A fehérhegyi vesztett csata nemcsak Csehország és a vele szövetkezett többi országok és tartományok sorsát pecsételte meg, amennyiben azok felkelését Ferdinánd a legembertelenebb kegyetlenkedéssel torolta meg, hanem a magyarországi ügyekre is szinte döbbenetes hatást gyakorolva, igen messzemenő következményeket vont maga után. Talán az egy Bethlent kivéve, aki nem engedte, hogy a kishitűség rajta erőt vegyen, az összes mértékadó körök attól tartottak, hogy Ferdinánd a lázadó csehek, morvák és osztrákok leverése után most már minden erejét Magyarország leigázására fogja fordítani. Ennek az érzésnek a lidércnyomása alatt úgyszólván mindenki a Ferdinánddal való kibékülés szükségességét hangsúlyozta, csak Bethlen nem látta oly sötétnek a helyzetet s miután előnyös, vagy legalább méltányos békére alig volt kilátás, ő inkább a háború folytatására tette meg előkészületeit, mi célból személyes felkelést hirdetett s egyszersmind 1621 január 1-ére Nagyszombatba országgyűlést hirdetett, egyrészt hogy azon a rendek állást foglaljanak a megindítandó béketárgyalások feltételeire nézve és másrészt, hogy a további fegyveres ellenállás módozatairól is tanácskozzanak.

A nagyszombati tárgyalások csak hosszas huza-vona után január 12-én indultak meg, de már nem a rendek áldozatkészségéről tanúskodó lelkesedése, hanem határozott akadékoskodása és eddig nem tapasztalt szűkkeblűsége jegyében. Míg a pozsonyi országgyűlés portánként jobbágyra és földesúrra 6–6, összesen tehát 12 forintot, a besztercebányai pedig 16-ot az úrra és 12-őt a jobbágyra vetett ki, addig a mostani, csak gyéren látogatott országgyűlésen a vármegyék mindössze 10.000 forintot szavaztak meg 3000 gyalognak két havi zsoldjára. Bethlen ezzel persze nem volt megelégedve, mire a rendek a megajánlott katonaság számát 2000 gyalogosra és ugyanannyi lovasra emelték fel, de ismételten és nyomatékosabban követelték, hogy hacsak lehetséges, a béke feltétlenül köttessék meg. Ezután a rendek, tekintettel arra, hogy Nagyszombat és környéke a háború folyamán annyira ki volt élve, hogy a követek ott hosszabb időre élelmet nem tudtak szerezni, kétfelé oszoltak; az északkeleti vármegyék követei Galgóczra, az alsó-magyarországiak Modorra vonultak s mikor Bethlen utóbb január 25-én a hainburgi tárgyalások megkezdésekor ismét Nagyszombatra szólítja őket, csak ismételt és komoly hangon hozzájuk intézett parancsnak engedve jelentek ott meg és miután a fentebb említett, 4000 főnyi katonaság tartására vonatkozó határozatukat meghozták, február közepe után a fejedelem mellett egy csupán 24 tagú bizottságot hagyván, végkép szétoszlottak.[1] Hogy ez mennyire nem tetszett Bethlennek, az kitűnik Nagyszombatból február 4-én Thurzó Imréhez írt levelének, mely egyúttal a fejedelem akkori hangulatának és kedélyállapotának igazi tükrét is mutatja, következő szavaiból:[2] „Kevés szóval kegyelmednek csak azt írom, isten én nem vagyok és nem én hatalmamban vagyon az országok békessége, mert ha én rajtam állana, bizony régen végben vittem volna, de reménylem a mint kegyelmetek országul hozzá fogott, hamar és könnyen végbe viheti, mert én is ahhoz fogom magamat accomodálni, és sem fárul szakadt vagyok, sem senki szamara… magam uram én sem vihetek mindent véghez…, eddig is nagy bolondság volt tőlem, hogy itt kegyelmetek között tekergettem, az jóra való intésemért az statusoktól (vagyis a rendektől) gyalázatos diffamatiot és gyűlölséget szereztem magamnak, egynehány százezer forintomat elköltöttem semmi fejében az ország mellett, noha tudtam, hogy valaki falu fejében kardot vonszon, háládatlansággal fizetnek annak, mert valaki communitati servit, nemini servit, melyet én azért soha bizony nem cselekedtem volna, és bogár után nem indultam volna, de az kegyelmed és egynehány urak felől való nagy reménységadás… indíta meg, de ezt ha mint éltig disputálom és deplorálom is, haszontalan, mert meglött… A statusok is haza kéredzenek, tízezer forintot igérnek onnét hazúl az hadakozásra egy holnapra, de úgy hogy őket fejenként haza bocsássam, sőt az tractatus eventusára se marasszak itt senkit közülük, se urat, se nemes embert, hanem minden vármegyéről hadnak egy-egy ágenset itt, s magam maradjak itt, az tízezer forinttal tartsak hadat, palatinusnak megírják, hogy az békességet jó conditiokkal vigye véghez, s ha az nem lehetne, én differáljam az Buquoyval való harcomat más jobb alkalmatosb üdőre. Látván mind az statusoknak, uraknak és nemeseknek, ilyen intentumokat, én az gyeplőt nekik vetettem, és szabadságot adtam ő kegyelmöknek, hogy valamint akarják az országot dirigálni, lássák, valamikor el akarnak menni, én nem tartóztatom, de én is ezt hitem szerént mondom, hogy valamely nap kegyelmetek országúl megindul, s haza oszol, én is második avagy harmadik napon minden hadaimat által hivatom és alá ballagok az fagyon hátul járóban, tovább én sem szamárkodom senkinek, mert én sem tartozom vele… ha az statusok ugyan alá mennek, kész hadat magok közül itten nem hadnak, én sem késem semmit, hétfőn minden hadakat által hivatok és isten velem levén megindulok, ha kegyelmeteknek maga országa nem kell, azt hiszem, hogy akinek szüksége vagyon reá, hozzá nyúl; engemet az úristen úgy éltessen, hogy ilyen állapottal, amint kegyelmetek viseli magát, német császár ma éppen nálam hadná is, meg nem maradnék uram köztetek, jobb volna nekem egy jó nemes emberségben élnem, hogysem ilyen visszavonó nagy reputatiójú országban szamárkodnom.”

Közben január 25-én megkezdődtek a francia megbízottak közvetítésével a hainburgi béketárgyalások is, amelyek folyamán mindkét fél szinte teljesíthetetlen kívánságokkal állt elő, úgy hogy a megegyezés lehetetlensége úgyszólván előrelátható volt. Igy a császári megbízottak sok más súlyos feltétel mellett azt követelték, hogy Bethlen mondjon le címéről és királyságáról, a koronát s Pozsonyt nyomban adja vissza, amivel szemben pénzbeli kárpótlást s a birodalmi fejedelmi címet helyezték neki kilátásba. Ezzel szemben Pécsy Simon, Bethlen kancellárja, ura nevében azt jelentette ki, hogy „sem ő királyi felsége nem engedhet becsületéből s méltóságából, sem a rendek régi s újabb szabadságaikból.”[3] A tárgyalások igen hosszú ideig elhúzódtak, miből kifolyólag március 14-ig négyszer is meg kellett hosszabbítani a fegyverszünetet, de a megegyezés sehogy sem tudott létre jönni. A negyedik fegyverszünet lejárta előtt Bethlen oly levelet kapott Konstantinápolyból, mely nagyon megerősítette az ő pozícióját. 1620 november 14-én Konstantinápolyba érkeztek Bethlen és Pfalzi Frigyes követei a mintegy 30.000 tallérra becsült ajándékkal s amikor Bethlen követei, Dóczy István és Rimay János panaszt emeltek Vác elfoglalása miatt, Ali nagyvezír azzal mentegetőzve, hogy a dolog az ő tudta nélkül történt, rögtön letette Karakast s helyette Kara Mehemedet nevezte ki budai pasának, de azért Vácot mégsem adta vissza, mert ő is azt tartotta, hogy amit egyszer török fegyver segítségével elfoglaltak, az többé békés úton vissza nem adható.[4] Most aztán nagy versengés támadt Bethlen követei és a Ferdinánd által Molard Lajos utódjaként a portára követül küldött Cesare Gallo között, aki szintén nem kímélte a sok ajándékpénzt. „A vezírek tehát válogathattak – írja Angyal, id. m. VI, 300. oldalán – a két különböző helyről származó adományok közt. De az 1621 február 3-iki díván határozatára nem a pénzbeli igéret, hanem a politikai megfontolás volt döntő befolyással. Az 1620-iki hadjáratban Szkender fényes diadalt aratott a lengyeleken, Jassy mellett. 1621-ben a háborút folytatni kellett. Ha a porta a fehérhegyi csata után is Bethlent csak határozatlan igéretekkel áltatja, valószínűnek látszott, hogy a fejedelem oly békét kénytelen kötni, mely a törökökre nézve Ferdinándot nagyon kényelmetlen szomszéddá tenné a lengyel háború alatt és után is.” S így az említett napon „a gyülekezet tagjai reggeltől fogva nem ettek, este gyertyavilágnál oszlottak el, miután kimondották, hogy a magyarokat akarják segíteni” és 6-ikán Deák Mehemed pasát rendelték ki szerdárnak Bethlen mellé. A fejedelem március 9-én este olvasta az erről szóló jelentést. „Nagyon megörült neki, mert előbb is inkább Konstantinápolyból, mint Bécstől várta a megváltó szót. Igaz, hogy voltak aggodalmai. Megütközött azon, hogy Deák Mehemed pasát bízták meg a szerdársággal. A pasát e hivatalra alkalmatlannak találta,[5] különben is Deák Mehemed régi ellensége volt.”[6]

De hogy Bethlen a török segítségnek most sem igen vehette hasznát, annak nemcsak ez, hanem más is volt az oka. Ép aznap, amikor a fejedelem a fenti kedvező hírt kézhez vette, vagyis március 9-én meghalt Ali nagyvezír és utóda, az albán származású, fenhéjázó, barbár Husszein pasa jóindulatának megszerzése nemcsak újabb pénzáldozatokat, hanem időt is jelentett. Azonkívül az új lengyel hadjárat az 1621. év tavaszától késő őszéig a török birodalom minden erejét lefoglalta, úgy hogy tulajdonképpen nem hogy II. Oszmán szultán küldött volna Bethlennek segítséget, mely a fejedelem kívánsága szerint a tatárokkal együtt 30.000 főből állott volna, hanem ennek mindenféle furfangot kellett latba vennie, hogy a szultán csatlakozási parancsait végrehajtani ne kelljen és hogy az a serege számára Erdélyből küldött élelemmel is beérje.

Nem több szerencsével járt Bethlen ama törekvése sem, hogy Kantemir nogaji tatár khántól kapjon segítséget, akivel már 1620 óta összeköttetésben állott. E célból Bethlen 1621 április 6-án Harasztosi Balázst küldte a khán öccséhez, Galga krimi szultánhoz, akitől 15.000 tatárt kért segítségül, „melyet ha őnagysága – írja Bethlen a követnek adott utasításában[7] – megcselekszik, mi is egy napon 10.000 magyar forinttal megajándékozzuk”, „ami kétségtelenül – jegyzi meg hozzá Szekfű id. m. 144. old. – igen jutányos üzlet lett volna, mert egy tatár egy forintba se került volna, amikor magyar vagy német zsoldos 3–5–10 forintba is bele került havonta.” De nem is ez lett volna a tulajdonképpeni díjazás, hanem a kilátásba helyezett zsákmány, mire nézve Bethlen azt tudatja Galgával, hogy a kért 10.000 tatárnak az ő 20.000 lovasához és ugyanannyi gyalogosához kellene csatlakoznia s az egész hadat ő maga vezetné a nem is nagyon messze fekvő Prágáig. Ebből a vállalatból a tatároknak több zsákmányuk lesz, mint akármelyik lengyel hadjáratból, mert „oly gazdag országokban hordoznók, kikhez hasonlót soha a tatár nemzet nem látott, kinccsel, rabbal, mindnyájan megrakodhatnának a vitézek.”[8] A Galga szultánhoz írt levél Forgách Zsigmond nádornak, akkor már ismét Ferdinánd hívének kezébe került, aki azt haladék nélkül közzétette, hogy ezzel még jobban felizgassa a külföldi és magyarországi közvéleményt Bethlen ellen. Utóbbinak egyébként a tatár barátkozásból nem lett valami nagy haszna, mert mire a tatárok Dselál mirza vezetése alatt felkészültek, már ősz és béke lett s így Bethlen, most már nem lévén szüksége rájuk, „a tatrosi és egyéb hágókat bevágatta előlük, mintha hivatlan vendégek lettek volna, amiért Ozmán szultán meg is haragudott rája.”[9]

Attól az időponttól kezdve, amikor a konstantinápolyi kedvező határozatról tudomást szerzett, Bethlen már csak színleg folytatta Ferdinánddal a tárgyalásokat, aki e célból még két ízben meghosszabbította a fegyverszünetet. Április 8-án a francia közvetítők átadták Ferdinánd legvégső ajánlatát Bethlen megbízottainak, mely szerint utóbbinak le kellett volna mondani a királyi címről, s a koronát, valamint az elkobzott egyházi és világi birtokokat vissza kellett volna adnia. Ezzel szemben a császár hajlandónak mutatkozott, hogy átadja neki Oppelnt és Ratibort, birodalmi fejedelemnek címezi s azonkívül 100.000 forintot, nemkülönben Szatmárt, Szabolcsot, Ugocsát, Bereget és Munkácsot átengedi neki, mely utóbbit örökösei 300.000 forinton megválthatják illetve megtarthatják.[10] Bethlent ez nem elégítette ki s miután a rendek s az ország követelései tekintetében sem jött létre megegyezés, a hainburgi béketárgyalások április 22-én végleg megszakadtak.[11]

„A meghiusult alku híre – írja Angyal, id. m. VI, 302. old. – a csalódás érzését keltette fel szerteszét az országban, de kivált a nyugati részekben. Itt óhajtották leginkább a békét a fehérhegyi csata óta. Mindinkább gyarapodott azok száma, akik a küzdelem reménytelenségének érzetében elhagyták Bethlen zászlaját. A fejedelem 1621 elején nyomára jött annak, hogy sok magyar úr Buquoy-val bizalmas leveleket vált. Eszterházy Dánielre esett az a gyanú, hogy egyik vezetője e mozgalomnak. A nagyszombati gyűlésen vallatták a főurat s vallomásai alapján a rendek el is fogatták.[12] De a nagyszombati gyűlés sem titkolta, hogy mennyire óhajtja a békét. Voltak, akik nem vártak arra, hogy Bethlen is elismerje a béke szükségét. Pálffy, Bosnyák, Czobor, betegeskedés ürügye alatt elhagyták Nagyszombatot. Balassa Péter pedig Detrekőbe zárkózva, visszautasította Bethlen parancsait.[13] De még nagyobb jelentősége volt annak, hogy Bethlent Hainburgban alkudozó biztosai is cserben hagyták. Forgách március közepe óta csak mint nádor vett részt a tárgyalásokban, de Bethlentől már nyiltan elszakadt. Ingadozni érezte a hajót, melyre a vihar kezdetén menekült… Jakusith és Apponyi a nádor után indultak. Sőt Péchy Simon eljárása sem volt egészen egyenes. Annyit tudunk, hogy az udvar jószágot igért neki, sőt az erdélyi fejedelemséggel is biztatta, ha az alkudozás alatt a császár érdekeinek szolgálatába szegődik. Péchy fogékony volt az ily biztatások iránt, de nagyon nehéz volt teljesítenie az udvar kívánságát, mert élete s vagyona Bethlen kezében voltak. Valami fontos szolgálatot nem is tehetett az udvarnak, de egészen bizonyos, hogy nem úgy viselte magát, mint Bethlen kancellárjához illett. Elég az, hogy Bethlen az alkudozások után elfogatta Péchyt, mert „a békesség szerzésben nem igazán járt el.” – Thurzó Szaniszló is ingadozott, sőt Thurzó Imre is… A közömbösség s az árulás növelték Bethlen helyzetének nehézségeit. S mégis állhatatos maradt, nem egyedül azért, mert a pozsonyi fegyverszünet s a besztercebányai választás után lealázónak tartotta a hainburgi ajánlatok elfogadását. Hanem mert tartott „Babilonnak őrző fejedelmi” vagyis az ausztriai és spanyol ház szándékától. Tartott attól, hogy az udvar, ha szerét teheti, gyökerestől kiírtja az evangélikus statust, elrontja a szabad választást, nem hívja össze az országgyűlést, lassan-lassan kigyomlálja az úri és nemes rendet, „az községgel úgy bírhat, amint akarja, példánk erre igen világos vagyon, mert ez írás szerint cselekedik mostan Csehországgal, Morvával.”[14] Félelme nem volt alaptalan. Folytatta a küzdelmet, hogy elhárítsa a nagy veszedelmet.

[1] Hajnik Imre, Az 1621-iki nagyszombati gyűlés. (Magyar Akadémiai Értesítő, V., 1865, 142.)

[2] Bethlen polit. levelei, 238.

[3] Dallos Miklós pécsi püspök naplója 69. – Eszterházy Miklós Magyarország nádora, I. 175.

[4] Érdekes, hogy Bethlen már február 5-én Forgách nádorhoz írt levelében, hogy őt a béketárgyalások siettetésére ösztönözze, azt írja, hogy: „A budai új vezért rendelték ki szerdárnak maga személyében mellénk jönni, az egész boszniai, budai, temesvári, egri, kanizsai pasaságok alatt való törökökkel“ s azonkívül a tatárok jövetelét is odaállítja mumus gyanánt. (Bethlen Polit. lev. 242.)

[5] Horváth Mihály, id. m. V, 246.: „E kinevezés nem igen tetszék Bethlennek, mert telhetetlen, kevély, magyar-ellenségnek s lomha, röst embernek ismerte őt, kit házából, kertéből, ágyasai mellől felette nehéz kiindítani, s azért meg is hagyta Rimaynak, ne szűnjék meg őt, ki a száműzöttségből való visszahivatását is neki köszönheti, cselekvésre ösztönözni.“ (Bethlen levele 1621 április 19-ikéről, gróf Mikónál, id. m. II. 398.)

[6] Ipolyi, Rimay levelezése, 233–264. – Toldalaghy emlékirata, gróf Mikónál, id. m. I, 231. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 285. – Rozsnyay Történeti Maradványai, 95–127. s ezek nyomán Angyal, id. m. VI, 301.

[7] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 287.

[8] Katona, id. m. XXX, 664. – Mocsáry, Nógrád vármegye ismertetése, III, 187. – Londorpius Mich. Casp., Der Röm. Kays. Mt. u. des. heil. Röm. Reichs… Acta publica, II, 388. – Szentivány Martin, S. I. Curiosiora et selectiora variarum scientiarum miscellanea, VI, synopsis, 1621.

[9] Ozmán szultán 1621 nov. 5. és 15. között kelt levele Bethlen Istvánhoz, a fejedelem testvéréhez. (Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 341.) és ennek nyomán Szekfü, id. m. 144.

[10] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, IV, 237.

[11] Bethlen levelei, Mikónál, id. m. II, 385. – Dallos naplója, 78–80. – Gindely, id. m. 241.

[12] Mikó, id. m. I, 359. – Bethlen pol. lev. 248.

[13] Hajnik, id. m. 14.

[14] Török-Magyarkori Államokmánytár, 271, 274. – Bethlen pol. lev. 238.