Szükségesnek, jónak láttam az 1683. évi hadjáratot és annak keretén belül Bécs ostromát és annak felmentését – bár e hadműveletekben Thököly hadaitól eltekintve csak igen csekély számú magyar csapatok vettek részt[1] kissé részletesebben és alaposabban megtárgyalni. Tettem ezt egyrészt azért, mivel ez a hadjárat volt kiinduló pontja Magyarország utóbb bekövetkezett teljes felszabadulásának a török uralom, a török iga alól, és másrészt mivel Sobieski Jánosnak, a hőslelkű lengyel királynak ezúttal is megnyilvánult, bennünket magyarokat is közelebbről érdeklő, tündöklő és kiválóan eredményes katonai tevékenységétől eltekintve, ebben a hadjáratban kezdett kibontakozni Lotharingiai Károly hercegnek nemcsak a Habsburgok és a magyarság, hanem az egész kereszténység szempontjából olyan kiválóan fontos és érdekes hadvezéri tevékenysége és igazi férfias egyénisége, melyből ránk magyarokra is egy jókora nagy nyaláb fénysugár áradt szét.

Sobieskin és Károly hercegen kívül elsősorban XI. Incze pápát illeti még a legnagyobbfokú hála és elismerés ama nagy buzgalmáért, amellyel az oly rég óta szunnyadozó török kérdést újból és most már a legszebb sikerrel az általános érdeklődés homlokterébe állította. Ő volt az, aki szóval, tettel és bőséges áldozatkészséggel folyton biztatta a mindvégig török szövetségre és a török barátságra támaszkodni akaró Lipót császár-királyt a döntő küzdelem felvételére; ő hozta létre a siker előfeltételét képező német-lengyel szövetséget s ő birta rá a német uralkodókat, hogy minél nagyobb erővel vegyenek részt a pogány elleni nagy küzdelemben. A nagy és nehéz vállalat anyagi megalapozása terén is a lánglelkű pápa járt legelől a legjobb példával, amennyiben ő bocsátott az 1683. évi hadjárathoz Sobieskinek félmillió forintot, Lipótnak pedig még ennél is nagyobb összeget rendelkezésre. A háború és főleg Bécs védelmének egyéb költségeit az udvar Szelepcsényi érsek Bécsben őrzött 499.780 forintnyi és Széchenyi György kalocsai érsek 61.555 forintnyi vagyonából fedezte, melyet Kollonics fedezett fel és foglalt le.[2] Nevezetes és külön kiemelendőnek tartom tehát, hogy Bécs, a dédelgetett császárváros, anyagi tekintetben védelmét és megmenekülését elsősorban magyar főpapok pénzének köszönhette.

Habár a fentiek szerint a nyugati keresztény hatalmak is szorgosan készülődtek a pogánnyal való döntő mérkőzésre, az 1683. évi nagyszabású hadjárat kitörését elsősorban mégis a telhetetlen Kara Musztafa nagyravágyása robantotta ki, aki azonban a kereszténység nagy szerencséjére még annyit sem értett a hadműveletek és csaták irányításához és vezetéséhez, mint tyúk az abc-hez. Vontatott, lomha előnyomulása már eleve kizárta, hogy hadserege meglepőleg és készületlenül találja bárhol is ellenfelét, akinek a törökök kunktátoroskodása folytán mindig maradt elég ideje a neki szánt kelepce kikerülésére és a szükséges ellenredszabályok megtételére, ahogyan azt kivánt a Győr és Bécs körül lezajlott események elég világosan igazolják.

A hadjárati terv alapeszméje, Bécs meghódításának hadjárati cél gyanánt való kitűzése, kétségkívül nagyszabásúnak mondható. Épígy nagyarányúak voltak a hadjáratra vonatkozó előkészületek is. A felállított sereg úgy számerő, mint hadieszközökkel való ellátás tekintetében valóban elsőrendűnek mondható. Kara Musztafa a várvívásban kiválóan jártas olasz és francia mérnököket is szolgálatába fogadott, ágyúparkját pedig oly bőkezűen és nagy gondossággal szerelte fel, hogy méltán mondhatjuk, miszerint a Bécs megostromlására útba indult sereg mindama eszközök felett rendelkezett, melyeket az akkori haditechnika állapota és felkészültsége egyáltalában nyújthatott. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a törökök 1683. évi vállalkozása nem a seregek nagysága és minősége tekintetében fennálló hiányok, hanem tisztán csak a magasabb vezetés gyarlósága miatt vallotta sorsdöntő s többé jóvá nem tehető szégyenletes kudarcát. Az, amit Kara Musztafa Bécs előtt művelt, valóban vétkes könnyelműségnek minősíthető. Már az az elhatározása, hogy Bécset nem a várvonal jó nagy részére kiterjedő erőteljes, egyöntetű ostrom, hanem csupán két bástyának megtámadása, sőt tulajdonképpen csak kiéheztetése által akarta hatalmába keríteni, teljesen elhibázott, szerencsétlen gondolatnak mondható. De ez még semmi ahhoz képest, hogy a felmenő keresztény sereget tejesen háborítlanul és nyugodtan hagyta Tulln-nál hidat verni, a Dunán átkelni és a Dunán tetszése szerint csoportosulva, a Tulln és Bécs között elterülő, felette nehezen járható hegységen kínos-keseversen átvergődni, hogy aztán tetszése szerint nagyot üssön a lehető legalkalmatlanabb módon csatarendbe állított és ott mozdulatlanul megtartott hadseregén! Mindezt csak egy a hadművészetben a hadvezetésben teljesen analfabéta kontár ember tehette, aki valóban méltán rászorult a selyemzsinórral való megtiszteltetésre.

Kara Musztafa összes ismert rendelkezései közül csupán azt az egyet tartom helyesnek és elfogadhatónak, midőn a június 10-iki találkozás alkalmával a török fősereg és Thököly hadának jövendő hadműveleteire vonatkozó tervét utóbbival közölte, bár ez Thökölynek nem volt valami nagyon ínyére, mert ő jóval nagyobb török segítőhad kiutalására tartott számot, hogy azzal a reánézve egyedül fontos Felső-Magyarországot minél biztosabban és minél előbb hatalma alá hajthassa és azt állandóan meg is tarthassa. Ellenben Bécs kézrekerítése, mint bizonyos tekintetben kétélű fegyver, mert az nagyon is megnöveszthetné a mindenható nagyvezír szavait, Thökölyre nézve úgyszólván csak másodrendű kérdés volt, miután kézenfekvő dolognak látszott, hogy annak beteljesedése nagy veszélyt jelenthetett nemcsak Thökölyre, hanem egész Magyarországra nézve.

Thököly ebben a hadjáratban szintén végleg levizsgázott és levitézlett. Ő is csak addig volt nagy legény, amíg másodrendű ellenfelekkel állott szemben. Az ő eleme különben is csak a kis háború, az úgynevezett portyázó hadviselés volt; nagyobb ütközetek és csaták irányítására és vívására hiányzott nála a kellő szakértelem és kipróbált gyakorlottság, azonkívül csekélyszámú, többnyire jött-ment hadában sem tudott tökéletesen megbízni. Talán elsősorban ez adja meg a nyitját a pozsonyi és cseklészi tétova magatartásának is, ami nagyon is megkönnyítette Lotharingiai Károly hercegnek kitűzött feladata gyors és sikeres megoldását.

A másik törökpárti magyar hadvezér, Apaffy Mihály, még Thökölynél is kevesebbet értett a hadvezetés művészetéhez s ő különben is csak kénytelen-kelletlen vezette hadát a nagyvezír táborába s bizonnyára cseppet sem haragudott meg érte, hogy Kara Musztafa sem neki, sem hadának nem szánt szerepet Bécs ostromának keretében.

Egyébként mind a ketten, Thököly és Apaffy is, állandóan kacérkodtak és trafikáltak a bécsi udvarral, de ennek teljesen elhibázott, mindenkit katholizálni és mindent az abszolutizmus járma alá hajtani akaró politikája lehetetlenné tette a tartós és végleges megoldást biztosító megegyezést. Ily körülmények között nem csoda, ha a protestantizmus vezető emberei a multhoz hasonlóan most is a nekik segítséget nyújtó törökhöz szítottak, habár meg voltak győződve, hogy ennek a segélynyujtásnak iszonyatosan nagy ára van, mely az ország és a magyarság szabadságát és függetlenségét ép oly mértékben veszélyezteti, mint akárcsak a Habsburgok uralma. A különbség a kettő között csak az volt, hogy a törökök nem bántották és nem gátolták a protestánsoknak vallásügyeikkel kapcsolatos érzelmeit és meggyőződését.

Lipót és a bécsi körök az 1682.-iki események ellenére nem gondoltak arra és nem is akarták elhinni, hogy a szultán, illetve Kara Musztafa Bécs és a német császárság ellen döntő támadásra készüljön. A hivatalos bécsi politika az oszmán birodalmat már annyira hanyatlófélben levőnek gondolta, hogy azt Európában további expanziv politika folytatására képtelennek tartotta. A veszélyes ellenséget mindenki XIV. Lajos francia királyban látta; egyedül XI. Ince pápa látott tisztán és fejtett ki ennek megfelelően szinte emberfeletti erölködéseket, hogy az iszlám hatalom végre mégis megtöressék. A bécsi udvar téves mentalitásának volt szinte természetes következménye, hogy a törökök 1683-iki nagy előkészületeit megint csak Magyarország illetve magyarországi területek ellen irányulónak tekintette s azokkal kapcsolatban az eddigi évszázados szokáshoz híven Magyarországot majdnem teljesen saját sorsának átengedve, tisztán csak azon fáradozott, hogy az osztrák örökös tartományokat az esetleg magyar határon túl terjedő török és tatár invázió ellen megvédelmezze. E tisztán védelmi rendszabály némi módosítást szenvedett a királypárti magyar urak felszólalása folytán, de ez inkább csak formailag, mint lényegileg érintette és módosította az eredeti elhatározást, mert a Lotharingiai Károly herceg prancsnoksága alatt összevont, egyelőre mindössze mintegy 32.000 főt számláló s utóbb 43.000 főre felemelendő fősereg Köpcsénynél ugyancsak az eredetileg választott védelmi vonalban nyert felállítást s tulajdonképpeni rendeltetése elsősorban szintén az örökös tartományok és Bécs biztosítása és megvédése volt. A magyar urak felszólalása csak annyiban változtatott némileg a dolgon, hogy Károly hercegnek szabad elhatározására bízatott, hogy amennyiben az osztrák tartományok megvédését képező főfeladatával összeegyeztethető, egy kis támadólagos előretörést is hajthat végre. Hogy ez a kötött marsruta mennyire megbénította a herceg cselekvőképességét, az a fősereg tétova, határozatlan magatartásából eléggé világosan kitűnik.

A több mint 600 km. hosszú kordon felállításnak eszméjét legkevésbé sem nevezhetjük szerencsés gondolatnak. Ez a védelmi vonal, amelynek megtartására kilóméterenkként átlag még 50 ember sem jutott, oly gyegének, erőtlennek mondható, hogy az a rengeteg túlerővel rendelkező ellenséggel szemben, bárhol lépett volna ez fel nagyobb nyomatékkal, még néhány óráig sem volt tartható. Legjobb bizonyítéka ennek, hogy a török még ott is, t. i. Győrnél, oly hamarosan keresztüldöfte ezt a gyenge vonalat, ahol mögötte Károly herceg az egész fősereggel készenlétben állott. E felette hosszú, midenütt egyformán gyenge, kordonfelállítás helyett, mely védelmi módszer már különben is régen idejét múlta, sokkal célszerűbb lett volna a határok védelmét az egyes vidékek felfegyverzett lakosságából alkotott másodrendű csapatokra bízni és az összes hadképes csapatokat egy közös főparancsnok alatt a legfontosabbnak vélt irányban, mondjuk a Duna mentén, határozott támadólagos feladattal és nem időtrabló és felette nehéz várvívási meghagyásokkal előrerendelni. Ily módon lett volna Bécs az örökös tartományokkal együtt a legjobban megvédve, kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy a török sereg élén az ügyfogyott, hadvezéri tehetséggel éppen nem rendelkező Kara Musztafa állott, míg a keresztényeket oly két kiváló hadvezér, mint a már oly sok hadjáratban kipróbált és fényes sikereket elért Károly herceg és Sobieski János vezette.

Bécsben a hadjárati terveket ősi szokás szerint az udvari haditanács készítette, ennek pdig Európaszerte elég gyenge, sőt határozottan rossz volt a renoméja. Ezért szinte csodával határos, hogy az egyszer a rossz tervezés ellenére végeredményben a kereszténység mégis világraszóló sikereket ért el.[3] Ez az udvari haditanács mindenbe belekontárkodott és annyira befolyásolta, sőt meg is kötötte a seregvezetők kezeit, hogy azok, bár egyedül ők ismerték csapatjaik állapotát és a hadvezetést befolyásoló összes egyéb körülményeket, önállóan gondolkozni és cselekedni nem voltak képesek. Világosan kitűnik ez a Károly hercegnek adott utasításból és annak ebből kifolyó kezdetleges, kapkodó és nem valami célirányos tevékenységéből, mely a magyarok kedvéért kilátásba helyezett támadó műveletnek egyszer s mindenkorra véget vetett. És épúgy mint Károly herceget, az önálló feladattal megbízott Schulz tábornokot is rosszul alkalmazott pórázon vezette az udvari haditanács, ami egészen Pozsonyig megnyitotta és szabaddá tette az utat Thököly számára.

De nemcsak Károly hercegnek első, dugába dőlt hadműveletei, hanem az ezt követő operációk is az elvitázhatatlan célszerűtlenség jegyében folytak le. Kémek útján szerzett ama hír, hogy a török sereg Komáromtól, a Károly herceg hadának táborhelyétől 250 km-re fekvő Eszékre érkezett, elég volt ahhoz, hogy a császári fősereg parancsnoka az udvari haditanács által kijelölt védelmi vonal mögé és a Duna jobb partjára húzódjék s most már minden támadólagos gondolattal felhagyva, ezután tisztán védőleges magatartást tanúsítson és még azt se kísérelje meg, hogy legalább a törökök által állandóan meg nem szállt területen a nagyvezír seregének előnyomulását megnehezítse, késleltesse. Avagy ki helyeselhetné a herceg ama intézkedését, hogy gyalogságát és tűzérségét a Csallóközbe áttolva, ő maga csupán lovasságával húzódott vissza Bécs alá? Igaz, hogy ezt a visszavonulást a hadsereg már oly késői időpontban határozta el, amikor a csak lassan haladni tudó gyalogságnak és tűzérségnek már nem igen volt kilátása arra, hogy a gyorslábú ellenség s kivált a már úgyis nagyon messze előrejutott tatárok zavaró beavatkozása nélkül Bécs alá eljuthasson. Ámde annak sem volt semmi értelme, hogy a herceg oly sokáig tartson ki Győrnél, amikor sokkal gyengébbnek érezte magát, semhogy ott a sokkalta erősebb ellenséggel a küzdelmet sikerrel való kilátással felvehette volna. Végül annak sem volt semmi értelme, hogy a lovasságával túlságos lassan végrehajtott visszavonulása által az ellenségnek a petronelli győzelemre alkalmat adjon. Mindent összevetve, bátran leszögezhetjük tehát a tényt, hogy Lotharingiai Károly herceg tevékenysége addig az időpontig, amig ő állandóan vezette a hadműveleteket, távolról sem ütötte meg azt a mértéket, melyet még egy közepes kvalitású hadvezértől is méltán megkövetelhetünk. Igaz, hogy ennek nagyrészt a bécsi udvari haditanács gyámkodása és az egyébként is felette kedvezőtlen viszonyok voltak az okozói, de teljesen ezek sem mentesítik a herceget a jogos szemrehányástól.

Sobieski János lengyel király beérkezésétől kezdve az intézkedési jog az egyesült szövetséges hadsereg felett ő reá szállott át, az elhatározásoknál azonban természetesen Lotharingiai Károly hercegnek is döntő szava volt. Szerencse, hogy a két fővezér már az első hollabrunni találkozás alkalmával annyira megértették egymást, hogy belső barátságot kötve, azontúl lényeges nézeteltérések nem fordultak elő közöttük.[4]

Ennél a találkozásnál valaki szóba hozta, hogy a szövetséges seregnek Pozsonynál kellene a Duna jobbpartjára átkelni és délkelet felől Bécs fölmentésére előnyomulni. Ezt az eszmét nem fogdták el, pedig ez sokkel helyesebb volt, mint a Tulln-nál való összpontosítás, honnan rengeteg fáradság árán és – csak kissé tevékeny ellenfélt feltételezve – igen nagy veszélyek közepette lehetett a felette nehezen járható hegységen át Bécs közelébe eljutni,[5] míg Pozsony és Bécs között a sereg előnyomulására szinte ideális terep kínálkozott, főleg miután az igen nagy részben lovasságból állott. Sztratégiai szempontból ennek a hadműveleti iránynak még egy kiválóan fontos előnye volt. Ez tudniillik egyenesen kettévágta a Bécset ostromló török sereg összeköttetéseit a hátországgal és győzelmes csata esetén a megvert török sereg teljes egészében menthetetlenül odaveszett volna, mert sehol sem talált volna szabad utat a visszavonulásra. Hogy a tulln–bécsi hadműveleti irány végeredményben mégis sikeresnek bizonyult, az egyes egyedül a török fővezér és seregének szinte hallatlan nembánomságának és semmivel sem indokolható tevéketlenségének tulajdonítható. Ha Kara Mohammed pasa, mint a török jobbszárnyhadnak, esetleg a középhadnak, vagy a nagyvezír, mint az egésznek parancsnoka a szövetségesek részén a Károly herceg-csoport túlheves és izolált előretörése folytán a délelőtt folyamán keletkezett krízist a keresztények arcvonalában támadt űrbe való határozott, elszánt előretörés által a maga előnyére kihasználta volna, akkor a keresztények menthetetlenül elvesztették volna a csatát.[6] De éppen abban áll a hadvezetés művészete, hogy a sereg- és csapatvezető a maga részéről lehetőleg kevés hibát kövessen el, az ellenfél részén mutatkozó hibákat pedig villámgyorsan a maga előnyére aknázza ki. Ehhez azonban a török vezérek egyike sem értett; ők tevékenységük közepette egyik szarvashibát a másik után követték el, az ellenfél által elkövetett hibákat pedig sem észrevenni, sem a maguk javára kihasználni nem tudták. Ez Bécs sikeres felmentésének egyik legnevezetesebb oka és rugója. Hogy pedig a császárváros oly sokáig tudott az ostromló törökök, hanem is valami nagyon racionális módon végrehajtott támadásainak ellenállni, ezért elsősorban a hőslelkű gróf Starhemberg Rüdigert illeti osztatlan dícséret és elismerés.

A Bécs falai alatt aratott győzelmet még fokozni lehetett volna, ha Sobieski túlóvatossága a keresztény sereg hathatós üldözésének a Wiener Bergen határt nem szab.

Bécs megmentése és a török döntő veresége az egész kereszténységben kitörő lelkesedést váltott ki. Lipót császár-király ennek a győzelemnek nemcsak székvárosának, hanem talán trónjának és uralmának megmentését is köszönhette. A július 7-iki szomorú eltávozás után annál nagyobb örömöt fakaszthatott a szerencsés visszatérés lehetősége Lipót szívében. Annál feltűnőbb tehát, hogy ez a ridegszivű és önző ember még az örömmámor közepette is oly visszataszítólag viselkedett a nap igazi hőse, Sobieski Jánossal és még több magasrangú egyéniséggel szemben. Ezzel a magatartásával a gőgös császár rút hálátlanságának feltűnő jelét adta. Ha Sobieski politikai aspirációival meg is bántotta Lipót érzékenységét, ezt lehetett volna más módon és más alkalommal kifejezésre juttatni, de itt a véráztatta harcmező tőszomszédságában a tántoríthatatlan hőst, aki időnek előtte és sietve vezette segítő hadait a császár sürgető kérésére Bécs felmentésére előre, a lehető legnagyobb kitüntetésekkel kellett volna elhalmoznia. Ezt követelte a hálaérzet és tisztességtudás legelemibb kívánalma, ezt a csatatéren elhullott lengyel hősök iránti köteles tisztelet és elismerés. Hogy a lengyel király az őt ért sértő és megalázó bánásmód ellenére nem követte a szász választófejedelem példáját, hanem továbbra is hajlandó volt karddal a kezében a hadműveletek folytatásában résztvenni, ezért őt a legnagyobbfokú elismerés illeti meg.

Bécs szerencsés megmentése után a legközelebbi és legfontosabb kérdés az volt, hogy mihez fogjon a győztes keresztény sereg? Sobieski Buda megvételét, Károly herceg Esztergom, vagy Érsekújvár megostromlását javasolta. A két ajánlat közül mindenesetre Sobieskié volt a helyesebb, mert nem volt kizárva, hogy a törökök soraiban lábrakapott fejetlenségre és zűrzavarra való tekintettel ezúttal Magyarország fővárosát is hamarosan kézre lehetett volna keríteni, aminek óriási erkölcsi hatása és szinte beláthatatlan következményei lettek volna. Sőt nekem az a véleményem, hogy legcélszerűbb lett volna a megvert török sereg kiméletlen üldözését esetleg le Eszékig, Belgrádig tervbe venni és útközben a végleges döntés kierőszakolása céljából Kara Musztafát újabb döntő mérkőzésre kényszeríteni s ha ez megint a keresztények győzelmével védződik, úgy az ozmánok magyarországi területek felett eddig gyakorolt hatalma máris meg lett volna törve, pecsételve. Csakhogy a hadművészetről és hadvezetésről akkor dívott felfogás szerint ily radikális, messzemenő, térnyerő hadviselésre még nem igen gondoltak az emberek. Ehhez az akkor hadvezetési aparátus is túlnehézkes volt. Ezért a különben is örökké tétovázó és semmit kockáztatni nem akaró udvari haditanács Károly herceg javaslatát fogadta el, mely az említett három lehetőség közül a legkisebb kockázattal járt ugyan, de egyúttal a legkevesebb eredményt is nyújtotta még további nagy és fényes sikerek elérése tekintetében.

Miután a keresztények nem azonnal és nem a kellő energiával folytatták Bécs felszabadítása után a hadműveleteket, Kara Musztafa hamarosan ismét visszanyerte önbizalmát és nem nagyon sietett a bécsi udvar által felkínált béketárgyalások ösvényére rálépni, ami a hadműveletek további folytatását vonta maga után s az ezek folyamán lejátszódott első komolabb esemény, az október 7-iki párkányi összeütközés még inkább fokozta a nagyvezír újonnan feltámadt harci kedvét. Ennél az ütközetnél az ellenfél lekicsinylése nagyon megbosszulta magát és kevésbe mult, hogy a túlmerészen és izoláltan előretörő lengyel király fiával együtt életével fizethetett volna meg a kölcsönös helyzet és a viszonyok által nem eléggé indokolt virtuskodását és viszont el kell ismernünk, hogy a párkányi török parancsnok igen ügyesen használta ki az ellenség részéről elkövetett hibákat és mulasztásokat.

Az előző napi kudarcokon okulva, október 8-án Sobieski és Károly herceg már rendszeresen tagozott és szabályszerűen csatarendbe állított erőkkel mentek neki a Párkány előtt ugyancsak csatarendben készen álló ellenségnek, mely habár az éj folyamán tetemes erősbítéseket és Kara Mohammed személyében új főparancsnokot kapott, bevárta az ellenség támadását s így a küszöbön álló mérkőzés alapgondolatát tekintve, inkább defenzív, mint offenzív magatartásra határozta el magát, legalább addig az időpontig, amíg Thököly az ütközet szinhelyére be nem érkezik, amire az új budai pasa biztosan számított. A török jobbszárnynak parciális támadólagos előretörése nem sokat változtat Kara Mohammed harci vezetésének defenzív alapgondolatán. Nincs kizárva, hogy ezt a támadó lökemet a török jobbszárny parancsnoka saját szakállára és felelősségére tette meg, ami minden esetre az egységes vezetés rovására ment. De ez éppúgy hiányzott a keresztények részén is. És mindenesetre szembeötlő, hogy míg Bécs előtt a szövetséges seregek fölött Sobieski főprancsnoki hatalmat gyakorol, a párkányi második csatanapon a lengyel király és Károly herceg már csak mint egymás mellé rendelt, egyenjogú parancsnokok, vezérek szerepelnek, úgyhogy főparancsnokról, fővezérről ezúttal nem is szólhatunk. Ezért a két szárnycsoport szinte önállóan vívja harcát, minek folytán a harcvezetés nem is mutat egységes képet. A legelsőnek megtámadott Jablonowski-csoport önállóan vívja harcát, nem nagyon segítve a lengyel királynak tőle jobbra álló csoportjai által;[7] a Dünewald-csoport is önállóan és izoláltan tör előre, ami Lajos badeni őrgrófot is a közbevágásra készteti, s végre maga Lotharingiai Károly herceg főleg csak a tűzérség előrerendelése és az ellenség által túltömött és roskadozó híd lövetése révén gyakorol befolyást az akkor tuladjonképpen már eldöntött harc további menetére és katasztrófális sorsára. Hogy tehát itt egységes hadvezetésről nem beszélhetünk, az teljesen kézenfekvő dolog. Nincs kizárva, hogy e napon Károly herceg és Sobieski között némi nézeteltérések fordultak elő, ami kapcsolatban az október 7.-iki kudarc okozta kellemetlen érzéssel, a lengyel királyt annyira elkedvetlenítette, hogy – ami nála szokatlan jelenség volt – ezúttal úgyszólván teljesen passzíve viselkedett. Még feltűnőbb, hogy az Esztergom ellen folytatott hadművletnél Sobieski és lengyel hada teljesen kikapcsolódik, úgy hogy ezeket a hadműveleteket Károly herceg már teljesen önállóan vezeti.[8] A párkányi keresztény diadalnak óriási erkölcsi hatása és kiválóan fontos következménye volt. Annak volt köszönhető, hogy a kiválóan fontos és elég erős Esztergomot a törökök úgyszólván ellenállás kifejtése nélkül adták fel, holott szívós védelem esetén annak megvétele igen nagy áldozatokat követelt volna s előreláthatólag hosszú ideig is elhúzódott volna.

Ha most az 1683. évi hadjárat mérlegét összeállítjuk, azt látjuk, hogy az Lipót császár részére úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben végtelen sok pluszt, a törökök részére pedig majdnem ugyanannyi minuszt mutat fel. Lipót császár visszakapta a törökök által már nagyon is szorongatott s úgyszólván már az elbukás szélén álló székvárosát, visszakapta Esztergomot és egy jókora sávot a török által megszállt területből. Lerázta nyakáról, ha még nem is egészen, a folyton kellemetlenkedő Thökölyt és ami talán legtöbbet nyomott a latba: az ez évi események végkép megtörték a török hatalomnak világraszóló félelmetes nimbuszát, aminek folytán az eddigi tisztán védőleges magatartás helyébe egy évről évre több és szebb eredémnyeket produkáló támadó hadjárati ciklus léphetett. – A törökök elveszítették seregük javát, kincseket érő és nem pótolható ostromtelepüket és tábori felszerelésüket egészen, elvesztették a kiválóan fontos Párkányt és Esztergomot és végkép elvesztették önbizalmukat, hogy nagy Szolimán szultánuk régi álma, hogy Bécset és idővel a kereszténység Mekkáját, Rómát is hatalmuk alá hajthatják. Sőt ezt a hol kisebb, hol nagyobb fokban erőre kapott önbizalmat immár a legkínosabb félelem és rettegés váltotta fel, hogy ma-holnap már az is odavész, amit eddig Magyarország testéből a magukénak vallhattak. – Végül a magyarok nyertek is, vesztettek is az ezévi hadjárat nyomán. Visszakapták bár német fennhatóság alatt, Párkányt, Esztergomot és a már fentebb említett török megszállta sávot, reményt nyertek, hogy a megszállt területből hamarosan és fokozatosan mindig többet lehet majd visszaszerezni, de odaveszett és végkép semmissé vált Zrinyi Miklósnak a nagy álma és reménye, hogy valaha Magyarországnak önerejéből sikerül majd magát a török uralom, a török iga alól felszabadítani, sőt elvesztette abbeli reményét is, hogy jogait és szabadságát az abszolutisztikus hajlamú és a protestantizmust végkép lenyűgözni akaró bécsi udvarral szemben, bárki lépjen a Báthory Istvánok, Bocskay Istvánok, Bethlen Gáborok, a Rákóczyak és a már szintén letűnőfélben levő Thököly Imre örökébe. Ennek részben az adta meg magyarázatát, hogy a török uralom leigázását előkészítő és megalapozó 1683. évi küzdelemben a magyarság csak elenyészően csekély számban vett rész, kevesebben, mint amennyien az ellentáborban Thököly és Apaffy zászlói alatt akarva, nem akarva a török oldalán küzdöttek. Hogy azonban még a királypárti magyarság sem tudott ezúttal nagyobb tevékenységet kifejteni, ennek okát Acsádynak a 25. számú lábjegyzetben közölt idézetéből ismerjük.

[1] Bubics–Merényi, Herczeg Eszterházy Pál, 214, szerint a bécsi harcokban Eszterházy Pál nádor is részt vett és 2 könnyű sebet kapott. – Newald, id. m. II, 132. azt mondja, hogy Gombos Imre volt az egyetlen magyar, ki 30 s néhány emberével Bécs fölmentésében részt vett, minek jutalmául Felső-Magyarországon 12.000 forint értékű jószágot kapott. Ellenben résztvettek e harcokban gróf Pálffy Károly, gróf Kéry János és mások is. (Szilágyi–Acsády, id. m. VII, 421.)

[2] Newald, id. m. II, 39–53.

[3] Erre nézve Szekfű Gyula, Magyar Történet, V, köt. 372. oldalán a következőket írja: „A felszabadító háború győzelmeit nézve, általában feltűnő az a hiányos és folyvást kihagyó apparátus, mely e győzelmeket mégis kivívta. A haditerveket formaszerint a bécsi haditanács készítette el, a valóságban szinte mindegyik generális csinált ilyen terveket, melyeket a haditanács tárgyalás alá vett és róluk a terep és tényleges viszonyok minden ismerete nélkül határozott. A hadjáratok első felében a haditanács elnöke Hermann badeni őrgróf volt, Károly herceg személyes rosszakarója, aki vele szemben a bajor választót, valamint a saját tehetséges, de még igen fiatal unokaöccsét Badeni Lajos őrgrófot pártolta s érdekükben Károly herceg hatáskörét mindegyre összeszorította. A haditanács e káros szerepe csak akkor szűnt meg, amikor Buonvisi bíbornok Hermann őrgrófnak az elnökségről letételét azzal kényszerítette ki Lipóttól, hogy távozásától tette függővé a további pápai segély fizetését. Mindvégig igen nagy akadálya volt az egységes vezérlésnek és az egyirányban koncentrált haditervnek fejedelmi személyiségek részvétele: a birodalmi fejedelmek, főként a legmagasabb rangúak, a választók maguknak követelték a fővezérletet, anélkül, hogy különösebb stratégiai tehetségük lett volna, s amennyiben mégis sikerült Károly herceget megtartani a fővezérletben, e nagy uraknak külön sereget, külön független vezérleti joggal kellett biztosítani. A bécsi kormány ennek következtében iparkodott birodalmi szövetségeseit lebeszélni a személyes hadbamenésről, ami azonban ritkán sikerült, mert az Izlám ellenében kivívott győzelmek hősei akkor egész Európában ünnepelt nevet szereztek maguknak, s erre mindegyik fejedelem egyformán vágyakozott. Még a „nagy választó”, brandenburgi Frigyes Vilmos is sajnálkozott, hogy nem vezetheti személyesen segélycsapatait.”

[4] Dolleczek, id. m. 149: „Auf die Nachricht vom Anrücken des polnischen Heeres ging diesem der Herzog von Lothringen mint einigen österreichischen Generalen entgegen und hatte mit dem Könige in Hollabrunn am 31. August eine Begegung. Hier war es, wo die beiden ersten Feldherren inrer Zeit sich kennen und achtern lernten. Obwohl bisher, wenn auch persönlich unbekannt, so doch als gleichzeitige Prätendenten um die Krone Polens sich feindlich gegenüberstehend, schlossen sie, von beiderseitigem edlen Sinne und ritterlichem Charakter angezogen, eine warme Freudschaft, die dem Gedeihen des Werkes, äussert vortheilhaft war.” – Hasonlót mond Röder, is id. m. I, 49., akire Dolleczek is hivatkozik.

[5] Dolleczek, id. m. 151. old. szintén elismeri ennek a hadműveleti iránynak veszélyes voltát, de tőle telhetőleg igyekszik azt indokolttá feltüntetni mondván: „Allerdings war dieser Plan gefährlich und ein Misserfolg wäre für die Stadt und die Entsatz-Armee von den weittragendsten Folgen gewesen. Ein anderer Vorgang aber konnte wegen der dringenden Eile und aus dem Grunde nicht befolgt werden, weil der Nachschub der Verpglegung und des Trosses bei der Ungangbarkeit des Terrains nur auf der Donau erfolgen konnte. (Pozyony felől előnyomulva a terep járhatatlanságának kérdése természetsen teljesen elesett volna.) Diese schwierige Gangbarkeit des Terrains war den Verbündeten aber eher ein Vortheil als Schaden im Falle einer Niederlage (de ki építené fel hadművelete tervét erre az eshetőségre?!), denn das gute deutsche Fussvolk konnte in den zahlreihchen Schluchten den verfolgenden Türken, deren Hauptmassse aus Reiterei destand, mindestens so lange Wilderstand leisten, bis das Gros des Heeres die Uebergänge bei Tulln und Krems gewonnen hatte.”

[6] Dolleczek, id. m. 162: „Es gelang den Oesterreichern und verbündeten Sachsen um 8. Uhr Morgens… die Türken zurückzudrängten, die sich in Heiligenstadt zusammendrängte. Die hier angesammelte grössere feindliche Truppenmasse erschwerte das weitere Vorghen. Oesterreicher und Sachsen hatten sich durch diese Kämpfe mehr gegen die eigene linke Flanke zusammengezogen und liessen dadurch eine Lücke zwischen dem linken Flügel und dem Centrum entstehen. Hätten die Türken, diesen Umstand benützend, sich in diese Lücke eigenkeilt, so wäre der siegriche linke Flügel der Christen leicht in Gefahr gekommen, abgeschnitten zu werden. Glücklicherweise wunde dieser Unstand vom Feinde übersehen und nach mehreren streitigen Meinungsvershiedenheiten in Betreff der zuständingen Befehle wurde die Schlachtlinie durch österreichische und sächsische Truppen aus dem zweiten und dritten Treffen nach und nach wieder geschlossen.”

[7] Röder, id. m. I, 69: „Noch ehe die erste Linie der Christen zum Schusse kommen konnte, fiel der feindliche rechte Flügel mit Ungestüm auf Jablonowsky.Die Polen zögerten ihre bedrohte Linke zu unterstützen;Dünewald drach daher, den Moment sher gut fassend, mit dem ersten Traffen des linken Flügels aus der Linie und fiel mit solchem Nachdrucke auf die Türken, dass er sie völlig über den Haufen warf.”

[8] Szekfű, id. m. V, 372: „Az 1683-iki hadjárat Bécs felmentése után a párkányi, nyilt csatában nyert győzelmet és Esztergomnak visszafoglalását hozta meg. Ezek magukban is nagy eredmények voltak, melyeket pedig a fővezérek: Károly herceg és a lengyel király egymás közt állandó egyenetlenségben értek el.”