A besztercebányai országgyűlés által papíron bőségesen megszavazott adózásra és a Pfalzi Frigyes által megküldött 100.000 forintra támaszkodva, immár Bethlen komolyan hozzáláthatott az általa 20.000 főre kontemplált hadsereg felállításához.[1] Ez a szám, ha soknak nem is mondható, de tekintve, hogy a szövetségesek már hadban álló összes hadsereje sem tett ki többet mintegy 30.000 embernél, hogy velük szemben ekkor még csak 15–18.000 főnyi császári hadsereg állott,[2] már biztos reményt nyujtott a hadjáratnak a kívánt sikerrel való folytatására. Igaz, hogy ekkor már útban volt Miksa bajor herceg is a 30.000 főnyi liga-hadsereggel,[3] azonban kellő ügyesség és gyorsaság mellett úgy lehetett és kellett volna a hadműveleteket intézni, hogy a császári hadsereggel a döntés még a ligisták beérkezése előtt kierőszakoltassék, mert ennek megtörténte után az egyesült 50.000 főnyi cseh-magyar sereg már 60.000 főnyi ellenséggel állott volna szemben. Ezt Bethlen szövetségeseitől igen helyesen követelte és sürgette is, de a maga részéről szintén nem tett meg mindent ennek a fontos kívánalomnak az elérésére. Az ő hadjárati terve kettős célt tűzött ki maga elé: a neki még nem engedelmeskedő nyugatmagyarországi részek meghódoltatását és szövetségesei hadműveleteinek támogatását egy Ausztrián át Morvaország illetve Csehország felé intézendő előretöréssel. Miután az általa talpra állított 20.000 ember ennek a kettős célnak egyidejű megoldására koránt sem volt elegendő, nem maradt más hátra, mint hogy a maga elé kitűzött kettős feladatot nem egyszerre, hanem egymás után oldja meg. Minden szentnek maga felé hajlik a keze és így nem csodálkozhatunk azon, hogy Bethlen a maga speciális érdekeivel is szorosan összefüggő magyarországi hadműveleteknek elsőséget adott a szövetségeseit nagy fokban tehermentesítő ausztriai előretörés fölött, bár maga is meg volt győződve ez utóbbinak sürgősségéről, mert az Anhalti Keresztély által kieszelt s a jövendő hadműveletek alapjául szolgáló hadjárati terv nem hagyott fenn kétséget aziránt, hogy ő a fősúlyt Bethlen előretörésére helyezi, mert csak ezáltal tehermentesítve szándékozik eddigi passzív magatartását mozgékonyabb, erőteljesebb fellépéssel felcserélni. Ennek a fonák helyzetnek a korrektívuma gyanánt gondolta ki Bethlen a cseh táborban levő magyar hadak 6000 főre való kiegészítését, de ezzel nem sokat használt. Az anhalti herceget ez a jelentéktelen megerősítés nem bírta rá erélyesebb fellépésre s így tulajdonképpen Bethlen csak ok és haszon nélkül gyengítette a 2000 ember elküldése által a maga hadseregcsoportját. Ime így van az, ha a hadjárati terv alapjában el van hibázva, akkor az csakhamar, vagy amint itt is történt, már a kezdet kezdetén kiegészítésekre, módosításokra szorul, ami rendszerint surlódásokat okoz, sőt gyakran, mint a jelen esetben is, az egész eredeti koncepciót felborítja és használhatatlanná teszi.

A két főhadműveleti célnak a fenti sorrendben való megoldása mellett azt az érvet is fel lehet hozni, hogy a nyugati magyar határszél meghódoltatása után Bethlen sokkal nagyobb biztonsággal foghatott hozzá az Ausztrián, illetve Stájerországon át véghezvinni szándékozott támadólagos előretöréshez, miután a megelőző behódoltatások által hátát immár sokkal nagyobb mértékben biztosítottnak tekinthette, de ez a melléktekintet nem tette indokolttá a főszempontnak, a mielőbbi együttes működésnek jó hosszú időre való kitolását. S itt csak újból ismételhetjük azt, hogy a szóbanforgó viszonyok között az egyedüli helyes megoldás az lett volna, ha Bethlen rendelkezésre álló erejével késedelem nélkül szövetségeseinek táborába sietett volna s ott az összes hadak fölött a parancsnokságot átvéve, erőteljes lendülettel rávetette volna magát a cseh hadsereghez hasonlóan kunktátoroskodó császári hadseregre.[4]

A nyugatmagyarországi hadműveletek kerek egy hónapot vettek igénybe s azok révén Bethlen tényleg elérte azt, amit akart, mert szeptember végén a Pozsonytól Regedéig terjedő országhatár mögött elterülő nyugatmagyarországi terület már majdnem teljesen az ő kezén volt. Most tehát előtérbe lépett a hadjárati terv második része, vagyis az offenzíva megkezdése Ferdinánd főhaderői ellen, mire nézve azáltal tette meg az előzetes intézkedéseket, hogy kiadta az utasítást haderejének előbb Bruck, majd Kismartonnál való összpontosítására. Csakhogy időközben nagyot változott a helyzet. Az eggenburgi erődített táborából kimanővrírozott anhalti herceg a szövetséges sereggel már nem Ausztriában, hanem a Moldva mentén Klingenbergnél, már mélyen bent Csehországban állott s az odavezető utakat az ép oly merész mint ügyes Dampierre tartotta megszállva; itt volt még a császáriak birtokában levő Hainburg, mely a kiválóan fontos dunavölgyi utat zárta el s végül itt volt még a makacs Ferdinánd-párti Eszterházy Miklós a Magyarország nyugati határa mentén fekvő váraival, akit a nagy offenziva megkezdése előtt szintén tanácsos volt ártalmatlanná tenni. Az erőviszonyok az előrelátható legközelebbi hadműveletek színterén a következő képet mutatták: A főhadiszállását Bécsújhelyben felütött Dampierre-nek a főhadseregből rendelkezésére bocsátott mintegy 6000 főnyi haderő még csak útban volt Grazen felől. Ennek beérkeztéig a császári vezér csakis arra az 1500–2000 emberre támaszkodhatott, akiket Ferdinánd Bécsben rendelkezésére bocsátott. Az előretolt Hainburgot és Lakompakot minimális erők tartották megszállva. Ezzel szemben Bethlennek Hainburgnál saját vezetése alatt 8000, Sopronnál Sennyey és Huszár parancsnoksága alatt mintegy 3500 embere volt, Zala megyében pedig 3000 ember állott Haller és Fekete alatt. E haderőkhöz az anhalti hercegnek küldött 2000 lovast hozzáadva, mindössze 16.500 embernyi létszámot, tehát körülbelül 3500 emberrel kevesebbet kapunk, mint amennyinek kiállítását Bethlen magára vállalta.

A legközelebbi kérdés most már az, mit lehetett és mit kellett volna Bethlennek a fennálló viszonyok között tennie? Az én nézetem szerint minden erejét, de legalább is a hainburgi és soproni csoportot egyesíteni és azzal késedelem nélkül a Bécsújhelyben nehéz szívvel csapatjainak gyülekezésére váró s így még teljesen készületlen állapotban levő Dampierre rácsapni, hogy annak számításait és törekvéseit már kezdettől fogva keresztezze, illetve meghiusítsa. Tekintettel arra, hogy Bethlen serege sem tűzérséggel sem ostromszerekkel kellően ellátva és felszerelve, sem pedig az ostrom- és várharcra megfelelően kiképezve és begyakorolva nem volt, a Dampierre elleni műveletet nem az erősen megerődített Bécsújhely megostromlásával kapcsolatosan kellett volna tervbe venni, hanem az ellenséget nyilt mezőn való harcra kellett volna kényszeríteni, mire annál nagyobb volt a kilátás, mivel Dampierre csapatjai talán nem is együttesen, hanem csapattestenként külön-külön igyekeztek Bécsújhely felé s így ezekre az izoláltan előretörekvő seregrészekre mintegy hajtóvadászatot kellett volna rendezni, főleg miután ebben a hadviselési módban a magyar csapatok különben is kiváló eredményeket tudtak produkálni. És ehelyett mit tett Bethlen? Két legerősebb csoportját, a két előretolt, eleinte semmitmondónak látszó erősség megvételére vetette latba, ami egészen úgy nézett ki, mintha valaki ágyúval verebet akarna lőni s emellett a legveszedelmesebb ellenséges erőtényezőt, a Bécsújhelynél lázas tevékenységet kifejtő Dampierret, az ellenség ellenállásának tulajdonképpeni lelkét, teljesen figyelmen kívül hagyta. Hogy ennek mi lett a következménye, azt az események leírásából már amúgyis tudjuk; vagyis nem kevesebb, mint hogy az okos és ügyes verebek nem ijedtek meg az ágyúk nagy hangjától s egyik helyen egyszerűen fittyet hánytak a hatalmas ostromlónak, a másik helyen pedig az ellenséges fővezér céltudatos és energikus közbelépése mentette meg a helyzetet a magyar hadakra elég szégyenletes és szánalomra méltó módon s a két kudarcnak az lett a végső következménye, hogy azok Bethlennek már különben is toldozgatásra és foltozgatásra szorult hadjárati tervét nemcsak teljesen felforgatták, hanem immár teljesen halomra is döntötték.

De lássuk és taglaljuk a két felette érdekes és tanulságos hadjárati epizódot egyenként. A lakompaki ütközetet Dampierre nem saját elhatározásából vállalta; az egyáltalában nem játszott szerepet az ő eredeti hadműveleti tervében; ő arra úgyszólván csak bajtársiasságból, Eszterházy felkérésére vállalkozott, meg lévén győződve, hogy Eszterházynak mint a császár egyik legkiválóbb emberének és lakompaki várának megoltalmazása és megtartása által nemcsak az általános nagy ügynek, hanem a saját maga ügyének is igen hasznos szolgálatot tesz. Ennek tudatában vállalta a bajba jutott bajtárs megsegítését, bár ez némileg zavarólag hatott az általa tervezett és már folyamatban is levő és Pozsony kézrekerítését célzó hadműveletekre. Ezekkel a hadműveletekkel a különben jeles hadvezér, bizonyára saját hibáján kívül és csak azért késett el, mert a rendelkezésére bocsátott csapatok az akkor szokásos nehézséggel csak lassan és vontatottan érkeztek be az általa kijelölt gyülekező helyre. Dampierre ugyanis a pozsonyi hadműveletekkel Bethlennek a Duna két partján levő erőcsoportjait egymástól végkép el akarta szakítani, csakhogy mire ő pozsonyi hadműveletét megindíthatta, Bethlen már szintén a Duna déli partján állott s így az elérni szándékolt cél tulajdonképpen már idejét múlta. De ettől eltekintve én a magam részéről sem tartom Dampierre elhatározását valami nagyon szerencsésnek; ő is egész erejével várat, hidat ment megtámadni, ahelyett, hogy ellenfele élő erőit, annak hadseregét igyekezett volna nyilt mezőben csatára kényszeríteni és tönkre tenni; és hogy a pozsonyi vállalattal mindjárt végezzünk, ahhoz még a következő megjegyzések megtételét tartom helyénvalónak. A vállalat kivitele általában jól volt tervezve, amennyiben a szárazföldön nehezen szállítható tűzérséget és ostromszereket, valamint a gyalogosan csak lassan tért nyerő gyalogságot hajókra rakva és csak a lovasságot indította el a Duna mindkét oldalán gyalogosan a megtámadandó célpont felé, még pedig annak kisebb részét, a kozákokat, inkább csak felderítés és biztosítás céljából az északi, a lovasság zömét pedig, egyúttal számottevő harccsoport gyanánt is, a déli parton. Azt is helyeselhetjük, hogy az ügyes vezér a támadást meglepőleg, még a hajnali szürkület leple alatt akarta végrehajtani. Hogy ez a közbejött hajószerencsétlenségek és szállítási zavarok folytán nem sikerült, arról Dampierre nem tehetett. Nagy energiára és következetességre vall, hogy a számításaiban csalódott vezér Pozsony elé érve, eltökélt szándékát világos nappal is végrehajtotta. De a kivitel már éppen nem mondható mintaszerűnek. Hajnali meglepő támadásnál egészen rendjén lett volna, ha minimális tűzérségi hatás után a gyalogság és az őt két oldalt követő lovas oszlopok elszánt nekiiramodással hajtották volna végre támadásukat, de így, világos nappal, gyalogsággal és lovassággal, kellő tűzérségi előkészítés nélkül nekirontani a nemcsak elég, de kiválóan erős pozsonyi várnak, legkevésbbé sem mondható célirányos cselekedetnek. Sőt a türelmetlen fővezér még ennél is tovább ment. Nem győzvén bevárni gyalogságának hosszantartó felvonulását és egységes eljárás céljából a középső oszlopnak a két oldaloszloppal való harmonikus felvonulását és készenlétbe helyezését az immár nem rövidített, hanem rendes eljárású ostromhoz, a türelmet vesztett fővezér maga áll egy maroknyi csapatja élére, hogy ő maga személyesen erősítse fel a pozsonyi vár kapujára azt a petárdát, amelynek az utána nyomuló csapatok számára az első rést kellett volna törnie. Dampierre ugyan ezzel az eljárással legszebb jelét adta nemcsak bátorságának, hanem minden veszélyt fitymáló vakmerőségének is, de alapjában véve az ilyen virtuskodás, amennyire becsületére és dícséretére válik az bármely rendű és rangú alparancsnoknak, – seregvezetőnek, aki a nagy hadműveletek gyeplőjét kell hogy kezében tartsa és már ezért sem szabad aprólékos részletvállalatokba beleelegyednie, már nemcsak hogy nem való, de határozottan káros, mert ezáltal legalább is a részletakció tartamára elvesztvén az egész sereg fölötti áttekintését, annak további működését már nem irányíthatja, ha pedig, mint a jelen esetben is, személyét halálos baleset éri, ez rendszerint a legkatasztrófálisabb visszahatással van az egész sereg vagy seregcsoport további működésére. Ily bravúros cselekedetek az egésznek parancsnoka részéről csak végső szükség esetén indokoltak, ahogyan azt többek között Zrínyi Miklós, Dobó István és több más igazi hősünk eseteiben láttuk. Az ellenségre nézve ily sokféle kedvezőtlen körülmény közbejátszása mellett a pozsonyi vár parancsnokának, szinte páholyban ülve és a legalkalmasabb pillanatban a veszélyesen tért nyerő Collalto-oszlop ellen erőteljes, elszánt kitörést végrehajtva, nem volt nehéz az egész hatalmas, de elhamarkodott várostromot, a maga embereinek aránylag minimális veszteséget szerezve, halomra dönteni. Hogy Rákóczy csapatával ép ebben a legkritikusabb pillanatban érkezett a harc színhelyére, az egyrészt a szerencse dolga, de egyben a kiváló magyar csapatvezér érdeme is volt, aki a pozsonyi ágyúdörgés hallatára, a marcher au canon elvét szem előtt tartva, a leggyorsabb tempóban vezette csapatjait a tett színhelyére, ahova az bár kimerülve, de azért mégis elég jókor érkezett be, hogy a kedvező végső döntés nagy előnyét és érdemét a maga számára biztosítsa. Épígy dícséretére válik Rákóczynak és derék csapatjának az október 11-iki elszánt fellépés és közbevágás is, mely úgyszólván végkép tönkretette a már előzőleg Pozsonynál pórul járt ellenséget.

Dampierre szeptember 28-iki előzetes vállalatát a pozsonyi hajóhíd ellen teljesen indokoltnak és célszerűnek kell deklarálnunk. Hogy az szintén nem sikerült, az a pozsonyi várőrség parancsnokának érdeme, aki éberségével és célszerű intézkedéseivel ezt a vállalatot is meghiúsította.

És most térjünk vissza a lakompaki ütközethez. Eszterházy közléséből Dampierre tudhatta, hogy Lakompak előtt mintegy 3000 főnyi magyar had áll. Minthogy neki ennek alig fele állott rendelkezésre, nagyon helyesen éjjeli rajtaütéssel szándékozott ellenfelét meglepni, bár levelének hangja után ítélve, ő meglehetősen lebecsülte Bethlen „lázadóit”, akikkel könnyen remélt elbánhatni. Csakhogy ezek a lázadók is ügyesek és éberek voltak s így Dampierre-nek nem sikerült őket meglepnie. Csatarendben, csatához készen látván maga előtt az ellenséget, Dampierre-nek háromféle lehetőség között kellett választania: vagy hosszas gondolkodás nélkül nyomban nekimenni az ellenségnek, vagy lehetőleg gyorsan a maga csatarendjét is megalakítani és bevárni az ellenség támadását, vagy végül a nem sikerült meglepés folytán az összeütközés elől kitérni és dolgavégezetlenül Bécsújhely felé visszavonulni. Dampierre nem ok nélkül a másodiknak említett megoldási módot választotta, még pedig azért, mert tudta, hogy az ő hadának erős oldala muskétásainak fegyvertüzében rejlik. És számítása pompásan bevált. A magyarok az őket jellemző elszántsággal és bravurozítással nekivágtak az alighanem a felvonulás biztosítására az arcvonal elé tolt kozákoknak s azokat fölényesen meg is szalasztották, hanem aztán a muskétások pokoli tüzébe kerültek s amikor ennek már megvolt a kellő hatása, Dampierre igen helyesen nehéz lovasságát vetette a harcba, mely aztán könnyen és gyorsan végzett a már előzőleg a puskatűz által sokat szenvedett és rendetlenségbe jutott magyar könnyű lovassággal. A kivívott győzelemnek hathatós üldözés által leendő kiaknázásától a császári vezér eltekintett, mert csapatjait sürgősen a már folyamatban levő pozsonyi vállalat végrehajtására Bécsbe kellett visszavezetnie.

Most pedig lássuk és elemezzük a hainburgi eseményeket, amelyekre Bethlen úgyszólván saját hadvezéri egyéniségének bélyegét is ráütötte. Tudjuk, hogy ennek a helynek az ostromát csak azért határozta el, mert nem akarta, hogy az további előnyomulása alkalmával seregének háta mögött megmaradva, esetleg nemcsak a szárazföldi, hanem a dunai közlekedést és utánszállítást is megzavarhassa. De ha az ember erdődített helyek, várak ostromának gondolatával foglalkozik, akkor a legelemibb követelmény, hogy az ehhez szükséges tűzérségi anyagot és ostromszereket készenlétbe helyezze, és hogy legalább részben az ostrom végrehajtásához is értő csapatokat állítson sorompóba, mert tisztán csak lóról leszállított, nehéz csizmás, sarkantyús vitézekkel ily vállalatokat sikeresen végrehajtani mégis csak bajos dolog. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Bethlen a dolgot oly könnyen vette, hogy a bevezető lövetés folytán megriadt városi polgárság meghódolást igért, de elvégre a várat nem a polgárság, hanem a várőrség és annak elszánt parancsnoka, a bátor és kitartó Peck Dávid kapitány védte, akinek nagyon is helyén volt a szíve. De a legbosszantóbb volt a dologban, hogy a bizonyára csak hevenyészve összeszedett létrák egytől egyig túlrövidek voltak. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Bethlen húszszoros túlereje sem tudott semmit sem elérni. Ez sehogy sem fért a csalódott és a kudarc által felingerelt fejedelem fejébe és bár bizonyára saját szemeivel látta, hogyan hullanak százával legjobbjai rakásra az ellenség gyilkos puskatüzének és egyéb módon sűrűn osztogatott csapásainak hatása alatt, ő az egyszer hajthatatlan maradt és a vérbe fúlt ostromot háromszor, sőt az ellenség állítása szerint négyszer is megismételtette, de hiába és haszontalanul. Szó sincs róla, Bethlen ez alkalommal igazi nagy hadvezérhez méltó kérlelhetetlen erős akaratot és vas energiát mutatott, csak az a kár, s ezt mi százszorosan fájlalhatjuk, hogy ő ezt a rendíthetetlen következetességet véletlenül éppen rossz helyen és rossz alkalommal mutatta. Épígy valóban ezerszer kár ama sok derék magyar kiontott véréért, akik itt magasabb rendeletre, éppen mert igazi jó és fegyelmezett katonák voltak, a szó legszorosabb értelmében véve fejükkel a falnak mentek neki. Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy ez a felette sajnálatos kudarc a nagy anyagi veszteségen kívül igen súlyos erkölcsi depressziót is vont maga után, mert tudnunk kell, hogy egy valóban derék csapat még a legsúlyosabb veszteségeket is nagyobb ellenkezés és zokszó nélkül is el tudja szenvedni, ha maga is meg van győződve, miszerint azokat tisztán csak a súlyos harcviszonyok idézték elő, de ha a nagy vérveszteség a nem eléggé gondos vezetésre, avagy a vezetők indokolatlan makacsságára vezethető vissza, ezt a csapat soha sem tudja elfelejteni s annak a magasabb vezetésbe vetett bizalma igen könnyen végkép megrendül.

A hainburgi kudarc és a lakompaki vereségről szóló hír Bethlent igen elkedvetlenítették. Legjobban restelhette a hainburgi nagy csorbát s így talán még kapóra is jött neki Sennyey levele, mely legalább félig-meddig indokolttá tette számára a vészes hely alóli elvonulását. Dampierre ellen érzett dühében, de inkább csak első felindulásában őt akarta mindenekelőtt felkeresni, hogy vele végleg leszámoljon s ez az elhatározás feltétlenül helyes is volt, de amikor Sopronba érve, ott a császáriak hült helyét találta, ami alkalmat adott neki, hogy előbbeni elhatározását ismét megváltoztassa és mindenekelőtt az Eszterházy által időközben elhagyott Lakompakot birtokába vegye; majd igazi ellenfelét, Dampierret a faképnél hagyva, még tovább délre elkalandozik, mintha őt az ellenségei által már erősen szorongatott Frigyesnek általa immár veszettnek tartott ügye többé már nem érdekelné, vagy legalább is hidegen hagyná.

Szombathelybe érve, újból fellángol benne Stiria megszállásának régi vágya, de már alighanem nem annyira szövetségesei csehországi hadműveleteinek előmozdítása, mint inkább a saját hatalmának további kiterjesztése érdekében, s főleg azért, hogy ha majd Ferdinánddal újabb békealkudozásokra kerül a sor, Stiria biztos zálogként a kezében legyen. Saját hatalmának még további kiterjesztését jelentette volna Szlavónia és Horvátország megszállásának futólagosan felmerült terve is, ámde újonnan szerzett híve, Battyhány Ferenc, gyorsan felvilágosítja e szándékának irrealitásáról s így az események további fejlődését bevárandó, seregével ismét Pozsony tájékára húzódik vissza s ezzel az anhalti herceggel közösen megállapított hadjárati tervnek reá vonatkozó részét végkép szögre akasztotta. S valóban az ő Dunától délre való előretörésének most már, amikor a főhadiszíntéren küzdő felek már Pilsen tájékán játszottak egymással kergetősdit, semmi értelme se lett volna. De hogy szövetségesi kötelezettségének mégis eleget tegyen, seregének, majd utóbb annak csak egy részének a legrövidebb úton való elindítását határozza el, bár ő most már alighanem sejtette, hogy ez már nem jelent egyebet, mint eső utáni köpönyeget.

Ezzel Bethlen 1620. évi, nem valami fényesnek és szerencsésnek mondható hadműveleti tevékenysége tulajdonképpen véget ért és most ismét előtérbe lépett nála a diplomáciai tevékenység, melynek területén őt, a kiválóan ügyes államférfiút sokkal több szerencse és áldás kísérte. Nevezetes, hogy amikor a fehérhegyi csata elvesztésének híre megérkezett, az úgyszólván mindenkit megdöbbentett, csak Bethlen maradt nyugodt, mert szinte meg volt győződve, hogy az eddigi hadjárati események Ferdinándot is annyira igénybe vették és kimerítették, hogy Magyarországot közvetlenül nem fenyegeti részéről komolyabb megtámadás veszélye.

A törökök váci alattomos támadása katonai szempontból semmi nevezetesebb tünetet sem mutat fel, de ez a tény hasznos és tanulságos ujjmutatásul szolgálhatott a fejedelem számára, hogy jövőben a törökkel szemben még óvatosabbnak kell lennie.

Most pedig végezetül ideiktatom Gyalókay következő véleményét: „Ha most ezek után – írja ő Bethlen Gábor mint hadvezér 322. oldalán – az 1620-iki hadjáratról mérleget akarunk készíteni, akkor, röviden összefoglalva, ezt mondhatjuk: Bethlen hadai két ízben jártak balul a magyarországi s a vele közvetlenül határos alsó-ausztriai harctéren: előbb Hainburgnál, azután pedig Lakompaknál. De ezt a két balsikert teljesen ellensúlyozta a pozsonyi és a petronelli diadal. Ha mindehhez hozzávesszük Pápa, Sümeg, Kiskomárom, Lakompak és Kőszeg elfoglalását is, akkor azt látjuk, hogy a mérleg határozottan Bethlen javára billent. Igaz ugyan, hogy az, amit felsoroltunk, csupán helyi siker volt s az általános hadműveleti cél megvalósítását nem mozdította elő, de fontossága mégse tagadható. Bethlen ugyanis, ennek a hadjáratnak során, a dunántuli vidék jókora részét is hatalmába kerítette s ezzel megszilárdította azt az alapot, amelyre Ferdinánddal kezdett békealkudozásait építhette.”

Én a magam részéről az események fenti leírása és az azokhoz fűzött észrevételeim kapcsán nem tudok az 1620. évi hadjárat eredményéről Bethlen részére a Gyalókayéhoz hasonló kedvező elszámolást és mérleget készíteni. Az említett hadjárat megindítása előtt Bethlen előző sikerei és vívmányai révén igen nagy hírnévnek örvendett és oly hatalom birtokában volt, hogy arra támaszkodva, igen nagy megnyugvással nézhetett a jövő fejleményei elé. Most még teljesen ő tőle függött, hogy kit válasszon a jövőre nézve szövetséges társául, Ferdinándot-e, akivel már különben is, bár eléggé labilis, de azért igen előnyös szerződéses viszonyban állott, avagy Pfalzi Frigyest, a téli királyt, akitől jelentékeny pénzösszeget remélt kicsikarhatni. Azonkívül biztos támaszként érezte háta mögött a portát is. Ezzel szemben az 1620. évi hadjárat végén már senkire sem támaszkodhatott. Szövetségeseinek, Pfalzi Frigyesnek és a háborúban őt támogató országoknak hatalmát a fehérhegyi vesztett csata végkép megsemmisítette, azok támogatására tehát többé számítani nem lehetett. Másrészt a hadjáratból győztesként kikerült Ferdinánd most már nyiltan is halálos ellenségévé vált a fejedelemnek, aki a maga, a győzelem dacára még mindig nem éppen rózsás helyzetére való tekintettel színleg ugyan még hajlandó volt Bethlennel tárgyalni, de közben kiadott rendeletei nem hagytak fenn kétséget aziránt, hogy a tárgyalási alap az azelőttihez képest oly sovány és szűkmarkú lesz, hogy azt Bethlen aligha fogja elfogadhatni. Hogy pedig a hadjárat végén elfoglalt dunántúli részek távolról sem nyujtottak Bethlennek a megindítandó béketárgyalásokhoz oly biztos alapot, ahogyan azt Gyalókay velünk elhitetni akarja, már abból az egyszerű körülményből is kitűnik, hogy ezek a tárgyalások jóformán komolyan még meg sem indultak, amikor ezek az újonnan szerzett részek, mint alább látni fogjuk, már újra mind veszendőbe mentek. Ehhez járult még a portának úgy bel-, mint külpolitikai viszonylatban felette káros legutóbbi váci csínytevése, melynek következtében Bethlen most már a szó legszorosabb értelmében teljesen egyedül és elszigetelten állott külső ellenségeivel szemben. Növelte a bajt, hogy az 1619. évvégi állapothoz képest a mostani belpolitikai és katonai helyzet is lényegesen rosszabbul nézett ki. Az 1620. évi hadjárat tömérdek pénzt és emberanyagot emésztett fel és a besztercebányai országgyűlésen még oly bőkezűen adakozó rendek most már semmi hajlandóságot sem mutattak újabb nagyarányú terhek vállalására, ami nem is lep meg bennünket, mert hiszen az urak, jobbágyok és parasztok már egyformán megelégelték a hosszú, pozitív eredményt fel nem mutató háborúskodást.

Mindezek figyelembe vétele mellett én az 1620. évvégi mérleget Bethlenre nézve nemcsak hogy nem aktívnak, hanem ellenkezőleg igen nagy mértékben passzívnak látom, azonban mindjárt hozzá kell tennem, miszerint Bethlen e felette nyomasztó külső és belső körülmények és viszonyok dacára fölemelt, sőt majdnem mondhatnám dacos fővel és legalább látszólag a legnagyobb lelki nyugalommal és önbizalommal nézett a bizonytalan jövő elé, mert ő is olyan szittyatermészet volt, mint Toldi Miklós, mely embertípusról Arany János azt mondja: „hogyha nő veszélye, nő a bátorsága.”

[1] Lásd a 224–227.

[2] Lásd a 216. oldalon.

[3] Lásd a 223. oldalon.

[4] Lásd a 230. oldalon kifejtett nézetemet.