| « 2) Az 1684. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | b) Lotharingiai Károly hadjárata a törökök ellen. » |
Az 1863. évi hadjárat befejezése után a bécsi kormány és maga a császár is szívesen békét kötött volna a törökkel és ha a szultán eziránt lépéseket tesz, majdnem biztos, hogy a béke létre is jött volna. De az erre vonatkozó remények csakhamar szétfoszlottak s így „még decemberben felmerült az eszme, hogy a pápa védnöksége alatt nagy nemzetközi szövetség alakíttassék, melynek tagjai legyenek a császár, a spanyol és lengyel király, Velence, Toszkána, a máltai lovagrend; meg akarták nyerni a cárt, az erdélyi fejedelmet, a havasalföldi és moldvai vajdákat is. Velence nyomban kész volt szövetségre lépni, melynek létrejöttét a pápa és diplomáciája a szokott buzalommal támogatták. Lipót király követséget küldött a cárhoz, támadja meg Krim szigetét s ezzel vágja le a szultán jobbkezét.” „Tavasszal Apaffyt hívta fel, csatlakozzék a szövetséghez s vegyen részt a török és Thököly gőgjének megtörésében. János lengyel király ugyanezt ajánlotta a fejedelemnek, ki azonban ekkor várta a szultántól fia fejedelemségének megerősítését, melyet szeptemberben csakugyan megkapott. Azt felelte tehát, hogy a portával mindaddig nem szakíthat, míg a császár Nándorfehérvárt meg nem veszi.[1] Hasztalan sürgették később is, dynasztikus érdekei ez időben a törökhöz csatolták s semleges akart maradni. Az udvar még Perzsiába is elküldé követeit, az olasz fejedelmeket és a máltai lovagrendet meg arra ösztönzé, hogy a török ellen fellázadt albánokat hathatós segélyben részesítsék. Mindazonáltal a legelső, akinek tettereje megbénult, Lipót császár és udvara volt. Minthogy a franciák ismét rezgelődtek, Bécsben a harcvágy egyszerre lelohadt. Mikor Velencével megköttetett a szerződés, a császár habozott azt szentesíteni s Buonvisi nuncius valósággal kierőszakolta aláírását. Március 5-én végre megvolt a hármas szövetség, a szent liga (Lega sacra),[2] melyben a császár, Lengyelország s a velencei köztársaság szövetkeztek a török ellen. A szerződés szerint mindegyik fél a maga érdekkörében folytatja a háborút[3] s amit ott elfoglal, az az övé marad. Ellenben békét a szövetségesek csupán együttesen s nem külön-külön köthetnek. A hármas szövetség Incze pápa védnöksége alatt állt, kinek mindegyik fél esküt tett, hogy híven megtartja elvállalt kötelezettségeit. Ez a szövetség Magyarország jövendőjének alakulására is főfontosságú politikai esemény volt, főleg azért, mert korlátozta a császár azon jogát, hogy a törökkel megbéküljön. Ettől fogva szövetségesei beleegyezéséhez volt kötve, s ezek közül Velence mindig a háború erélyes folytatását kívánta. Megvolt tehát az Európai liga. De alig hogy megalakult, Lipót politikája ismét nagyot fordult. 1684. április végén XIV. Lajos megtámadta Luxenburg várát, a német birodalom területét. Erre a császár a török ellen alakított seregét a Rajnához indította s a birodalomból Magyarország felé siető hadaknak meghagyta, hogy ne folytassák útjukat. Hasztalan figyelmeztette a nuncius, hogy a távoli Luxemburgot úgy sem mentheti meg többé, ellenben újra veszélyezteti Bécset. A ministerek azt felelték, hogy ha útját nem állják a francia terjeszkedésnek, Lipót elveszti a császári koronát. Szerencsére augusztus 15-én Franciaországgal 20 évi fegyverszünet létesült, s így a császár ismét Magyarországon egyesíthette szétforgácsolt erejét.[4] De az idénre már elkésett s 1684.-ben a császári hadak nem folytatták mult évben megkezdett diadalútjukat. Pedig ezt annál könnyebben tehették volna, mert Konstantinápolyban csak ekkor nyilvánultak egész nagyságukban a mult évi vereség hatásai. A szultán még a mult év végén megölette Kara Musztafát s helyére Kara Ibrahimot nevezte ki, aki azt sem tudta, mihez fogjon. Fő feladatának azt tekinté, hogy bosszút álljon Thökölyn s a magyarokon, mert „ezek az árulók, kik bennünket a könnyű hódítás csalfa ámításaival mészárszékre vittek, s azután, maguk biztosságában, a távolból nézték a mieink vereségét.” A szultán azonban okosobb volt nagyvezírénél s azt mondotta, hogy Thökölyt, aki mindenét kockára tette, nem szabad elejteni, mert ez méltánytalanság és politikai baklövés lenne. Erre Ibrahim megszelídült s februárban értesítette Thökölyt, hogy májusban 200.000 főnyi haddal Magyarországban lesz, készüljön tehát, hogy egyesült erővel járhassanak el. Ez ígéretét azonban a nagyvezír nem váltotta be s nem rajta múlt, hogy Károly herceg nem valósíthatta terveit.”[5]
Ezek szerint a béketárgyalások újrafelvétele tekintetében a bécsi udvarral a szultán, Thökölyvel meg a bécsi udvar nem akart szóba állni. Thököly ugyanis, látván, hogy Sobieski közbenjárására már nem igen számíthat, 1684. január 30-án János György szász választófejedelmet kérte fel, tenné engedékenyebbé a császárt iránta és a magyar ügy iránt. Egyúttal már eleve tiltakozott a pozsonyi országgyülés végzései ellen, miután abban külfödiek is helyet foglalnak s így azok legkevésbé vannak hivatva a magyar országgyűlés elé tartozó ügyekben rendelkezni. Ez a bizottság különben fel volt hatalmazva, hogy azon esetre, ha Thököly kegyelmet kér, jószágait adja vissza.[6] Azonban Thököly távol állott attól, hogy kegyelmet kérjen, mert már a bizottság egybehívása által is sértve érezte magát fejedelmi jogaiban s ezért megtorlásul maga is gyűlést hirdetett Eperjesre, bűnbocsánatot igérvén mindazoknak, akik őt a török hadak megfutamodásakor cserben hagyták, de akik most újra hajlandók hozzá visszaállni, de egyúttal tűzzel-vassal fenyegetvén mindenkit, aki a nemzeti ügyet elárulja. Egyébként Thököly 1684. február elején Tokajból[7] a Tisza mentén fölfelé indult, hogy a hozzá útban levő mintegy 7000 főnyi török-tatár sereggel egyesüljön. Ez megtörténvén, a kurucokkal megerősített török-tatár had február 9-én megindult Szatmár vára ellen.[8] Ennek német és magyar őrsége gróf Porto és Saponara vezérlete alatt, a lakosságtól is támogatva, visszaverte a város ellen intézett támadást,[9] de a gyengébben védett Nagy-Károlyt Thököly lovassága hamar elfoglalta.[10] Ezek után hadának egy részét Galambos Ferenc alatt Ungvárra, Homonnay ellen küldte, míg ő maga március elején mintegy 10,000 főnyi haddal a Szepességre rontott, ahol sikerült Késmárkot visszafoglalnia.[11] Nemsokára ezután a tatárság Sáros megyét lepte el, „hogy elzárja a segítséget Kis-Szebentől, melyet Petrőczy 5 napig lövetett a Kassáról és Eperjesről hozott ágyúkkal. A lakosság is lázongott a 300 főre olvadt lengyel-magyar őrség ellen, melynek számára az átadás alkalmával Nemarck parancsnok alig birta megszerezni a szabad elvonulás engedélyét.[12] Ezzel vége volt a nevezetesebb hódításoknak. Kis-Szeben ostroma alatt a Késmárkban maradt kuruc őrség Caraffa 1500 lovasának közeledéséről értesülvén, kiszökött a várból, s úgy látszik, hogy néhány nap mulva a nagykárolyiak is feladták a várost a császáriaknak.[13] – Március végén már a tatároktól is elbúcsúzott Thököly, elbocsátván őket Kecskemét felé, a török földre. Nem nagy öröme telt e vad csőcselék szokásaiban. Biztosokkal kísértette őket, hogy alattvalóit megóvja a fosztó és égető szövetségesektől. De a biztosok nem sokra mehettek s kivált az emberrablást nem bírták meggátolni. Néhány ezerre becsülték akkor az elhurcolt rabok számát s külföldön azt híresztelték, hogy Thököly zsold gyanánt adta át a rabokat a tatároknak, noha tényleg maga gondoskodott kiváltásukról.”[14]
Miután az Eperjesről kibocsátott kiáltvány nem sokat használt, Thököly most hozzálátott fenyegetéseinek beváltásához. A hozzá vissza nem pártolt urak jószágait elpusztította s több foglyot ki is végeztetett. Csakhogy ez a kérlelhetetlen szigor nem hogy használt volna, hanem inkább ártott ügyének, párthívei mindinkább kevesbedtek s pártja csakhamar a régi kurucokra olvadt le. Ezt látva, április 12-én még a pápát is felkérte levélben, legyen szószólója Lipótnál, de sem ez, sem Apaffy közbenjáró követsége a bécsi udvarnál csöppet sem lendített ügyén.[15] Itt ugyanis közben mást határoztak, miután Buonvisi nuncius most újból egy jókora összeget adott át az udvari kamarának azzal a kikötéssel, hogy az kizárólag a Thököly katonáinak átcsalogatására fordíttassék.[16] Az udvar ennek folytán Barkóczyt és Gombost, a labanc lovasság vezetőit szemelte ki a tömeges átpártolások nyélbeütésére.[17]
De azért az alkudozások tovább folytak. Árpilis 26-án az udvar Izdenczyvel, Thököly megbízottjával Hoffmann alezredes hadsegédét küldte a Schulzot helyettesítő Caprara besztercebányai főhadiszállására.[18] „Caprara – írja Angyal Dávid, id. m. II, 96. – hajlandó lett volna egyezkedni Thökölyvel. Nem igen bátorították Barkóczy és Heister apró sikerei. E vezérek elől április elején megugrott a palocsai őrség, melyet márciusban Nádasdy István s Andrássy István hagytak a várban. Bártfa külvárosát is felégették a császáriak s Barkóczy ekkor meg volt győződve, hogy a Kis-Szebent és Bártfát épúgy megvehetné, mint Palocsát, ha a besztercebányai táborból segítséget kapna.[19] De Caprara minden segélykérésre azt a stereotyp választ adta, hogy a bányavárosokat védtelenül nem hagyhatja. E baj ellen az éveken át általa annyiszor használt csillapító szerrel akart élni most is. Az udvarnál a fegyverszünetet ajánlotta s Thökölyt nem akarta kiábrándítani a Lőcse átadása iránt táplált reményekből.”[20] De az udvar, mint fentebb említettük, inkább a megvesztegetés módját választotta a Thököly-ügy elintézésére.
A császár és környezete, miután nyilvánvaló lett hogy a szultánnal a béke nem igen fog létrejönni, már 1684 elején hozzáfogott a hadikészületek megtételéhez. Az udvari haditanács eleinte ugyan a nála megszokott lassúsággal és körülményességgel fogott hozzá a munkához, de Lotharingiai Károly herceg sürgetésére a császár ráparancsolt Hermann badeni őrgrófra, a haditanács elnökére, hogy sürgősen tegyen javaslatot a felállítandó sereg erejére és a hadjárati tervre nézve. A javaslat akképpen szólt, hogy a sereg létszáma 80.000 főre volna kiegészítendő, melyből 43.000 ember (26.000 gyalogos és 17.000 lovas) a Magyarországon operáló fősereghez volna beosztandó, ezenkívül 8–9000 ember Felső-Magyarország és az azzal szomszédos örökös tartományok határainak védelmére, míg a csapatok többi része, vagyis mintegy 28.000 ember az örökös tartományok és az erődített helyek és helyőrségek biztosítására volna felhasználandó. Azonkívül kilátásba vétetett a horvát bán és a nádor csapatainak felállítása és felhasználása is. Havi zsoldként ezúttal a huszárok részére 3 forintot, a talpasok (talpas vitézek, gyalogosok) részére 21/2 forintot és kenyeret állapítottak meg. Ezek a csapatok Barkóczy és Gombos ezredesek valamint gróf Eszterházy János alezredes parancsnoksága alatt 100–100 főnyi századokban alakultak meg, melyeket azután ezredekbe vontak össze.
A tűzérség bőségesen el volt látva anyaggal. Rendelkezésre állott 87 tábori és 36 hadállás-löveg, továbbá 17 legnehezebb ürméretű mozsár-ágyú (Pöller). Lőszer is kellő mennyiségben volt raktáron, így csupán Bécsben 9700 mázsa lőpor, 31.700 löveggolyó és 7000 bomba volt készenlétben. Az aknaszolgálat ellátása céljából Velencéből szolgálatba fogadott egyénekből egy aknaszázad szerveztetett. Épígy gondoskodtak a dunai flotilla kiegészítéséről is.[21] Azonkívül felállítottak egy 150 főnyi híd- és hajósszázadot (Compagnie der Brucken- und Schiffknecht). A sebesültek és betegek ellátására, úgy a táborban, mint a hátországban kórházak felállítását rendelték el. Az élelmezés biztosítására is történtek megfelelő intézkedések. A rendelkezésre álló lisztkészlet 171.000 métermászát tett ki. A pénzbeli kiadások fedezésére Károly hercegnek az udvari kamara 500.000 forintot, a pápai nuncius pedig 100.000 scudit adott át.
A hadjárati terv megállapításánál az udvari haditanács két szempontot tartott szem előtt: a tábori hadműveletek és az örökös tartományok biztonságának szempontját. Azonkívül az ellátás megkönnyítése céljából a főhadműveleteknél nem volt szabad a Dunától eltávolodniok. Ehhez képest az udvari haditanács ajánlata szerint a főseregnek Eszék egyidejű megvétele mellett Buda felé kellett operálnia. Ha pedig a budai műveletek elé akadályok gördülnének, akkor nagybölcsen Érsekújvár, Székesfehérvár, vagy más közelfekvő hely megvételét s a viszonyok javultáig védőleges magatartást ajánlott a haditanács.[22]
A február 16-án Károly herceg elnöklete alatt tartott megbeszélés (consulta) nem sokat változtatott a haditanács javaslatán s az ezévi hadjárati terv főbb pontjaiban következőleg állapítatott meg:[23] 1. A fősereg Párkánynál átkel a Dunán és Budát veszi ostrom alá. 2. A horvátországi hadtest az eszéki szorost keríti hatalmába s a Belgrádból Buda segítségére jövő ellenséges seregnek a Dráván való átkelését lehetetlenné tenni igyekszik. 3. Buda megvétele után a fősereg az egyik vagy másik ellenséges vár felé indul. 4. Ha az ellenség elleníntézkedései, vagy más körülmények Buda megtámadását lehetetlenné tennék, akkor Érsekújvár, vagy más, a határhoz közel eső ellenséges hely veendő ostrom alá.
Lipót császár az eléje terjesztett megállapodásokat mindenben magáévá tette és az ellenség megelőzése céljából elrendelte, hogy a fősereg kötelékébe rendelt csapatok legkésőbb május 20-ig Vág-Sellyénél gyülekezzenek. A felső-magyarországi csoport kötelékébe rendelt ezredeknek a Jablunkai szorosan átkelve, ugyancsak a mondott időpontban Zsolnán kellett beérkezniök, ahol a megbetegedett Schulz altábornagy helyett előbb Caprara tábornagy, majd gróf Pálffy altábornagy vette át ideiglenesen a parancsnokságot.[24] Végül a nádor parancsot kapott, „hogy a fegyverre szólított felkelőkkel Keresztelő Szent János napján (június 24.) csatlakozzék a hadsereghez.”
E rendelkezésekhez és a haditanács további javaslataihoz képest a császári sereg a következőkép alakult meg:
1. A fősereg.
Parancsnoka Lotharingiai Károly herceg, hozzá beosztva, mint lovas parancsnok: gróf Caprara tábornagy, Lajos badeni őrgróf lovassági tábornak (a jobb szárny parancsnoka), Salm herceg lovassági tábornok (a bal szárny parancsnoka), gróf Dünewald és gróf Pálffy altábornagyok. Mint főstrázsamesterek (Oberst-Feldwachtmeister): gróf Caraffa, gróf Taaffe, gróf Gondola, báró Hallewyl, gróf Lodron (a horvátok parancsnoka). Mint a gyalogság prancsnokai: gróf Starhemberg Rüdiger tábornagy (a gyalogság főparancsnoka); mint főstrázsamesterek: Neuburg herceg, gróf de Souches,gróf Schärffenberg, Comte de Fontaine. A tűzérség főparancsnoka: herceg Croy Jenő táborszernagy. S végül a dunai flotilla prancsnoka: Vecchio főstrázsamester.
Csapatok: Lovasság: 12 vértes, 4 dragonyos, 1 horvát és 2 páncélos lovas ezred. Állománya 14.600 ember. Gyalogság: 15 gyalogezred 23.994 főnyi állománnyal. Az egész fősereg ereje: 38.594 ember, 70 tábori és 48 nehéz löveggel.
II. Felsőmagyarországi hadtest.
Parancsnoka: gróf Schulz altábornagy.
Csapatok: 1 vértes, 2 dragonyos és 2 horvát ezred. Állományuk: 3660 ember; 3 gyalogezred, 3200 főnyi állománnyal. Az egész hadtest összege: 6860 fő.
III. Horvátországi hadtest.
Parancsnoka: gróf Leslie táborszernagy.
Csapatok: 1 vértes és 2 dragonyos ezred. Állományuk 1600 ember, 2 gyalogezred 4000 főnyi állománnyal; horvát nemzeti csapatok: 5300 ember. Az egész hadtest összege: 10.900 fő.
IV. Előausztriában visszatartva.
2 vértes és 1 dragonyos ezred, 2400 lovas, 4 gyalog ezred 8050 főnyi állománnyal. Összesen 10.450 fő.
V. Helyőrségek.
10.500 fő.
Főösszeg: 77.304 ember.
[1] A lengyel királyhoz küldött követség utasítása. Erdélyi Országgyűlés Emlékének, XVIII, 238.
[2] Bizzoseri, La sagra lege, II, 181.
[3] Zinkeisen, id. m. V, 114: „Sowie der Kaiser und der König von Polen mit ihrer Landmacht, so sollte die Signorie mit ihrer Flotte (con forte Armata sul mare) an dem Kriege Theil nehmen und zu Land vorzüglich von Dalmatien aus das osmanische Reich angreifen… Die Mittglieder des Bundesvertrages haben sich, sobald sie vom Feinde bedroht werden und in Gefahr sind, gegenseitig Beistand zu leisten. Der Feldzugsplan wird jedes Jahr gemeinschaftlich berathen… Jedem derselben fällt von den gemachten Eroberungen Das zu, was früher in seinem Besitze war, Daher soll vor Allem darauf Bedacht genommen werden, dass der Kaiser die Festungen in Ungarn, der könig von Polen Podolien und die Ikraine mit Kameniek, und Venedig seine früheren Besitzungen in der Levante wiedergewinne.” Lásd bővebben: Garzoni, Istoria della Repubblica di Venezia in tempo della sacra lega contra Maometto IV. e suoi Successori, 43–57. és Cntarini, id. m. I. 260.
[4] Newald, id. m. 132.
[5] Szilágyi–Acsády, id. m. VII. 427–430.
[6] Contarini. 1684. január 16.-iki dispacciója: „quanto al perdono nello restitutione de beni resti compresso lo stesso Techeli concerto termine di tempo.”
[7] Lásd a 46. oldalon.
[8] Extractus Literarum ex Kis-Várda 1684. febr. 9. (Országos Levéltár, Lymbus.)
[9] Szirmay Antal, Szathmár vármegye fekvése. 177.
[10] Török-Magyarkori Államokmánytár, 382, 384. Serédy február 15. és 18.-iki levelei Apaffyhoz.
[11] Haim, Krónikája, 511.
[12] Relatio Stanislai Jablonovski Zaluski-nál id. m. 851.
[13] Haim, Krónikája, 511.
[14] Angyal Dávid, id. m. II, 87–90.
[15] Katona, id. m. XXXV, 102. – Lünig, id. m. III, 52, 58. – Han, Alt- und Neu-Pannonia, 608, 620, 625. – Wagner, Analecta Scep. IV, 197.
[16] 1684. június 30-áig Buonvisi e célra 49.088 forintot utalványozott ki. (Newland, id. m. II, 103.)
[17] Az udvari kamara május 31-iki jelentése a Kriegsregistratur 1684. évi kivnatai között. – Contarini május 28-iki dispassiója. – Bécsi Állami Levéltár, Vörträge 1684. I. Conferentz-Prothocoll május 15-ikéről.
[18] Contrarini ápr. 2., 16. és 30-iki dispacciója. – Relationis Historicae Autumnalis Continuatio 1684. 15. és az udvari haditanács idevonatkozó áprilisi parancsai a Kriegsregistratur 1684-iki kivonatai között.
[19] Károlyi önéletleírása, I. 15 s Barkóczy levele Caraffához, Késmárk, ápr. 12. (Török-Magyarkori Államokmánytár, 434.)
[20] Bécsi Állami Levéltár, Vorträge 1684., II. Conferentz-Prothocoli május 26-áról. – Lőcsére nézve Thölöly Szerencsen, május 23-án kelt levele Görgei Jánoshoz. (Görgei-Levéltár.)
[21] Angeli, Der Feldzug gegen die Türken im Jahre 1684. Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1884. évf. 377–428. egyébként is igen értékes adatokat tartalmaz, amelyeket én is igénybe vettem e hadjárat megírásánál. A dunai flotilláról Angeli a következőket írja: „Die im Kriege mit den Türken so sochwichtige Frage der Donau-Flotille, von welcher nicht nur die Sicherung des Stromes, sondern zum grössten Theile auch der ganze Nachschub für die Armee bedingt war, wurde in diesem Jahre zum ersten Male systematisch behandelt, und kann dasselbe füglich als das Gründungsjahr eines organisierten Schiffsarmamentes betrachtet werden. Noch im Armament zu Wasserin Ungarn auf dem Donaustrom für den Obristen-Feldwaschmeister Gabriel Vecchio” ausgefertigt. Das neu zu errichtende „Armament zu Wasser” hette nicht allein die BEstimmung, den Strom „alla vela als auch al remo mit besserer Agilität sowohl auf-als abwärts zu durchstreichen und dem Feinde in's Geschicht zu gehen”, eventuell auch grössere Expeditionen in's feindliche Gebiet zu unternehmen, Landungstruppen auszuschiffen und geeignete Punkte zu occupieren. Diesem Zwecke waren auch die organisatiorischen Bestimmungen der „Capitulationspunkte” angepasst. Die Donau-Flotille hatte, ausser einer Anzahl von 30 bis 40 Tschaiken, noch aus 6 Galeeren, 2 Geleotten, 3 Brigantinen und 2 Felucken zu bestehen, welche sowohl mit Segeln, als auch mit Rudern versehen und mit schweren Geschützen armirt ware, zuj welchen, die Büchsenmeister von der Armee beigestellt wurden. Die Bemannung der grösseren Schiffe bestand durchwegs aus Matrosen, welche in Venedig, und aus 500 des Ruderns kundigen Schiffssoldaten, die in Fiume, Zengg, Buccari und Triest geworben wurden. Den Dienst auf den Brigantinen versahen je 30 Tolpatshcen (talpas, gyalogos). Zum eigentlichen Ruderdienste wurden gefangene Türken – mit Ausnahme der Officiere, Kranken, Weiber und Kinder – dann Maleficanten aus allen Erbländern verweldet, die, sowie die Geleerensklaven an Ketten geschmiedet, ihre Arbeit versahen. Ausser der geewöhnlichen Bemannung gehörte zur Austrüstung der Flotille, noch ein Bataillon Landungstruppen von 1000 Mann in 5 Compagnien formirt, zu entsprechende Werbegeld, an Vecchio abzugeben hatten. Alle Werbungen für Die Donau-Flotille, welche unmittelbar dem Befehle des Armee-Commandanten aunterstellt war, hatten bis April beendet zu sein.”
[22] Angeli, id. m. 389: „Als wirksamsten Mittel schlug der Hofkriegs. rath eine Unternehmung der Hauptarmee gegen Ofen vor, verbunden mit der gleichzeitigen Eroberung von Esseg. Letzteres war der Hauptstützpunkt aller feindlichen Operation auf das linke Ufer der Drau; mit dem Verluste desselben werden Unternehmungen des Gesners sowohl gegen die innerösterreichische Genze, als auch in die linke Flanke eines gegen Ofen vorgehenden christlichen Heeres, so gut wie unausführbar… Wleche Operationen nach der Einahme von Ofen ausgeführt werden sollten, konnte im Voraus nicht bestimmt werden, und blieb davon abhängig, wie sich die Situation in diesem Falle gestanten würde. Sollte endlich die Operation gegen Ofen in Folge etwaigen Gegenmassregeln des Feindes oder aus sonstigen Gründen nicht ausführbar erscheinen, so wäre wenigstens zu versuchen, Neuhäusel, Stuhlweissenburg oder einen anderen in der Nähe der Demarcationslinie gelegenen Platz zu nehmen, im Übrigen aber sich bis zum Eintritt günstigerer Conjuncturen auf die Defensive zu beschränken.”
[23] Röder, id. m. I, 80.
[24] Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archivs, 1884. 425.
| « 2) Az 1684. évi hadjárat. | KEZDŐLAP | b) Lotharingiai Károly hadjárata a törökök ellen. » |