Lipót császár és környezete az 1682. évi események ellenére sem akarta elhinni, hogy a birodalmat a legnagyobb veszedelem kelet felől, a török részéről fenyegeti. Valamennyien azon fáradoztak, hogy a lejárófélben lévő vasvári béke meghosszabbítása illetve megújítása által a porta jóindulatát továbbra is biztosítsák. A török helyett sokkal nagyobbnak tartották a francia veszedelmet s így minden igyekezetüket arra fordították, hogy XIV. Lajos áskálódásai és terjeszkedési vágya ellen biztosítsák magukat. Pedig a vészfelhő az egyszer tényleg kelet felől közeledett, még pedig gyors iramodással a császárváros felé. Hogy ennek okát megértehessük, jónak látom ehelyütt Horváth Mihály, Magyarország történelme, VI, 132–137 nyomán, a török birodalomnak a XVI. és XVII. században kialakult fejlődését és utóbb bekövetkezett hanyatlását, melyet különben annak idején és helyén időszakról időszakra bővebben kifejtettünk, legalább rövid összefoglalásban újból reasszumálni.

Az ozmán birodalom I. Szulejmán szultán alatt (1520–1566) érte el hatalmának tetőpontját, amit elsősorban kiváló katonai szervezetének köszönhetett. Ez a hatalom a szellemi tényezők majdnem teljes negligálásával úgyszólván kizárólag a durva nyers erőszakon épült fel. A török haderő zömét a janicsárok és szpahik vagy szipahik – vagyis gyalogos és lovas zsoldosok testülete alkotta. E kasztszerű alakulatok s főleg a janicsárok, eleinte kizárólag törökké nevelt keresztény gyermekekből, kiket vagy raboltak, vagy tizedül szedtek a meghódított népektől, nyerték rendszeres pótlásukat. Született török janicsárrá, szipáhivá nem lehetett; maguknak a janicsároknak és szipahiknak pedig, miután nősülniök nem volt szabad, gyermekeik nem voltak. Fizetésük, zsoldjuk eleinte készpénzből, majd európai hódításaik szaporodásával hűbérül nyert jószágokból állott, melyeknek haszonbéréből húzták jövedelmeiket. Ezek a török hadi alakulatok, melyeknek sem családjuk, sem igazi hazájuk nem volt, s melyeknek legfőbb hivatása és érdeke a harc és az azzal kapcsolatos hódítás volt, a XV. és XVI. században, valamint a XVII. század egy részében haditudomány, hadratermettség és vitézség tekintetében páratlanok voltak Európában. Nem csoda tehát, hogy a bécsi udvar és a külföld által nem eléggé támogatott Magyaroszágnak fokozatosan mind több és nagyobb része kénytelen volt meghódolni a roppant erejű barbár hatalomnak.

De ez a hatalom is csak addig maradhatott félelmes a körülötte levő országokra, míg hadi rendszere s kivált az előbb említett két legnagyobb hadi alakulata a tökélynek eredeti magas színvonalát megtartotta. Ez utóbbiak hanyatlása természetszerűleg maga után vonta a félelmetes ozmán birodalom fokozatos aláhanyatlását is. Ez a hanyatlás akkor vette kezdetét, amikor I. Szulejmán szultán némely hadiszolgálatra képtelen vagy csupán határőrzésre alkalmazott janicsárnak, szpahinak a nősülést megengedte. Csakhogy az ekként megindult kőlavina nem állott meg féluton, fokozatosan mindig több janicsár és szpahi kapta meg a nősülési engedélyt, legjobban elősegítette pedig az eddigi kiváló intézmény elfajulását az, hogy idővel a két testület jobbára saját gyermekeikből nyerte az utánpótlást, majd amikor a hosszú és véres perzsa háborúk alatt ez a pótlás sem volt elegendő, III. Murad szultán idejében (1575–1595) más, született törökök, a pillanatnyi szükséghez képest pedig mindenféle csőcselék nép is felvétetett a janicsárok és szpahik soraiban támadt hézagok pótlására. Végre a XVII. század első felében a két testület fogyatékosainak pótlása keresztény gyermekek sorából végképp megszűnt. Ennek az lett a következménye, hogy I. Achmed szultán korában (1604–1617) a janicsárok és szpahik harcias szelleme már annyira hanyatlott, hogy azok legtöbbje kereskedést, vagy valami mesterséget űzve, a katonai dolgokkal már vajmi keveset törődött s ezzel kapcsolatban katonai szellemük és fegyelmük is folyton folyvást rosszabbodott. Ez végeredményben a janicsárok és szpahik mind gyakrabban megújuló lázadására vezetett, úgyhogy most már a mindenkori nagyvezírek és szultánok élete sem volt többé biztonságban. A történetírók az ozmán birodalomnak ezen okból származó hanyatlásának kezdetét az 1622. évi lengyel háborútól kezdve számítják. E háborút II. Ozmán szultán Franciaország unszolására kezdte meg Lengyelország ellen, nehogy annak királya, III. Zsigmond, II. Ferdinánd császárnak segítséget nyújtson a vallási háborúra. A janicsárok és szpahik nem örömest indultak e hadjáratra és midőn őket a szultán Choczym ostromára akarta hajtani, azok kereken megtagadták az engedelmességet. Az e miatt feldühödt szultán a janicsárság megszüntetését határozta el, mi célból Mekkába teendő szent utazás színe alatt Ázsiába akart távozni, hogy ott ellenük hatalmas sereget szervezzen. De a janicsárok megtudták a tervet és a szultánt megölték. Ettől fogva a szerály, vagyis a szultáni udvar és a katonaság között a legnagyobbfokú bizalmatlanság és egy alattomos, szűnni nem akaró harc keletkezett, mely a birodalom erejét mindinkább felemésztette. Nemsokára ezután annyira megnőtt a török zsoldos katonaság, kivált a janicsárok hatalma, hogy már őket illette a döntő szó, hogy ki kerüljön a szultáni arany trónra és hogy az illető meddig érezze magát azon biztonságban. Igy a janicsárok II. Ozmán utódját, a bárgyú I. Musztafát csakhamar megunván, 1623-ban a lázongó katonaság Ozmán öccsét, IV. Muradot emelte a trónra. Ez a kiválóan erélyes és önállóan gondolkozó és cselekvő szultán a kegyetlenségig menő kérlelhetetlen szigor által végre engedelmességre kényszerítette maga iránt a lázongó janicsárokat és szpahikat, de a régi fegyelmet ő sem tudta helyreállítani az elkorcsosult intézményben, mely a harcias szellem és tántoríthatatlan vitézség régi magas színvonalára nem volt többé emelhető. A IV. Murad, de kivált utóda, Ibrahim szultán (1640–1648) alatt nagyranőtt hárem-gazdálkodás ellen már nemcsak a katonák, hanem az ulemák (papok) is fellázadtak, főképp amikor Ibrahim a papokat is megadóztatta, mire a szultán ez utóbbiak fejét a muftit megölette. Ez rettenetes forrongást idézett elő, melyben a katonaság az ulemákkal vállvetve vett részt. Abderhaman mufti 1648 augusztus 8-án a janicsárok agáival tanácskozásra egybegyűlvén, a gyülekezet Ibrahim szultánt trónvesztettnek nyilvánította s az ítélet végrehajtása alkalmával Ibrahim trónjával együtt életét is elvesztette. Utóda 7 éves fia, IV. Mohammed lett, aki helyett a 70 éves kora ellenére ritka erélyt kifejtő Köprüli Mohammed nagyvezir vezette a kormány gyeplőjét. Ennek végre sikerült a muftit, a janicsárok agáit és a szpahik főbb tisztjeit megnyernie és kérlelhetetlen szigora által, melynél fogva egymásután üttette le a főbb lázongók fejeit, a rendet és fegyelmet is sikerült helyreállítania. Az öreg nagyvezírt 1661-ben ennek még jelesebb és tevékenyebb fia, Köprülizáde Achmed követte, akit IV. Mohammed szultán még fokozottabb mértékben tüntetett ki bizalmával és nem is ok és alap nélkül, mert ő volt az, aki az oly sok vért követelt Kandiát leigázta, a lengyelektől Kamenecet és Podoliát, Lipót császártól pedig Érsekújvárt elfoglalta s még a szent-gotthardi vereség után is a felette előnyös vasvári békét kieszközölte. Köprülizáde Achmed halála napjáig megtartotta tekintélyét mind a szerályban, mind a katonaság fölött. Uralma alatt úgy látszott, mintha újból az izlám régi hatalmának fénye ragyogott volna fel. „De ezt csak a külszín hazudta – írja Horváth Mihály. – A harc bár alattomban s csak néha és suttogó elégületlenségben nyilatkozva, folyton folyt egyrészről a szerály s a nagyvezír, másrészről a katonaság” és az ezeket támogató ulemák között… ”Köprülizáde Achmed utóda a részeges, pénzszomjas, rabló, gőgös Kara Musztafa (1676), Thököly sikeres felkelése által is ösztönöztetvén, Bécs megtámadását tűzte ki célul. A gőgös ember nem tűrhette, hogy az ozmán birodalom határaitól alig 15 mérföldre fekvő császári székváros, szintúgy mint Sztambul, világhatalomra törekedjék.” De még ennél is mélyebb oka volt a nagyvezírnak a hadjáratra. Ő azzal még azt a titkos célt is egyesítette, hogy az ennek folyamán megfogyott janicsárokat, kik a szultáni udvarral már türhetetlen módon éreztették hatalmaskodásukat, a hadjárat után eltörli s így a szultánt a janicsárok és az ezekre támaszkodó ulemák hatalma alól fölmenti s utóbbiaknak rengeteg kincseit az állam számára lefoglalja.[1]

A tervezett döntő hadjáratra az előkészületeket a török hadvezérlet már 1682. év folyamán tette meg és IV. Mohammed szultán és Kara Musztafa nagyvezír már ez év őszén indultak el Drinápolyba, ahol a hatalmas seregnek a tél és az azt követő tavasz folymán gyülekeznie kellett.[2] Tavasz elején IV. Mohammed szultán itt szemlét tartott a hatalmas sereg felett, mellyel március 31-én útra kelt Magyarország felé, ahova a tatár khánt, a moldvai és havasalföldi vajdákat és az erdélyi fejedelmet is kirendelte segélyhadaikkal.[3] Serege most is óriási létszámot mutatott, „de – írja Acsády id. m. VII. 413. old. – mint rendesen, csak kis töredéke volt hivatásos katona, sőt ez sem volt többé oly fegyelmezett, mint egykoron. A török hadszervezet rég bomlásnak indult s – mint fentebb láttuk – még legjelesebb eleme, a janicsárság is mindinkább kivetkőzött katonai jellegéből. A janicsárok ipart és kereskedelmet űzvén, a katonáskodást inkább mellékfoglalkozásnak tekintették. Ekképpen a török had csupán számra volt temérdek; többre becsülték 300.000 embernél.[4] Ellenben minőségileg messze elmaradt a császári sereg mögött. Maga Kara Musztafa nem volt hadvezér s még számbeli túlsúlyának sem tudta hasznát venni. Thököly és a felső-magyarországi rendek követeit Filippopolisban fogadta s velük folytatta útját Belgrádnak, ahova május 1-én érkezve, május 12-én a szultán elé bocsáttattak.[5] Ezt megelőzően, de már az itteni megbeszélések után a szultán Kara Musztafa nagyvezírt május 10-én szeraszkierré, teljhatalmú fővezérré kinevezvén, átadta neki a próféta szent zászlóját s azután a maga személyére visszatért Konstantinápolyba. – A nagyvezír már előbb külön követ útján értesítette Thökölyt, hogy táborába, Eszékre várja. Ide a nagyvezír május 31-én beérkezve, június 7-én a táborában lévő Caprara Albert császári követet szabályszerű hadüzenettel Bécsbe küldte.[6] Thököly készségesen engedelmeskedett Kara Musztafa felhívásának s június 10-én 500 főnyi kísérettel a török táborba érkezett, hol kitüntetően fogadták. A nagyvezírnek kezdettől fogva Bécs megvívása volt kedvenc eszméje s Thökölyvel még a mult évben – legalább azt állították ellenségei – megszereztette a bécsi erődítmények tervrajzát. Az eszéki tanácskozásokban kétségkívül szóba került Bécs ostromának ügye is, ámbár Thökölyt nem azét hívták oda, hogy ő állapítsa meg a hadi tervet. A nagyvezír eleve tisztában volt szándékaival. Másrészt Thököly sem ismerhette félre, hogy Bécs megvétele döntő befolyással lesz Magyarország jövendőjének alakulására. Mint kortársai, valószínűleg ő is meg volt győződve, hogy míg Bécsnek büszke vára meg nem dől, Magyarország sem szabadul fel rabsága alól soha. A nagyvezír állítólag meg is igérte, hogyha a várost megveszi, falait a magyarok kedvéért le fogja rontani. De Thökölyre mégis Magyarország behódoltatása volt a döntő s ezt tekinté a hadjárat főfeladatának.[7] 50.000 főnyi hadat kért tehát, hogy megszállja az egész király területet, azután lengyel földre nyomuljon s megakadályozza János királyt abban, hogy a császár segítségére siethessen. Valószínűleg elég nagynak tartotta a török hadat arra, hogy míg ő a felföldön és a lengyelek ellen működik, a nagyvezír Bécset vívja. Ez azonban csak csekély hadat bocsátott Thököly rendelkezésére, a lengyelek elleni támadást pedig egyáltalán feleslegesnek tartotta. Utasította tehát a fejedelmet, hogy míg a fősereg a Duna jobbpartján működik, ő a Duna balpartján nyomuljon előre és igyekezzék Bécs alá jutni. Ez nem igen volt Thököly ínyére, de a nagyvezír nem tanácsot kért tőle, hanem parancsait tudatta vele. Óhajai közül csak azt teljesítette, hogy július 15-én[8] kiáltványt tett közzé, melyben oltalmat biztosított mindenkinek, aki Thökölynek meghódol. Gróf Barkóczy Ferenc, Szepessy Pál és Szalay Pál maradtak 8 századdal a török táborban, hogy mindazoknak, akik meghódolnak, menedéklevelet s hathatós oltalmat szerezzenek.[9]

Csak most, amikor a nagyvezír rengeteg hadaival már Belgrád felé tartott, jutott Lipót császár és környezete ama nagy veszély tudatára, mely őket ebből az irányból fenyegeti. „Ha tőle (t. i. Lipót császártól) függ – írja Acsády id. m. VII, 405. old. – a törökkel továbbra is békében élt volna. Még 1682-ben egyedül Franciaország ellen gyűjtötte a szövetségeseket s tervezgetéseiben minden inkább szerepelt, mint Magyarország felszabadítása. Ellenkezőleg ő is, miniszterei is a török békét tartották a magyarok fékentartása egyedüli eszközének. „A legtöbb magyar gyanús, hűtlen és engedetlen s mikor a baj és a veszély a legnagyobb, okozza a legtöbb kellemetlenséget; legjobb őket eltávolítani s a maguk fajtája közt hagyni.”[10] Mikor a portáról vett fenyegető jelentések következtében az udvar végre megkezdte a fegyverkezést, az osztrák közvélemény akkor sem hitt harcias szándékai őszinteségében. Alsó-Ausztria rendei nem akartak nagyobb hadiadót megajánlani s amit megajánlottak, azt is csak részben fizették meg, mert attól tartottak, hogy a török háborúra kért pénzt a kormány a magyar protestánsok kiirtására fogja használni. Sőt, mint azt már fentebb említettük, az udvar sem sokat törődött a török háborúval mindaddig, míg hírét nem vette, hogy a nagyvezír töméntelen hadaival már Belgrádnak indult. Csak ekkor jutott a helyzet komolyságának tudatára s igyekezett elsősorban szövetségeket szerezni. Ez sikerült is, főleg azért, mert XI. Ince pápa[11] (családi nevén Odescalchi Benedek) államférfiúi belátásával, világra szóló tekintélyével, töméntelen segélyforrásaival, kitűnő diplomatiai testületével híven támogatta e törekvéseket. A pápa, a Habsburgok és a Bourbonok nagy tusáiban mindig a császár pártján állt.[12] De míg Lipót csak arra gondolt, hogy a franciákat jelentéktelen, apró német területek elhódításában megakadályozza, a pápa magasabb szárnyalású politikai eszményekért lelkesült. Az ő szeme előtt az iszlam túlsúlyának megtörése, Magyarország felszabadítás lebegett s évek óta valóságos apostola volt a török ellen indítandó nagy háborúnak. Bele sem fáradt a sok meddő kísérletbe, hogy Lipót császárt ennek az eszmének megnyerje. Még XIV. Lajost is egyre bíztatta, támadja meg Konstantinápolyt, mely esetre neki szánta a kelet császára címét. Hosszú emlékiratban fejtette ki előtte Törökország felosztásának előnyeit[13] s habár Lajos nem bízott a pápa őszinteségében, habár hidegen fogadta fellengző terveit, elsősorban a pápa érdeme, hogy a francia politika 1683-ban nem zavarta a császárt,[14] 1684-ben pedig húsz évi fegyverszünetet kötött vele. A katolikus egyházfőt a török háború s Magyarország felszabadítása ügyében természetesen legelől vallási szempontok vezették. Azt óhajtá, hogy a felszabadított Magyarország ismét katolikus legyen. Mindazáltal Incze a vallásügyben is sokkal mérsékeltebb volt a bécsi udvarnál. Nem egyszer ajánlotta a császárnak, adjon a protestánsoknak vallásszabadságot s így vonja el őket a töröktől.”

A pápa e nagyfokú engedékenységével és toleranciájával merő ellentétben állott a magyar katholikus főurak és elsősorban Eszterházy Pál nádor álláspontja, aki 1863 január 16-án a király pártján levő urakat Pozsonyban tanácskozásra összehíván, azok valamennyien a háborúnak török területre való átvitlét sürgették, ami természetesen a törökbarát Thökölyvel való fegyveres leszámolást is jelentette. Ehhez képest a nádor február 8-án kelt felterjesztésében a következőkben fejtette ki nézetét a Thökölyvel, mint a protestánsok fejével szemben követendő eljárásra nézve: „A magyar korona tartományaiban jelenleg már nincsenek hercegek az egy királyi helytartón vagy nádoron s az esztergomi érseken kívül, aki szintén élni szokott a hercegi címmel. Mindamellett Thököly elbízván magát a felséged részéről tapasztalt kegyes eljárás következtében, valamennyi keresztyén fejedelem csúfjára s felségednek is mint törvényes királyának rövidségére vakmerően elfogadta a török zsarnoktól a fejedelmi, hercegi címet… Jelenleg még csak egyes magyarországi részek fejedelmének írja magát, de ha nem akadályoztatik, jobbját rövid idő mulva a királyi pálcza után nyújtandja, mit pártfelei máris hirdetnek oly hozzáadással, hogy Pozsonyt fogja székvárosul választani… Mindezekből következik, hogy nem volna tanácsos, hogy felséged őt fejedelemnek elismerje… De ha a jelen körülmények között kénytelen-kelletlen meg kell adni Thökölynek a hercegi címet, méltányosnak látnám, hogy előbb a nádor (vagyis ő maga) díszíttetnék fel e címmel, mint ki a felségnek híve és helytartója s ki mind nádor klönben is herceg s nem is követel tartományt vagy megyét magának, hanem megelégednék a csupasz névvel. Ebből azt látná Thököly, hogy nem a szultán, hanem felséged hatalmában áll valakit herceggé tenni, a nádor pedig nagyobb súllyal léphetne fel a jelen forradalomban Magyarországon… Aztán minek is tartana felséged annyira az egy Thököly-től? Jöjjön csak segítségünkre néhány ezer emberrel a lengyel király s járjon csak ki Barkóczynak s felséged egyéb híveinek, kik nagyocska számmal vannak, zsoldosok szerzésére egy kis pénz: fogadom, rövid idő mulva magára marad Thököly. Főkép, ha felséged segítségére méltóztatik lenni a nádornak, ki szintén együvé szerkesztend egy belföldi dandárt az ország oltalmára és felséged szolgálatjára. Méltóztassék továbbá 100.000 forintot valamely hű biztosának kezéhez adni, ki a nádor oldalánál tartózkodjék s adandó alkalommal azt az összeget Thököly párhívei között kiosztogassa. Katonái hozzánk át fognak térni s talán nagyobb merényletet lesznek megkísérők és ehhez képest csekély pénzzel milliókat érő eredményt vásárolhatunk meg. Fogadjon felséged 3000 magyar lovast s 2000 magyar gyalogost; fogadjon szintannyit az ország: lesz mindössze 10.000 fő és felséged tapasztalni fogja, hogy Thökölyt visszaverjük Isten segítségével.”[15]

Március 18-án a megyékhez intézett kiáltványával pedig közfelkelést hirdetett a nádor a török ellen, melyben többek között prófétai szavakkal előre jelezte, hogy eljött az ideje édes hazánk felszabadulásának a pogány járma alól, fogjon tehát mindenki fegyvert és álljon a király zászlói alá.[16] A fegyver alá szólított csapatkból a nádor 12 lovas és 6 gyalogezred alakítását és egyúttal Esztergom megostromlását ajánlotta.

Nemsokár ezután Thököly május 25-ikére Tályára hirdetett a felső 13 és a 6 szomszédos vármegyének[17] gyűlést, amelyen megbízottai 20.000 ember számára szekereket s két hónapra lisztet és húst követeltek s azonkívül az összes nemességet is felkelésre hívták fel, de a rendek kinyilatkoztatták, hogy lehetetlen felkelniök, mert nincsenek lovaik, nincsen pénzük, mert ezidőszerint a mezei munkával kell foglalkozniok s mert ezalatt, míg ők táborba szállnának, Szatmár, Ecsed, Patak, Szendrő, Murány, Likava és a Lipót kezében volt más várak őrségei megrabolnák a környéket. De adnak 400 szekeret, 4000 köböl buzát és 600 vágómarhát. Erre Thököly bosszúsan azt üzente nekik: „Kivetem mindenik megyére mennyit tartozik adni… Kegyelmetek eloszolhat, már nincs semmi dolga, már nem kérjük kegyelmeteket, hanem magunk biztosai által meghatározzuk mindenik megyének illetőségét.” És május 27-én Thököly biztosai meghagyták a megyéknek, hogy június 6-án 1400 szekér, ugyanannyi vágómarha, 14.000 köböl liszt Vizsolynál készen álljon a hadak számára, s hogy Ónod, Tokaj és Kálló felépítéséről ingyen munkák által gondoskodjanak.[18] Ilyen körülmények között Thököly és a király megegyezésérő szó sem lehetett s emellett kelet felől is mind izgatóbb hírek érkeztek be.

A fenti intézkedések megtétele után Thököly a nagyvezírhez az eszéki táborba sietett.

„Mikor a török háború kikerülhetetlennek látszott – írja Acsády id. m. VII. 406. – a pápa határozottan Magyarország fölszabadítását jelölte ki végcéljává, melynek elérésére az örökös pénzzavarral küzdő császárt egyrészt a magáéból busásan, több millióval segélyezte, másrészt a háború céljaira az egyházi javakra nagy adót vetett, melyből töméntelen kincs folyt Bécsbe. Ép oly buzgalommal támogatta az udvart szövetségesek szerzésében. Dolgozott ezirányban mindenütt, fordult még a perzsa sahhoz is.[19] E törekvéseiben buzgó és nagyeszű munkatársa volt bécsi nuntiusa, Buonvisi Ferenc bíbornok, az időben a curiának kétségkívül legkiválóbb diplomatája… A pápai diplomatia elsősorban az udvar azon törekvését támogatta, hogy a török ellen megnyerje Lengyelország szövetségét és …. 1683. március 31-én[20] a császár és János király meg is kötötte a véd- és dacszövetséget.[21] Csakhogy Bécsben még akkor azt hitték, hogy a nagyvezír Komáromot vag Győrt készül ostromolni, miért is a szerződés csupán arra kötelezte János királyt, hogy Ukrajnában indítsa meg a támadást s ezzel ereje megosztására kényszerítse az ellenséget. A létrejött megállapodás szerint Lipótnak 60.000, Sobieskynek 40.000 fegyverest kellett kiállítania; ha mégis Bécset, vagy Krakkót veszély fenyegetné, akkor mindkét fél hadai egyesülnek a fenyegetett főváros megmentésére; Lipót 1,200.000 lengyel forintot fizet szövetségesének; a szerződő felek külön-külön nem kötnek békét a törökkel s azon lesznek, hogy a muszka cárt is megnyerjék szövetséges társul.[22]

A német fejedelmek még 1683 elején kizárólg a franciák ellen készülődtek s keveset törődtek azzal, ami a keleten történik. Készülődéseiknek mégis volt annyi haszna, hogy a császárt legalább a háború későbbi folyamán támogathatták, mire a pápa németországi nuntiusa, Pio bíbornok folyton buzdította őket. Igy a véres tusában a császár nem állt egyedül. Legnagyobb szerencséje azonban az volt, hogy sógorában, Károly lotharingiai hercegben oly kiváló hadvezérre akadt, aki maga felért egy hadsereggel. A herceg az élet nehéz iskolájában növekedett jeles katonává, nemes, tiszta jellemmé. 1643-ban született és Bécsben, Brüsszelben és Párisban tanulással töltötte ifjuságát. Folytatta a tanulást később is s kárbaveszettnek tekinté a napot, melyen bizonyos időt könyveinek nem szentelhetett. De azért nem Montecuccoli-féle theoretikus, vagy szobatudós volt, mert ifjú kora óta szakadatlanul a harcmezőn forgolódott. Mint ezredes vett részt a szent-gotthárdi csatában; szerepelt az 1670-iki felkelés leverésében s a francia háborúkban már mint fővezér aratott dicsőséget. 1678-ban kelt egybe Lipót császár nővérével, Eleonóra özvegy lengyel királynéval, mire Tirol helytartója lett. 1682-ben őt akarták Thököly ellen küldeni, de súlyos betegségbe esett, melyből csak 1683. tavaszán gyógyult fel. Április közepén már Bécsben volt s tevékeny részt vett a háború előkészítésében. Károly herceg nemcsak tehetségével, hanem jellemével is kimagaslott az udvar köréből. Szerény, kevésbeszédű, éppen nem imponáló kinézésű ember volt, kinek külseje nem árulta el a hadvezért. Termete közepes, testtartása hajlott, arca ragyás volt. Szőke parókája, ruhája, lószerszáma rendesen kopott, viseltes szokott lenni. De lelkében a legnemesebb katonai és emberi erények egyesültek… A hercegben Lipót csakugyan oly hadvezért nyert, aki jóvá tette ministereinek, diplomatáinak, udvaroncainak minden hibáját s nagy országokkal gyarapította koronáját. A magyarok politikai törekvéseit Károly herceg, mint idegen, ki teljesen az udvari légkörben élt, nem értette és kárhoztatta. Mindazonáltal győzelmei dús áldást hoztak Magyarországra, melynek felszabadítása az ő dicsőséges emlékezetéhez fűződik. De bármi jeles volt a kiszemelt fővezér, a haditerv kidolgozása nem reá bízatott, nem is szigorúan katonai szempontok szerint történt. A politikusok kicsinyes önzése és magánérdeke vitte megállapításában a főszerepet. Mindegyik minister azt a tartományt akarta a török ellen oltalmazni, melyben saját jószágai feküdtek… E tervet több tábornok is támogatta; mindegyik önálló, de kisebb parancsnokságot óhajtott, mert nagy sereg vezetésére nem érezte magát képesnek. Károly herceg azonban végre meghiusította ez önző, kicsinyes törekvéseket. Azt ajánlotta, hogy a főhad együtt maradjon s április 20-án Pozsony közelében, a köpcsényi mezőn összpontosíttassék. Mindazáltal csak május elején volt együtt a had, mely 21.600 császári gyalogosból, 10.800 lovasból, 6–8000 magyarból, összesen mintegy 40.000 emberből állt 56 ágyúval. Május 6-án[23] Lipót király az ifjú Miksa Emánuel bajor választó, Károly herceg és a bécsi idegen követek kíséretében megjelent a köpcsényi táborban, hogy a csapatokat megszemlélje. A szemlét tábori mise nyitotta meg, mire felolvasták Incze pápa bulláját, mely apostoli áldásban részesíti a sereget. Ezután a fényes katonai színjáték következett, melyet sok ezer néző bámult. A szélső balszárnyon állott a nádor vezetése alatt a magyar had s tetszetős nemzeti viseletével, arany-ezüsttől ragyogó fegyverzetével közfigyelmet keltett. Csak ekkor dőlt el végképpen a fővezénylet kérdése. Szó volt róla, hogy a császár személyesen vegye át a vezetést. De nem volt katona, s attól tartott, hogy ártalmára lesz a magyar éghajlat. Igy tehát szívesebben bízta a nehéz állást sógorára a XIV. Lajos által országától megfosztott Lotharingiai Károly hercegre, kit immár formaszerűen fővezérré nevezett ki” s akinek a császár az örökös tartományok védelmét különösen lelkére kötötte. A török szándékairól még mindig oly kevéssé volt az udvar értesülve, hogy Bécset nem tartotta fenyegetettnek s így helyt adott Eszterházy Pál nádor és a többi magyarok ama sürgető kívánságának, hogy a sereg még a nagyvezír megjötte előtt megkezdje a támadást, ami némileg a hadjárati, illetőleg a fősereg részére megállapított hadműveleti terv kialakulását is befolyásolta.

A hadjárati terv értelmében a rendelkezésre álló mintegy 71.000 főnyi császári csapatoknak a következő csoportosítást kellett felvenniök: A 28.000 gyalogosra, 15.000 lovasra és 56 lövegre, vagyis összesen 43.000 emberre tervezett fősereg részben még csak gyülekezőfélben volt Köpcsénynél.[24] Az ezenfelül még rendelkezésre álló 28.000 embernek az Adriai tenger mellett fekvő Carlopagótól a Jablunka-szorosig hosszú kordonfelállítást kellett felvennie, hogy az örökös tartományokat a tatárok és a magyar fölkelők betörése ellen megvédelmezzék, még pedig a felállott 8000 ember gróf Schulz altábornagy parancsnoksága alatt, Morvaországot Thököly ellen megvédendő, a Közép-Vág mögött; 5000 főnyi magyar had Eszterházy Pál nádor parancsnoksága alatt, az Alsó-Vágnál, Lipótvár és Komárom között.[25] 6000 ember Batthyány Kristóf és fia Ádám grófok alatt a Rába mögött Győr és körmend között, 4000 ember Herberstein gróf parancsnoksága alatt az Alsó-Mura mentén és a Muraközben s végül 5000 ember Erdődy Kristóf bán alatt Horvátországban, Horvátország és a tengermellék biztosítására.[26]

Ilyenformán az udvar már a török támadás megkezdése előtt lemondott Magyarország ama részeinek megvédéséről, mely a Mura–Rába–Vág vonalán túl feküdt s ehhez képest a bécsi körök mindössze 10–12 erődített hely és egy keskeny határsáv kivételével, melyet az örökös tartományok biztossága miatt szállattak meg, a magyar urak legnagyobb bosszúságára és felháborodására az egész országot az ellenségnek engedték át, sőt utóbb, amikor a császári csapatok még ebből a keskeny sávból is visszahúzódtak, Magyarország helyzete még szomorúbb képet nyújtott, mert az immár teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek.[27]

A köpcsényi táborban május 4-én megtartott haditanácsban a fősereg számára megállapított hadműveleti terv, melyet a császár május 9-én a pozsonyi várban kelt kéziratával közölt Károly herceggel, lényegében a következőket tartalmazta:[28] 1. A fősereg május 11-én Magyar-Óváron és Győrön át Komáromba menetel, miáltal egyenesen az ellenség területe felé vesz irányt, de amellett a Rába és a Vág folyók körletében marad, hogy a határok védelmére mögöttük felállított csapatokat a szükséghez képest támogassa. 2. A herceg szabad elhatározására bízatik, hogy a török főseregnek a hadszíntérre való beérkezése előtt a viszonyokhoz képest Esztergomot vagy Érsekújvárt megostromolja, vagy hogy más módon mérjen csapást az ellenség fejére, vagy esetleg néhány, akármilyen nagy, avagy kisebbszerű hadműveletet hajtson végre ellene, amennyiben ez a fősereg túl nagy gyengítése és az örökös tartományok védelmének elhanyagolása nélkül megtehető. 3. A Vág és a Rába mögött felállított csapatoknak meg kell parancsolni, hogy ezeket a folyókat figyelmesen őrizzék és az ellenséges portyázásokra való tekintettel az összes gázlókat és átjárókat lerombolják; ha pedig az ellenség valahol nagyobb erővel az áttörést megkísérelné, ezzel szemben a főseregnek teljes erővel ellenállást kell kifejtenie és egyszersmind Győrbe, Komáromba és Lipótvárba erősbítéseket kell bedobnia, mely erősségek kiépítése és felszerelése a lehetőséghez képest szorgalmaztatni fog. 4. A lengyel király nyomatékosan felszólítandó a hadseregével való mielőbbi kooperálásra és hogy egyelőre 4000 embert nyomban és lehetőleg gyorsan a Vág mentén álló Schulz-csoport megerősítésére rendeljen ki.

A vett utasításhoz képest Károly herceg serege élén május 11-én Köpcsényből elindulva, a Dunamentén Szőnyig nyomult előre, ahol május 26-án ütötte fel táborát. A következő napon megtartott haditanácson a tábornokok többsége a sereg gyengeségére való tekintettel mindennemű ostromművelet ellen foglalt állást, mindazonáltal a herceg 31-én, hogy a magyaroknak a nádor útján kifejezésre jutott óhaja[29] is figyelembe vétessék, de főleg azért, mivel tudta, hogy a török fősereg július hava előtt nem igen érkezhet be a küzdőtérre, Esztergom felé, melyet egyébként elég gyöngének vélt, kémszemlét hajtott végre, de a látottakból azt a meggyőződést merítette, hogy a vár elég erős ellenállásra képes s így május 31-én csapatjaival Szőnybe visszatérve, Érsekújvár megtámadását határozta el. Ehhez képest Komáromnál a Duna balpartjára átkelvén, június 3-án az említett vár elé érve, azt 5-én körülfogta és másnap megkezdte az ostrommunkálatokat és az ütegállások építését a Bécsből, Komáromból és Győrből odairányított nehéz tűzérség részére. Ámde az udvar legnagyobb meglepetésére csakhamar a herceg következő jelentése érkezett Bécsbe: „Miután biztos kémhírek szerint a nagyvezír nagy erővel nyomul előre, neki pedig a császári utasítás szerint mindenekelőtt az örökös tartományok védelméről és a fősereg jó állapotának fenntartásáról kell gondoskodnia, a június 9-ikére hajló éjjel Érsekújvár környékét odahagyva, újból Komárom alá, a Csallóközbe vonult vissza és gyalogságának legnagyobb részét Komárom és Győr alá erődítési munkálatokra rendelte ki.[30]

Ezzel még az a parányi szikra is, mely a hadműveleti tervből legalább látszólag támadólagos szándékot árult el, a magyar urak legnagyobb bosszúságára[31] végkép elaludt.

Amikor Károly herceg hírét vette, hogy a nagyvezír seregével Eszékre érkezett, hadaival ismét átkelt a Duna jobb partjára és június 25-én Győrbe vonult, hogy a Rába és Rápca között felállítást véve, az említett folyóvonalat védelmezze a közeledő törökök ellen.

Ugyanekkor, mint tudjuk, Schulz tábornok a Vág vonalát tartotta megszállva oly célból, hogy Thökölyre ügyelve, Morvaországtól és Sziléziától távoltartsa az ellenséges támadást, mire nézve május 16-án újból a legszigorúbb utasítást vette.

A nagyvezírtől vett utasítás értelmében[32] Thököly június közepe táján Eszékről a Felvidékre sietett s Kassa körül csapatait összegyűjtvén, onnan bocsátotta ki nyilt levelét, melyben az ország lakósait felszólította, hogy hódoljanak meg a töröknek, mely esetben a szultán védelme alatt szabadságukban és vagyonukban megmaradhatnak, egyúttal azonban az ellenszegülőket s a királyhoz hűségben maradókat tűzzel-vassal fenyegette. Június 24-én Thököly már Lőcsén volt, hogy az ottani vidéket is a maga ügyének megnyerje és hogy aztán seregét, mely időközben Patakot megvette, a Duna balpartján a bányavárosokon és Pozsonyon át Bécs alá vezesse. Mikor Thököly hadműveleteit megkezdvén, a bányavárásokat fenyegette, Schulz tábornok e kiválóan fontos városokat meg akarta védeni, de július 1-én parancsot vett, ne törődjék azokkal s egyedül Morvaország és Szilézia védelmét tekintse kötelességének s így a tábornok, miközben Károly herceg is odahagyta a Rába-vonalat, csoportjával a morva határra s onnan Bécsbe húzódott vissza, ahova július 11-én érkezett meg.

A császári sereg visszavonulása a többi, a török támadás által nem közvetlenül érintett vidékekre és főurakra is, akik kétségbeesve látták, hogy a császári sereg Magyarország területének megvédésével vajmi keveset törődik, lesujtó hatást gyakorolt, aminek hatása alatt most még többen meghódoltak Thököly-nek és a töröknek. Maga Eszterházy nádor is keserű és szemrehányó levélben azt írta június 30-án a semptei táborból a királynak, hogy miután Pozsony és Trencsén megyét kivéve, immár az egész Felvidék Thököly hatalmába jutott, a Dunántúlon pedig, Sopront és Mosont kivéve, a török rémítő hadaival mindent elárasztott; miután a császári fősereg a Csallóközbe vonult és ha onnan ki is mozdulna, Magyarországot védtelenül magára hagyva, Bécs alá vonul; miután a melléje rendelt 4 dragonyos és horvát ezredet a morva határra rendelték s így ő katonság nélkül az ellenség torkában van, mert a dunántúliak hallván, hogy otthonuk tűztengerré változott át, oda siettek vagyonuk megmentésére, a dunáninneniek pedig hasonló sorstól félve, naponta mindjobban elszélednek; miután az ellenség ereje óráról-órára növekszik, a felség zászlaja pedig sehol sem lobog; könyörög tehát, ne vegye rossznéven az ország lakósainak, ha maguk, családjuk és jószáguk megmentése végett jobb idők bekövetkeztéig az ellenségnek hódolnak; őt magát pedig vagy lássa el a kellő segítséggel, vagy hatalmazza fel a távozásra, nehogy a nádori méltóság csúfságára Thököly foglyává váljék.[33]

[1] Lásd errenézve bővebben: Hammer-Purgstall, Des Osmanischen Reichs Staatsverfassung. – Ranke, Die Osmanen. – Marsigli, Stato militare del Imperio Ottomano. – Sőt vágyainak netovábbja még ennél is fantasztikusabb régiókba ragadták a tehetetlen embert. Errenézve Hammer–Purgstall (id. m. III, 750.) az alább bővebben tárgyalandó bécsi csatavesztéssel kapcsolatban a következőket írja: „Jetzt auf der Flucht von Wien gegen Raab, mit der heiligen Fahne in der Hand, vergass er des stolzen Planes, ein moslimisches Reich in Westen zu gründen, dessen Hauptstadt wien und er der Sultan.”

[2] Az itt kifejtett pompáról Hammer-Purgstall id. m. III, 729. old. a következőket írja: „15. Januar wuden die Zelte des Sultans eine halbe Stunde ausser der Stadt Adrianopel aufgeschlagen; sie waren ganz neu und hatter über 100.000 Thaler gekostet; überhaupt überstieg die Pracht der Kriegszurüstungen diesmahl Alles, was bisher das osmanische Reich gesehen, durch des Grosvesirs Prachtliebe und Hochmuth, und des Sultans Nachgiebigkeit für das Harem, welches nie so zahlreich und so glänzed ins Feld gezogen war, so dass die Soldaten murrten, das Heer der Weiber sey nicht viel minder, als das der Männer; Sultan Murad IV. sey mit einem Weibe und zwey Pagen ins Feld gezogen, während jetzt die Wagen des Harems über hundert; die der Sultanin Chasseki waren mit Silber beschlagen, die Räder hatten silberne Speichen, Sattel und Zeug der Zugpferde war mit Sammt gefüttert; dasselbe war der Fall mit den Wagen und Pferden des Grossvesirs, wie vormahls in den Feldzügen der alten persicshen Könige, des Darius und Werxes.”

[3] Apaffy az erre vonatkozó utasítást már 1682. dec. 31-én kapta meg. Az erre vonatkozó fermánt lásd az Athenaeum 1873. évi nagy naptárában.

[4] Röder Freiherr Philipp von Diersburg, Des Markgrafen Ludwig Wilhelm von BAden Feldzüge wider die Türken, I, 24. old., Coyer, Histoire de Jean Sobiesky II, 245. és a badeni nagyhercegi házi levéltárban elfekvő „Lista delle Truppe dell Eesercito Ottomano che devono venire contro di Noi” című jelentés nyomán; „Des Grossvezirs Heer bestand aus 200.000 Mann mit 300 Kanonen und einem Schlepp von 60.000 bis 70.000 Nichtstreitbarer, Leute vom Tross, Freiwillige und beutelustige Abenteurer.” – Krieggschronik Öst. Ungarns, III/1, 62: „Im Monate Mai 1683 gelangte die türkische Armee (250.000 Mann und 300 Geschütze) bereits nach Belgrad”. – Fessler Ignaz Aurelius, Geschichte von Ungarn, neu bearbeitet von Ernst Klein, IV. 396: „Das zahlreichste Heer, welches die Türkei je aufgestellt hatte, bei 250.000 Mann mit 300 Geschützen, trat am 31. März den Marsch von Adrianopel an.” – „Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez, 33 old. a török sereg számát Esterházy Pál nádor feljegyzése szerint 247.000 emberre teszi, míg Caprara jelentése 275.000 emberről szól. Lásd Uhlich Gottfried, Geschichte der hundertjährigen Gedächtniszfeyer.

[5] Hammer-Purgstall id. m. III. 730.

[6] Benaglia, Reisebeschreibung des Grafen Albert Caprara, 99. – Röder id. m. I, 24.

[7] Kantemir, Geschichte des osmanischen Raiches, II. 465, azt állítja, hogy később ugyan, de maga Thököly mondta neki, hogy ellenezte Bécs ostromát s Magyarországra fektette a fősúlyt s ezt lengyel források is megerősítik.

[8] Ez tévedés, mert a kiáltvány nem 1683. július, hanem már június 15-én kelt a dárdai török táborban. Szószerinti szövegét lásd Röder id. m. I. 24. illetve annak III. mellékletében.

[9] Hist. des Revol. de Hongrie, I, 307.

[10] Gróf Jörger Quintin felterjesztése. Majláth, Geschichte Oesterreichs, IV.

[11] Fraknói Vilmos, XI. Incze pápa és Magyarország felszabadítása.

[12] Michaud, Louis XIV et Innocent XI.

[13] Michaud id. m. II, 91.

[14] Lünig, Littereae Procerum Europ. III. 1. szerint XI. Incze pápa 1683. január 20-án kelt levelében különösen lelkére kötötte a francia királynak, ne bántsa Lipótot, hogy ez minden erejét a török ellen fordíthassa.

[15] Opiniones et literae Pauli Eszterházy a Nemzeti Múzeum kéziratai között.

[16] Opiniones et literae Pauli Eszterházy. – Bubucs–Merényi. Hercg Eszterházy Pál, 207.

[17] Ezek voltak: Abauj, Zemplén, Sáros, Szepes, Torna, Gömör, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Ung, Heves, Liptó, Árva, Zólyom, Nógrád, Hont és Bars.

[18] Szalay Ágoston, A tályai gyűlés irományai.

[19] XI. Incze pápa 1683. június 19-iki levele. Sauer, Wien und Rom, 14.

[20] Tehát ugyanaz nap, amelyen a szultán hatalmas seregével Drinápolyból útra kelt Magyarország felé.

[21] Waliszewszky id. m. VI.

[22] Katona, Hist Crit. XXXV, 20. – Röder id. m. I, 18.

[23] A Kriegs-Chronik Oest. Ungarns, III/1, 62. szerint május 4.-én.

[24] Akkori létszáma azonban nem tett ki többet 32.600 főnél 56 ágyúval. A még hiányzó 10.400 ember csak később, a hadműveletek megkezdése után érkezett be rendeltetési helyére.

[25] Szilágyi–Acsády, id. m. VII. 413. szerint: „az Alsó-Vág jobb partján árpilisban a nádor táborában valami 10–12.000 ember állt… Minthogy az ország nagy részét – teszi hozzá Acsády – Thököly bírta, a többi terület meg szörnyen elnéptelenedett, vagy elszegényedett, a magyarok aránylag elég nagy számmal sereglettek a király zászlai alá, hogy hazájuk védelmében részt vegyenek. (Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás tört.) Csakhogy lelkesedésüket csakhamar lehűtötték az események. Ellátásukról, fizetésükről az udvar nem gondoskodott. A nádor hasztalan kért pénzt, hasztalan biztosította a királyt, hogy ha katonái megkapják zsoldjukat, vitézül fognak harcolni s Thököly némely várainak örségét is megnyerheti. Senki sem hallgatott szavára s így a nádor aránylag nagy seregével tétlenségre volt kárhoztatva.”

[26] Röder, id. m. I. 19. – Kriegs-Chronik. Österreich-Ungarns, III/1, 61.

[27] Ezt még a császárpárti és osztrák érzelmű Kriegs-Chronik Oestreich-Ungarns is kénytelen bevallani, a III/1, 64. oldalán azt mondván, hogy: Lothringen stand bereits seit dem. 8. Juli auf dem linken Donauufer bei Judlersee, so dass nach dem Rückzuge des Schulzschen Corps und der in Polen von dem Fürsten Lubomirski für Leopold I. geworbenen Streitkräfte gegen Wien, Ungarn von allen regulären Truppen geräumt war.

[28] Röder, id. m. I, 23.

[29] Lásd a 11. oldalon.

[30] Röder id. m. I, 23.

[31] Levelezéseiket közli Thaly Kálmán, Tört. Tár, 1887. évf. 102–129 és 293–318.

[32] Lásd a 8. oldalon.

[33] Opiniones et literae Pauli Eszterházy.