| « e) Lipót császár szövetségeseinek ez évi működése. | KEZDŐLAP | 4) Az 1686. évi hadjárat. » |
Régi bűne az emberiségnek s így a mindenkori hadvezetőségnek is, hogy az előző kedvező és kedvezőtlen tapasztalatokon nem tud kellőleg okulni és a lezajlott eseményekből nem tud eleget tanulni. Ugyanaz derült ki Lipót császár és a bécsi udvari körök mostani elhatározásaiból, vagy jobban mondva határozatlanságából és ebből kifolyó cselekedeteiből is. Azt mindenki tudta, érezte, hogy az 1684. évi hadviselés körül óriási hibák történtek, de senki sem vette magának a fáradságot, hogy a szenvedett kudarcok okát kifürkészve, a küszöbön álló hadjárat alkalmával ezeknek a kóros állapotoknak a megismétlődése lehetőleg elkerültessék. Kivételt e tekintetben talán megint csak XI. Ince pápa tett, aki a pogányok visszaszorításának és Magyarország területéről való kiűzésének kedvező pillanatát felismerve, minden tőle telhetőt elkövetett és nem riadt vissza a legmesszebbmenő áldozatoktól sem, hogy a végre folyamatba került török elleni nagy döntő támadó háború gondolata valahogy ismét el ne aludjék. De ő mást mint erkölcsi és anyagi segélyt nem nyújthatott; kipróbált törekvő, koruk elavult felfogásait messze fölülmúló s így átható sikerekre biztosan számítható hadvezérek felett ő nem rendelkezett, akiket legalább átmenetileg Lipót császár rendelkezésére bocsáthatott volna. Neki csak éleseszű, kipróbált diplomatái voltak és ezeket valóban a legszebb eredménnyel sorompóba is állította. Főkép ennek volt köszönhető, hogy Lipót császár régi kedvenc gondolatkörébe, a törökkel való kibékülés szférájába vissza nem zökkent. Az ő mesterien kezelt diplomáciai tevékenységének volt köszönhető, hogy a végre nagy nehezen létrejött szent liga rövid fennállás után föl nem bomlott; pedig a viszony a bécsi és a krakói udvar között utóbbi időben mind bizonytalanabbá és feszültebbé vált.
A szent ligában összpontosult három hatalmasság közül 1864. évben csak Velence tudott némi sikereket elérni, de úgy a velenceiek, mint a lengyelek hadiszíntere oly messze feküdt a keresztények főhadiküzdelmét jelző magyarországi főhadiszínterétől, hogy a velenceiek, illetve lengyelek által elért még oly szép sikerek is csak közvetve és csak jó hosszú idő mulva éreztethették kedvező hatásukat a magyarországi hadi helyzetre. És nevezetes, hogy ennek világos felismerése ellenére e tekintetben a jövőre nézve sem történt semmiféle változás. Sobieskinak volt ugyan egy titkos terve és egy nyilt ajánlata is, de a bécsi udvarnak ezek egyike sem tetszett. Az Erdélyre vonatkozó titkos terv nem is tetszhetett a császárnak, mert hiszen a török fennhatóság alól felszabaduló Erdélyre maga a lengyel király tartott számot, a Lotharingiai Károly herceggel való kooperálás eszméje pedig bizonyára leginkább utóbbinak nem volt inyére, mert ez esetben, úgy mint 1683-ban Bécs előtt volt, a legfőbb vezetőséget a lengyel király vindikálta volna magának. Pedig az eszme határozottan jó volt, mert ha a császári, a magyar és a lengyel haderők egy hadi színtéren, közel egymáshoz, illetve egymással szoros kapcsolatban vállvetve léptek volna fel és döntő túlerővel intézték volna hadműveleteiket a török terület, illetve hadsereg bármely része ellen, szinte lehetetlen elképzelni, hogy az már 1685-ben döntő sikereket ne eredményezett volna. De a koalíciós hatalmak és seregek régi megszokott átka, a bizalmatlanság és féltékenykedés ezúttal is lehetetlenné tette az egyedül helyes eszme megvalósulását.
Nem okultak és nem tanultak a bécsi körök az 1685. évi saját hadműveletek nyomán kialakult és kifejezésre jutott hibákból sem. A tudákos Montecuccoli kedvenc eszméje, a három seregcsoportalakítás, ezúttal sem vált be. A horvát seregcsoport még csak el sem érte a számára hadműveleti célpontul kijelölt eszéki hidat, Schultz lovassági tábornok kezdetben elért elég szép sikerei pedig, bár a nagy távolságnál fogva az általános helyzetre és a Buda körüli állapotokra ezek sem gyakorolhattak említésre méltó befolyást, egyszerre halomra dőltek, mihelyt a fősereg budai kudarca ismeretessé vált. És mindennek ellenére a hármas-hadseregbeosztás, azok parancsnokai és a számukra kijelölt feladatok úgyszólván teljesen változatlanok maradtak. Az egyes hadseregcsoportokon belül a vezető személyiségek, a magasabbrangú tábornokok is ugyanazok, csak egynek neve és személye maradt ki, gróf Starhemberg Rüdigeré, aki úgylátszik nemcsak ő maga csömörlött meg az 1684-iki félreértésekben és kölcsönös gáncsoskodásokban gazdag eseményektől, hanem már Károly herceg és az ő jelentései és felvilágosításai nyomán már a császár és az udvari körök is jónak látták a nemrég még istenített nemzeti hős mellőzését.
A főseregnél az új névsorban ismét garmadával találjuk a legfőbb rangú lovassági és gyalogsági kapacitások neveit, de ami a várvívással kapcsolatos feladatoknál, amilyenek a főseregre elsősorban vártak, oly kiválóan fontos, t.i. a tűzérségi és hadmérnöki reszort vezetésére még csak egyetlen tábornoki ranggal bíró egyéniség sem akadt; ezért a tűzérségi ügyek vezetésével ideiglenesen az egyik ezredest kellett megbízni, hadmérnök-kapacitás pedig úgylátszik egyáltalában nem volt raktáron, ami annál feltűnőbb, mert hiszen az akkori hadvezetésnek szinte dédelgetett vesszőparipája a várvívás és az azzal kapcsolatos hadműveletek voltak. E téren tehát elmulasztották a bécsi legfőbb hadvezetés intézői megfelelően képzett és arra alkalmas egyéniségek kiképzését és naggyá nevelését.[1] Hogy kiket terhel ebben a tekintetben a felelősség, azt megállapíthatjuk abból a névsorból, mely az április 16-iki nagy haditanácsban résztvettek neveit tartalmazza. Az ott jelenlevő notabilitások a következők voltak: Dietrichstein herceg, gróf Königsegg alkancellár, gróf Kinsky csehkancellár, gróf Rosenberg kamarai elnök, báró Strattmann udvari kancellár az összes állami tanácsosokkal, Badeni Hermann őrgróf az udvari haditanács elnöke, gróf Kapliř ugyanannak alelnöke, Starhemberg, Caprara és Leslie tábornagyok, gróf Rabatta udvari főbiztos és Badeni Lajos őrgróf lovassági tábornok. Nemde ezeknek az uraknak többek között, hogy ne mondjuk elsősorban Magyarország sorsáról és a kizárólag annak területén viselendő hadjáratokról kellett dönteniök és mégis – szinte horribile dictu et auditu – a nagy díszes társaság kebelén belül egyetlen egy magyar embert sem találunk! Még pedig azért nem, mert a bécsi intéző körök egyrészt nem bíztak a magyar emberekben s másrészt azokat nem is tartották eléggé tanultaknak arra, hogy a magasabb vezetői tisztséget rájuk lehetett volna bízni.
És nézzük csak, mit eszelt ki ez a díszes társaság a követendő hadjárati illetve hadműveleti tervre vonatkozólag? Semmi újat, semmi jót. Minek is erőltette volna meg újból a legnagyobbfokú kényelemhez szokott agybeli tevékenységét, amikor az 1684.-iki hadjáratra nézve ezt már egyízben meg kellett tennie?! És bár az akkori kieszelés és kalkuláció egyáltalában nem vált be, maradt minden a régiben. Csak a császár változtatott némikép a terven, amennyiben Károly herceg feladatává most már nem Buda, hanem egy más, másod-, harmadrangú várnak a megvételét jelölte meg, szabd elhatározására bízván, hogy a három megjelölt vár között tetszése szerint válasszon. Most már Buda, melynek ostroma a herceg előtt nem valami kellemes, sőt határozottan keserű és fájdalmas emlékek keretében, még elég élénk emlékezetében lehetett, szóba sem került. Erre a feladatra a felállítandó összes, 120.000 főnyi sereget se találták elégségesnek s így tényleg ágyúból verebeket készültek lőni, amikor a kevésbbé fontos és erődítészeti szempontból is jóval jelentéktelenebb Székesfehérvárt, avagy pláne az igénytelen Nógrádot jelölték ki egy hatalmas hadsereg egyedüli hadjárati céljául. Ennyi erővel, nem túlsokat törődve a közbeeső várakkal, bátran mindjárt a török terület mélyébe lehetett és kellett volna behatolni, hogy az valahol az alsó Duna–Dráva mentén vívja meg döntő csatáját a szultán által a török birodalom belsejéből újonnan Magyarországba küldött hadsereggel. Sőt még különösebb, határozottan megdöbbentő színben tűnik fel a dolog, ha meggondoljuk, hogy a császár még e jelentéktelenebb fontosságú várnak megvételét, ami már magában véve is elég szánalmasan szegény hadjárati célnak nevezhető, sem tekintette a hadjárat főcéljának, hanem Magyarország területe egy jó részének visszahódítását, nem is Magyarország és a már eddig is, az évek hosszú során át pokoli kínszenvedéseken átment magyarság érdekében és sorsának enyhítésére, hanem tisztán csak azért, hogy az eddig is állandóan dédelgetett és megkímélt örökös tartományok a jövő télen ne legyenek kénytelenek a hadseregnek még egy csekély részét is telelésre elfogadni. Ez már valóban a népeinek javát nem egyformán szem előtt tartó és szívén viselő uralkodói kegyetlenség netovábbja.[2]
Némileg ez a furcsa és indokolatlan törekvés kandikál ki az erőelosztásból és csoportosításból is. A fősereg ezidei állománya allig 1000 fővel emeltetett magasabbra a tavalyinál (39.400 ember a tavalyi 38.549 fővel szemben. Ellenben az ágyúk száma most csak 75-öt tett ki a tavalyi 118-al szemben.) A felsőmagyarországi seregcsoport ezidei létszáma a tavalyinak több mint kétszeresét tette ki (14.850 ember 6860-al szemben), a drávai, vagy horvátországi csoport létszáma pedig a tavalyinak majdnem kétszeresére emeltetett (18.450 ember, 10.900-al szemben). A túlmagasan tartott tavalyi 20.950 főnyi helyőrségek állományát ezidén 15.250 emberre redukálták. Hogy ez az erőelosztás legkevésbé sem mondható helyesnek és célirányosnak, az alig szorul hosszabb bizonyításra. A fősereg létszámát mindenesetre jelentékenyen szaporítani lehetett és kellett volna a többi, tulajdonképpen csak mellékcélokat szolgáló csoportok rovására. Holott ezidén éppen ellenkezője történt ennek. A fősereget úgyszólván a tavalyi nívon hagyták meg, a mellékcsoportokat pedig jelentékenyen erősebbre szabták.
A seregnek hadműveletekre kész állapotba helyezése, mint minden alkalommal, most is késedelmekkel járt. Június 20-án, amikorára a seregnek Párkánynál már készen kellett volna állania, a csapatoknak egy jelentékeny része még távol volt. Ez és a szerdár közeledéséről szóló hír a hadjárati tervnek egyik felét máris tárgytalanná tette, amennyiben Lotharingiai Károly herceg, akinek – ez elég különös színben tűnik fel – még most sem volt határozott utasítása, hogy merrefelé induljon a fősereggel, már a priori lemondott Székesfehérvár ostromáról illetve a Duna jobb partján való operálásról, holott ez lett volna a legtermészetesebb, mert hiszen a török fősereggel Eszéken át előnyomuló szerdárral ebben az irányban, ezen a tájon lehetett volna leggyorsabban döntésre juttatni a dolgot. Ennek elmulasztása annál inkább meglephet bennünket, hogy a hercegnek meg volt a helyes érzéke hozzá, hogy megállapítsa, miszerint legfontosabb, hogy mindenekelőtt az ellenséges mozgó hadsereget tegye tönkre, mert, mint Buda előtt is tapasztalhatta, csak ennek megtörténte után tud nyugodtan a megostromlandó vár körül reá háramló feladatoknak eleget tenni. Egyébként is a herceg cselekedeteiből egyelőre még meglehetősen nagyfokú kapkodás tükrözik vissza, aminek egyik legjobb bizonyítéka a nográdi nagystílű és határozottan túlméretezett szemrevételezés volt, amelynek komoly vezetőhöz nem illő teátrális színezete le nem tagadható. – A sok vajudás és ide-oda kapkodás után végre a herceg és serege oda jut, ahol a bécsi körök is legszívesebben látták, mert Érsekujvárt tartották az örökös tartományokba való ellenséges betörés egyik legfontosabb és legveszélyesebb kapujának.
Hogy a herceg miért határozta el Érsekujvár éppen észak-keleti frontjának megtámadását, annak indokait sem ő, sem a kútfők egyike sem tárja elénk. Lehet, hogy ez volt a vár leggyengébb része. Különben az ostrom jobban meg volt tervezve, mint az előző évi budai. Ezúttal a támadás nem több, egymástól jelentékeny távolságban fekvő irányból, hanem két egymás mellett fekvő bástya ellen irányult, ami az erők eggyüttartását tette lehetővé, ellentétben a budai céltalan szétforgácsolással. A tűzérség működése és hatása is sokkal jobb volt. A lövegtüzet vezető parancsnoknak gondja volt rá, hogy ne csak a megtámadott bástyafalak, hanem a csakhamar felgyújtott város és lakosok is megkapják a maguk mindennapi lövedék-porcióját.
Az ostrom-munkálatok, a közelítő és vívó árok ásás, a gátonyépítés szintén sokkal megfelelőbb módon és elég gyorsan haladt előre, amit a török védőrségnek eleinte meglehetősen passzív magatartása igen nagy mértékben elősegített és megkönnyített. Látszott, hogy Érsekujvárt nem egy hőslelkű Kara Mohammed vagy Ibrahim Sátán, hanem csak egy mindennapi katonai erények és tulajdonságok felett rendelkező pasa védelmezi. Buda alól a keresztény seregnek 109 napi sikertelen ostrom után szégyenszemre lehorgasztott fejjel kellett eltávoznia. Érsekujvárnál ellenben még nem is egy egész hónapi erölködés már szinte teljes bizonyossággal előrevetette a várnak előbb-utóbb bekövetkezendő kapitulációjának árnyékát. Mindenesetre ez a biztató jel is fontos szerepet játszott Lotharingiai Károly herceg ama elhatározásánál, hogy az ostrom folytatását, melyhez ő az egész hatalmas keresztény sereget felsorakoztatta, egy mindössze 16.000 főnyi hadtestre bízta. Ennek a hadtestnek további működése a várnak bekövetkezett kapitulációjáig valami különösen említésre méltó tünetet nem mutat fe. Caprara tábornagy általában véve helyesen fogta fel és oldotta meg a reábízott feladatot. – Az ostrom talán kelleténél hosszabbra nyúlt és annak keretén belül több balfogás is éreztette kedvezőtlen hatását, de általában a teljesített munka elismerésre méltó.[3]
Lotharingiai Károly herceg fentemlített elhatározása nem volt könnyű dolog; most a hercegnek egy jelentékenyen kisebbített és az eddigi ostorm alatt is már számottevő veszteségeket szenvedett hadsereggel kellett annak a feladatnak a megoldásához fogni, amelyet előbb lényegesen kedvezőbb körülmények között bonyolíthatott volna le, mert akkor még a hadműveletek menetét ő irányíthatta, hogy ne mondjuk diktálhatta ellenfelének, most pedig neki kellett a saját maga táncát az ellenség zenéjével összhangba hozni. Még jobban megnehezítette a sereg zömével való elvonulás elhatározását ama körülmény, hogy a bécsi udvar és a császár határozottan ellene voltak annak, hogy az általuk olyan kiválóan fontosnak tartott Érsekujvár ostroma annyira meggyöngítessék, hogy annak végleges sikere legalább is kétségessé vált. Hogy a herceg a bécsiek akaratával szembeszállni illetve szembehelyezkedni mert, az mindenesetre erős jellemre és elhatározó képességre mutat. És végeredményben nem férhet hozzá kétség, hogy ez az elhatározás, mely létrejöttét legkivált Badeni Lajos őrgróf helyes érzésén alapuló határozott és erélyes síkraszállásának köszönhette, amily helyes, éppoly szerencsés is volt.
Ibrahim Sátán, az ezévi magyarországi hadjáratra kinevezett szerdár, aki eleinte bizonyára meg volt győződve, hogy az ellenség ezúttal is Budát fogja ostrom alá fogni, alighanem könnyebben fellélegzett, amikor látta, hogy ő és serege az erősen veszélyztetettnek hitt Budát, a magyar megszállt terület kulcspontját, kardcsapás nélkül érheti el. Ez megtörténvén, az ő részéről a legtermészetesebb elhatározás az lett volna, Pestnél, vagy Vácnál a Dunán átkelve és tovább bátran előnyomulva, Esztergomot az azt ostromló ellenség közvetlen megtámadása által felmenteni. De a mult évben a budai vár védelménél oly szívósnak és rendíthetetlennek mutatkozott Ibrahim Sátán most, mintha egyszerre nyúlszívűvé vált volna, úgylátszik fázott a gondolattól, hogy mult évi ellenfelével Érsekujvár falai alatt szemtől szembe kerüljön. Cselhez folyamodott tehát; hátha sikerül neki a mindenáron felszabadítani akaró Érsekujvárt közvetett eszközökkel, Esztergom megtámadása által megmenteni. És a ravasz török trükkje legalább annyiban sikerült, hogy az Érsekujvárt már nagyon is szorongató ellenséges sereg nagyrészét onnan tényleg elvonni tudta.
Az Esztergomot felmenteni készülő keresztény seregnek mindenekelőtt valahol a Dunán át kellett kelnie. Ehhez a legalkalmasabb hely tényleg Komárom volt. Megtörtént átkelés után a seregre még egy elég kényes feladat várt: az Almás és Újfalu között elterülő szoroson való átkelés, amit a szerdár alaposan megnehezített volna, ha egy-két nappal előbb felhagy Esztergom ostromával és legalább Újfaluig eléje megy a közeledő ellenségnek. Ehelyett a török fővezér inkább a tháti mocsarak környékét választotta a csata színhelyéül, biztosan azzal a szándékkal, hogy a támadó ellenséges seregre a mocsáron való átkelés közben veti rá magát. Csakhogy Károly herceg nem volt hajlandó ezt a szívességet megtenni neki és ebben a kersztény fővezérnek tökéletesen igaza is volt. Ámde ebből négy napi huza-vona keletkezett, míg végre Károly herceg megunván a dolgot, visszavonulásra határozta el magát, de nem azért, mint a történetírók egyike-másika mondja, hogy a török sereget maga után vonva, gyors visszafordulás által, ahogyan a valóságban történt, az ellenséget a mocsárba szorítsa, hanem hogy az Újfalunál kínálkozó kedvező állást elfoglalva, ott várja be az ellenség támadását. Ez iránt Badeni Lajos őrgrófnak a 287. számú jegyzetben közölt levélkivonata egyáltalában nem hagyhat fenn kétséget. A visszafordulást és csatarendbe való felállást még az éj folyamán a herceg az ellenség vehemens előretörtetése által okozott kényszerhelyzetben rendelte el, nehogy a döntő küzdelmet még ugyanazon éjjel vagy másnap rendetlenségbe jutott és széjjelmált sereggel kelljen felvennie. És a hercegnek ez a minden cseles gondolattól mentes elhatározása is teljes mértékben elismerést érdemel. Lényegesen megkönnyítette e meglehetősen veszélyes elhatározásnak sima véghezvitelét a szerdár azáltal, hogy az este oly nagy hévvel megindított erős nyomást később abbahagyta, minek alighanem épen az lehetett az oka, hogy a keresztény sereg nemhogy felbomolva tovább folytatta volna visszavonulását, hanem hamarosan megállt, sőt vissza is fordult. Ily nagy akaraterejű ellenséggel szemben a szerdár szükségesnek látta, hogy mielőtt a megindított lökemet tovább folytatná, előbb egész seregét áthozza a kellemetlen mocsaras területen, ami az egész éjszakát igénybe vette. A szerdár erélyes támadólagos fellépését és a gyorsan elrendelt utánnyomulást mindenesetre indokolttá tette az a teljesen plauzibilisnek látszó, bár hamis föltevés, hogy miután a keresztények Érsekujvár ostromát is szinte lankadatlan hévvel tovább folytatják, Károly herceg felmentő serege alig lehet erősebb 20.000 embernél. De az erőnek ily nem várt elosztását szintén érdemül tudhatjuk be a keresztény fővezérnek. A fölmentés elhatározásának időpontjától kezdve ugyanis a súlypont tényleg az Érsekujvártól eltávozó seregcsoport körébe helyeződött át; ezt kellett tehát minél erősebbre szabni.
Nagyon érdekes képet mutat a keresztények részén a csatarend megállapításának módja. Keverten, egymás mellé helyezett gyalogsági és lovassági kötelékekkel, bizonyára azért, hogy a három fegyvernem, a gyalogság lovasság és tűzérség egymást közvetlen közelről minél jobban támogassa. Másrészt a csapatkötelékek ily nagyfokú felaprózása és a fegyvernemek ily nagyarányú összekeveredése az egységes vezetést lényegesen megnehezítette. Nevezetes, hogy e nagyfokú felaprózástól és összekeveréstől a magyar csapatoknál eltekintettek. És annál nagyobb dicsőség ezekre nézve, hogy a legfontosabb helyen, a támasz nélkül álló jobbszárnyon alkalmazva, oly szívós kitartást fejtettek ki a török csapatok színe-javával, a gyalogsággal szemben. Azonban az is igaz, hogy ez a török gyalogság, mint egyáltalában a többi csapatok, már régen nem állottak azon a nívón, mely őket annak előtte oly félelmetessé tette. Minden esetre helyes volt, hogy a szerdár a magaslatokon át végrehajtandó támadáshoz gyalogságát tolta át erre a szárnyra, bár már kezdettől fogva is úgy rendelhette volna el seregének csatarendbe való felállítását. Épígy helyes volt a felsodrítás gondolata is, mely ha sikerül, a keresztények nagy része a Dunába szoríttatott volna. Elenben nem volt helyes, hogy a szerdár a támadást nem egyszerre, egységesen, hanem részenként rendelte el és hajtotta végre, miáltal az sokat veszített mindent átható, lenyűgöző erejéből. A török vezetés azáltal, hogy előbb az ellenséges jobbszárny, majd a jobb oldal s végül a balszárny megtámadását rendelte el, nagyfokú kapkodás képét mutatta. E tekintetben Károly herceg vezetési művészete valamivel jobb színben tűnik fel, bár a keresztények részén is a támadás nem egyszerre, hanem a megtámadtatás sorrendjéhez képest, a három csoport által külön-külön hajtatik végre.
Nevezetes és feltűnő a különbség, mely a két fél tűzérségének felhasználása és hatása között mutatkozik. A rossz kiképzés, elfogultság és kapkodás okozhatta, hogy a török tűzérség a szó szoros értelmében a levegőbe lőtt. Mennyivel magasabb fokon állott ellenfele, a keresztény tűzérség, kiképzés, lőtechnikai ügyesség és alkalmazási és főkép az akkor még nem nagyon gyakorolt mozgadozási képesség tekintetében! Ez utóbbi tulajdonság tette lehetővé, hogy a csata végső akkordjában a tűzérség is hallatta szavát fülsiketítő kartács-zápor formájában.
Igen nagy örömünkre szolgál és mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy rendszerint a magas lovakon járó öntelt, büszke akkori hadvezérek által lenézett és lebecsült magyar fölkelő csapatoka tháti csatában is fényesen megállották helyeiket. És a legmegnyugtatóbb és leghízelgőbb a dologban az, hogy ezt nemcsak mi mondjuk, hanem a mi dícséretünket csak igen gyéren és szűken osztogató osztrák történetírás is (lásd a bécsi hadilevéltár által szerkesztett és kiadott Mittheilungenből vett szószerinti idézetet a 289. számú jegyzetben.) kénytelen ezt bevallani
Ilyenformán vezetés és a csapatok minősége és megbízhatósága tekintetében a keresztények igen nagy előnyben voltak, csak nagy kár, hogy a végén nem olyat csattant a keresztények ostora, ahogyan azt méltán elvárni lehetett volna. A csapatok állítólagos kimerültségét bátran csak ürügynek és szépítgetésnek vehetjük. Ha a csata folyamán szintén nehéz harcvsizonyok közé került magyar huszárok bekövetkezett döntés után még mindig üldözőképes állapotban voltak, akkor a többi lovasság sem lehetett annyira kimerülve, hogy egy végkép felbomlott és hanyatt-homlok szertefutó ellenség üldözésére képesnek ne érezte volna magát. Itt a hiba nemis a lovasságban, hanem a felső vezetésben rejlett, mely elmulasztotta a remek győzelemnek hathatós üldözés által való kiaknázását. Sőt mi több, Károly herceg nemcsak hogy nem üldöztette a teljesen szétvert ellenséget, hanem másnap saját győzelmes hadseregének is visszavonulást fúvatott. Biz ezt határozottan igen nagyfokú vezetési szépséghibának minősíthetjük. Még szomorúbb színben tűnik fel a hercegnek ez az elhatározása, ha az általa annak okául felhozott indokolást vesszük tekintetbe. Szőnybe érve, a herceg már megtudta, hogy a török cspatok oly őrületes kavarodással futottak vissza a tháti csata után, hogy a budai és székesfehérvári pasáknak csak nagy üggyel-bajjal sikerült a csapatok egy részét feltartóztatni; a többiek őrült futamban egyenesen Eszékig menekültek. Kérdem tehát, kitől féltette most már Károly herceg az örökös tartományokat és az imént elfoglalt Érsekujvárt, és ki ellen tartotta szükségesnek, azokat megvédendő, e célra az egész sereget Komárom táján összpontosítani? Majdnem olyan színezete van a dolognak, mintha a herceg most már a saját árnyékától ijedt volna meg! Igaz, hogy ezt a hirtelenében elkövetett hibáját némileg jóvátette augusztus 23.-iki, legalább átmenetileg támadólagos szellemet eláruló elhatározásával, azonban sajnos ez is csakhamar csupán múlékony szalmalángnak bizonyult.
Lipót császárnak megvolt az a feltétlenül helyes impressziója, hogy az eddigi szép sikerek után még okvetlenül hozzá lehetne valamihez fogni. Hogy Eger ostromának általa felvetett gondolata semmi esetre sem volt a lehetőségek közül a legjobb, azt nem akarjuk kétségbevonni, de valamit, még pedig előretörő, offenziv ösztönt eláruló műveletet a hercegnek és aránylag még igen jó kondicióban lévő seregének még okvetlenül produkálnia kellett volna. Ép ezért a Károly herceg szeptember 3.-iki jelentésében és előterjesztésében foglalt elhatározást a legnagyobb mértékben elhibázottnak és helytelennek tartjuk. Az élelmezési nehézségekkel való előhozakodás ugyanis keresett ürügy színében tűnik fel. Hiszen Badeni Lajos őrgróf megállapítása szerint[4] a sereg még augusztus 24-én a Komárom mellől való elinduláskor minden tekintetben, tehát élelem dolgában is, a legpompásabb állapotban volt; az örökös tartományok – ahogyan ezt már a 299. számú jegyzetben is jeleztük – talán még soha sem érezhették magukat a törököktől és hazájukban már visszatérőben levő tatároktól[5] oly biztonságban, mint a tháti csatára az Érsekujvár megvételére kötelező őszi és téli időszakban; ami pedig a két mellékhadszíntéren működő hadtesteket, illetve hadseregcsoportok megsegítésének szükségét illeti, annak szintén semmi alapja sem volt, mert a Felső-Magyarország területéről július 20-ikától mindvégig beérkezett hírek mind arról szóltak, hogy ott a császáriak ügye fényesen áll.[6] De ha a herceg a felette kedvező hírek ellenére mégis szükségét érezte a két mellék hadsereg-csoport megsegítésének, úgy azt legcélszerűbben egy erőteljes támadólagos előretörés révén, ahogyan azt Mercy tábornoknak Szolnok felé meghagyta, tehette volna meg s nagyon valószínű, hogy ebben az esetben a Duna–Tisza közének legnagyobb része már felszabadult volna a török uralom alól. Amit Lotharingiai Károly herceg ezúttal a fősereggel tett, az a legsajnálatosabb erőpocsékolásnak és szétforgácsolásnak minősíthető. Ő a fősereget akkor, amikor a két mellékcsoport már a tőle vett segítség nélkül is a legnagyobb lendülettel támadólagos előretörésben volt, tisztán védelmi célokra jó hátul fekvő és erősen széthúzott csoportosításban állította fel, még pedig épp abban az időben, amikor a vele szemben állott ellenséges fősereget nemrég pozdorjává verte szét. Hol van ebben a raison, hol van ebben a ráció?! Én ebben az elhatározásban és cselekedetben – bocsánat az erős kifejezésért – észszerűséget egyáltalában nem tudok felfedezni.
A drávai hadtest főfeladata, mint a mult évben, most is az lett volna, hogy Eszéknél a magyarországi területre törekvő török főseregnek a Dráván való átkelését megakadályozza. Ámde mire Leslie tábornagy augusztus elején a komoly hadműveletekhez hozzáfogott volna, Ibrahim Sátán pasa csapatai, miután már június közepe után bántódás nélkül keltek át az eszéki hídon,[7] már régen Esztergom és Visegrád falai alatt tevékenykedtek.[8]
Augusztus havában sikerült ugyan Leslienek, ha nem is valami alaposan az eszéki hidat lerombolni, de ennek a főhadszíntéren a nagy Duna-könyök tájékán működő főseregek műveleteire semminemű hatása nem volt. A hídelrombolás hátrányát Ibrahim Sátán pasának a tháti csata után Eszék felé visszaözönlő csapatmaradványai azért sem igen érezhették, mert közben Leslie tábornagy már régen elhagyta volt Eszék környékét s így a törökök hamarosan újból járhatóvá tették az elrombolt hídrészt. A többi délvidéki portyázó és fosztogató műveleteknek pedig elejétől végig teljesen alárendelt jelentőségük volt, miután azok semmiféle ingerenciát sem gyakoroltak a dunamenti főhadműveletekre. Mindezekből világosan kitűnik, hogy tulajdonképen kár volt a drávamenti hadműveletekre annyi erőt és energiát hiába elpocsékolni.
A felső-magyarországi hadműveletek katonai tekintetben szintén kevés érdekes és tanulságos momentumot mutatnak fel. Schultznak egy iramban egészen Ungvárig történt előretörése minden esetre figyelmet érdemel, de nem lévén elég ostromszere, csakhamar eredmény nélkül kellett csapatjait visszavezetnie, miközben azoknak Szent-Mihálynál kellemetlen meglepetésben volt részük. Az ily, kellően elő nem készített és kevésbbé jól megalapozott vállalatok úgy anyagilag, mint erkölcsileg rendszerint több kárt, mint hasznot szoktak hajtani. Krasznahorka kézrekerítése nem az ügyes vezetés, hanem a szerencsés véletlen műve volt.
Eperjes ostroma a védőrség férfias kitartása folytán szintén kevés eredménnyel kecsegtette Schultzot és ha Thököly idejekorán elszántabban közbelép, a császáriaknak alighanem innen is hamarosan el kellett volna vonulniok. Eperjes megvétele ennek folytán szintén inkább a kedvező mellékkörülményeknek, mint az ostromlók valami nagyon ügyes és kiváló munkálkodásának volt köszönhető.
A következő vállalatra Schultz már nem önszántából, hanem felsőbb parancsra vállalkozott. Az elérendő cél, a hegyaljai szüret biztosítása, mindenesetre elég kicsinyes és nem méltó arra, hogy egy 15.000 főnyi hadtest feladatává tétessék és megfelelő ellenfél hiányában természetesen ennek a vállalatnak is sikerülnie kellett. Ezzel Schultz befejezte felső-magyarországi pályafutását, mert a magas előljárók nem lévén megelégedve ezévi tevékenységével, egyszerűen hidegre tették az öreget.
Schultz utódának, Capraranak, már nem is nagyon kellett eszét törnie valami zseniális és vakmerő műveletek kigondolása és végrehajtása tekintetében. Mire ő a tekintélyes számú erősbitésekkel Kassa alá érkezett, Thököly ügye már annyira veszve volt, hogy itt az összeomlásnak hamarosan önmagától is be kellett következnie. Thököly már csak azért is megérdemelte hamarosan bekövetkezett bukását, mert volt szíve csak a távolból és tétlenül nézni Kassának, mint Felső-Magyarország fővárosának és saját székhelyének szorongattatását. Pedig ha ő összes rendelkezésre álló csapataival a végső ellenállásra elszánt védőrség segítségére siet, úgy Caprara nem egykönnyen boldogult volna az elég erős és szükségletekkel bőven ellátott várossal. És amit Thököly vétkes közönyössége nem tudott teljesen elrontani, azt betetőzte Ibrahim Sátán butságában meggondolatlanul kieszelt elfogatási prancsával, amivel többet használt Lipót császárnak, mint a három seregcsoport vezéreinek ezévei összes tevékenysége.
Amikor Mercy és Heissler tábornokok működésüket megkezdték, a törökök és kurucok ügye már oly rosszul állt, hogy ők sehol említésre méltó ellenállásra nem, hanem csak kishitű, még a légy dongásától is rémületbe eső ellenfelekre találtak. Ez a nyitja a két tábornok mindenesetre merész, térnyerő és eredményes munkálkodásának.
A viszonyok szinte nem várt, felette kedvező alakulása folytán a császár legalább Felső-Magyarországon Thökölyvel szemben igen nagy területek birtokába jutott, aminek értékét még az is fokozta, hogy egyúttal ottani ellenfelének hadseregét is sikerült magához átpártoltatni; mely, ha a bécsi körök a nádor jóakaró és igen helyes tanácsára hallgatnak, a további küzdelmekben döntő tényezővé is válhatott volna. A nádor ajánlata arra is alkalmas, hogy a jövendő állandó magyar hadsereg alapját is megvessék, de az ilyen eszme a bécsi köröknek soha nem tetszet, mert jobban féltek a magyaroktól és a magyar csapatoktól, mint a pokol tűzétől.
Az ezévi háború mérlegét összeállítva, azt találjuk, hogy míg a drávai hadtest és a Károly herceg vezette fősereg délen egy kis sáv és Érsekujvár elfoglalásán kívül a főellenséget képező törökkel szemben, kivált Károly herceg tartózkodó és túlóvatos magatartása folytán, területileg alig ért el valamit,[9] északon annál bővebb volt az aratás mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben. A fősereg által a tháti csata révén elért erkölcsi sikert kétségkívül szintén igen nagyra taksálhatjuk, de ez sokszorosára fokozódhatott volna, ha Károly herceg a törökök részén beállt, igen nagymérvű krizist a maga és serege javára csak némileg is kiaknázta volna. És amint Merci és Heissler tábornokoknak szinte játszva sikerült a Tiszáig és azon túl is eljutniok, nem sokat törődve azzal, hogy hátuk mögött a jól megerődített Hatvan és az igen erős Eger marad, mely két erődített hely foglalkoztatására utóbb, már csak a Tisza-vonal elérése után fordították figyelmüket, épúgy Károly herceg is, kellő megfigyelés, esetleg gyenge körülzárás mellett bátran maga mögött hagyhatta volna az erős Budát és Székesfehérvárt, miközben szépszámú és eddig vajmi keveset vesztett seregével akár az egész Duna–Tisza közét megszállhatta volna, ezáltal a dráva hadtestet is előre rántván Szalánkemén–Zimony–Belgrád környékéig. A fenti szemlélődésen alapuló eme kívánalom jogosságát az északon elért szép sikerek, azt hiszem, minden kétségen kívül állónak tüntetik fel. Hogy ezáltal Buda ostromának jövő évi programmja mennyivel könnyebben megoldhatóvá vált volna, ahhoz kétség egyáltalán nem férhet.
[1] Kitűnik ez az 1885. évi Mittheilungen des k .k. Kriegs-Archivs 207. oldalán foglalt következő megjegyzésből is, mely az április 16.-iki nagy haditanács munkálkodásáról beszámolva, többek között ezeket mondja: „Das Verpflegswesen wurde imAllgemeinen im guten Zustande befunden, leiber aber auch costatirt, dass an Geschützen, Pulver und Projectilen, sowie an Ingenieueren und Mineuren, empfindliche Abgänge bestanden.”
[2] Ennek bővebb megvilágítására jónak látom dr. Károlyi Árpád id. m. 136–145 foglalt következő felette érdekes megállapításait kivonatilag közölni. „Valamennyi politikai sérelemnél nagyobb, mert életbe vágó, a materiális existenciát fenyegető sérelem vala a „porcziók” ügye… Régesrégi baj, mely tetőpontjára a XVII. század 70-es és 80-as éveiben jutott s abban gyökerezett, hogy sem a német, sem a magyar katona nem kapta zsoldját s élelmét úgy, amint kelle vala s amit nem kapott felülről, ahelyett tíz-húsz annyit vőn, ha tudott a föld népén. A magyar katona egyáltalán alig-alig látott egy kis zsoldot; az erőszakos reqirálásra, rablásra volt utalva. A szabad-katona, aki török zsákmány kedvéért szegődött, a magyaron húzott-vont, ha a törököt nem sikerült fognia. A német katonát ez idétt télen át nem készpénzzel, vagy eleséggel s posztóval fizette a haditanács, hanem beszállásolta az ezredeket a megyék területeire s kiosztotta közöttük e területeket és azt, hogy föntartásukra, meg zsoldjuk fejében mennyi havi porcziót vehetnek természetben és pénzben a megyén. Gondolni lehet, mily súlyos, mily elviselhetetlen volt e hármas teher. Örökös a megyék panasza s a pusztulás ijesztő mérvű, mert az idegen zsoldos önkényére bízott föld népe tömegekben hagyta el lakóhelyét, mikor egy-egy ezred vértjei feltüntek a láthatáron. Persze, hogy az elfutott nép üresen-hagyta házakban, ha egyszer leesett a hó: a zsoldos is fázott, éhezett s pusztult, vagy fölszedte magát s ment tovább, hogy olyan területet éljen ki, mely még tudott valamit nyújtani… 1685-ben a kevésbbé sújtott Sopron és Vasmegye összesen 13.000 napi porcziót szolgáltattak a német katonaságnak. Porczióját csak 5 garassal, azaz 25 krajczárjával számítva, a nádornak, Eszterházy Pálnak egy elkeseredett beadványa szerint, e két megye maga adott naponként 3250 forintot, ami más mellékes szolgáltatásokkal hat hóban 720.000 frankra rug. Irtózatos összeg ez azon időben. Hát még a rablások, a kártételek, melyek még ennél is többet emésztenek föl! mondja a nádor. Hiába sürgetik a megyék a királyt s a hatóságokat, hogy könnyítsenek a porcziók igazságtalan terhén: a válasz tagadó… 1685-ben az összes katonaság havi szükséglete kerekszám 141.000 havi porczióra rugott, mely terület szerint így oszlik meg havonta:
Felső-Magyarország 14 megyéjére esik 51.477 1/2 porczió
Eger vidékére, 7 megyére 25.131 porczió
A nyugati Magyarország 11 megyéjére 19.565 1/2 porczió
összeg 96.174 porczió
Ellenben Csehországra esik 16.4291/2 porczió
Morvaországra 5.2991/2 porczió
Sziléziára 6.8041/2 porczió
Belső-Ausztriára 10.456 porczió
Alsó-Ausztriára 3.628 porczió
Felső-Ausztriára 3.035 porczió
összesen 45.6531/2 porczió
1686-ban … a havi porcziók száma kerekszám 160.000. E számból jutott:
Felső-Magyarországra 33.665 emberporczió 18.806 lóporczió
Alsó-Magyarországra 14.903 emberporczió 7.155 lóporczió
A bajor sereg tartására adott a magyar föld 5.900 emberporczió
összeg 54.468 emberporczió 25.961 lóporczió
Tehát összesen 80.429 havi porczió.
Ellenben az örökös tartományok fizettek 59.889 emberporcziót és 19.395 lóporcziót
összesen 79.284 porcziót.
Tehát 1685-ben a 141.000 porczióból 96.000-et havonként a magyar föld, a maradékot az örökös tartományok népe fizeti. A 32 magyar megyén van a hadi kiadások 70%-a, akkor, midőn ez a 32 megye Szent István koronája történetének alig harmadát képezi, mert a királyi Horvátország e porcziók terheitől mentes maradt, Erdély különálló ország vala, a többi részt pedig a török bírta. Ezzel szemben az örökös tartományok mai és akkor területe közt nem nagy a különbség, mert Galiczia helyett az akkor gazdag és nagy Szilézia a Habsburg ház jogara alatt egyesült s csak a kis Tirolt, Voralberget és Salzburgot kell leszámítanunk. A teher oly abnormalisan van elosztva, hogy ezt az 1685-iki szükségletet készakarva mellőzöm s fordulok az 1686-iki porcziók repartitiójához, mely Magyarországra kedvezőbb… Mindenekelőtt a 160.000 havi porczió hovafordítását elemezem… 60–65.000 embernél és 20–25.000 lónál havonként elfogyott összesen, mondjuk 85.000 porczió; míg a hátralevő 30–35.000 porcziót a csalásokra, sikkasztásokra, az ezredek kisebb szükségleteire, meg arra a körülményre kell leszámítanunk, hogy Lajtán-innen s Lajtán-túl egyaránt a porcziók bizonyos perczentje nem volt behajtható… Ha 1686-ban az a 38 megye azzal a népességgel s vagyoni viszonyaival az összes haditerhek 51 százalékát viselte, mi esnék a Lipót-féle kulcs szerint a mai (1886. évi) Magyarországra a hadi budget kiadásaiból? Erre azt kell válaszolnom, hogy nemcsak mi, magyarok, viselnők a Lipót-féle kulcs szerint az egész hadiköltségvetés terheit, de még bizonyos perczentjét a magyar szent korona országai évi jövedelmének beszállítani tartoznánk egy közös állami pénzárba. Csak azt az absurditást kell elképzelni, hogy ma ezt akarnák ránk erőszakolni s könnyű megfelelni a kérdésre: vajjon nem lángba borulna-e, nem lázadna-e föl még a gondolat ellen is mind egy lábig az egész Magyarország?… Se politikai elnyomás, se vallási üldözés, se franczia vesztegetés, se egyesek nagyravágyása, se magyar heves vér, sem irtózat a német uralom ellen, se hazaszeretet nem kellett ahhoz, hogy Thököly s a bujdosók követőkre találjanak. Azzal, amit ez eljárás védelmére föl szoktak hozni, hogy tudniillik az akkor dívó elv szerint a háború összes terheit azon ország szokta viselni, melyen a háború folyik – ezzel azt, akit koldussá tőnek, nem lehete megvígasztalni… Még az, hogy a mostani Magyarország fele a hadikiadások 51%-át fizette, nem volt az egyedüli financziális sérelem… Hogy a katonaság ruházatáért minden katona után 2 frtot vettek a megyén havonként: az csekélység. Annál nagyobb súllyal bír azonban a porcziók igazságtalan taksálása a Lajtán túl és a Lajtán innen. Míg ugyanis az örökös tartományokban az emberporcziót 4 frtjával, a lóporcziót 3 frtjával számíták havonként: Magyarországban az előbbit 6 frt. – 6 frt. 30 krba, az utóbbit 5 frt. 30 – 6 frtba számították… Miután a tiszteknek kijáró porcziókat nagyrészt, vagyis az összes porcziókból a negyedrészt készpénzben kelle fizetni… a Magyarországra eső 81.000 havi porczióból 20.000-nél már 50.–60.000 forint volt a különbözet a magyar alattvaló hátrányára s a 8 téli hónap alatt ez félmillió frtra rúgott, s a nyári porczióknál leglább még félannyira. S hagyján még ez igazságtalan teher, ha készpénze van az alattvalónak! De épen ez nincs, mert kereskedő aki megvette volna, amit isten adott, alig-alig akadt. Ki szállított volna járatlan utakon, kurucz, német s török katonai lesei között? Aki ezt tenni merte, a nagy rizikóért méltán kívánt sokat. S így nem egy, nem két, de négy és több porczióra valót adott, aki 6 frtot készpénzben akart látni… s így a 80.000 havi porczióból készpénzben fizetendő 20.000 porczióért nem ennyit, hanem másik 80.000 porcziót kelle elvesztegetni. Az ilyesmi tette a föld népét koldussá, földönfutóvá… Ime ilyenek voltak a XVII. század három utolsó tizedében a magyarországi állapotok: szülői a Thököly s előkészítői II. Rákóczy Ferencz fölkelésének. De megnyugvásunkra szolgálhat az a tudat, amit az előadottakból meríthetünk, hogy Budának s Magyarországnak a török járom alól való fölszabadításához maga a magyar föld lakossága és pedig túlnyomóan, aránytalanul legnagyobb részben a magyar vidék járult a legtöbbel! Kevés ehhez képest az a különben tekintélyes segély, melyet a hatalmas német birodalom nyujtott s kevés az örökös tartományok jutaléka is, annál is inkább, mert ez utóbbiak nem is szabadítani segítének, csak magukat védelmezték!”[3] Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1885. évf. 226: „Wenn auch zugegeben werden muss, dass dei dieser Belagerung von Seite der Verbündeten manche Missgiffe geschahen,und mehr Zeit. Kräfte und Opfer angewandt wurden, als dies die unmittelbare Nothwendigkeit erheischte, so muss doch die grosse Bedeutung dieses Erfolges für einen Theil von Ober-Ungarn, das mährisch-schlesische Grenzland und die späteren Operationen hervorgehoben und anerkannt werden.”
[4] Lásd a 139. oldalon és a 297. számú lábjegyzetet.
[5] Abban az időben Pest alól 30 fogollyal és 60 levágott török fejjel visszatérő huszárok jelentették, hogy a hazájukba elbocsátott tatárok már a Tisza tájékát pusztítják. Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1885. 237: „Eine Abtheilung von Raaber Grenzhuszaren, welche bis drei Wegstunden unterhalb von Pest gestreift hatte, kehrte mit 30 Gefangenen und 60 abgeschnittenenKöpfen in das Lager zurück und meldeten, dass die nach der Heimet entlassenen Tataren ihren Weg nach der Theis mit furchtbaren VErwüstungen bezeichnet hatten.”
[6] A Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1885. évf. többször idézett cikkében erre nézve többek között a következőket olvashatjuk: A 216. oldalon: „An diesem Tage (20. Juli) meldete Major Orlik aus Sillein (Zsolna), dass er gemeinschaftlich mit Gombos die Insurgenten geschlagen und denselben den grössten Theil ihrer Gefangenen und ansehnliche Beute abjegbt habe,” (Registratur des Reichs-Kriegsministeriums.) – A 217. oldalon: „Am 24. Juli konnte Major Orlik melden, dass er den Rebellen im Thuróczer Comitate eine Schlappe beigebracht und ihnen Fuhrwerke und Viehherden abgenommen habe. Er fügte bei, dass Gombos in Liptau ebenfalls mit gutem Erfolge gegen die Insurgenten gefochten habe und nun den Marsch zu dem Corps des Generals Schulz antreten werde.” – A 219. oldalon: „Am 30. Juli brachten die Huszaren Nachricht, dass ein Schreiben Thököly's aufgefangen wurde, in welchem dieser vom Seraskier Truppen zum Schutze vonEperies, das General Schulz zu belagern begonnen hatte, oder den Entsatz von Heuhäusel forderte.” A 238. oldalon: „Im Lager von Gross-lMaros erhielt der Herzog am 7. September mehrere erfreuliche Nachrichten. – 500 Insurgenten sollten sich von Thököly losgesagt und die Amnestie des Kaisers angenommen haben…” – A 239. oldalon: „Am 6. October passirte die sehr geschmolzene ARmee die Gran und lagerte unweit Kéménd, wo sie fünf Tage blieb. Hier erhielt der Herzog zahlreiche Nachrichten, welche übereinstimmend dahin lauteten, dass die Partei Thököly's in voller Zersetzung und Auflösung begriffen sei und der tapfere Petneházy mit 700 Insurgenten sich dem Kaiser unterworfen habe.”
[7] Lásd a 123. oldalon.
[8] Lásd a 128. oldalon.
[9] Lásd a XVII/1. számú mellékletet.
| « e) Lipót császár szövetségeseinek ez évi működése. | KEZDŐLAP | 4) Az 1686. évi hadjárat. » |