Miután az 1684. évi hadjárat tulajdonképen döntő sikert a küzdő felek egyike számára sem mutatott fel, a fegyverek a nagy hadműveletek befejezése után sem nyugodtak teljesen. Nemsokára Buda ostromának megszünte után a budai helytartó rendeletére mintegy 500 főnyi, Budáról, Egerből és Nógrád-várából összeszedett török had Vácot támadta meg, a hova Buda ostromának abbahagyása után, mint tudjuk Pestnek bizonyára számban jelentékenyen megfogyatkozott, de még mindig a támadó törökök létszámát meghaladó védőrsége húzódott vissza.[1] A támadás, melynek részleteit nem ismerjük, sikerült; a törökök a meglepett védőrség tetemes részét kardra hányták, állítólag visszatorlásul, illetve a Verőce elfoglalásakor a horvátok által a megegyezés ellenére könyörtelenül leöldösött törökök megbosszulására.[2]

A császáriak részéről Verőce védőrsége ismételt portyázásai által a törököknek Kanizsával való összekötetéseit zavarta meg, míg az Érsekujvárt körülrajzott Heisler tábornok ennek a várnak szükségletekkel való ellátását volt hivatva meghiusítani.[3] Később Heisler török területre betörve, Szolnokot, majd Szarvast ejtette hatalmába s azután az ezek felmentésére siető Izmail pasával összeütközvén, ezt a Temesvárra való visszavonulásra kényszerítette, mire Heisler tábornok hadával hosszabb tartózkodásra Szolnokra húzódott vissza. Innen előbb Szeged, majd Vác felmentését kisérelte meg, azonban egyik vállalata sem sikerült.[4]

Épígy nem boldogultak a törökök sem a Győr és Visegrád megvételét célzó vállalataikkal; az előbbit árulás útján akarták hatalmukba keríteni, de a császáriak a cselszövényt még idejekorán felfedezték. Visegrádot pedig annak elszánt parancsoka, gróf Marsigli mentette meg az elbukástól. A törökök 11 napig szorongatták a várat s aztán a külváros felgyújtása után elkotórdtak alóla.[5]

Közben Thököly és Schultz hadai között is történtek a tél folyamán kisebb-nagyobb összeütközések. Schultz altábornagy 1684. december 14.-én éjjel megtudván, hogy Thököly lovasságával és hajdúinak egy részével Igló mellett szállt táborba, annak megtámadását határozta el, minek folytán most újból megismétlődött az eperjesi nagy hadi tréfa. A Veterani vezérlete alatt Barkóczy huszárjaiból és 200 német lovasból álló csoport oly váratlanul vetette rá magát a kurucok táborára, hogy azok érzékeny veszteségeket szenvedve, futással igyekeztek megmenekülni.[6] Nemsokára ezután Schultz altábornagy Rozsnyót ejtette birtokába. E mozgalmas tevékenységnek köszönhették a császáriak, hogy Thököly, bár határozottan az volt a szándéka, téli szállásolásukat meg nem zavarta.[7] Ellenben a törökök kivánságára Érsekujvárnak szükségletekkel való ellátásán kellett fáradoznia, mi célból december 21-én kemény téli hidegben Rimaszombatból Nógrád tájékára ment, ahol a hasonló célból szintén oda érkezett Mehemet váradi és Achmed egri pasák nagy pompával fogadták és ennek utána nagy buzgalommal fogtak hozzá Érsekujvár élelemmel való ellátásához. Heisler ezredes ekkor mintegy 3000 emberrel Lévánál táborozott, de az általa 8000 főre becsült kuruc-törökhad ellen nem mert komolyabb támadást intézni, hanem főleg arra vigyázott, hogy a bányavárosokat baj ne érje.[8]

Rozsnyónál Schultz hadának zömével egyelőre nyugodtan viselte magát és még 1685. kora tavaszán csak egyes alárendeltjei folytatták a kis háborút. Igy Terzi alezredes csetneki és Ragalyi János szendrői kapitányok 1685. március közepe táján 100 német lovassal, 200 huszárral és némi gyalogsággal a Miskolcot őrző mintegy 500 fölkelőre törtek, kiknek jó részét levágták a többiek pedig átpártoltak. Thököly ekkor Tokajnál tartózkodott és erősen megfogyatkozott híveinek és hadának kiegészítésén fáradozott valami komolyabb vállalat végrehajtása céljából, de a miskolci vereség hírére a Tisza balpartjára kelt át.[9]

Hogy a miskolci vereséget némileg ellensúlyozza, 1685. március 20-án Tokajban kelt kiáltványában azzal igyekezett híveit vígasztalni, hogy a német Buda alatt annyi kárt szenvedett, hogy többet még két hadjáratban sem veszíthetett volna; hogy a szövetségesek elállnak a császártól, míg a hatalmas török nemzet máris nagyarányú készületeket tesz a háború folytatására.[10] Azonban ennek a biztatásnak sem lett kézelfogható eredménye; Thököly ügye úgyszólván napról napra sivárabb képet kezdett mutatni. Thököly maga is érezte, hogy a feje fölött mindjobban összecsapnak a hullámok. „A porta – írja Acsády, id. m. VII, 435. – már a mult évben sem támogatta, az újabb vereségek után pedig nemcsak a török kormányférfiak, hanem a tömegek is árulónak tartották s azt mondották, hogy minden bajnak ő az okozója. Régi ellenségei, Apaffy és Teleky észrevették e hangulatváltozást s ők mérték rá az első csapást, amidőn 1685. márciusában erdélyi javait elkobozták. A fejedelem hűtlenségi perbe fogta, mely azonban közönséges politikai pör volt. Maga az országgyűlés, mely előbb folyt, tudta, hogy itt csupán a személyes gyűlölet s a kapzsiság működik, miért is elakarta a döntést halasztani. De Apaffy nem engedett s Thököly elvesztette gazdag erdélyi jószágait, melyek nagy részét Apaffy saját fiának adományozta.[11] Thököly ismerte a veszélyeket, amelyek környékezték s mindent megpróbált elhárításukra. Fordult a törökhöz, a lengyelhez, a franciához s midőn sehol sem boldogult, az udvarhoz. Nagyon mérsékelt ajánlatokat tett. Le akar mondani a fejedelemségről s önmagának jószágai visszaadását, az országnak a vallásszabadságot, az egyezménynek pedig országgyűlési becikkelyezését kérte.” De az udvar most már válaszra sem méltatta az elébe terjesztett ajánlatot.

De nemcsak Thököly, hanem a szultán is a békés megegyezést kereste a bécsi udvarral. A lefolyt két évi hadjárat balsikerei és szörnyű veszteségei teljesen kimerítették az ozmán birodalmat. A hadsereg majdnem teljesen tönkrement s annak magva, a janicsárok, annyira megfogytak, hogy a soraikban támadt hézagokat más anyag hiányában fiatal gyerkőczökkel kellett kitölteni. A kudarcot kudarcra halmozott Musztafa pasát megfosztották szerdári méltóságától s helyette Ibrahim Sátánt, Buda hősies és szerencsés védelmezőjét nevezték ki magyarországi szerdárrá, budai helytartó pedig Abdurrahman, a mult évben Kamenicnek nem kevésbé szerencsés megoltalmazója Sobieskivel szemben, lett. Miután Törökorzságnak kevés volt a reménye, hogy 1685-ben a hármas szövetséggel sikeesen folytathatná a félbemaradt, de be nem fejezett hadjáratokat, Kara Ibrahim nagyvezír mind Apaffy, mind az új budai helytartó által s ez utóbbi az által vélt még könnyebben célt érhetni, hogy a császár egyes minisztereinek 60.000 aranyig terjedő ajándékokat helyezett kilátásba, ha Lipótot a béke megkötésére ráveszik.[12]

De az udvar nem fogadta el a békeajánlatokat s fokozott mértékben fogott hozzá az új hadjárat előkészítéséhez. Mindenekelőtt a szövetségesekkel kellett tisztába jönni s elsősorban Sobieski Jánost buzdították a hadműveletek erélyes folytatására. „A király ezt kilátásba helyezte, ami Bécsben nagy megelégedést keltett. Annál kínosabban érintette az udvart a varsói nuncius azon jelentése, hogy János király Erdély és Moldva meghódítását tűzte ki ez évi hadjárata céljául. Siettek figyelmeztetni, hogy ez a két ország a magyar koronához tartozik; mindazonáltal Lipótnak nincs kifogása az ellen, hogy Moldvát támadja meg, honnan Bulgáriába, sőt egész Konstantinápolyig hatolhat. Erdélyt ellenben bízza a császárra. János király eleinte azt felelte, hogy amint a császár átengedte Dalmáciát, a magyar korona tartományát Velencének, akképen meg neki Erdélyt engedheti át, melynek fejedelmével eziránt érintkezésbe is lépett. Mindazáltal csakhamar elejtette Erdélyre vonatkozó terveit s Magyarországba akarta hadait vezetni, hogy Károly herceggel együtt működjék. De az udvar magyar földön sem látta szívesen a Thökölyvel érintkező királyt. A pápai diplomácia csakugyan kivitte, hogy ez újabb tervét is elejtette. A vége a sok tervezgetésnek az lett, hogy Lengyelország az új hadjáratban éppen nem erőltette meg magát, s a harc folytatását a másik két szövetségesre, Velencére és a császárra hárította át.”[13] Ahhoz, hogy Velence, mikép az elmult években, most is derekasan meg fog felelni szövetségi kötelezettségének, kétség nem igen férhetett.

Az anyagi ellátás biztosítására XI. Incze pápa ez évben 300.000 forintot utalt át s azonkívül megengedte Lipót császárnak, hogy a papi jövedelmek egy századát szintén a háború céljaira foglalja le. Azonkívül az 1685. január 14.-én elhalálozott Szelepscsényi prímás hagyatékából 170.000 forint utaltatott át a hadi pénztárba.[14]

A felállítandó seregek számának, állományának, beosztásának és a hadjárati tervnek megállapítása céljából a császár Caprara, Badeni Hermann, Leslie és Kaplir tábornagyok véleményes jelentések előterjesztésére utasította, de ezek csak általánosságokra szorítkoztak és semmi pozitívumot nem tartalmaztak. Erre a császár 1685. április 16.-ikára Lotharingiai Károly elnöklete alatt nagy haditanácsot hívott egybe, de végleges határozatokra ezúttal sem került a sor.[15] Ezért a császár, leginkább Károly herceg javaslatához képest, április 27-én elrendelte, hogy a magyar területen szállásoló csapatok május végéig az alsó Vág mentén gyülekezzenek, ahova június 10-ikéig az örökös tartományokban elhelyezett csapatoknak is be kellett érkezniök, június 20-án pedig, amikorára a nehéz tűzérségnek és az ostromanyagnak is a Dunán Komáromba kellett beérkeznie, az egész seregnek hadműveletekre kész állapotban kellett lennie.

A sereg mint a megelőző évben, most is ugyanazon parancsnokok alatt és ugyancsak három csoportra tagozódott.[16]

1. Fősereg

Parancsnoka: Lotharingiai Károly herceg. Alája rendelve és hozzá beosztva: A lovasságnál gróf Caprara Aeneas tábornagy, Lajos Badeni őrgróf és gróf Dünewald János Henrik lovassági tábornokok; továbbá gróf Caraffa, gróf Taaffe, báró Mercy és gróf Lymburg-Styrum főstrázsamesterek (Oberst-Feldwachtmeister). A gyalogságnál: Parancsnok: Waldeck Keresztély herceg tábornagy, továbbá Croy Károly herceg táborszernagy és Pfalz-Neuburg herceg, gróf de Souches és gróf Scherffenberg főstrázsamesterek. A tűzérségnél: (idiglenesen) Börner Kristóf ezredes.

Csapatok: Lovasság: 14 vértes, 4 dragonyos és 1 horvát ezred; összesen 95 lovas század, 15.200 főnyi állománnyal. Gyalogság: 15 gaylog ezredtől 115 század 18.250 főnyi állománnyal. Továbbá mintegy 6000 főnyi magyar fölkelő csapat a kanizsai, győri kerületből és a bányavárosok vidékéről.

A fősereg összes állománya: 39.400 ember és 75 ágyú.

II. Drávai hadtest.

Parancsnoka: Gróf Leslie Jakab tábornagy. Hozzá beosztva: A lovasságnál: Salm herceg lovassági tábornok, a gyalogságnál báró de la Verné altábornagy.

Csapatok: Lovasság: 2 vértes, 2 dragonyos ezredtől 20 lovas század 3.200 főnyi állománnyal. Gyalogság: 3 1/2 gyalogezredtől 35 század 5.250 főnyi állománnyal. Azonkívül 10.000 főnyi horvát fölkelő had Gróf Erdődy Miklós horvát bán alatt.

A horvát hadtest összes állomnya: 18.450 ember.

III. Felsőmagyarországi hadtest.

Parancsnoka: Schultz Lipót birodalmi gróf, lovassági tábornok.

Csapatok: Lovasság: 2 vértes, 3 dragonyos és 2 horvát ezredtől 35 lovas század 5000 lovassal, gróf Veterani ezredes parancsnoksága alatt. Gyalogság: 3 1/2 ezredtől 35 század 5250 főnyi állománnyal. Továbbá Barkóczy és Gombos 400 huszárja.

A hadtest összes állománya: 14.850 ember.

IV. Helyőrségek.

Magyarországon: Trencsénben, Littaván, Lednicen, és Nyitrán 10, Liptóvárban 3, Győrben 3, Pozsonyban 2, Komáromban 2, a bányavárosokban, Léván, Csábrágon, Szitnyán, Likaván és Árva várában 9, Esztergomban és Visegrádon 5, Szatmártt 10, Ecseden 4, Dunajecen (Nedecen), Szendrőn, Murányban, Szepesváralján, Lőcsén, Kis-Szebenben, Bártfán és Makovicán 16, – összesen 64 század 9600 főnyi állománnyal. Az örökös tartományokban 5650 ember.

A császári sereg összege a három seregcsoportnál 68.000 ember és 20.000 főnyi magyar fölkelő, vagyis együttesen 88.000 ember.

Ehhez járult:

A hadjárati tervet illetőleg a Lotharingiai Károly herceg elnöklete alatt tartott hadi tanácskozás azon az állásponton volt, melyet azután a császár is magáévá tett, hogy a főseregnek a Közép-Duna közelében operálva, Érsekújvárt, Székesfehérvárt vagy Nógrádot kellene elfoglalnia. A másik két seregcsoportnak a Dráva mentén és a Tisza vidékére kellett előretörnie, hogy ezáltal Thököly fölkelése továbbra lehetetlenné tétessék és a csapatok számára Magyarországon lehetőleg nagykiterjedésű vidékek biztosíttassanak jövendő téli szállásul, hogy ezáltal az örökös tartományok ettől a tehertől megszabaduljanak.[17]

[1] Lás a 90. oldalon.

[2] Boethius, id. m. I, 331.

[3] Boethius, id. m. II, 12.

[4] Boethius, id. m. 27.

[5] Boethius, id. m. II, 55. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 774.

[6] Angyal, id. m. II, 119: „Veterani 200 lovasa s Barkóczy huszárjai megriasztják a majdnem 7000 főnyi ellenfélt, mely az első meglepetés után nem bírta magát rendbe szedni. Barkóczy huszárjai elfoglalták Thököly és Nádasdy poggyászát. Egy ezüst írókészletben megtalálták a győzők Thököly titkos levelezését a chiffre-ek kulcsával együtt.” (Veterani jelentése Contarini dec. 31-iki dispacciójához mellékelve.)

[7] Boethius, id. h. – Veterani's Feldzüge in Ungarn, 21. – Hammer-Purgstall, Rasid nyomán, III, 774.

[8] Heisler 1685. jan. 11-iki levele Kaprinihoz (Knauz, Buda ostromához, 52. és Ottlyk, id. m. 26.)

[9] Caraffa Besztercebányán 1685. márc. 25-én kelt levele Ragályihoz. (Török-magyarkori Államkormánytár, VI, 537.)

[10] Londorp, Acta publica, XII. 182.

[11] Szabó Károly, Thököly Imre hűtlensége pere. (Kisebb Történelmi Munkák, II, 358.) – Századok, 1869. – Angyal, id. m. II, 122.

[12] Badeni Hermann őrgróf jelentése 1685. január 19-ikéről Rödernél, id. m. I, 126.

[13] Angyal, id. m. VII, 432. – Az 1684–85-iki lengyel erdélyi tárgyalásokról az okiratokat lásd: Tört. Tár. 1887. és 1888. évf.

[14] Wagner, Hist. Leop. I, 652. – Histoire des révolutions de Hongrie, I, 318. – Purpurata Pannonia, 289.

[15] Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1885. évf. Der Feldzung gegen die Türken im Jahre 1685, 206: „Zu feststehenden Entschliessungen kam es bei dieser Conferencz ebefalls nicht.” – Az 1865. évi hadjárat lefolyását nagyrészt e munka hiteles adatai alapján állítottam össze.

[16] Bécsi állami Levéltár: Journaux des campagnes de Charles V. de Lorraine. – Továbbá a bécsi házi és udvari és a hadi levéltár iratanyaga. – Azonkívül Röder, id. m. I, 128–129.

[17] Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1885. 207: „Zur Erörterung auf der Conferenz am 16. April gelangten nur die Vor- oder Nachtheile eines Angriffes auf Neuhäusel, Neograd, Stuhlweissenburg oder Ofen, sovie die Eventualität nachdrücklicher Vorstöse längs der Insurrection Thököly's, als die Ausdehnung der eigenen, nächsten Wniterquartiere erwartet werden konnte. – Lipót császár Károly herceg referádája alapján Buda ostromát kihagyta a kalkulációból, de egyébként ő sem állapított meg mást hadjárati terv gyanánt. Világosan kitűnik ez a Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III/1, 75. következő szavaiból: „Nach dem Wunsche des Kaisers sollte der grösste Theil der Streitkräfte in der Nähe der mittleren Donau operiren, Neuhäusel, Stuhlweisenburg, oder Neograd den Türken entrissen und einen möglichst grosen Theil und Ungarn für die nächsten Winterquartiere sichern. Durch die Ausbreitung der kaiserlichen Winterquartiere über einen ansehnlichen Theil von Ungarn sollten die Erbländer von einer durch viele Jahre getragenen Last betreit und gleichzeitig der Insurrection Thököly's Boden und Nahrung entzogen werden.”