XVI/8. számú melléklet.

A csata utáni napon, augusztus 2-án a nagyvezír csapatait kissé összébb vonta táboraiban és 4-én a Rába mentén lefelé menve, Szt.-Gotthárddal szemben új táborokba szállt. Coligny altábornagy erre Szt.-Gotthárd balparti részének megszállására a Piemont-gyalog ezredet rendelte ki; egyébként a keresztény sereg változatlanul megmaradt felállításában; Nádasdy és Batthyány még mindíg Csékánynál állottak.

Montecuccoli az ellenség további szándékáról tájékozatlan volt, de úgy gondolta, hogy az vagy visszafordul, hogy ugyanazon a helyen újból döntésre juttassa a dolgot, vagy újabb erősbítések beérkeztéig nyugodtan viselkedik, vagy végre a Rába mentén lefelé haladva a Dunához igyekszik. A tábornagy a maga eljárását, úgy mint eddig, most is az ellenség magatartásától akarta függővé tenni[1] s minden eshetőségre erősbítést kért Bécsből, honnan már augusztus 4-én mindenekelőtt egy 60 lövegből álló tüzértelepet indítottak el hozzá, De Souches pedig parancsot kapott, hogy seregének egy részét Montecuccoli támogatására sürgősen indítsa útnak.

Augusztus 5-én a nagyvezír megkezdte seregével elvonulását Körmend felé, melyet a Rába túlsó partján a keresztény sereg is követett. Augusztus 9-én a török sereg Rum magasságába jutott, mely napon a keresztény sereg a Pinkán való átkeléssel volt elfoglalva és 12-ig Körmendnél összpontosult. Az ellenség közben augusztus 10-én a Reninger császári követtel történt megegyezés után, miről alább bővebben szólunk majd, a Rába völgyét odahagyva, Jánosháza irányában a Marcal felé húzódott vissza, hogy onnan aztán Sümegen, Vázsonyon és Veszprémen át Székesfehérvárra meneteljen, ahova augusztus 19-én érkezett meg.

Montecuccoli erre haditanácsot hívott egybe, melyen elhatározták, hogy nem követik az ellenséget, hanem Sopron felé gravitálnak s az ellenség szemmeltartására csak Nádasdy maradjon vissza hadával a Rába mentén, aki augusztus 18-án Marcaltőnél ütötte fel táborát. Közben a sereg zöme augusztus 12-én Szombathelynek vett irányt, honnan 15-én útját folytatván 17-én Sopron tájékára ért, ahol vele a Bécsből elindított tűzértelep egyesült. Sopron környékén Montecuccoli már csak mintegy 30.000 főből álló seregének 11 napi pihenőt engedélyezett.

Ugyan ez időtájt Heister altábornagy, aki tudvalevőleg a megbetegedett De Souches tábornagytól az északi hadsereg felett a parancsnokságot átvette,[2] Komárom és Érsekújvár között tartózkodott mintegy 10.000 főnyi hadával.

A törökök eközben a De Souches tábornagy által elrombolt párkányi hídat újra helyreállították és augusztus 13-án az Esztergom felé közeledő nagyvezéri sereg partváltásának biztosítására egy erősebb hadat toltak át a Duna balpartjára.

Az erről szóló hírre Heister altábornagy augusztus 18-án egy 4.000 főnyi hadat 6 löveggel küldött Párkányhoz s azt a Dunán 5, gyujtóanyagokkal megrakott gályával, továbbá 5 naszáddal, melyen hajdúk, és 4 más hajóval, melyen német katonák voltak, kísértette. Azonkívül ez a hajóhad még 2 gyujtóhajót is vitt magával. Augusztus 19-én éjjel a császári had megtámadta a törököket, miközben egy naszád elmerült és 100 janicsár elesett, de sem a törököknek a jobb partra való visszaszorítása, sem a híd elrombolása nem sikerült, mire a császári had eredmény nélkül tért vissza a Nyitra mögé.[3]

Ezek után Heister Érsekújvár körülzárásához fogott, de ez is csak igen lassan haladt előre.

Közben a nagyvezír augusztus 26-án menetét Székesfehérvárról folytatva, 28-án Esztergomhoz ért, honnan erős fedezet alatt 500 szekéren, nagymennyiségű élelmi és egyéb hadi szereket küldött Érsekújvárba, miáltal ez a vár újabb hat hónapra el volt látva a szükséges készletekkel. Szeptember 5-én a nagyvezír seregével átkelt a Dunán és Párkánynál helyezkedett el.[4]

A szövetséges sereg ezalatt augusztus 29-én Sopronból elindulva, szeptember 8-án Pozsonynál átkelt a Dunán.

Nem lévén tisztában a nagyvezír szándékai felől, Montecuccoli Pozsonyban haditanácsot hívott egybe, melynek határozatához képest a sereg Cseklészre vonult, Heister pedig parancsot kapott, hogy hadával szintén a fősereghez csatlakozzék.

Szeptember 11-én bevonultak a cseklészi táborba Nádasdy Ferenc, Batthyány Ádám és Pál, továbbá Eszterházy Pál magyar hadai is, melyeket Montecuccoli nyomban a Vág felé tolt előre. Szeptember 24-én végre Heister seregcsoportjai is, Érsekújvár ostromát abbahagyva,[5] egyesült a fősereggel, minek megtörténte után a szövetséges hadsereg létszáma mintegy 40.000 embert tett ki, míg a nagyvezír erejét, aki Érsekújvár megvédése céljából közben a Nyitráig nyomult előre, Montecuccoli mintegy 60.000 főre becsülte.

Ezekben az állásokban a seregek a hadjárat befejezéséig megmaradtak, idejüket teljes tétlenségben töltvén el.[6]

A császári hadsereg tétlenségének némi indokolásául Acsády id. m. 199. a következőket hozza fel: „De bármi megrovás illeti a császári hedvezérletet a nagy győzelem után, még sem ő, hanem a császári diplomatia volt az, mely a szent-gotthárdi napot minden értékéből kiforgatta. Minthogy az udvar soha sem akarta a háborút s mindent elkövetett, hogy a törökkel megegyezzék, a váratlan győzelmet csak alkalomnak használta, hogy régi szándékát immár megvalósítsa. A béketárgyalások tulajdonképpen nem szünneteltek a háború egész folyamán. Mikor 1663-ban a nagyvezír Budáról Érsek-Újvár ellen ment, nem bocsátotta el Reninger császári követet. Ez állandóan a török táborban maradt s minthogy el volt látva a szükséges felhatalmazással, a nagyvezír ismételve tárgyalt vele, sőt időnként Lobkowitz herceggel is váltott levelet a béke ügyében. Közvetlenül a szent-gotthárdi csata előtt is folyt az alku, melyet a vereség után a nagyvezír gyors befejezésre igyekezett juttatni. Megkönnyítette a megegyezést az, hogy egyes kérdések, melyek régebben nehézséget okoztak, időközben megoldást nyertek. Zrínyi-Újvár eltűnt a föld színéről, a legtöbb erdélyi várban levő németek meg Apaffyhoz pártoltak. Ezzel legalább ezek a kényes kérdések el voltak döntve s így kevesebb akadály állta útját a békekötésnek, melyre most a nagyvezír inkább rászorult, mint az udvar. Így tehát már augusztus 10-én Vasvárt megköté Reningerrel a békeszerződést, még pedig a területi viszonyokat illetőleg az uti possidetis, a tényleges birtokállomány alapján. Mindenki megtartotta azt, amit az utolsó évek mozgalmaiban szerzett. Lipótra visszaszállt tehát a két vármegye, Szatmár és Szabolcs, ellenben a töröké maradt Lugos, Karánsebes, Jenő, Várad és Érsek-Újvár, mellyel szemben a király jogot nyert, hogy saját területe védelmére más várat építsen.[7] Erdélyre nézve a szerződés kimondotta, hogy a fejedelemség régi állapotába helyeztessék vissza, vagyis a szultán főhatalma alatt maradjon, a császár ellenben kivonja őrségeit s Székelyhíd erődítményei, noha már Apaffy kezén voltak, lebontassanak. A szerződés végül intézkedett, hogy a két császár rendkívüli díszkövetséggel cserélje ki a végleg szentesített békeokmányt s ez alkalommal 200.000 forint értékű ajándékot küldjön egymásnak.[8] – Augusztus 10-iki vasvári szerződés Reninger műve, melyben Montecuccoli nem vett részt, s mely kötelezővé csak úgy vált, ha a bécsi cabinet megerősíti. Ettől függött tehát a béke vagy háború kérdése. Az udvarnak nem is voltak kételyei az iránt, hogy a feltételek a lehető legkedvezőtlenebbek Magyarországra s hogy a török, győzelmes hadjárat esetére sem nyerhetett volna többet. Ezzel Bécsben tisztában voltak s előre tudták, hogy a békeszerződés a magyaroknál a legnagyobb megütközést fogja kelteni. De amint nem az ő érdekükben kezdték, aképpen az ő érdekükben folytatni sem akarták a háborút. Az udvar figyelme kizárólag nyugatra irányult s békét akart keleten, bármi áldozatot ró az a magyarokra, kikről ez időben különben is azt állították, hogy csak a törököktől való félelem tartja őket féken, s ha nem félnének, elszakadnának az uralkodó családtól.[9] E balvélemény a minisztereket a vasvári béke gyors elfogadására ösztönözte, ámbár a szent-gotthárdi győzelmen kívül a nemzetközi viszonyok kedvező alakulata is a háború folytatását ajánlotta. XIV. Lajos francia király hadai a császári táborban harcoltak; a brandenburgi választó, ki ekkor már tekintélyes hatalommal rendelkezett, kész volt új segélyt nyujtani… A bécsi udvar és a császár mégis kapva kapott a Reninger által nyélbeütött békén, mert az az örökös tartományokat megóvta a háború megpróbáltatásaitól; de különben is szabadulni akart a francia segélytől s ép oly kevéssé volt ínyére a protestáns Brandenburggal szövetkezni. A császár általában nyugalmat óhajtott, mert házasodni készült. Elfogadta tehát ezt a „szomorú békeszerződést”,[10] bármennyire sértették feltételei méltóságát és tisztességét. Így azután szeptember végén a békekötés hivatalosan kihirdettetett. Mikor feltételei köztudomásra jutottak, az örökös tartományokban s a német birodalomban olyan felháborodás támadt s oly éles szavakban nyilvánult, hogy az udvar maga is meghökkent. Az izgatottságot csillapítandó, félhivatalosan azt híresztelték, hogy nem volt sem elég pénz, sem elég katona a hadjárat folytatására, hogy Montecuccoli serege teljesen kimerült s így merő kénytelenségből kellett békét kötni. De a császár csak időt akart nyerni s mihelyt összeszedi erejét, végcsapást fog a törökre mérni. Mindez azonban irányzatos koholmány volt a közvélemény megtévesztésére. Sem pénzügyi, sem katonai okok nem kényszerítették a békekötésre az udvart; még kevésbbé gondolt arra, hogy egyhamar megújítsa a háborút. Ellenkezőleg a vasvári békével csak betetőzte eddigi török politikáját, mely mindenképpen kerülni akarta a szultánnal való összetűzést. Most egész nyiltan és teljesen különválasztotta a császári érdeket a magyarok érdekétől. E sajátszerű eljárást azzal indokolta, hogy a magyarok rosszul viselték magukat a háborúban s az urak ellenséges magatartást követtek a császár iránt. Portia herceg Grémonville francia követnek a békekötés igazi okául azt mondotta, hogy a magyarok állhatatlanok s nem tudják mit akarnak. Ők kezdték a háborút, de mikor meg volt üzenve, nem akartak benne részt venni. Most ellenben, mikor meg van a béke, folytatni szeretnék a harcot. Váradot és Érsek-Újvárt a császár azért engedte át, folytatta Portia, mert azt hiszi, hogy ilyképpen inkább uruk és mesterük lehet a magyaroknak s megakadályozhatja őket abban, hogy elszakadjanak tőle s más királyt válasszanak…[11]

„Ha már a külföldön megütköztek a vasvári alkú csúfos feltételein, Magyarországban a békeszerződés igazi kétségbeesést keltett, mert itt valóban szörnyű állapotokat törvényesített. Érsek-Újvár birtokában a török úgyszólván kettétépte a még megmaradt királyi területet, mely addig hosszú foltként húzódott az Adriai tengertől a Kárpátokon át Erdély határáig. Immár ebbe a foltba beleékelte magát a török s még az érintkezést, a közlekedést a keleti és nyugati országrész között is fölöttébb megnehezítette. Az északkeleti vármegyékből Pozsonyba az egyszerű utazás is veszélyessé vált a török közelsége miatt, minek portyázói a fő országutat, mely a Vág völgyén vezetett, bármikor ellephették s elzárhatták… Az országos és a magánsérelmek a nemzet jövőjéért való aggodalom és saját, egyéni kárvallásuk a társadalom minden rétegében a legmélyebb elkeseredést keltették s a magyar tanácsosok annál kevésbbé akartak a szerződéshez járulni, mert sértette őket az is, hogy tudtuk és megkérdezésük nélkül köttetett… Az izgatottság óriási volt mindenütt, a főuraknál, kiknek legtöbbje súlyos anyagi kárt szenvedett, valamint a vármegyékben. Elfogadhatatlannak találták a békekötést s egyes hevesvérűek azt hirdették, hogy esetleg fegyverrel akadályozzák meg végrehajtását.” Erre azonban természetesen nem került a dolog.

Súlyosbította a magyarság helyzetét, hogy most már a török mértékadó körök s elsősorban maga a nagyvezír teljesen a bécsi udvar intencióit tették magukévá és – mint Acsády írja – „hogy Achmed pasa ép oly érzelmeket táplált a magyarok iránt, mint a bécsi udvar. A nagyvezír is a magyarokat okolta a háború meddőségéért s még jobban meggyűlölte őket, midőn megtudta, hogy a vasbári békét nem akarják elfogadni… A szent-gotthárdi csata különben is mély, egész életére kiható benyomást gyakorolt Achmed pasára. Soha nem merte többé kardját a császáréval összemérni, s politikájának sarkpontja lett a szultán és a császár közötti jó viszony fentartása… És valóban soha a porta és a bécsi udvar olyan barátságban nem állott, mint a következő években mindaddig, míg Achmed nagyvezír 1676-ban meg nem halt. A magyarság ez időben szemben találta önállósága megtartására irányuló törekvéseiben mind a kettőt. Oly természetellenes, oly egészségtelen volt ez a fordulat, hogy mulhatatlanul erőszakos rázkódtatásokra, véres válságokra kellett vezetnie, melyekkel a következő húsz esztendő évlapjai csakugyan megteltek.”

[1] Rintelen id. m. III, 23.: „In allen diesen Fällen wollte Montecuccoli sein Verhalten, wie er bisher immer gethan hatte, nach dem des Feindes richten.”

[2] Lásd a 278. oldalon.

[3] Rónai Horváth, További adatok az 1664. évi felsőmagyarországi hadjárathoz. Hadt. Közl. 1894, 585.

[4] Bécsi cs. és királyi hadilevéltár, fasc. VIII–21, VIII–124. és fasc. IX–20.

[5] Rasid efendi (Thúry id. m. 521.): „Innen (t. i. Párkány alól) a pokolra való hitetlenek Újvár megtámadására indultak, de mihelyt neszét vették, hogy a szultáni tábor Esztergomhoz érkezett, felhagytak az ostrommal.”

[6] Rasid efendi (Thúry id. m. 522.): „Miután a nagyvezír Újvár előtt táborba szállott, a hadsereg összes tisztjeit sátrába híván, tanácskozott velük. „Az a hír érkezett, hogy most az ellenség, 100.000 főből álló hitetlenek (így nagyította egyik is, másik is az ellenfél erejét!), a Vág folyó tulsó részén táborozik. Megtámadjuk-e, vagy Niytra várának ostromára induljunk? Ha Nyitra ostromára indulunk, mivel e vár az ellenség táborától 3–4 órányi távolságra van, kétségtelen dolog, hogy az átkozottak – a várat megszabadítandók – megtámadnak bennünket. Mi lesz tehát jelenleg leghelyesebb teendőnk? E kérdést intézte a nagyvezír a haditanács tagjaihoz, várva a helyes feleletet. A janicsárok közül némelyek ezt mondták: „támadjuk meg az ellenség táborát.” Mások ellenben így nyilatkoztak: „minthogy már előbb az ellenséggel való kiegyezés megtörtént, leghelyesebb volna még néhány napig várakozni.” S a haditanács ez utóbbi véleményt fogadta el.”

[7] Ennek köszöni eredetét a császárról elnevezett s hamarosan felépített Lipótvár.

[8] Katona id. m. 565–568. Actum castris Turcicis apud pagum Vasvarum, 10 mensis Augusti 1664. – Rycaut, Histoire des trois derniers Empereurs des Turcs, III, 129.

[9] Sagredo velencei követ, 1665-iki jelentése Fiedlernél, Fontes Rer Aust. XVII, 104. és Archiv für Östr. Gesch. XIX, 320.

[10] Erdmannsdörfer id. m. I, 373.

[11] Gremonville 1664 november 6-iki jelentése. Mon. Slav. Merid. XIX