, nyugodtabb és fegyelmezettebb Károly herceg is nem szelíd bárány –, hanem sokszor vérben forgó farkasszemekkel tekintett a minduntalan akadályokat eléje gördítő fiatal óriásra, ezt szintén első szóra elhihetjük, csakhogy ő jobban tudott magán uralkodni s érzelmeinek nem adott nyiltan kifejezést, hanem inkább a kulisszák mögött igyekezett riválisát lehetetlenné tenni és már kész helyzet, fait eccompli elé állítani. S mivel Bécsben mindkettőnek hatalmas pártja és pártfogói voltak, ebből annyi nehézség, annyi huzavona és egyéb hátrány keletkezett, amelynek levét végeredményben nemcsak a benne szereplő személyek, hanem maga az ügy, a kereszténység ügye és az annak érdekében életüket kockáztató csapatok, vagyis a hadsereg itták meg.
Egy másik, az 1684. évi hadjáratból szintén bőven meríthető tanulság az volt, hogy a hadimérnökök és az általuk vezetett aknászat, nemcsak hogy a helyzet magaslatán nem állanak, hanem még a legminimálisabb követelményeknek sem feleltek meg.[1] Pedig főleg az akkori várharcban és várostromoknál a tűzérségen kívül éppen az aknáknak kiválóan fontos szerep jutott. Dacára ennek azt látjuk, hogy a keresztények oldalán az aknászat ügye 1686-ban is azon a botrányosan alacsony fokon állott, mint akárcsak az 1684. évi ostrom alkalmával. E tekintetben a bécsi hadvezetőséget, az udvari haditanácsot, de magát Károly herceget is méltán illeti szemrehányás. Bezzeg a törökök e téren hasonlíthatatlanul jobb és szebb teljesítményeket mutattak fel. – Az egyedüli technikai felkészültség, amiben 1684-hez képest jelentékeny haladás volt észlelhető, a vívó- és futóárkok elkészítése körül mutatkozott, amennyiben az árkolások most már elég tágasak és mélyek voltak.
A bevezető ostrommunkálatok úgy a császáriak, mint a bajorok részén helyesen és célszerűen voltak elrendelve és végre is hajtva. Épígy váratlanul gyorsan sikerült Károly hercegnek a Vízi várost hatalmába ejteni, miután annak megtartására Abdurrahman úgyszólván semmi súlyt sem fektetett. Azonban az igazi kemény dió csak ezután következett, mert a tulajdonképpeni várnak a megtartására Abdurrahman és Izmael pasa oly óriási erőfeszítéseket tettek, mely szinte ritkítja pártját a várvédelmek történetében. Mindkét pasa nemcsak passzív védekezéssel, hanem gyakori kitörésekkel is valóban mindent megtettek, hogy a gondjaikra és becsületükre bízott kiválóan fontos várat megtartsák. A vár parancsnoka által e tekintetben kiadott intézkedések valóban mintaszerűeknek mondhatók, a csapatok pedig az ő rendelkezéseit fanatikus buzgalommal és halált megvető bátorsággal hajtották végre.
Az ostrom első időszakában végrehajtott kitörések közül a vízivárosi kevésbé, ellenben a június 29.-iki naphegyi kirohanás annál figyelemre méltóbb, mert a kitörő néhány száz főnyi török visszaverésére a szélrózsa minden irányából futnak össze villámgyorsan nemcsak a közelben álló figyelő és biztosító őrsök és csapatok, hanem maguk a fővezérek az összes közelben levő alparancsnokokkal együtt, egy-egy csapatosztály élére állva. Egyáltalában ami a személyes közbevágást és a személyes bátorságot illeti, a keresztény magasabb parancsnokok és fővezérek ennek az ostromnak a tartama alatt ismételten tündöklő példát mutattak alárendeltjeiknek. Sőt mind a két fővezér rendszerint ok és szükség nélkül túlságosan exponálták magukat és életüket a kisebb harcokban és csetepatékban való részvételük által. De hiába, akkor még az volt a felfogás és divat, holott ismételten kifejtettük, hogy ez inkább hátrányára, mint előnyére volt az ügynek, mert ezek a magasabb parancsnokok a mégis csak kisebb jelentőségű harcok ideje alatt teljesen kiadták kezükből az egész ütközetnek, csatának legfőbb vezetését, ami pedig egyik legfontosabb tennivalójuk és kötelességük volt.
A brandenburgiak ellen július 9.-én végrehajtott török kirohanás már jelentősebb eredménnyel dicsekedhetett, de ennek főkép a brandenburgi őrség vigyázatlansága és hanyagsága volt az oka. Erélyes, tetterős védővel szemben hasonló nembánomság és a figyelő szolgálatnak nem elég lelkiismeretes kezelése mindig meg szokta magát bosszulni.
Az előkészítő ostrommunkálatokat – falak törése, vívó- és futóárkok előrevitele – aránylag hosszú ideig, június 21-től július 12-ig számítva, 22 napig, vagyis több mint három hétig tartottak. A földmunkák mindkét oldalon, az északin és a délin, elég serényen folytak s szépen előre is jutottak, de a tűzérség nem állott egészen feladatának magaslatán, s mivel a török tűzérség általában véve jobbnak bizonyult, a réstörés és a vár belsejének lövetése nem elég gyorsan mutatott kézzel fogható eredményeket. Július elején a vívóárkokkal már oly közel jutottak a várfalakhoz, hogy immár az aknázási munka is kezdetét vehette, főleg miután Károly herceg megtudta, hogy az ellenség aknászai máris nagyban munkálkodnak a föld alatt. Az akna- és ellenakna-munka tehát a keresztények oldalán is megindult, de ennek eredményét a türelmetlen Károly herceg, bár a brandenburgiak parancsnoka, Schöning altábornagy szintén óva intette az elhamarkodástól, már nem várta be, hanem a maga részéről július 14.-ikére a kétségkívül még kellőleg elő nem készített roham végrehajtását rendelte el. Ez a roham annyiban nevezhető elszigetelten végrehajtottnak, mert a bajor választófejedelem, nemcsak hogy ugyanakkor a maga frontján komoly rohamot, de még tüntetőleges előretörést se rendelt el. Ily körülmények között nem csoda, hogy Károly herceg vállalata kudarccal végződött. Három nappal később meg a bajorok hajtották végre első komoly támadásukat, de szintén önállóan, egyedül és nem valami átütő eredménnyel, bár azt, amit rohamukkal elérni akartak, az ellenség árkában való megfészkelést, tényleg el is érték. Hogy ezek az eljárások a harcászati együttműködésnek nem legszebb példáit tárják elénk, ahhoz nem férhet kétség.
Az északi oldalon július 14-ike helyett már 13.-án végrehajtott rohamra szóló intézkedés annyiban kétségkívül helyesnek mondható, hogy a kirendelt 3 rohamoszlop közel egymáshoz, úgy hogy kölcsönös támogatásuk lehetővé vált, indíttatott el a várfalazatban mutatkozó rések ellen; és a csapatok és parancsnokaik elanja is minden dicséreten felül áll, de mindez és még az se használt semmit, hogy maga a herceg is, csapatjainak jó példát adandó, az egyik tartalékzászlóalj élére állva, szóval és tettel buzdította alárendeltjeit, hogy addig ne tágítsanak, amíg a várfalat be nem veszik. Csakhogy most a roham végrehajtása közben még jobban kiderült, hogy az semmikép sem volt kellőleg előkészítve. Ezért kellett sok száz ártatlan, hőslelkű embernek vérét hiába ontania.
A bajorok első rohamukat megelőzően, látván, hogy tűzérségükkel a kívánt célt elérni nem képesek, aknákkal igyekeztek rohamuk tárgyát rohaméretté tenni. De, mivel a törökök úgy az ágyú-, mint az aknaharcban fölülmúlták őket, egyébként is rosszul sikerült és rosszul működő aknáik kudarcával mit sem törődve, néhány órai késéssel bár, de az esthomály segítségül hívása mellet mégis végrehajtották a tervezett vállalatot, mely, miután nem túl messze maga előtt fekvő célokat, hanem csak a legközelebbi árok innenső falának birtokbavételét tűzte ki, véletlenül sikerült is.
A keresztények részén mindkét helyen megnyilvánult komoly támadási hajlam, bár az egyelőre csak vajmi gyenge eredményt mutatott fel, nem hagyhatta a törököt tétlenül, aki sietett is július 22.-iki nagyszabású kitörésével a két támadó vállalatra ellentámadó vállalattal felelni, mely a szolgálatukat ismét csak hanyagul végző keresztények hibájából teljes mértékben elérte azt a célt, amelyet Abdurrahman és Izmael pasa a vállalattal megbízott csapatok elé kitűzött. Hogy utána a törököket egyik lőportáruk légberöpítése folytán oly nagy, bár nem döntő katasztrófa érte, az valóban csak a véletlen játéka volt. Mindenesetre bámulatra méltó a török parancsnokoknak és csapatoknak az a serénysége, amellyel – ahogyan azt különben minden alkalommal tették – az okozott kárt jóvátenni, a támadt rést kitömni igyekeztek.
Július 20-ikától kezdve, mely napon Károly herceg az első teljesen pozitív hírt kapta a nagyvezír fölmentő seregének közeledéséről, a hercegen meglehetős idegesség vesz erőt. Nehogy a fölmentő ellenséges sereg a döntő roham végrehajtása közben hátába támadhasson, minden igyekezete arra irányul, hogy ezt a döntő rohamot még a nagyvezír beérkezése előtt hajthassa végre. A még ugyanaznap megtartott haditanács elé terjesztett ama javaslatát, hogy a döntő roham azonnal végrehajtassék, a tábornokok legnagyobb része, élükön Schöning altábornaggyal, nem hajlandó elfogadni, azon egyszerű és plauzibilis oknál fogva, mivel a tűzérség és az aknászok még mindig nem voltak képesek azt kellőleg előkészíteni. Ennek dacára a herceg július 23-ikára kitűzi a rohamot, melyet azonban az aknászok újabb bosszantó fiaskója miatt és mivel a török a tűzérség okozta károkat nyomban kijavította, sem aznap, sem 24.-én nem lehetett végrehajtani. E helyett a török intéz július 25.-én szinte hihetetlen energiával kitörést éppen az aggodalmaskodó Károly herceg frontja ellen, melyet csak nagynehezen sikerült visszaverni. Erre a herceg újra erőszakolja az általános roham mielőbbi végrehajtását, melyhez a bajor választófejedelem nagy unszolásra végre hozzájárul, de a brandenburgiak parancsnoka, Schöning altábornagy hivatkozván arra, hogy a roham még mindig nincs kellőleg előkészítve, még mindig erélyesen tiltakozik. Ebben a válságos pillanatban érkezik be Gabrieli Rafael szerzetes, mintha csak az égből küldték volna mentő gondolattal és gyors segéllyel. Az ő olthatatlan tüze legalább a tűzérség által megrongált, de sőt még a teljesen ép török cölöpzetet is egy-kettőre tönkreteszi. Igy hát most már Schöning is beadja a derekát és július 27.-én megindul az általános roham, mely azonban igen nagy és fájdalmas csalódást hoz nemcsak az abban résztvett parancsnokokra és csapatokra, hanem az egész kereszténységre.
A rohamoszlopok összetétele, megalakítása, célkitűzése stb. általában véve helyesnek mondható. Az esztergomi és a várkastélyból délre fekvő rondellák környékének megtámadása az általános helyzetből adódott. Hogy ezenkívül Károly herceg a vizi város felől még egy álrohamot is hajtatott végre, az csak helyeselhető, mert ezáltal a várbeliek figyelme ide is tereltetett, ami erejük még további megosztását vonhatta maga után. Nagy hátrány volt azonban, hogy a megtámadandó várrészek még nem voltak kellőleg megdolgozva a tűzérség és az aknavetők által. A roham megkezdésének a délutáni órákra való eltolása szintén hátrányosnak bizonyúlt, mert ez alkalmat adott a töröknek, hogy a nagy csapatmozgás folytán titokban nem tartható vállalatra a szükséges ellenrendszabályokat megtehesse. Nem valószínű, hogy a bajor választófejedelem által felhozott indok elég nyomós lett volna a roham megkezdésének elodázására; azokat az üszkös gerenda-darabokat a sáncszerszámos munkások roham közben biztosan eltávolíthatták volna. De a legnagyobb baj volt a törökök által kifejtett valóban emberfeletti ellenállás, aknáik kiválóan helyes alkalmazásával kapcsolatban, amelyen a keresztények még oly páratlan hősiességgel végrehajtott rohamának a fennálló viszonyok között feltétlenűl hajótörést kellett szenvednie. Azért teljesen eredménytelen mégsem volt ez a gigászi küzdelem a keresztényekre nézve, mert az, habár csak úgyszólván néhány lépéssel, de azért mégis előbbrevitte vonalaikat, ahol célszerűen berendezkedve, alapot teremthettek az ostrom további folytatására; csakhogy ez az eléggé sovány eredmény rettenetes sok energia-pazarlással járt és tulajdonképpen kényszerítő szükség nélkül rengeteg véráldozatba került, mert ha Károly herceg nem türelmetlenkedik annyira, időt lehetett volna adni a tűzérségnek és a végre mégis szakmájukba betanult s immár elég szép eredményeket is elért aknászoknak a döntő roham kellő előkészítéséhez.
A július 27.-iki nagy veszteségekkel járó és csak kevés eredményt felmutató erőlködés után nem maradt egyéb hátra, mint a tűzérség és aknák segítségével tovább töretni a vár falazatát, s miután eleinte főleg az aknák elég jól működtek, Károly herceg megint nem várta be, míg ez a két fegyvernem az új rohamot kellően előkészíti, hanem a még mindig ellenkező Schöning ellenvéleménye dacára, a bajor választófejedelemmel egyetértőleg már május 3-ikára kitűzte az újabb általános rohamot. Ennek oka megint a török fölmentő sereg további közeledéséről vett jelentés volt.
A sors úgy akarta, hogy az előző kedvező és örvendetes tapasztalatok ellenére, az új általános roham bevezetéseként felrobbantott akna véletlenül megint csütörtököt mondott, ami Károly hercegnek sürgős haditanácsra egybehívott tábornoki karát arra birta, hogy a roham abbahagyása mellett szavazzon, melynek megkezdésére a herceg a bajor hadvezetőséggel megállapított jelet még amúgy sem adatta meg. És most ime kiderül, hogy a bajor választófejedelem, bizonyára megint csak azért, hogy a bajoroknak jusson a várelfoglalás elsőségének dicsősége, már a megállapított jel elhangzása előtt megindította rohamoszlopait. Ilyen körülmények között Károly hercegnek kénytelen-kelletlen a maga rohamoszlopait is el kellett indítania. S ami ezután történt, valóban csúnya dolog. Alig, hogy Károly herceg rohamoszlopai megindultak, Miksa Emánuel az övéit visszaparancsolta. Vajjon ez a visszarendelés indokolt volt-e, most már bajos megállapítani, de ha az északi oldalon még sokkal súlyosabb viszonyok közé került rohamozók kitartottak az általuk elért vonalban, akkor kétségkívül joggal el lehetett volna várni hasonló magatartást a bajorok részéről is. Egyébként az északi rohamoszlopok által ezúttal is tanusított heroikus magatartás minden dicséreten fölül áll.
A július 27.-ikénél is nagyobb augusztus 3.-iki kudarc valóban kellemetlen helyzetet teremtett a keresztények számára, miután most már a török fölmentő sereg is a nyakukra jött. Hogy ily felette kedvezőtlen körülmények között mit kelljen tenni, azt az augusztus 7.-én egybehívott haditanácsnak kellett eldöntenie. E haditanácson nagyban véve három vélemény alakult ki. Néhányan azt az eszmét vetették fel, hogy most már elsősorban a török fölmentő sereggel, mint veszedelmesebb ellenféllel kell leszámolni, mások meg az ostrom forszírozását javasolták oly módon, hogy az egész rendelkezésre álló erő, tehát a bajorok is, egy helyen, még pedig az északi fronton vettessenek latba. Ami az utóbbi nézetet illeti, azzal semmikép sem érthetünk egyet. Károly herceg eddigi erőlködése az északi fronton eddig se a szükséges erők híjján, – főleg ami a gyalogságot és lovasságot illeti, mert hiszen a herceg térszűke miatt még a maga gyalogságát és lovasságát se vetette egyidejűleg latba, sőt mint tudjuk, augusztus 3.-án a tisztán magyarokból alakított rohamoszlopot is a tűzérség és aknászok által még egyáltalában elő se készített irányban rendelte előre – hiusult meg, hanem azért mivel a szemben álló várrészlet és annak védőrsége még nem volt eléggé rohaméretté téve. A bajorok odacsődítésének tehát semmi értelme sem volt, mert ők ott csak útban álltak, illetve ok nélkül csupán a már úgy is meglevő felesleget szaporították volna. Ilyenformán a bajorok közreműködésével sem nyilt arra kilátás, hogy e helyütt a döntés sürgősen, még a török fölmentő sereg nagyobbszabású közbelépése és kellemetlenkedése előtt kierőszakolható legyen.
Sokkal észszerűbb és célszerűbb volt a másik javaslat, hogy mindenekelőtt a nagyvezírrel kell leszámolni. De Károly herceg egyik nézetet se tette magáévá, pedig volt idő, amikor ő is az utóbbi nézethez hasonló elveket vallott és azok igénybevétele és tetterős kivitele révén seregével remek győzelmet is aratott. 1684-ben volt ez, ahogyan ezt a 77. oldalon bővebben kifejtettük s mivel a viszonyok tulajdonképpen most is majdnem ugyanazok voltak, Károly herceg bízvást most is ugyanazon bevált recept szerint járhatott volna el és ha már a herceg 1684-iki elhatározását a 108. oldalon oly jónak találtam, még pedig meggyőződésből, akkor most sem mondhatok mást, még pedig ugyancsak meggyőződésből, mint hogy elvileg bizony legjobb lett volna most is a budai vár védőrségének körülzárva és lekötve tartása mellett a sereg zömével a török fölmentő seregnek nekimenni, hogy annak előreláthatólag fokozatosan mindig tűrhetetlenebbé váló kellemetlenkedéseitől az ostromló sereg egyszersmindenkorra megszabaduljon. Igaz, hogy a valóságban Károly herceg Szulejmán megtámadása nélkül is elérte volna célját, de arra, hogy a nagyvezír annyira semmitmondó és tehetetlen ellenfélnek bizonyuljon, mint ahogyan a valóságban történt, azt előre senki s így Károly herceg sem tudhatta. Mindenesetre gyanús volt, hogy a nagyvezír nem valami túlságosan siet Buda megsegítésére. Ha tekintetbe vesszük, hogy a török fölmentő sereg július 20.-ika táján hagyta el Eszéket, s hogy az előreküldött Sátán pasa július 27.-én ért Székesfehérvár környékére, akkor ennek a seregcsoportnak az Eszéktől Székesfehérvárig terjedő 200 kmnyi út megtevésére 8 napra volt szüksége, ami 25 km átlagos napi menetteljesítménynek felel meg. Ellenben Szulejmán serege zömével az Eszéktől Buda környékéig terjedő 250 kmnyi útat július 20-ikától augusztus 6-ikáig, vagyis 17 nap alatt tette meg, mi nem tesz ki többet napi átlagos 15 kmnyi menetteljesítménynél. Ha Szulejmán is ugyanolyan gyorsan, vagyis napi 25 km-es menetteljesítményekkel haladt volna előre mint előretolt csapatja, úgy már 10 nap múlva, vagyis július utolsó napján, tehát a keresztények második ostroma előtt érkezett volna Buda környékére, ami ott egészen más, a keresztényekre jóval kellemetlenebb helyzetet teremtett volna. Viszont a nagyvezír késedelmeskedése reményt nyújtott a keresztény főhadvezetőségnek, hogy ha gyorsan és erősen megnyomja a gombot Budavárával szemben, úgy talán ezt még a fölmentő sereg beérkezése előtt sikerül hatalmába ejteni. Ez szolgáltatott okot az elhirtelenkedett és a tűzérség és aknászok által kellően elő nem készített rohamok elrendelésére, melyek aztán persze rengeteg véráldozatot követeltek. Ez minden bizonnyal el lett volna kerülhető, ha Károly herceg előzően a török fölmentő sereggel való leszámolást veszi fel programmjába. De úgy látszik, mintha a herceg kissé fázott volna ettől a leszámolástól; talán azért, mert a túlzott híreknek hitelt adva, tényleg azt hitte, hogy Sátán pasa 15.000, a nagyvezír pedig 80.000 embert hoz a nyakára. Ezért nem akarta a herceg vele kardját összemérni, amíg Scherffenberg még az utolsó csapatokat is, amelyekre még számíthatott, táborába be nem hozza. És bizonyára igen nagy erőfeszítésébe is került, amíg végre ezen álláspontjának elfogadására tábornokait is rávehette, azonban kivánságukra azt is kimondták haditanácsi határozatként, hogy ha kedvező alkalom kínálkoznék, úgy a sereg meg fogja támadni a nagyvezírt.
Károly herceg fenti érvelései nem voltak nagyon helytállók, mert a valóságban másképp festett a dolog. A nagyvezírnek nem volt több, mint valami 50.000 embere, s ezek között is csak mintegy 8–10.000 janicsár és vagy 5–6.000 szpahi, a többi pedig úgyszólván szedett-vedett csőcselék. Ezért nem akart, ezért nem mert Szulejmán se rendes nagy csatát vívni az ostromló sereggel, hanem minden törekvése csak abban merült ki, hogy a szorongatott Budát friss csapatokkal kiegészítse és élelmi szerekkel és különféle hadianyagokkal ellássa, holott neki tulajdonképpeni feladata a vár felmentése lett volna, amit természetesen csak döntő csata megkockáztatása által érhetett volna el. Végül azonban kiderült, hogy túlzott, szinte gyávasággal határos óvatossága folytán Budát nemcsak felmenteni, de még megsegíteni sem képes. Pedig a várba mindenáron bejutni akaró janicsárok, a nekik biztosított búsás jövedelem fejében valóban igazi hősök gyanánt viselkedtek és a legnagyobbfokú halálmegvetéssel igyekeztek feladatukat megoldani. Ennek az igyekezetnek a meghiusítása körül viszont a keresztények apraja-nagyja is dicséretreméltó tevékenységet fejtett ki.
Azt minden esetre el kell ismernünk, hogy Károly herceg a török fölmentő sereg elhárítására, illetve védekező módon való feltartóztatására kiválóan célszerű intézkedéseket tett. A circumvallatiós vonal gyors elkészítése, a fontosabb betörési helyeknek csapatokkal való bőséges ellátása, a földerítő és biztosító szolgálat célszerű elrendelése és személyes ellenőrzése stb. mind oly dolgok, amelyekről csak a legszebb dicséret hangján emlékezhetünk meg. Egyébként úgy ő, mint Miksa Emánuel és Bádeni Lajos, szinte égtek a tevékenységi vágytól és majdnem mindig és mindenütt ott voltak a legelső vonalban, ahol valami fontosabb műveletre számítani lehetett. Ez az akkori fogalmak szerint felette dicséretre méltó dolog volt, bár az ily magatartás és tevékenykedés, mint már fentebb is említettük, nemigen fért össze a magasabb parancsnokoknak és hadvezéreknek kijutó tevékenységi körrel. Ezeknek már akkor is a magasabb vezetés, nem pedig a szakaszok, századok, zászlóaljak élén a karddal kézben való verekedés lett volna igazi feladatuk.
A nagyvezírnek augusztus 14.-iki meghiusult kisérlete, hogy a Várba erősbítéseket dobjon, újból lángra lobbantotta a fiatal, harcias bajor választó szívében a vágyat, a török fölmentő sereggel való végleges leszámolásra, s mivel szerinte az augusztus 7.-iki haditanácsi határozatban kifejezésre jutott kedvező alkalom, a messze előretört török balszárny döntő veresége folytán máris bekövetkezett, esdekelve kérte Károly herceget, hogy most számoljanak le a török fölmentő sereggel. A herceg, bár nem szívesen, de engedett a kérésnek, minek folytán a keresztény sereg a Kamara erdő szegélyéig jutva, puskalövésnyire közelítette meg a még mindig a Kamara erdő gerincén harctagozásban készen álló török fölmentő sereget, de ennek parancsnoka utolsó pillanatban meggondolta magát, a harcot nem fogadta el, hanem gyorsan megkezdte a visszavonulást hátrafelé. Vajjon mit kellett volna ennek láttára Károly hercegnek, mint a keresztény sereg főparancsnokának tennie? Én azt hiszem, hogy erre a kérdésre csak egy felelet van és ez az: nyomban utána iramodni a hátráló s így látszólag a maga erejében és szerencséjében nem bízó ellenségnek és azt akarata ellen is csatára kényszeríteni. Azonban Károly herceg nem ezt tette, hanem „kimondott elveihez híven – mint az általa sugalmazott Főjelentésben írva vagyon – nem üldözte a visszavonuló török fölmentő sereget, hanem maga is visszavonúlt a táborba, ahol az egész sereggel üdvlövéseket adott.”[2] Valami túlságos nagy oka erre sem Károly hercegnek, sem hadseregének, azt hiszem, nem igen volt. Sőt be is következett hamarosan a derűre a ború, amint az a 258-259. old. foglaltakból elég világosan kitűnik. Ezek a kínzó gondok valószínűleg mind elmaradtak volna, ha a herceg a kedvező alkalommal élve, az előző napon a hadsereg által a kívánt és szívesen vállalt támadást, illetve üldözést tovább folytatta volna.
A bajor választófejedelem augusztus 22-iki külön akciója, mint a két fővezér és az ostromban részt vett bajorok és császáriak között napirenden levő vetélkedés egyik jellegzetes tünete, megkapta méltó büntetését. Ez az örökös féltékenykedés mindig átka volt a koaliciós seregek működésének. Viszont azt el kell ismerni, hogy Károly herceg most már napról napra célszerűbbnél célszerűbb intézkedéseket tett egyrészt a végső roham sikere érdekében, másrészt hogy a nagyvezír által Buda várába szándékolt erősbítések bevitelét mindenáron meghiusítsa. Nagy segítségére voltak ebben a foglyoktól és szökevényektől nyert s a valóságot hűen feltüntető felvilágosítások, úgy a vár védőrségének állapotáról, mint nemkülönben Abdurahman és a nagyvezír helyzetéről, jó tanácsairól és szándékáról.
Az augusztus 29.-iki küzdelmek felette érdekes példákat szolgáltatnak arra, hogy mi mindenre nem képes egy fanatizált s akaratát mindenáron végrehajtani akaró csapat, amelynek sikere érdekében a szó legszorosabb értelmében utolsó csepp véréig helyt áll a küzdőtéren. Ez a küzdelem, ez a harc valóban méltó volt ahhoz, hogy a janicsároknak az egész világon általánosan elismert régi hírnevét fölújítsa, de a keresztények is megmutatták, hogy igazi legények a gáton; kisebb-nagyobb csapatosztályok, minden rangú és rendű tisztek, még magát a fővezért sem véve ki, mind egy szálig fiatalos hévvel villámgyorsan ott teremnek, ahol a janicsárok egy-egy halálraszánt csoportja feltűnik, hogy azt, ahol lehet, túlerővel, másutt fortéllyal és az övékéhez hasonló haláltmegvető bravurozitással leverje, tönkretegye. Török és keresztény, bár az egyik kitűzött célját egyáltalában nem, a másik száz százalékig elérte, egyforma büszkeséggel tekinthetett a megkapó és megrázó küzdelemben részt vett fiainak e napi hősies magatartására. Ellenben annál csúnyább, annál visszataszítóbb színben tűnik fel a tehetetlen gyáva nagyvezír e napi magatartása, aki elvérezni hagyta serege színe-virágának jó nagy részét anélkül, hogy ő maga csak füle botját is megmozgatta volna. És mi büszke önérzettel mutathatunk rá, hogy katonás, lelkes magatartás és cselekvés tekintetében mily óriási volt a különbség a két ember, Szulejmán és Károly herceg között. Ellenben az öreg Abdurrahman személyes bátorság tekintetében bízvást kiállotta a versenyt a mi hercegünkkel.
Lehet, hogy Szulejmán nagyvezír eddig tanusított ügyetlen és tétlen magatartása meggyőzte Károly herceget arról, hogy ezzel az emberrel szemben bátran azt teheti, ami neki tetszik s így szeme láttára még egy, hihetőleg utolsó kisérletet tehet Buda megrohamozására. A bajor választófejedelem másként vélekedett; ő utalva az augusztus 9.-iki haditanács idevonatkozó határozatára, a Scherffenberg-csoport beérkezését mindenekelőtt a nagyvezír seregének megtámadására és tönkretételére vélte felhasználandónak, mi, ha sikerül, Buda vára röviden szinte önmagától is a keresztények kezére kerül. Nehéz eldönteni, hogy a kölcsönös viszonyok ama állapota mellett, ahogyan azok augusztus vége felé kifejlődtek, melyik nézet volt megfelelőbbnek, helyesebbnek tekinthető. Miksa Emánuel mindenesetre a természetesebb megoldási módot propagálta, mely, ha sikerül, feltétlenül nagyobb és döntőbb eredményt vont volna maga után, mert annak révén nemcsak Buda került volna kézre, hanem a nagyvezír serege is megszűnt volna, legalább erre az évre számottevő tényezőnek lenni. Azonban Károly herceg nem engedett a maga álláspontjából, s hogy azt az augusztus 31.-iki haditanácson keresztülvigye, jónak látta a nem-katona Strattmannak is az említett haditanácson való megjelenését és felszólalását lehetővé tenni, akiről tudta, hogy mindig és mindenben az ő pártját fogja. És ennek meg is lett az eredménye, mert Strattmann a császár kiküldöttje lévén, az ő szava minden esetre döntő súllyal nehezedett a mérleg serpenyőjébe. Szerencsére a fődolog, Buda megvétele, így is teljesedésbe ment; ne tegyünk tehát Károly hercegnek újabb szemrehányást a tábornoki kar többségének, vagy legalább is igen jelentékeny részének nemtetszésével találkozó eredeti tervéhez való görcsös ragaszkodása miatt. Miksa Emánuel, ha már a maga nézetével újból kisebbségben maradt, legalább a részletekben igyekezett némi borsot törni Károly herceg orra alá, utolsó pillanatban a már elrendelt általános rohamnak egy nappal való eltolását hozván javaslatba. És a nyugodt, sőt mondhatnám ravasz Károly helyes számításból, bármily kellemetlenül érintette is a dolog, helyt is adott a kérelemnek, nehogy a bajorok utólag azt mondhassák, hogy csak azért nem tudtak a várkastéllyal boldogulni, mert a herceg nem engedte meg, hogy a roham megkönnyítése céljából javaslatba hozott előzetes vállalatot végrehajtsák. Egyébként a Strattmann segítségül hivásával a herceg és a választófejedelem között utóbbi időben lejátszódott, illetve ismét kiújult viaskodás, hogy kinek a nézete és álláspontja legyen mérvadó, felette kellemetlenül érinthet mindnyájunkat. Ez ismét a beteges legfelsőbb hadvezetés félreismerhetetlen tünete volt, melyhez hasonlót Bécs, szerencsétlen haditanácsi intézményével, ennek előtte és utána is oly gyakran, még pedig rendszerint az általános érdek és ügy hátrányára produkált, hol nyiltan a világ szeme láttára, hol titkon zárt ajtók mögött.
A harmadik és utolsó általános rohamra kiadott intézkedések a jól meggondolt terv és megfontolás képét mutatják. A szigorúan megkövetelt és be is tartott titoktartás igen jól bevált, mert kívánt célját teljesen elérte.
Az utolsó döntő, mindkét részről valóban heroikusan vívott küzdelemhez az annak leírása alkalmával közbe-közbe szúrt megjegyzésekhez nem sok a hozzátenni valónk. Hogy ebben a végleszámolást jelentő utolsó erőfeszítésben mindkét részről a legfőbb parancsnokok szintén a vakmerőségig menő bátorsággal vettek részt, az azoknak előző példás magatartása után szinte magától értetődő dolog; Abdurrahman, nem lévén több veszteni valója, igazi mithoszi hősként maga kereste a halált; a keresztény hadvezéreknek, bár ők sem kimélték életüket, erre persze semmi okuk sem volt.
Hogy Károly herceg és Miksa Emánuel Buda várának szerencsétlen lakosait három napi szabad prédálásnak tették ki, azon nincs mit csodálkoznunk, mivel ez akkoriban szokásos volt.
Ős Budavára az előadottak szerint került tehát az erők végső megfeszítésével 145 évi szolgaság után ismét magyar, vagy jobban mondva császári kézre, miután Károly herceg nem tartotta helyénvalónak, talán mert nem volt elég fínom és gyengéd érzéke hozzá, hogy mégis csak illendő volna, miszerint az ország régi szívét, fővárosát magyar ember gondjaira bízza. Pedig akadt volna olyan a főbb magyar tisztek között, aki derekasan megfelelt volna a kitüntető megbizatásnak. És itt mindjárt azt is leszögezhetjük, hogy a magyar csapatok és parancsnokuk Buda ostrománál tanusított szerepléséről és vitéz magatartásáról a legbüszkébb önérzet hangján emlékezhetünk meg.
Némethy Lajos[3] a Századok 1886-iki évfolyamán felvetette a kérdést és tőle telhetőleg igyekezett is feleletet adni rá, hogy az elfoglalás alkalmával kik tették be elsők gyanánt lábukat a budai várba. Szerinte, bár az egykorú Cserey Mihály Históriájában mellette tanuskodik, Petneházy Dávid nem volt az elsők között, ellenben Eörményesi Fiáth Jánosról, Ramochaházy Endréről és Pechmann Márton Günter őrnagyról igyekszik ezt bebizonyítani. Dr. Károlyi Árpád id. m. Függelékében megvitatás tárgyává teszi Némethy megállapításait és szerinte teljes biztonsággal csak Pechmann Márton Günterről lehet megállapítani, hogy a bajorok oldalán ő volt az első a várpalota falán.[4]
Buda eleste után a legelső kérdés az volt, hogy mihez kezdjen most már a keresztény sereg. Miután még csak szeptember eleje volt, legalább még két havi hadműveletekre kedvező időjárásra lehetett számítani. Mi mindent lehetett volna ezen idő alatt a Budától Eszékig terjedő, ugyan még a török kezében lévő, de különben szabad, vármentes területen művelni! Károly herceg a vett parancs folytán el is határozta az Eszék felé való előnyomulást, de hogy azt miképpen hajtotta végre, arról legjobb volna nem beszélni. Mindenekelőtt elmulasztotta a herceg, hogy a rendetlenül visszavonuló török sereg nyomában üldöző lovasságot küldjön előre, ez csak szeptember 8.-án jutott eszébe. Mire tehát szeptember 6.-án a keresztény sereg felkerekedett, a nagyvezír hadseregével már árkon-bokron túl volt, s így már nem kellett attól tartania, hogy az ellenfél akarata ellenére csatára fogja kényszeríthetni.
A kellő számú lovasság előretolásának elmulasztása azzal a hátránnyal járt, hogy az első menetnapokon a herceg még mindig az ellenséggel való összeütközés lehetőségével számított, miért is hadseregét időtrabló és fárasztó harctagozásban nyomultatta előre. A menetteljesítmények a következők voltak; szeptember 6.-án 15, 7.-én 13, 8.-án 15, 9.-én 17 km, mire két teljes napi pihenő következett; 13.-án 20 kmt tett meg a sereg, 14.-én már csak 8-at, s utána megint pihent egy napig; 16.-án 16, 17.-én 11 km volt a menetvonal hossza, mire megint két napi pihenő következett. 20.-án Tolnáig 13 km volt a teljesítmény, s erre megint egy napi pihenő következett, hogy aztán 22.-én a sereg már csak 6 km-rel haladjon tovább előre, s aztán be is fejezze hadműködését. A seregnek szeptember 6-ikától 22-ikéig 10 menet- és 6 pihenőnapja volt. A megtett távolság összesen 114 kmnek felel meg, s így az átlagos menetteljesítmény, túlbőven közbeiktatott pihenőnapokkal, alig tett ki valamivel többet 11 km-nél. Aki az ellenséget utólérni és csatára kényszeríteni akarja, miként azt a Mittheilungen velünk elhitetni akarják, az nem mászik ily ráklassúsággal. Erre a sétára, mert az ellenség, illetve a lakosság sehol sem fejtett ki ellenállást, igazán nem volt semmi szükség. Ez csak arra volt jó, hogy a bécsi köröknek meg lehessen mondani, hogy most már az idő annyira előrehaladt, hogy komolyabb hadműveletekbe bocsátkozni már nem lehet és nem is érdemes. Erre aztán a németországi segítőcsapatok ajánlották is magukat. A császári sereg nagyobb részét Károly herceg ezután a tulajdonképpen neki jutott feladat megoldására küldte egyrészt Eszék, másrészt Szeged felé előre. Csakhogy ez a kapott feladatnak csak egy része volt,[5] a többivel a herceg, sajnos adós marad.
A drávamelléki semmitmondó, tehetetlen hadviselésről az egész nyár folyamán, már volt alkalmunk megemlékezni. Badeni Lajos érdeme, hogy a Duna jobb partján fekvő területet délnyugat felé a Zalavártól Siklósig húzott vonalig a töröktől elszedni sikerült. Az e vonaltól a Dráva–Muráig eső résznek visszafoglalását ellenben meg sem kísérelték, pedig bizonyára nem nagy erőlködés kellett volna hozzá, hogy ez a rész is, esetleg a kiválóan fontos Kanizsával együtt lekapcsoltassék, amit különben a császártól vett parancs folytán Károly hercegnek meg is kellett volna tennie.
A tiszamenti hadműveletek közül különösen kiemelendő Caraffa és Heissler egri, egyformán ügyesen és furfangosan kieszelt, megtervezett és végrehajtott vállalata.
Nagyon szép, sőt határozottan remek volt Veterani zentai működése és nehéz viszonyok között, de végre mégis teljes sikerrel végződött gyönyörű győzelme, mely az eladdig szívós ellenállást kifejtő Szeged sorsát is megpecsételte. Hiába igyekezett a török parancsnok elővédjének színlelt futás által a keresztényeket tőrbe csalni, s dacára annak, hogy ez sikerült is, Veterani és Barkóczy itt oly remekül viselkedtek és harcoltak a többszörös túlerő ellen, hogy hőstettükért méltán megérdemlik a legszebb elismerés babérkoszorúját.
A császár szövetségeseinek ezévi működése a magyarországi hadműveleteket egyáltalában nem befolyásolta.
Az ezévi hadműveletek folytán török megszállt területen elért további térnyerést a XVII/1. számú melléklet mutatja. Mily könnyű és mily fontos lett volna ezt a vonalat teljes egészében legalább a Mura–Dráva–Duna–Tisza által jelölt vonalig, sőt délfelé egészen a Száváig előretolni, mely esetben már Belgrádban sem érezte volna magát biztonságban a török. Ettől eltekintve különösen Eszék, illetve a már kézben volt Dárda odahagyása igen nagy mulasztásul róható fel.
Végül még egy ténynek a megállapítását tartom szükségesnek és helyénvalónak. A pártatlan igazságosztás elvéhez híven, a fentiekben gyakrabban jutottam abba a helyzetbe, hogy Lotharingiai Károly herceg elhatározásait, működését, tevékenységét hol a legszebb dicséret hangján kiemeljem, hol pedig nem a legkedvezőbb bíráló megjegyzés tárgyává tegyem. Most még azt az egyet akarom leszögezni, hogy a herceg, mint az 1686-iki császári sereg fővezére, a maga személyes befolyásával leginkább járult hozzá, hogy Buda felszabadítása végre visszavonhatatlanúl napirendre tűzessék, s e vállalat élén, úgy is mint hadvezér, úgy is mint bátorszívű harcos, ő járt mindig a legszebb példával legelöl. Ezért méltán megérdemli, hogy ezért a hálás magyar nemzet elismerésének babérkoszorúját helyezzük el nemes lelkének és porladozó csontjainak mindvégig kegyeletesen megőrzendő emlékezete főlé.
[1] Lásd a 81. oldalon.
[2] A Mittheilungen etc. 1886, 78. old. némileg szépíteni akarván a dolgot, ekképpen adja elő a történteket: „Da inzwischen die Sonne bereits untergegangen war, verzichtete der Generalissimus auf eine Fortsetzung der Verfolgung und kehrte, weil ein nächtlicher Angriff des Feindes auf das Lager der Belagerer keineswegs unwahrscheinlich schien, wieder hinter seine Linien zurück. Als sich die verbündeten Truppen der Festung Ofen näherten, gaben sie ohne Befehl eine Freudensalve ab, „so ihnen nicht kundte abgestellet werden.”
[3] Némethy, kik voltak elsők Budavárában az 1686. évi bevétel alkalmával?
[4] A Mittheilungen etc. 1886. 96. oldalán erre vonatkozólag a következők foglaltatnak: „Aus denzugänglichen Acten kann kein Anhaltspunkt für die Beurtheilung des Antheiles gewonnen werden, den David Petneházy an der Belagerung und Einnahme von Ofen genommen hat. Selbstverständlich kann also auch kein Beweis dafür erbracht werden, dass dieser tapfere Mann als Erster in die Festung eingedrungen, und zwar um so weniger, als in vier gleichzeitigen Angriffen mindestens vier Personen auf diese Ehre Anslpruch erheben durften, wenn auch davon abgesehenwierd, dass nach dem Durchstossen der kaiserlichen Flügelcolonnen die Soldaten sich an verschiedenen Setellen einen Eingang zu verschaffen wussten und in Schaaren über die Mauern kletterten. – Es erscheint urkundlich bestägigt, dass Johannes Fiáth auf der Seite lothringens, und Martin Gunther von Pechmann auf Seite der Bayern zuerst in die Stadt gelangten, weshalb aber duchaus nicht in Zweifel gezogen werden darf, dass nicht noch viele andere als Erste und Vorderste in die Festung, ja sogar bis an das Schloss vorgestürmt haben mochten. Petneházy's ungestümte Tapferkeit gibt volle Bürgschaft, dass er einer dieser Vordersten, sei es an der Bresche, sei es im Innern der Stadt, gewesen sein wird.”
[5] Lásd a 288. oldalon.
| « g) Lipót császár szövetségeseinek ezévi működése. | KEZDŐLAP | B) További hadjáratok az erdélyi fejedelemség megszűntetéséig. » |