| « 2. Bethlen Gábor első támadása II. Ferdinánd ellen (1619–1621). | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Miután sem a két nagyszombati, sem a nagykárolyi egyezség nem teremtette meg azt az alapot, mely a bécsi udvar és Bethlen Gábor között a kölcsönös megértés és egyetértés biztos záloga volna, mindkét fél, természetesen lehetőleg titokban, továbbra is azon fáradozott, hogy a másikat, ha lehet, legyűrje, sőt mi több, tönkre tegye. A csehek által alaposan szorongatott bécsi udvar, minden katonai erejét azok ellen kellvén latba vetnie, Bethlen Gáborral szemben egyelőre továbbra is csak Homonnayt használhatta fel eszközül, aki újabb biztatást és támogatást nyert a szükséges hadak felfogadására, mire nézve Mátyás illetve a most már mindenben a saját esze szerint eljáró és rendelkező Ferdinánd sógorát, III. Zsigmond lengyel királyt újból felszólította, hogy Homonnayt tőle telhetőleg támogassa a szükséges hadaknak Lengyelországban való toborzásában. Ez persze nem maradhatott titokban Bethlen Gábor előtt sem, aki erre még hatványozottabb mértékben látott hozzá a szükséges előkészületek megtevéséhez. Mielőtt ezek ismertetéséhez hozzáfognánk, előbb az 1619. év elején a csehországi hadiszíntéren történt eseményeket kell röviden összefoglalnunk.
Az 1618. évi hadjárat befejezése után az erősen leromlott császári sereg két csoportban állott; az egyik Buquoy alatt Budweisnél, a másik Dampierre alatt Iglaunál.[1] Ezzel szemben a fertőző betegségek folytán erősen lefogyott protestánsok részén Mansfeld 4000 emberrel Pilsennél, Hohenlohe 8000 emberrel Buquoyval szemben Rudolfstadtnál állott, Brünn tájékán pedig a morvák szervezkedtek és gyülekeztek Teuffenbach (vagy Tiffenbach) ezredes alatt. Végül Thurn 8000 emberrel Bécset ostromolta. Ferdinánd ugyanis 1619. április 6-án, miután a Fischamendnél a Dunán átkelt Thurn előtte való napon már egészen Bécs közeléig ért, megküldötte ugyan a cseh-morva rendeknek a tartományaik szabadságát elismerő rendeletét, de a vallás szabad gyakorlatát nem erősítette meg és egyidejűleg a rendek által letett helytartókat ismét visszahelyezte hivatalaikba. A rendek Ferdinánd rendeletét válasz nélkül hagyták és Thurn június 5-én már a főváros Landstrasse nevű külvárosában ütötte fel tanyáját, mire Alsó-Ausztria lakossága is tömegesen csatlakozott a fölkelőkhöz és a lázadó tömeg harsányan kiáltozta a császári várlak ablakai alatt: „Kolostorba Ferdinándot és gyermekeit; kardélre a tanácsosokat és a papokat!” Sőt Thonradl Tamás 16 nemes társával a császár elé járulva, annak szemébe is fenyegetéseket és gyalázó szitkokat szórt. Dampierre azonban saját személyére egyelőre szintén a Buquoy-csoportnál tartózkodott s csak később ment ismét vissza Iglauba. S amikor a fejedelem makacs vonakodása folytán már ágyúszó is jelt adott a lázadóknak a várlak megrohanására, a császárt környező tanácsosok és jezsuiták hiába nógatták, hogy hajoljon meg a kényszer előtt s legalább ideiglenesen adja meg a népnek, amit követel. Azonban Ferdinánd e helyett kápolnájába siet és buzgó imával még erősebb kitartásra edzi meg lelkét. E pillanatban hangzik fel Saint-Hilaire lovas századainak harsonája, akit a Bécs megmentésére siető Dampierre előre küldött s aki a fölkelők által még el nem foglalt Halász kapun a városba behatolván, az utolsó pillanatban megmentette a császárnak és övéinek életét. Erre 600 egyetemi hallgató és 1500 polgár ragad fegyvert a város és a császár megmentésére, ami sikerül is, mert Thurn, mint alább látni fogjuk, hamarosan kénytelen volt Bécs alól elvonulni.[2] A mindkét részen beállt felette kedvezőtlen viszonyok következtében az 1618. évi hadjárat befejezte után a hadműveletekben több hónapi szünet állott be, amelyet mindkét fél a megindult béketárgyalások leple alatt a megfogyatkozott erők pótlására és kiegészítésére használt fel. Miután a tárgyalások erdményre nem vezettek, Buquoy a Flandriából, Elzászból és Magyarországból ujonnan érkezett csapatokkal erősbödve, 1619 június elején 5000 emberrel Moldauthein felé indult el, hogy ezt a fontos átkelőpontot hatalmába kerítse. Útközben odafelé azonban tudomást szerezvén, hogy Mansfeld a Hohenloheval való egyesülés céljából 3000 emberrel délkeletnek tartva, Protivinbe érkezett, Buquoy június 10-én Netolitz felé kitérve, az említett helység felé vette útját. Netolitzba érve, arról értesült a császári vezér, hogy Mansfeld útját tovább folytatva, már elhagyta Protivint, miért is Buquoy nyomban Gross–Zablat-nak vett irányt, ahol június 15-én rá is talált ellenfelére, aki a császáriak közeledésének hírére szekérvárba elhelyezett gyalogságát az erősen eltorlaszolt helységben helyezte el, míg lovasságát két csoportban a helységtől jobbra és balra állította fel. Waldstein ezredes[3] vérteseivel és Dampierre magyar lovasságával nyomban megtámadta a két ellenséges lovas csoportot, melyeket teljesen szétverniök sikerült. Ezek után Buquoy felgyújtotta a helységet, hogy onnan az ellenséges gyalogságot kifüstölje. Ennek egy részét menekülés közben a császári lovasság könyörtelenül lekaszabolta, a másik rész pedig egy Zablat mögött fekvő kertben hét óra hosszat hősiesen védekezett ugyan, hanem elvégre mégis kénytelen volt magát megadni. Ilyenformán Mansfeld seregcsoportja teljesen meg volt semmisülve.
A császáriak eme nagyjelentőségű győzelmének messzeható következményei voltak. Hohenhole nyomban beszüntette a Budweis megvételét célzó további erőlködéseit s ehelyett azonnal megkezdte visszavonulását Prága felé, mire június 17-én és 18-án a csehek kezén levő fontos Frauenberg, Rosenberg és Gratzen szintén meghódolt a császáriaknak. Sőt a forradalmi kormány már Prágában sem érezte magát elég biztonságban s Thurn-nak parancsot küldött, miszerint Bécs körülzárásával felhagyva, sietve vonuljon vissza a cseh főváros biztosítására. Thurn a rendeletnek eleget tevén, június 30-án Sobieslaunál a megállított Hohenloheval egyesült, hanem aztán ahelyett, hogy folytatta volna a visszavonulást Prága felé, továbbra is Sobieslau tájékán maradt, ahol rövidesen mintegy 30.000 embert sikerült összpontosítania.
Ezalatt Buquoy, a csehek által nem nagyon zavarva, de másrészt azok egyesülésének meghiusítását meg sem kísérelve, bátran folytatta útját Prága felé, azonban Milčinbe érve, hamar más gondolata támadt s délnyugat felé kitérve, augusztus 25-én Pisek alatt termett, melyet másnap rohammal be is vett. Innen aztán több mint kétheti hiábavaló veszteglés után a Moldava völgyében akarta tovább folytatni útját Prága felé, ahol időközben igen nagy dolgok történtek. Augusztus 19-én ugyanis a csehek II. Ferdinándot a cseh koronától megfosztottnak nyilvánítván, helyébe V. Frigyes pfalzi választófejedelmet választották meg királyukká. Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy egy héttel később, augusztus 26-án Ferdinándot Frankfurtban a választófejedelmek többsége versenytársa V. Frigyes pfalzi gróf ellenében német császárrá választotta meg.[4] Ezen események folytán és a Morvaországba kikülönített Dampierre által szenvedett vereségről, valamint a Bethlen Gábor közeledéséről szóló hírre Buquoy szeptember 19-én mirovitzi táborából már nem észak, hanem dél felé folytatta útját, hogy Rosenbergen, ahova szeptember 25-én ért, Zwettl-en, Hornon és Znaimon át nagyot kerülve, minél előbb Dampierre-rel egyesülhessen.[5]
Utóbbi mint tudjuk, az 1619-re hajló telet és a rá következő tavaszt Iglauban töltötte. Amidőn aztán híre jött, hogy a csehek megsegítésére a morvák is nagy előkészületeket tesznek, az ismét Iglauba visszatért Dampierre parancsot kapott a Morvaország déli részébe való bevonulásra, már csak azért is, nehogy a magyarországi protestánsok által segítve, az ottani ellenség túlsúlyra vergődhessék. Ehhez képest Dampierre 8000 főnyi hadával útnak indult Lundenburg irányában a Morva völgye felé. Ámde a Brünntől délre Gross-Seelowitz tájékán álló 4000 főnyi morva sereg fővezére, Tieffenbach (Teuffenbach) Rezső gyors menetben Unter-Wisternitzbe menetelve, eléje került a császári hadnak, hogy annak a Thayán való átkelését megakadályozza. Augusztus 5-én ért Dampierre Unter-Wisternitzhez s a hidat megszállva tartó morvákat megtámadván, azok a folyó déli partjára húzódtak vissza, de a hidat maguk mögött elrombolták. Erre Dampierre lovasságának egy részével egy közelben levő gázlón kelt át a folyón s anélkül, hogy gyalogságának beérkezését is bevárta volna, komoly támadást kezdett a morvák ellen, de ezek számottevő túlerővel rávetvén magukat az ellenfélre, azt hat órai erős küzdelem után újból a Thaya balpartjára vetették vissza. Tieffenbach nem aknázta ki győzelmét, mert teljesen eltekintett a megvert ellenség üldözésétől, aki ilyenformán csak egy mérföldnyire vonult vissza eredeti menetvonala mentén s aztán nagyobb csapatok közeledésének hírét véve, legalább egyelőre nem folytatta tovább előnyomulását Lundenburg felé, hanem a közelben megállapodott, a Buquoy seregcsoport beérkezését bevárandó.
A csehek Buquoy visszavonulását alig zavarták. Thurn ugyanis a Sobieslaunál egyesült sereg feletti parancsnokságot Hohenlohenak átadván, szeptember 18-án Morvaországba utazott, hogy az ottani hadak vezetését átvegye. Hohenlohe szeptember 27-ig maradt tétlenül Sobieslaunál, mely napon aztán Weseliig vonult előre.
Közben Buquoy visszavonulását folytatva, október 3-án Hornt érte el s onnan három napi pihenő után tovább folytatta útját Znaim felé, s miután azt rajtaütéssel elfoglalnia nem sikerült, Taswitzig tovább folytatta útját, ahol újból néhány napi pihenőt tartott. Most már Hohenhole is a császáriaknak nyomában volt, sőt néha-néha meg is támadta azok utóvédjét, de komolyabb dologra nem szánta el magát.[6]
Ezalatt Dampierre a Bethlen közeledéséről szóló hírre, hogy utóbbinak egyesülését Thurnnal lehetőleg megakadályozza, Lundenburgig nyomult előre, ahol várakozó álláspontot foglalt el.
Most pedig lássuk, hogy időközben miként alakultak a magyar viszonyok és hogy miként érlelődött és fejlődött tovább Bethlen Gábor ügye és viszonya úgy barátaival, mint ellenségeivel szemben.
Már fentebb említettük, hogy Bethlen úgyszólván kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy közte és a bécsi udvar között tartós és szívélyes megértésről és bartáságról szó sem lehet s amikor a katholikus liga és a protestáns únió között fennálló konfliktusban a döntés a fegyverek erejére bízatott, ő már tudta, hogy neki és az általa képviselt országrésznek melyik oldalon van a helye és hogy üres kézzel sem az egyik, sem a másik oldalon nem léphet fel döntő tényező gyanánt. Ennélfogva neki is készülődnie kellett a máris lángralobbant háborúban való részvételre. Ezt a részvételt mindenekelőtt politikailag s azzal párhuzamosan katonailag is elő kellett készítenie. Külpolitikai téren Bethlennek továbbra is főleg a bécsi udvarral és a portával kellett mint két legfőbb tényezővel számolnia. Amióta az erősen katolikus érzelmű Ferdinánd foglalta el a vallási ügyekben nálánál sokkal toleránsabb Mátyás örökét, Bethlennek mint prononszírozott protestáns fejedelemnek még inkább meg volt az oka arra, hogy a maga és tartományának, sőt bizonyos tekintetben Magyarország királyi részének biztonságát is a protestánsok ügyét lábbal tipró Habsburg uralom megerősödésétől féltse. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy akkor, amikor a protestáns érdekek élén álló csehek fegyveres kézzel igyekeztek Ferdinánd hatalmát megtörni, Bethlen sem nézhette közömbösen és összetett kézzel a már folyamatban levő küzdelmet. Eleinte titokban, majd nyiltan készül a beavatkozásra, amint az Rákóczy Györgyhöz 1619 augusztus 18-án intézett levelének következő passzusából kitűnik: „Mikoron a magyar nemzetnek nyomorult sorsán gondolkodnám, igaz religiónknak[7] láb alá tapodtatására való gonosz intentumukat[8] mikoron sok felől igen bizonyosan hallanék, igazán mondom, hogy meggyőzött sokképpen nemzetemhez való igaz affectusom,[9] az nagy istennek igaz tiszteletéhez való nagy zelusom[10] és magamban elvégeztem, hogy az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak . . . Mindazoltától fogva is azért nem aludtam el dolgomat, haszontalanul időmet nem töltöttem, noha azt ítélhették volna az emberek magam viseléséhez képest. Mert ilyen nagy dolognak derekas fundamentumot akartam vetni, olyat, mellyel az egész magyar nemzet élhessen minden szükségnek idején bátorsággal. Ezért ezt vittem véghez, hogy az török császárt reconciliáltam.”[11] Eszerint a két főcél, amelyet maga elé tűzött, az isten tisztessége és a nemzet szabadságáért való küzdelem, már javában folyt; hogy emellett saját fejedelmi hatalmának gyarapítására is törekedett, az szinte magától értetődő dolog.
Hogy feladatát minél jobban megkönnyítse és célját minél biztosabban elérje, cselhez folyamodott. Úgy tüntette fel a dolgot, minha Ferdinánd legőszintébb híve volna s erről első sorban Dóczy Endre kassai főkapitányt és Forgách Zsigmond nádort igyekezett meggyőzni, akiknek közvetítésével még segítségét is fölajánlotta a csehek által szorongatott Ferdinándnak. De ez, sejtvén hogy Bethlen ajánlata nem őszinte, büszke önérzettel, de azért egyben a kellő óvatossággal visszautasította Bethlen ajánlatát. Dóczy ugyanis 1619 augusztus elején azt írta a király és Lipót főherceg megbízásából Bethlennek, hogy a király nem feledkezik meg ajánlatáról, de most nincs szüksége az erdélyi segítségre. „E félig gyanakvó, de mégis inkább büszke visszautasítás – írja Angyal Dávid id. m. VI, 266. old. – nem sértette Bethlent. Az ő célja el volt érve. Az udvart biztosságba ringatta, Dóczy András és Forgách Zsigmond nádor erősen meg voltak győződve arról, hogy Bethlen Ferdinánd szolgálatában keresi előmenetelét.[12] Ennek a meggyőződésnek Bethlen többféle hasznát vette. Bátran küldözhette követeit mindenfelé, hadikészületeinek ártatlan színt adhatott s a császárral való barátságát a portán is értékesíthette.”
Azonkívül még egy nagy előnye volt Bethlen e furfangos viselkedésének: bátran és nyugodtan tárgyalhatott a jövendő hadszínhelyét képező felső-magyarországi vármegyékkel a hadisegély és a szükséges katonaság rendelkezésére bocsátása iránt, hiszen az volt a látszata a dolognak, hogy Bethlen is a király érdekében buzgólkodik, de e mellett a felső-magyarországi legbefolyásosabb protestáns urak, így többek között Rákóczy György, Thurzó Imre, Szécsy György, Perényi Ferenc stb., akik egyben a vármegyék szószólói is voltak, teljesen be voltak avatva a fejedelem titkaiba. „Ezeknek az uraknak – írja Szekfü id. m. 86. old. – az előhad szerep jutott, s ezért csapatokat kellett fogadniok, udvari és várkatonaságaik létszámát kiegészíteniök s főként a keletieknek, így Rákóczynak, a hajdúkkal érintkezniök.” „A mód, az eszközök – írja Horváth Mihály id. m. V, 194. old. – melyek által Bethlen célja felé haladt, sokaktól sokféleképp gáncsoltatik. Önzőnek, ravasznak, kétszínűnek bélyegzik őt ellenei, kinek szavában bízni, igéreteire építeni soha sem lehetett; kinek fortélyaitól mindig, de leginkább akkor kellett félni, midőn szavai legmézesebben folytak s leginkább esküdözött szándékai sinceritásáról. Igaz, hogy ő anyagi hatalma csekélységének érzetében nem vallotta be őszintén céljait, szándokait, miket gyakran csakis fortély által lőn képes valósítani. De nem kell feledni, hogy neki anyagilag hatalmas, szellemileg rendkívüli egyéniségekkel volt dolga, kik szintén működésbe tették ellene a diplomata alattomos, ravasz fegyvereit; s ennek öntudatában tán csakis azért rótták meg ravaszságát s őszinteséghiányát, mivel általa e fegyverekkel jobbára legyőzettek.”
A császár és tanácsosainak, ezek között elsősorban a nádornak és a kassai főkapitánynak biztonságba ringatásán kívül Bethlen főfontosságú dolognak tartotta még, hogy terveinek végrehajtásához a porta hozzájárulását és mindvégig jóakaró támogatását megnyerje. Erre annál is inkább szükség volt, mert utóbbi időben a viszony a fejedelem és a porta között már igen sokat veszített szívélyességéből. I. Achmed szultánnak 1617 november 21-én bekövetkezett halála után I. Musztafa alig három hónapig ült a török trónon s ennek megbuktatása után a fiatal, mindössze 15 éves II. Oszmán foglalta el ennek helyét. Ez a kétszeri trónváltozás egyidőre Bethlen állását is megingatta a portánál. Az ügyek rendbehozatalára a fejedelem 1618 tavaszán Kamuti Farkast küldte Konstantinápolyba, aki oda május 14-én érkezett meg. Ámde eltekintve attól, hogy Kamuti megint csak adóelengedést és Jenő átadásának további elhalasztását kérte, csakhamar újabb bonyodalom támadt. A Sándor havasalföldi vajda ellen fellázadt és Erdélybe menekült bojárok Bethlentől kértek segítséget, aki kérésüket meghallgatva, június elején Jancsó Pál és Török István vezetése alatt mintegy 700 hajdú és székely oly váratlanul jelent meg Tirgovisten, hogy Sándor vajdának alig maradt ideje a menekülésre, akinek helyét Mogila Gábor foglalta el, aki Bethlen hívének vallotta magát. Konstantinápolyban rossz néven vették Bethlen beavatkozását a havasalföldi ügyekbe, de ez a leghatározottabban tagadta, hogy neki a dologban része lett volna.[13] Mindazonáltal ez az incidens nagyon megnehezítette Kamuti helyzetét, aki ennek hatása alatt már az adófizetés pontos betartását is megigérte, feltéve, hogy ezáltal Jenőt megmenti az átadástól. Csakhogy a nagyvezír erre azt felelte a követnek: „nincs szüksége az hatalmas császárnak az ti pénzetekre, semmi az hatalmas császárnak az a pénz, ha Jenőt meg nem adjátok.” Ezzel a válasszal tért vissza Kamuti 1618 augusztus 10-én Erdélybe.
Kamuti eltávozása után az ügyes és furfangos Borsos Tamás folytatta a tárgyalásokat Konstantinápolyban, aki még Ferdinánd konstantinápolyi követeit, Molard Lajost és Lipthay Imrét is meg tudta nyerni a maga ügyének támogatására, a nagyvezírt pedig ugyancsak furfanggal és azonkívül bőkezű ajándékokkal a fejedelem pártfogójává formálta át. Ámde 1619 január 18-án Chalil pasa helyett Mohamed Damad lett a nagyvezír, aki ismét erélyesebben vetette fel a fontos Jenő átadásának kérdését.[14]
Most aztán Bethlen 1619 június második felében Mikó Ferencet küldé Konstantinápolyba, aki július 5-én odaérkezve, csak formailag vette fel újból Jenő átadásának fonalát, mi mellett tulajdonképpeni megbízatása az volt, hogy a porta engedelmét s azonkívül katonai és pénzbeli segítségét kérje a fejedelem számára, ennek Ferdinánd ellen megindítandó hadivállalatához. Az ügyes Mikónak sikerült a nagyvezírt legalább félig-meddig lábáról lekapni; Jenő helyett most már a nagyvezír Vác átadását követelte. Ennek elvesztését a török nagyon fájlalta, mert ez mint Érsekújvár előretolt támaszpontja, egyúttal az Ipoly és Nyitra közötti magyar terület fontos támaszpontjává is vált s azonkívül zavarta a törökök Buda és Hatvan közötti közlekedését és veszélyeztette és kényelmetlenné tette a törökökre nézve a hajózást Buda és Esztergom között.[15] A követnek erre nézve felhatalmazása nem lévén, úgy ennek, mint Jenő átadásának kérdése újból elodáztatott; a Ferdinánd ellen indítandó hadjárat engedélyezése attól tétetett függővé, hogy a nagyvezír által személyes tapasztalatok szerzése végett Magyarországba küldendő megbízott, Deák Mehemet pasa, miképpen látja majd az ottani helyzetet, amelyet Mikó olyannak festett, hogy a magyarok már alig várják, hogy Ferdinándot lerázhassák nyakukról. Az adóra nézve végre azt jelentette ki a nagyvezír, hogy arra a szultánnak nincs ugyan szüksége, de azért mindenesetre jól tenné a fejedelem, ha azt beküldené; ez a diván többi tagjaira is jó hatással lesz és különben is a szultán kész azt neki, ha szüksége lesz reá, segély alakjában többszörösen visszaadni, aminthogy jelenleg is 50.000 aranyat igért neki kölcsön fejében adni. Mindezek fejében a nagyvezírnek csak egy kikötése volt, hogy Bethlen addig ne indítsa meg a támadást, amíg a porta a beszerzendő további felvilágosítások nyomán ahhoz a végleges engedélyt Deák Mehemet útján meg nem adja.
Az augusztus 5-én Konstantinápolyt odahagyó Mikónak és küldőjének, Bethlennek ez is elég volt, mert most már nem kellett tartania a török hátbatámadásától.[16]
Most pedig lássuk a csehekkel folytatott tárgyalások menetét. A háború kitörése után az új cseh kormány nyomban szövetségesek után látott. Magyarországba a magyar születésű dr. Jessenius hírneves orvost, a prágai egyetem akkori rektorát küldték, aki 1618 június 16-án érkezett Pozsonyba, ahol az országgyűlés már éppen vége felé járt. A protestáns rendek itt szívesen tárgyaltak vele, de Forgách nádor július 3-án, amikor búcsúzni akart tőle, elfogatta és Bécsbe vitette. Mindazonáltal a magyar rendek az országgyűlés szétoszlatása előtt jóindulatú választ küldtek a cseh rendeknek, de békére intették őket. A protestánsok haragudtak az udvarra, hogy Magyarországon katonákat toboroztat cseh hitsorsosaik ellen, sőt még a katholikusok sem akartak a császárnak országos segítséget adni az ellene fellázadt csehek ellen.[17] Azért a kormány mégis fogadott katonákat az országban, Frangepán Miklós horvátországi bán pedig még az 1619 május 26-ikára hirdetett országgyűlés előtt kihirdette, hogy minden ház után két katona s azonfelül még 400 haramia vonuljon a táborba.
Ezek a rendelkezések sehogy sem tetszettek a csehekkel tartó osztrák és morva rendeknek és az alsó-ausztriai rendek 1619 április végén Starzer Zakariást azzal a meghagyással küldték Pozsonyba, hogy a nádort és a magyar megyéket figyelmeztesse, miszerint magyar csapatoknak ellenük szándékolt küldése és felhasználása a még mindig érvényben levő 1608. évi szövetségi szerződésbe[18] ütközik, mely felszólalásához csakhamar a felső-ausztriai, a morva és a cseh rendek is csatlakoztak, felkérvén a magyar rendeket, miszerint az említett szövetség értelmében inkább az ő szövetségeseik legyenek Ferdinánd ellenében s hogy június 15-ikére követeket küldjenek Prágába a további teendők megbeszélése céljából, de Forgách nádor erre azt felelte, hogy a magyar csapatokat a király az ő és a rendek megkérdezése nélkül saját költségén fogadta fel, amihez neki joga volt.[19] De még ezen is túlmenve, a nádor most már maga szólította fel a magyarországi megyéket, hogy a második felhívásra a király megsegítésére bevonulásra készen legyenek, de nem nagyon sietett a második felhívással, mert úgy is tudta, hogy a megyékben nagyon kevés a hajlandóság az engedelmességre. A felső-magyarországi megyék pedig szigorúan megtiltották a katonák toborzását. Ily körülmények között a kormány a magyar végvárak őrségeit akarta a hadiszínhelyre vezetni, de ez ellen meg a nádor tiltakozott és azt részben meg is akadályozta. De azért mégis elég tekintélyes számú magyar-horvát csapatok küzdöttek a császári seregben Eszterházy Pál, Somogyi Mátyás, Forgách Péter, Pállfy Miklós, Koháry Péter, Lengyel Boldizsár, Horvát István és mások vezetése alatt.[20]
Ugyanekkor történt ez, amikor a császár többi tartományainak rendjei túlnyomó többségben az ellene felkelt csehekhez csatlakoztak. Szilézia ugyanis már 1618 végén szövetkezett a fölkelőkkel, a morva rendek pedig 1619 május 8-án alakították meg az ideiglenes kormányt a csehek példájára. A felső-ausztriai protestánsok pedig a legnagyobb örömmel és megelégedéssel szemlélték, amikor Thurn 1619 június első napjaiban magában Bécsben fogta ostrom alá a legválságosabb helyzetbe került dinasztia odaszorult tagjait.[21]
Közben június elején megnyílt a május 26-ikára hirdetett pozsonyi országgyűlés, amelyen Forgách nádor általános fölkelést akart volna hirdettetni, de indítványa, nehogy a már Fischamendig előrenyomult cseheknek ürügyük legyen a betörésre, mint már fentebb is említettük, nem talált visszhangra.[22] Az országgyűlés többsége úgy határozott, amihez aztán a nádor és a király is hozzájárult, hogy Thurzó Szaniszló és Balázsffy Tamás boszniai püspök vezetése mellett az országgyűlés küldöttsége keresse fel Thurnt, hogy közte és a király között a békét közvetítse, de ezzel a csehek nem voltak megelégedve, ők tényleges segítséget kívántak az országgyűléstől és egyúttal a császári seregek kötelékében lévő magyar csapatok visszavonását is követelték.
Mialatt a küldöttség Thurnnal és a királlyal tárgyalt, Pozsonyban a rendek két pártja, a protestánsok és katholikusok elkeseredett vallási vitákat folytattak egymással s miután e tekintetben megegyezésre jutni nem tudtak, a döntést a jövő országgyűlésre halasztották. E meddő vitatkozásoktól eltekintve az országgyűlés mindössze 5 törvénycikket szerkesztett, melyek közül a harmadik portánként egy forintot szavazott meg a végvárak ellátására, miután az azok fenntartására szolgáló külső segítség most már mindjobban elmaradott; a negyedik a közfelkelésről rendelkezik, az ötödik pedig portánként 40 dénárt szavazott meg ama országos küldöttség költségeinek fedezésére, mely a békét volt hivatva közvetíteni Ferdinánd és a csehek között. Ezek után az országgyűlés augusztus 13-án szétoszlott.[23]
Mialatt Pozsonyban hivatalosan az említett ingerült viták és tárgyalások folytak, a kulisszák mögött mind sűrűbb érintkezés és közlekedés történt egyrészt a magyar protestánsok, másrészt a velük szoros összeköttetésben levő Bethlen Gábor fejedelem és a szövetséges cseh-magyar rendek között, akik még júnus hava folyamán már két levelet írtak Erdélybe, „28 pecsét alatt”, melyekben igen kívánván Bethlennek „velek való conjunctióját, szép dolgokkal igérték, offerálták magokat.”[24] Ezekre az első felszólításokra Bethlen még nem nagy hajlandóságot mutatott a beavatkozásra, de amikor Mikó révén értesült, hogy Konstantinápolyban körülbelül rendben van a szénája, egyik bizalmas emberét, Markó vajdát nyomban Prágába küldte a tárgyalások felvétele céljából. A Buquoy által kivívott sikerek folytán ép ekkor nagy szorultságban levő prágai direktorok nagy örömmel fogadták Bethlen ajánlatát, akinek viszonzásul a cseh koronát helyezték kilátásba. Markó vajda ezzel az üzenettel július 29-én indult el Prágából és augusztus 14-én érkezett meg Gyulafehérvárra a fejedelemhez, aki nagy örömmel vette tudomásul a vajdának főleg a cseh koronára vonatkozó jelentését, amelynek elnyerését úgyszólván biztosra vette.[25] Bethlen „talán itt, a mai felfogáshoz képest – írja Szekfü id. m. 82. old. – hiszékenynek mutatkozott, de akkoriban, a legfantasztikusabb tervek kovácsolása idején, semmivel sem volt hiszékenyebb, mint kortársai. A csehek természetesen abszolut rosszhiszeműséggel ajánlták fel neki Szent Vencel koronáját, mert hisz akkor már rég el voltak tökélve, hogy a pfalzi választó fejére fogják azt tenni, ami augusztus 28-án, két hétre Markó vajda hazaérkezése után, végbe is ment.” Közben augusztus 18-án Bethlen még örvendezve írta Rákóczy Györgynek: „Második fundamentomomat akartam Csehországgal felvetni; ide is Markó vajdát küldtem vala . . . legyen hála az uristennek ott is azokkal minden dolgot jó végben vitt, semmiben az magyar nemzettől különbözni nem akarnak, örömest együtt élnek-halnak vélek, sőt arra igérék magokat levelükben, hogy valakit az magyar nemzet királyának választ, ők is azt eligálják magoknak és így egy főtől akarnak függeni;[26] engemet kéretének igen, hogy semmit ne késsem, hanem bátorsággal induljak, siessek egyenesen Posonhoz, ott semmi difficultás nem leszen az dologban, mert együtt értenek velek Thurzó uramék, Batthyány Nádasdy uramék Révai uram és sokan többek is egyetértenek velek; leveleket Markó uram szemeivel látta az uraknak, sőt az angliai, dániai királyok, az palatinus Reni, az saxoniai, brandenburgi elector fejedelmek, Mauritius herceg Flandriából az velencések és az imperiombeli 72 szabad városok mind confoederáltak . . . igértek segítséget nekik, igaz igyekben velek élni halni akarnak.”[27] De csakhamar bekövetkezett a kiábrándulás és ekkor a fejedelem „búsul” és panaszkodik a csehek megbízhatatlansága miatt, akik „nekem azt írták volt sub assecuratione, hogy én hírem nélkül semmit sem cselekednek, sőt ugyan reménységet is bizonyosan adtak volt.” A mellőzés ugyan neki nem árt – mondja némi büszkeséggel, de mindjárt hozzáteszi: „mennyiben bízhassék akárki egy olyan nevezetes országhoz.”[28]
De mielőtt mindez bekövetkezett volna, néhány napig még örömmámorban úszott a fejedelem. Augusztus 17-én megérkezett Mikó Ferenc Konstantinápolyból, ha nem is egészen rózsás, de mint már fentebb jeleztük, teljesen megnyugtató hírekkel. Erre másnap Hatvani Istvánt Brassóból azzal az üzenettel küldte a most már szövetséges cseh-morva rendekhez, hogy immár „a seregek urának nevében haladék és késedelem nélkül elindul csapatjaival és reméli, hogy szeptember folyamán Morvaország szélén lesz. Ezért kéri őket, legyenek óvatosak, addig ne kísértsék meg a hadiszerencsét az ellenséggel, azzal egyezkedésekbe ne bocsátkozzanak s meg nem fogyatkozott erőkkel várják be az ő megérkezését.”[29]
Bethlen ekkorára már befejezte volt hadikészületeit, de erdélyi seregének nagy része a moldvai és havasalföldi vajdák megbízhatatlanságára való tekintettel még az ottani határok mentén volt elhelyezve,[30] mert bár az új havasalföldi vajda, Mogila Gábor, neki lekötelezettje volt, az elűzött Sándor vajdától és híveitől mégis tartania kellett,[31] Gratiano Gáspár moldvai vajda pedig határozottan ellenséges indulattal viseltetett iránta.
Hatvani elindítása után a fejedelem nyomban parancsot adott hadainak Kolozsvár tájékán való gyülekezésére; ő maga augusztus 26-án indult el oda Gyulafehérvárról.[32] Kolozsvárnál augusztus második tizedében 18.000 emberből, túlnyomórészt lovasságból álló sereg összpontosult 18 ágyúval,[33] mely augusztus vége felé megindult Nagyvárad felé, ahova – szeptember 2-án Bánffy-Hunyadot, 5-én Barátkát érintve, – szeptember 7-én érkezett meg. A sereg tehát, melyet igen sok ló és szekér, tehát igen nagy vonat követett, a Kolozsvártól Nagyváradig terjedő mintegy 150 kmnyi utat 9-10 nap alatt tette meg, ami alig tesz ki többet napi 15-16 km-nél s ennek ellenére a fejedelem már szeptember 5-én panaszkodik, hogy csapatjai fáradtak, ami talán inkább az igavonó jószágra, vagyis a tűzérségre és vonatra vonatkozhatott.[34]
Váradon a fejedelem 3 napot töltött s szeptember 12-én Debrecenbe, 15-én Fehértóra érkezett az általa vezetett derékhaddal. Debrecenből azt írja Thurzó Imrének, hogy 15.000 embere van a táborban és hogy ő kegyelmök – Rákóczy és Széchy – 7000-en, sőt még többen is vannak.[35] Innen küldte szét december 12-iki keltezéssel a magyar törvényhatóságokhoz intézett manifesztumát, amelyben hadbaszállásának okául főleg négy dolgot említ. 1. Ő eredetileg a császár mellett a csehek ellen akart fegyvert fogni, de amikor „kedveskedő jóakarattal ajánlotta fel erre vonatkozó szolgálatait, akkor Őfelsége tisztviselői között olyanok is találkoztak, akik rút, illetlen szókkal illették őt. 2. A csehek felszólítását, hogy hozzájuk csatlakozzék. 3. Hogy Ferdinándnak Csehországban működő hadvezérei soraikban működő magyar csapatokat levágták. 4. Hogy a magyar katolikusok vezetői szóbeli és írásbeli fenyegetésekkel illették a protestánsokat, akik ő hozzá fordultak segítségért.[36]
Előnyomulása közben a fejedelem folytonos levelezésben állott felső-magyarországi pártfeleivel, akiket hadak felfogadása és az általuk végzendő hadműveletekre nézve utasításokkal látott el. Szeptember 5-én Barátkáról meghagyja Rákóczynak, hogy Kassa megvétele céljából Szécsyvel egyesüljön. Ez azonban ekkor már túlhaladott álláspont volt, mert Rákóczy e levél keltezése napján máris Kassa birtokában volt.
A dolog úgy történt, hogy Dóczy Endre kassai főkapitány abban a meggyőződésben, hogy Bethlen is a király érdekében fáradozik és gyüjt hadakat, ő a maga részéről szintén megkezdte toborzási tevékenységét a király számára a hajdúk között. Ez szemet szúrt Bethlen felső-magyarországi híveinek, mert hiszen ők is elsősorban a hajdúkra voltak utalva, mert a vármegyék által kiállítandó hadakra nem igen lehetett számítani. Épígy nagy buzgalmat fejtett ki Homonnay György is a hajdúk felfogadása terén. Ez Rákóczynak annál kevésbbé tetszhetett, mert hiszen Dóczy és Homonnay volt elsősorban az a két ellenfél, akiket neki a fejedelemtől vett utasítás értelmében elsősorban meglepni és ártalmatlanokká tennie kellett. Nem sokat törődve tehát a Mikó és a nagyvezír között létrejött megegyezés ama pontjával, melyről neki talán tudomása sem volt és amely szerint a hadműveleteket csak a porta megbízottjától erre nézve később veendő engedéllyel szabad megindítani,[37] szeptember 1-én összes hadi népét és a felfogadott hajdúkat összeszedve, mintegy 3000 emberrel gyors iramodással Terebesre rontott, hogy mindenekelőtt az ott tanyázó Homonnay szeptember 1-én összes hadi népét és a felfogadott hajdúkat összeszedve, mintegy 3000 emberrel gyors iramodással Terebesre rontott, hogy mindenekelőtt az ott tanyázó Homonnayt hatalmába kerítse. Csakhogy Homonnay, aki a Dóczyval való egyesülés céljából éppen indulófélben volt Kassa felé, idejekorán értesült Rákóczy közeledéséről s gyengesége érzetében azzal a küzdelmet felvenni nem tartván tanácsosnak, hadával együtt Lengyelországba menekült. Ilyenformán Bethlen állandó ellenjelöltjének még idejekorán sikerült a kelepcéből kijutnia.[38]
Most aztán Rákóczy, nem sok időt vesztegetve, gyors elhatározással a Dóczy által megszállt Kassa ellen fordult és már szeptember 3-án a város kapui előtt állott. A város ugyan hadifölszereléssel, nevezetesen ágyúkkal és lőszerrel bőven el volt látva, de helyőrsége nem volt valami erős. „A főkapitány (Dóczy) – írja Angyal id. m. VI, 231. – ellenállásra gondolt, de kevés volt a katonája. Szeretett volna a polgárokra támaszkodni, de azoknak protestáns többsége a gazdag és nyakas Reiner Menyhért példáját követve, cserben hagyta a kapitányt és némi alkudozás után szeptember 5-én megnyitotta a város kapuját Rákóczy Györgynek. A gyűlölt főkapitány most ellenségei kezében volt. Rákóczy Patakra szállíttatta, honnan Bethlen parancsából Fogarasba került. Itt raboskodott „tisztességes állapottal, noha vas volt lábain.” Néhány hónap mulva a halál kiszbadította börtönéből.[39]
Mialatt Rákóczy Kassát vette meg, Széchy György és Bakos János egy lovas dandárral Jászót dúlta fel, ahonnan az egri káptalant elűzte.
Ekközben a fejedelem által személyesen vezetett derékhad tovább folytatta útját a hozzá csatlakozó hajdúság által tetemesen megszaporodva.[40] A közelben levő várak mind meghódoltak; így Nagy-Kálló kapitányát, Lónyay Endrét, maga az őrség kényszerítette a vár feladására; erre Pernyeszy Gábor, hogy vejének, Lónyaynak kegyelmet eszközöljön ki, Ecsedet adta fel; Abafy Miklós tokaji kapitány önként meghódolt a fejedelemnek, csak Munkács, Eszterházy vára, nem adta meg magát Bethlen felszólítására; ennek kapitánya, Farnosi János, kijelentette, hogy csak a szent korona birtokosának engedelmeskedik.[41]
Szeptember 17-én Bethlen Kenézlőnél a Tiszán átkelve, még aznap Patakon Rákóczy Györgynél szállott meg. Innen adta ki rendelkezését, hogy Széchy György és Rhédey Ferenc mintegy 8000 főnyi haddal a nyugati határ felé siessenek az ottani várak elfoglalására, ő maga pedig szeptember 20-án ünnepélyesen bevonult Kassára. Itt az egybehívott rendek másnap Bethlent „egyenlő szívből és szabad akaratból az ország fejévé, előttejárójává és főgondviselőjévé” választották és teljes kormányhatalommal ruházták fel. Azután kijelenetették, hogy nem szándékuk, hogy akár a római, akár más vallást üldözzenek, sőt valamennyit egyenlő szabadságban óhajtják látni. Néhány napi tanácskozás után a rendek 22 törvényt terjesztettek megerősítés végett a fejedelem elé, aki azokat szeptember 26-án mint „Magyarország és Erdély fejedelme” hagyta jóvá. Ezek szerint mindazoknak, akik az országból kifutottak, javaik elkobzásának terhe mellett 15 nap alatt vissza kell térniök; a protestánsoktól elvett templomokat és egyházi jövedelmeket azonnal vissza kellett adni; Rákóczy Györgyöt a felvidék főkapitányává nevezték ki, „kitől a fejedelem után minden rendek függjenek.” A már Konstantinápolyban levő Balassy Ferenc mellé a magyar rendek részéről a nagyvezír kívánságához képest Korláth Istvánt nevezték ki követtársul, „hogy ott az ország fölkelésének okait, céljait előadja s a Portát arra bírja, hogy a magyarokkal örök szövetséget kössön s a király irányában felbontván a különben is többfélekép megsértett békét, az országnak e felkelésben segélyt nyujtson.” Balassy az adót is megvitte Erdély részéről. Egy más követséget Akay István vezetése mellett a lengyel királyhoz küldtek annak kijelentésére, hogy miután a magyaroknak Lengyelország ellen semmi ellenséges szándékuk nincs, remélik, hogy a békét ő is fenntartja. Ez Homonnayra és arra való tekintettel vált szükségessé, mert III. Zsigmond lengyel királytól Kassára Bethlen címére szeptember 15-én kelt levél érkezett, melyben a király utóbbit békére inti s egyebek közt szemére veti, hogy bár a magyarok közül kevesen pártolják, azért ő már a királyi címet is bitorolja. Azonkívül híre járt, hogy Károly főherceg és Althan követ Lengyelországban hadakat gyüjt Ferdinánd részére. Végül a fejedelemnek tiszteletdíjul minden kaputól 1 forintot, a két követség költségeire pedig 75 pénzt ajánlottak meg.[42]
Ezalatt Széchy és Rhédey Tornán és Gömörön át kevés vérontás mellett gyorsan haladtak nyugat felé és az útjokba eső Szendrőt, Szádvárt, Füleket, Szécsényt, Gyarmatot, Palánkot, Murányt, Divényt, Lévát s végül a kiválóan fontos Érsekujvárt is meghódoltatták és a bányavárosokba, melyek sorban önként meghódoltak,[43] valamint a Csallóközbe is portyázó csapatokat küldtek. A hódoltatás gyorsan ment, mert a várakban általában kevés és fizetetlen volt az őrség. Morgenthaler Fülöp gyarmati kapitány nem akart meghódolni, de emberei kiszolgáltatták Bethlen embereinek. Érsekújvár őrsége négy főből álló követség által értesítette Széchyt meghódolási szándékáról és az udvarhoz hű kapitányt, Koháry Pétert elfogván, átadták Bethlen vezérének a várral együtt.[44]
Ezalatt maga a fejedelem Kassán megállapította további hadműveleteinek tervét. Tekintettel a lengyel király levelében foglaltakra, de még inkább a Lengyelországban toborzásait folytató Homonnay Györgyre, akinek az országba való betörésével komolyan számolni kellett, Bethlen elhatározta, hogy a Felvidék biztonsága és az általa tovább folytatandó hadműveletek jobb oldalának és hátának biztosítása érdekében Rákóczyt hadának egy részével, melyhez a megyei fölkelő hadaknak is csatlakozniok kellett, Kassán visszahagyja, míg ő a fennmaradó résszel tovább folytatja útját Pozsony felé. Kassáról szeptember 26. vagy 27-én elindulva, szeptember 29-én Lőcsére,[45] 30-án Poprádra érkezett. Itteni hadserege számát a fejedelem 35.000 főre és 20 lövegre teszi,[46] mely létszámba azonban az előtte járó Széchy és Rhédey mintegy 8000 főnyi hadait is alighanem bele kell számítanunk. Menetét tovább folytatva, október 3-án Liptó Szt. Miklóst érte el. Itt a fejedelem arra a hírre, miszerint Dampierre a Morván hidat verve, Pozsony megszállására törekszik, arra az elhatározásra jut, hogy a Vág völgyét odahagyva a Túróc és Nyitra völgyén át a legrövidebb irányban siet mindenekelőtt Nagyszombatba, majd onnan Pozsonyba, hogy azt mielőbb hatalmába kerítse. Egyben a három kikülönített hadcsoportot is Nagyszombatba magához rendeli. Ehhez képest a derékhad október 5-én Tót-Prónát, 6-án Bajmócot, 8-án Mányát érte el. A menetek, főleg a tűzérség és a vonat számára, meglehetősen megerőltetők voltak.[47] „A következő napon – írja Olchváry id. m. 342. – a csapatok jó rendben s kifogástalan állapotban folytatták a menetet; minthogy az elterülő mezőkön akadályozva nem valának, a menet könnyítése és gyorsítása céljából több menetoszlopra bontakozva nyomultak elő s még aznap este, vagyis október 9-én a nagyszombati halastó mellett szállottak táborba.”[48]
Nagyszombaton Bethlen három napot töltött. Itt fogadta már beérkezése napján (október 9-én) a cseh-morva küldöttséget, mely sürgős támogatást kért tőle s annak elnyerése reményében 40.000 forintot adott át neki. A megtartott tanácskozások eredménye az lett, hogy Bethlen a csehek és morvák segítségére Rhédely Ferenc parancsnoksága alatt 12.000 lovast küldött,[49] míg ő hadának többi részével három napi pihenő után, mely alatt elmaradt tűzérsége és vonata is beérkezvén, a sereg ismét teljesen hadképessé vált, tovább folytatta útját Pozsony felé.[50]
A cseh-morva küldöttséggel történt megállapodást közvetlenül követő időben, október 11-én a következő ép oly érdekes, mint különös helyzet állott elő:[51] Buquoy még mindig Taswitznál pihentette csapatjait, nem nagyon háborgatva a hátában levő s Znaimnál ugyancsak néhány nap óta pihenő Hohenlohe által. Dampierre Lundenburgnál, Thurn pedig a két császári seregcsoport között Neumühlnél állott. A Bethlen által a csehek segítségére küldött Rhédey a Nádasi szoroson át közeledőfélben volt a Morva folyóhoz s végül Bethlen Nagyszombatnál állott.[52] Az ebben az időpontban fennállott kölcsönös erőviszonyokra nézve részben egészen pontos, részben csak hiányos adataink vannak. Az ezek alapján elég megbízhatóan megállapított kép a következő:[53]
Buquoy: 13.195 gyalogos (köztük 495 hajdú) és 4575 lovas (köztük 975 magyar huszár).
Dampierre: 5.110 gyalogos (köztük 1320 hajdú) és 3529 lovas (köztük 2429 magyar huszár).
Ezek együtt: 18.305 gyalogos (köztük 1815 hajdú) és 8104 lovas (köztük 3404 magyar huszár).
Bécs helyőrsége: 2.250 gyalogos.
Kremsnél állott: 500 gyalogos és 400 lovas.
Összesen: 21.055 gyalogos és 8504 lovas, vagyis mindössze 29.559 ember.
Tűzérséggel a császári sereg a nyomasztó pénzhiány miatt gyengén volt ellátva. Erre nézve számszerű adatok egyáltalában nem állanak rendelkezésünkre.[54]
A fenti mintegy 30.000 főnyi haderőkön kívül Ferdinánd legfeljebb még arra a 2500 főnyi magyar hadra számíthatott, mely Bosnyák Tamás parancsnoksága alatt Pozsony és Nagyszombat közt állott, de ezt Bethlen előreküldött alvezére, Széchy tartotta lekötve, úgy hogy az még Dampierre-rel sem egyesülhetett.[55]
Ezzel szemben a protestáns únió csupán a cseh hadiszínhelyen 26.300 főnyi haderő felett rendelkezett,[56] amelyhez aztán elsősorban Rhédey 10-12.000 lovasát[57] lehetett számítani, miáltal a szövetségesek egyesült ereje mintegy 36-38.000 főre emelkedett, tehát máris jóval többet tett ki a császáriak rendelkezésre álló erejénél. Végül közel volt még a Bethlen által személyesen vezetett had is. Ennek ereje szintén nem állapítható meg pontosan, de valószínű, hogy Széchy csoportjával együtt mintegy 20.000 embernél és 28 ágyúnál nem tett ki többet,[58] bár egy szeptember 10-iki belgrádi tudósítás bizonyára erősen túlozva, 40.000-re, vagy még ennél is többre becsüli a fejedelem erejét.[59]
A közölt számszerű adatokból, még ha Bethlen csoportját figyelmen kívül hagyjuk is, a császári erők meglehetősen nagyfokú inferioritása, az egyesülendő cseh–morva–magyar haderőkkel a császáriak 26.409 embere a szövetségesek 38.300 emberével szemben nem vitatható. Ennek tudatában Buquoy nem merte az összeütközést megkockáztatni, hanem Dampierre-t csatlakozásra szólítva, október 19-én Mistelbachon át megkezdte a visszavonulást Bécs irányában. Amikor ebből kifolyólag Dampierre Nikolsburgon át Laa felé törekedett, Rhédey nyomon követte s annak utóvédjét Nikolsburg tájékán utolérve, megtámadta és szétverte, de a két császári seregcsoport egyesülése már nem volt megakadályozható, mire aztán Dampierre és Buquoy a Laa-nál történt egyesülés után sietve folytatták a visszavonulást Mistelbachon át Bécs felé.
Hohenlohe most is csak óvatosan követte a Taswith alól elvonuló Buquoyt és október 23-án Wilfersdorfnál csatlakozott a már ott várakozó Thurnhoz és Rhédeyhez. Az itt egyesült szövetségesek hadereje körülbelül 35.000 főnyi létszámot mutatott fel, mig Buquoy és Dampierre állítólag már csak 20.000 ember felett rendelkeztek.[60]
Thurn most fölényét kihasználni akarván, a császáriak megtámadását határozta el és a siker biztosítása érdekében felszólította a Pozsonynál álló Bethlent, hogy sürgősen Marcheggre nyomuljon előre s onnan fogja oldalba és veszélyeztesse az ellenséget.[61] Október 24-én Thurn Ulrichskirchen alá érve, hosszas tétovázás után délután 3 órakor kiadta a parancsot az ugyanoda már előző napon beérkezett és harchoz fejlődött császáriak megtámadására. Ezt megelőzően Dampierre három lovas századot kémszemlére küldött előre, de ezeket Rhédey lovassága egy szálig lekaszabolta.[62] Mindazonáltal, bár mindkét fél látszólag hajlandó volt komoly harcba bocsátkozni, a csatából, jelentéktelen összecsapásoktól eltekintve, mindössze estig tartó ágyúpuffogtatás lett s a harc eredménye mindössze annyiból állott, hogy mindkét részen mintegy 100 ember vált harcképtelenné. A harc folyama alatt Lipót főherceg is kijött Bécsből s a vele való megbeszélés eredményéhez képest Buquoy másnapra elrendelte a Duna jobb partjára való visszavonulást a folyam mentén Eipeltau (Leopoldau) közelében újonnan felhányt hidfőszerű sánc védelme alatt. A rengeteg podgyász és a csapatok egy része a hajóhídon kívül teherhajók segítségével szállíttatott, de az átkelés még így is majdnem teljes két napot vett igénybe.
Thurn a császáriak partváltását tőle telhetőleg megnehezíteni igyekezett, mi célból a csehek és morvák a Bisamberg felől, Rhédey pedig Kagran irányában intézett támadást, amelyet az október 25-én uralkodó sűrű köd állítólag teljesen lehetetlenné tett. A köd felszállta után végre megindult a támadás, amelynek folyamán mindkét részről még a következő éjjelen át is folytatott élénk lövegtűz fejlődött ki. Közben a hídfő-sáncban elhelyezett lőpor felrobbant, ami igen érzékeny veszteségeket okozott a császáriak soraiban.
Október 26-án Bethlen is megérkezett a harc színhelyére, de már nem igen akadt tennivalója.[63]
Az átkelt császári hadsereg, maga mögött a hídnak egy részét lebontván, Bécs környékén szállt táborba. A szövetséges hadak a hídfősáncot elfoglalták ugyan, de a Dunán való átkelést nem erőszakolták, bár Rhédey erősen kardoskodott mellette s miután jó tanácsát semmibe vették, további ottmaradásának célja nem lévén, hadával együtt Pozsonyba a magyar fősereg zöméhez vonult be.[64]
A császáriak veszteségét 2000, mások, alighanem túlozva 3500-4500 főre, a szövetségesekét mintegy 1000 főre teszik.[65]
Most pedig lássuk a fejedelem főhaderejénél időközben történteket. Bethlen október 13-án indult el seregével Nagyszombatból s aznap este Szencen túl szállt azzal táborba. Ezt megelőzően október 12-én még Nagyszombatból Pozsony városához felhívást intézett, melyben többek között a következőket írta: „ . . . Isten segítségéből megindulunk és ha az ország consensusa ellen csak akarmi kicsin rebelliótokat tapasztaljuk is, tudjátok az magyar nemzetségnek régi szokását: valaki az Communitas consensussa ellen vétkőzött, nem csak szép várostokat és privilegiumit vesztitek el, hanem tűzzel-vassal rajtatok lévén, magatokkal együtt feleségtek, gyermektek is fegyverre hányattatik, mert ebben az igyekezetben, melyet szabadságunkért kezdettünk, általán fogva senkinek is szömélyválogatás nélkül s tinéktek is azonképpen egy csepet sem kedvezünk, holot az közönséges jót egy s két város tekintetinél följebb becsüljük.” Követeli tehát a tanácstól, hogy „erre igen sietséggel holnap ilyen korán bizonyos választ” adjon, ha – úgymond – „életeteket és várostok megmaradását szeretitek.”[66] E fenyegetések hatása alatt a város tanácsa, bár tudomása volt arról, hogy német cssapatok közelednek Bécsből, a Bethlenhez való csatlakozás mellett döntött s e határozatáról, nemkülönben a német csapatoknak időközben történt megérkezéséről s azok erejéről még ugyanaznap este külön futár útján értesítette a fejedelmet, aki ekkor már Szenc mellett táborozott.[67] Bethlen a tanács levelének hatása alatt, „az urakat in conssilium hivatá” a haditerv megállapítása végett s bár ez alkalommal a rögtönzött haditanács egyik-másik tagja úgy vélekedett, hogy „nem bátorságos a fáradt hadat harcra vinni, mert ha mindjárást indulnának, mivel az eső igen esnék és anélkül is igen sáros nehéz út volna, annál inkább megfáradnának a hadak és igen periculosum lenne az ellenségre menni,” – Bethlen az azonnal való támadás mellett határozott, azzal az indokolással, hogy „nem jó a némettel késni, mert sokára igen besáncolja magát és sok kárral vehetni ki őket a sáncból . . . Azért mindjárást csak üssenek dobot és a hadak induljanak, mert ennek meg kell lennie.”[68]
A német csapatok október 13-án alkonyatkor érkeztek Pozsonyba Tieffenbach Rudolf (a morvaországi ezredes testvére) parancsnoksága alatt. A tanács régi kiváltságaira hivatkozva, a németet nem engedte be a város falai közé, – „sőtt Révay Péter, az edgyik Corona őrző Ur a Corona őrzésére sem akará a németeket béfogadni a várba, hanem kin a hostátban (külvárosban) száléták őket[69] s azonkívül a vár körül is szétosztva a polgárok házaiban.”[70] „Tieffenbachnak tudnia kellett – írja Lukinich id. m. 18. old. Olchváry id. m. 344. nyomán –, hogy Bethlen hadai alig 20 km-re vannak Pozsonytól, s ha nem tudta, a hírszerző szolgálat elhanyagolása miatt terheli a vád, csapatainak biztosításáról mégsem gondoskodott. A kedvezőtlen időjárásban bízva, annyira nem számított támadásra, hogy maga sem tartózkodott a külvárosban, hanem „a Várban vala Palatinusnál és a Corona őrző Uraknál.”[71]
Bethlen túlnyomóan lovasságból álló különítménye, melynek erejét Sepsi Laczkó Máté id. m. III, 236. old. 700 főre becsüli,[72] s „mely Szencről még 13-án éjjel megindult Pozsony felé s amelyet nyomon követett a főhaderő is, október 14-én reggel 4 óra tájt[73] ért Pozsony alá s haladéktalanul támadást kezdett. A fejedelemtől személyesen vezetett támadás a legnagyobb zavarba ejtette a gondtalanul pihenő császáriakat, akiket Bethlen katonái a felgyújtott külvárosi házak fényénél vagy kardélre hánytak, vagy fogságba ejtettek. Kétezernél többen pusztultak el közülük, míg Bethlen mindössze 40-50 embert vesztett.[74] Tieffenbach serege romjaival a dunai hajókra menekült, ágyúit azonban, hogy azok Bethlen kezébe ne kerüljenek, kénytelen volt a Dunába dobatni.[75] Jóllehet Bethlen gyors megjelenése és támadása a városi tanács óhajtására történt, sőt a küzdelemben a polgárság a fejedelmet tényleg is támogatta, – mindamellett a tanács még Tieffenbach menekülése után sem sietett megnyitni kapuit Bethlen hadai előtt. A tanács ugyanis a jövőre való tekintetből kerülni kívánta a Bethlennel való egyetértés látszatát.”[76]
Mindazonáltal a tanács október 14-én megkezdte az alkudozásokat, melyeknek eredménye az lett, hogy a tanács október 16-án átadta a várost, melybe a fejedelem nyomban bevonult 15.000 emberével, többi csapatai pedig Hainburgig és Petronelig portyáztak. Párhuzamosan ezzel folyt az alkudozás Forgách Zsigmond nádorral is, melynek eredményekép nemcsak a királyi Magyarország fővárosa, hanem a várban őrzött szent korona is két koronaőrrel együtt, sőt mi több, egész Felső-Magyarország Bethlen hatalmába került.[77] S most már a Dunától északra csak Nyitra, Munkács, közvetlenül a Duna mentén pedig Komárom és Győr maradt királyi csapatok által megszállva. Az elért sikerek folytán Bethlen öröme tetőpontját érte el s most már azon volt, hogy politikai sikereit döntő haditényekkel is betetőzze.[78]
Pozsony eleste nagy rémületet okozott Bécsben, ahonnan a lakosság tömegesen menekülni kezdett. Maga a Frankfurtból éppen visszatért Ferdinánd császár sem érezte magát székvárosában elég biztonságban és sietve Grácba tette át székhelyét.[79]
A bécsi hídfőért folytatott küzdelem után Thurn és Hohenlohe az aktuális politikai kérdések megbeszélése, mint nemkülönben a további hadműveletek tervének megállapítása céljából október 27-dikén Bethlenhez Pozsonyba mentek, ahol mindenekelőtt a politikai kérdéseket vitatták meg, ami 2-3 napot vett igénybe. Az ez alkalommal Bethlen által támasztott igényeket egy nyomban Prágába elindított küldöttség hozta az ottani direktorok tudomására. E szerint Bethlen hajlandónak nyilatkozott a háborúnak Ferdinánd teljes legyőzéséig való folytatására, de miután ehhez a szükséges pénzzel nem rendelkezik, kívánja, hogy eddigi költségeinek megtérítése fejében neki 100.000 forint nyomban megtéríttessék és egyben határozott igéretet kapjon a szövetségesek részéről, miszerint azok őt a jövőben is pénzzel kellőleg támogatni fogják. Azonkívül még 300 ezer forint kifizetését kérte a fejedelem, mert csak így képes a magyarországi végvárakat a törökök esetleges támadása ellen megvédelmezni. Végül Bethlen Csehország hozzájárulását kérte ahhoz, hogy Ausztria, Stájerország, Karinthia és Krajna, mihelyt ő azokat Ferdinánd kezéből kiragadja, Magyarországhoz csatoltassanak. Ez a küldöttség november 11-én ért Prágába, de a fejedelem igen magasra srófolt igényei az ottani köröket a legnagyobb ámulatba ejtették és az ő pénztáraik is üresek lévén, csűrni-csavarni kezdték a dolgot, de határozott választ egyik pontra sem adtak.[80]
Ugyanebben az időben fogadta Bethlen Frigyesnek, a cseh királynak követét, Hollach grófot is, akinek Szekfü szerint (id. m. 83.) „aligha egyéb okból, mint a játékos diplomatizáláshoz vegyített bosszúérzetből az ő cseh királyi megtréfáltatása miatt,”(de nincs kizárva, hogy Bethlen maga is táplálta e reményeket), javaslatot tesz, hogy az ő vezetése alá jutott Magyarországot csatolják be nem csak egyszerű tagnak, hanem választói fejedelemségnek, a német birodalomba.[81]
Közben Pozsonyban a hadműveleti kérdéseket is tárgyalás alá vették. Thurn és Hohenlohe véleménye szerint a cseh seregnek Bécs-csel szemben a Duna balpartján kellett volna maradnia, hogy Buquoy átkelését, akitől Prágát féltették, megakadályozza, míg a morva és a magyar csapatoknak Pozsonynál a Dunán átkelve, Bécset kellett volna megtámadniok. Ezzel szemben Bethlen ama nézetének adott kifejezést, hogy Buquoy semmi szín alatt sem fogja a veszélyeztetett Bécset elhagyni s így a szövetséges seregek célszerűtlen megosztása helyett azt indítványozta, hogy az teljes egészében keljen át a Dunán s teljes erővel támadja meg Bécset, illetve az azt védelmező császári sereget. Végeredményben Bethlen ajánlata egyhangúlag elfogadtatván, fokozatosan az egész szövetséges sereg Pozsonynál összpontosult.[82]
Elsőnek Rhédey kelt át a Dunán, alighanem november 8-dikán 8000 emberrel. Buquoynak Hainburg-Köpcsénynél álló gyengébb osztagai nem is kísérelték meg az átkelés meggátlását. Az átkelés után Rhédey Bruck felé nyomult előre, hogy ott állást foglalva, a sereg többi részének átkelését biztosítsa. Buquoy az ellenség átkeléséről hírt véve, 3000 emberből álló haddal nyomult a Duna mentén előre, de oly későn érkezett az ellenség közelébe, hogy a korán beállt sötétség miatt már nem gondolhatott támadásra, másnap, november 9-én pedig sűrű köd szállta meg a vidéket, mely csak délután 2 óra tájban kezdett oszladozni. Amikor 3 órakor egészen világos lett, Buquoy a Török István által vezetett 4 századdal találta magát szemben, aki ellen Pallavicini Boldizsár nyomban rohamra indult, de visszaveretett. Erre Buquoy hadának többi részét is felvonultatta, mely túlerő elől Török harcolva Köpcsényig húzódott vissza. Ezalatt a falvakban elszállásolt magyarok hamar felkészültek s ellentámadásba átmenvén, az ellenségnek nagy veszteségeket okozva, visszaszorították a császáriakat.[83]
November 12-ig mindössze ugyanannyi morva kelt át a Duna jobb partjára, mint amennyivel Rhédey már is ott tanyázott.[84] Majd utóbb, mikorára a hajóhíd is elkészült, Hohenlohe a cseh hadakkal is beérkezvén, november 21-ikétől kezdve ezek is átkeltek a Duna jobb partjára. Bethlen, mint föntebb láttuk, ugyancsak 32.000-re teszi a szövetséges hadak együttes erejét, de más források[85] 42.000-ről szólanak, mely számban a cseh, morva és sziléziai csapatok 18.000 emberrel voltak képviselve s így a magyarok létszáma 24.000-et tett ki.[86] Ezek fölött Bethlen november 26-én fényes hadiszemlét tartott s azután megkezdte további előnyomulását egyelőre Bruck felé.[87]
A szövetséges sereg november 26-án este felé Bruck alá érvén, nyomban megtámadta az annak közelében tábort ütött Buquoyt, de ez döntő ütközetbe bocsátkozni nem mervén, rövid csatározás után megkezdte visszavonulását Bécs felé.[88]
A szövetséges sereg másnap, november 27-én kezdte meg előnyomulását, három menetoszlopba és egy utóvédbe tagozva[89] Bécs irányában s a legközelebbi eseményeket Olchváry (id. m. 353.) a következőkben foglalja össze: „November 27-én a magyar csapatok Ebersdorfot – miután a 400 főnyi őrség a várat feladni nem akarta – megrohanás által elfoglalták. Minek folytán Bethlen még az nap oda helyezte át főhadiszállását, s a csapatok Bécs külvárosához értek. Utóbb a szövetséges hadsereg Schőnbrunnál szállott táborba . . . A jól erődített város fekvése és terjedelme, valamint a császári hadak jelentékeny számereje Bécs teljes körülzárolását akadályozták. Minthogy pedig a szövetséges hadak ostromágyúkkal nem rendelkeztek, előkészített rendszeres támadásról – legalább egyelőre – szó sem lehetett. Ugyanígy a rajtaütés a megszállás első időszakában[90] – a különben is éber és óvatos Buquoyval szemben – vagy az erőszakos támadás, biztos és nagy veszteséget okozott volna az ostromló seregnek. Ezekből kifolyólag – miután a császári sereg nyilt ütközetbe bocsátkozni nem volt hajlandó – a szövetséges hadak Bécset kiéheztetéssel akarták megadásra kényszeríteni. – A magyar lovasság a külvárosban és a város környékén portyázva, habár a közlekedést teljesen el nem zárhatta, az élelmi szerek nagyobb mennyiségű beszállítását megakadályozta . . . Ferdinánd király (aki csak november 25-én érkezett ismét Bécsbe) menekülni akart onnan, azonban a magyar lovasság szüntelen kalandozása miatt lemondott a veszélyes útról. – Minthogy a város tartósabb ostromra nem volt felkészülve – fűzi hozzá megjegyzéseit Olchváry – s a korán beállott élelemhiány miatt az élelmicikkek ára nagyban felszökött, a szövetséges hadak, ha kitartanak, mint az bizonnyal szándékukban állott, talán reményük fölött rövidebb idő multán célt érnek vala.”[91]
Ámde ez a kitartás, sajnos nem volt hosszúéletű. Felső-Magyaroszágon ugyanis ebben az időben – írja folytatólag Olchváry – fontos esemény következett be. Homonnay toborzott lengyel csapatokkal az országba ütött, Rákóczy csapatait szétverte s ekként Bethlen Gábor visszavonulását s Erdéllyel való összeköttetését komolyan fenyegette. Homonnay ezen betörése annál veszélyesebb volt Bethlen Gáborra nézve, minthogy Gratiano Gáspár moldvai vajda Homonnayval egyetértett.[92] Ennek következtében a fejedelem három napi megszállás után (vagyis november 29-én) hadait a szövetséges hadseregből kivonta s Bécs-Újhelyen át Sopronba vonult, hol már november 30-án megérkezett . . . A város az elővédbe küldött Széchy György előtt megnyitá kapuit s Bethlen Gábornak hűséget esküdött; ugyancsak a Dunántúl – némely királypárti főúr s azon erődítmények kivételével, melyekben német őrség vala – meghódolt az erdélyi fejedelemnek. Bethlen a soproniak kérelmére Búcsi Benedek alatt 1200 hajdút hagyott vissza a város védelmére; ezek a külvárosban lettek elszállásolva.[93] Sopron alól a magyar hadak a Fertő partján Pozsony felé vonultak; december 2-án érkezett a derékhad a Dunához. Azonban a roppant szélvihar a kiáradt folyamon oly hullámokat vert, hogy a hajóhídat elsodorta s a hajókon való átkelést két napon át akadályozta; rendkívüli nehézséggel küzdve sikerült a gyalogságot átszállítani, míg a lovasság egyelőre a jobb parton maradt.[94] December 3-án Bethlen már Pozsonyban volt s onnan értesítette Rákóczyt, hogy Széchy Györgyöt 12.000 lovas-gyalog haddal elindította a felvidékre.
„Homonnay a Terebesnél szenvedett vereség után[95] Lengyelországban a Ferdinánd által odaküldött gróf Althan közreműködése mellett lovas kozák hadakat toborzott; ezeket még saját jobbágyaival gyarapítva november 21-én körülbelül 11.000 emberrel lépte át a Kárpátokat.[96]
Rákóczy a Lengyelország felől a Topolya, Ondava és Laborc mentén az országba vezető utakat gyengébb erőkkel elzárta ugyan, de azok a túlerővel szemben mit sem tehettek.[97] Rákóczy a betörésről értesülve, 3200 főre menő hadával eléje ment Homonnay hadának, mellyel november 22-én a homonnai mezőkön találkozott.[98] „Az ifjú vezér – írja Olchváry id. m. 358. old. – elfogadta az ütközetet, s az adatok szerint nemcsak éjszakán át következő napig hősileg kitartott, de az ellenség támadását két ízben is meghiusította; a kozákok azonban futást színlelve, meghátráltak, mire a gyalog hajdúság a győzelem tudatában zsákmányolni kezdett, azonban vesztére, mert a kozákok négy osztályba alakulva tértek vissza, s a minden oldalról megrohant gyalogságot egy szálig levagdalták, mialatt a magyar lovasság minden irányban szétfutott. Maga Rákóczy öt szolgája kíséretében futással menté meg életét. Bethlen Gábor szavai szerint a magyarok hatodfélszáz embert, a kozákok annál többet vesztettek;[99] mások szerint mindkét részen 3000 ember esett el.[100] A győzelmes Homonnay Gálszécset fölégette s Szaláncon át – Nagy-Idát Szinát érintve – Szerencsig lehatolt s a Hernád mellékét, majd Szendrő táját s a Cserhátat pusztítva, Kassa felé vonult vissza. November 30-án széplaki táborából megadásra szólította fel a várost, ez azonban tagadólag válaszolt. Homonnay ágyúk és gyalogság hiányában Kassát nem ostromolhatta, miért is Kellemes és Sebes felé vette útját, hol december 2-án szállott táborba. Ez alkalommal fölkérte Eperjest, de ott is visszautasították. Ekkor Finta felé indult, majd nyugotnak fordulva, Kis-Szebent akarta meglepni, azonban Abaffy Miklós a sárosmegyei hadakkal s az előbb odaérkezett erperjesi pogárok és drabantokkal Homonnayt megelőzte s ennek a város ellen intézett támadását reggel 8 órától délután 2 óráig tartó küzdelemben visszaverte. Ennek folytán a kozákok – megelégelve a külváros fölégetését – Héthárs–Muszina felé elvonultak; de minthogy itt útjok elzáratott, Bártfának fordulva, december közepén kitakarodtak az országból . . . Bethlen Gábor a Fölvidék oltalmára irányított Széchy Györgyöt fölhatalmazta, hogy minden hadak tőle függjenek. Azonfölül meghagyta Rákóczynak, ki pataki várába menekült, hogy a megyei hadak fölkelését szorgalmazza s ugyancsak erre utasította a megyéket is.
„Széchy Füleken át volnulva, december 20-án érkezett Szepsibe, hol őt a lengyelek és magyarok közt eddig fennállott béke megerősítése céljából több lengyel úr meglátogatta. Minhogy Homonnay már előbb kitakarodott az országból, Széchy rendeltetése ezzel véget ért.”
[1] Lásd a XV/3. számú mellékletet.
[2] Lamormain Guillaume, Ferdinandi II. Virtutes, 2. fej. 11. – Sporner, Univers. Graecens. Lustra, I. 60. – Lotich, Rer. German. II. 56. – Senkenberg, Versuch einer Geschichte des deutschen Reichs im 17. Jahrhundert, III. 294. – Khevenhiller, id. m. IX, 398. – Huber, Geschichte Österreichs, V, 126.
[3] Gróf Waldstein (Wallenstein) Albrecht, a későbbi mecklenburgi és friedlandi herceg, az összes császári seregek generalisszimusza.
[4] Skala Paul, Böhmische Geschichte von 1600–23, III, 287. – Gindely id. m. II, 198. 224.
[5] Gindely Anton, Geschichte des dreissigjährigen Krieges, II, 271: „Da kam die Nachricht von dem Marsche Bethlens gegen Pressburg, die den kaiserlichen Feldherrn zum schnellen Rückzug nach Öesterreich nöthigte, weil er den Grafen Dampierre nicht den überlegenen Streitkräften der Mährer und Ungarn aussetzen durfte und Wien gegen einen neuen Angriff schützen musste.”
[6] Gindley id. m. II, 278: „In der That wurde Buquoy seit seinem Abmarsch aus Horn von Hohenlohe, der über Waidhofen in Öesterreich eingerückt war, fast täglich in seiner Nachhut angegriffen. Als Buquoy jedoch bei Taswitz einige Tage Halt machte, setzte auch Hohenlohe seinen Zug nicht weiter fort, sondern schlug sein Lager in der Umgebung von Znaim auf und beschränkte sich nur auf unbedeutende Plänkeleien.”
[7] Vagyis a protestáns vallásnak.
[8] Ez alatt a katolikusok gonosz szándékát értve.
[9] Affectus = vonzalom, ragaszkodás.
[10] Zelus = odaadás, buzgóság.
[11] Bethlen polit. levelei 119.
[12] Dóczy levele a királyhoz. Pray, Bethleni Principatus Transsilv. I, 42. – Bethlen Forgáchhoz, Mocsáry, Nógrád vármegye esmérete, IV, I, 191. – Forgách Pázmányhoz, Frankl id. m. 232. – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. VII, 531. – Bethlen politikai levelei, 117. – Dóczy kassai főkapitány hiszékenysége annyira ment, hogy amikor Rhédey, a váradi főkapitány, Bethlen támadásának már kijelölt egyik legfontosabb alvezére, néhány mázsa salétromot kért tőle, ő mindjárt huszat küldött neki. (Szekfü, id. m. 89.)
[13] Mikó, Erd. Tört. Adatok, II. 14, 36, 82. – Szilágyi sándor cikke, Tört. Tár, 1879. évf., 742, 750. – Trausch, Chronicon, I, 290. – Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte, III, 72.
[14] Hogy miért helyeztek a törökök oly nagy súlyt Jenő átadására, azt Stamm id. m. 24. old. következőleg fejti ki: „Was war es, was dieses Jenő so wichtig machte? Wohl nichts anderes, als dass ausser Jenő nur noch Grosswardein eine grössere Festung in diesem Teile (Partium) Ungarns war, dass folglich nach Jenő's Verlust nur noch Grosswardein allein die Türken hinderte, Siebenbürgen von Ungarn vollständig zu isolieren, womit sein Schicksal als türkischer Paschalik unzweifelhaft besiegelt gewesen wäre. Hiedurch hätten sich die Türken jene grosse Heerstrasse geschaffen, die unmittelbar in das Herz von Europa führte. Das wusste Bethlen alles ganz gut . . . Er that darum alles, um die Gefahr abzuwenden oder ihr zu begegnen. Er hielt sich neutral, concentrierte seine Truppen an den südlichen Karpathen, baute jahrelang an den Befestigungen Grosswardeins, das er unter Aufwand grosser Geldsummen zu einer bedeutenden Festung umwandelte und befahl den an der türkischen Grenze hausenden Haiduken, die durch ihre ewigen Raubzüge die streitsuchenden Türken zum Kampfe provociren konnten, bei Todesstrafe sich aller Einfälle auf türkisches Gebiet zu enthalten.” – Lásd még: Óváry Lipót, Oklevéltár Bethlen Gábor dipolomáciai összeköttetései történetéhez, 508.
[15] Gindely, Okmánytár, 243.
[16] A portával folytatott tárgyalásokról lásd bővbben: Mikó, Erd. Tört. Adatok, II, 174, 176, 182, 193, 231. – Bethlen pol. leveleit. – S ezek nyomán Angyal Dávid id. m. VI, 227., Stamm (id. m. 32.), aki a rendelkezésre álló kútforrások alapján a Mikó és a nagyvezír között létrejött megállapodást pontozatokba összefoglalva rekonstruálja, továbbá Szekfü id. m. 87.
[17] Gindely id. m. I, 361. – Frankl, Pázmány, I, 372. – Hammer-Purgstall, Khlesl's Leben, IV, 28.
[18] Lásd a 114. oldalon.
[19] Katona id. m. XXX, 3. – Acta Diaetalia 1618 et 1619, 207, 234, 243, 254. – Frankl, Pázmány, I. 436.
[20] Frankl, Pázmány, I, 436. – Szalay László, Galanthai gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, I, 56. – Ballagi Aladár, Wallenstein horvát karabélyosai, 16. – Firnhaber, Actenstücke zur Aufhellung der ung. Geschichte, 40. – Angyal Dávid, id. m. VI, 216.
[21] Lásd a 144. és 145. oldalon.
[22] Frankl id. m. 442. – Kubinyi Miklós, Thurzó Imre, 63.
[23] Kovachich, Supplem. ad. Vest. Comt. III, 374.
[24] Angyal id. m. VI, 228.
[25] Hurter, Geschichte Kaiser Ferdinands II, VIII, 150. szerint Tschernembl Erasmus, a felső-ausztriai felkelők vezére tanácsolta a cseheknek, hogy Bethlennek a koronát felajánlják, de a választáson egyetlen egy szavazatot sem kapott. – Markó küldetéséről lásd Mikó id. m. II, 152. – A cseh koronáról u. o. 200, 208, továbbá Bethlen polit. lev. 119, 135. – Szilády és Szilágyi, Török-Magyarkori Államokmánytár, II, 229. – Hurmuzaki id. m. VIII, 380.
[26] Bethlen pol. lev. 119. – Ebből eléggé kitűnik, hogy Bethlen most már a magyar koronára is tartott számot.
[27] Stamm, id. m. 38.: „Markó Wajda . . . meldete, die Böhmen wünschten, Bethlen möge ohne Zaudern aufbrechen und geradeaus auf Pressburg marschieren. Alles sei einig und bereit. Die Magnaten Ober-Ungarns, standen mit ihnen im Bunde, Dänemark, England, die Pfalz, Brandenburg, Flandern, Venedig u. s. w. bereit ihnen zu helfen. Auch sie dächten noch nicht daran, einen Kaiser zu wählen, und wollten mit Ungarn einen Kőnig haben.”
[28] Bethlen pol. lev. 135.
[29] Katona id. m. XXX. 217. – Pray, Epist. Proc. III, 328. – Firnhaber, Actenstücke etc. I, 84.
[30] Bethlen pol. lev. 126: „hadaim messzünet indultanak Moldava Havasalfölde határaitól.”
[31] Lásd a 151. oldalon.
[32] Szilágyi, Erd. Országgyül. Eml., VII, 114.
[33] Olchváry id. m. 338.
[34] Rákóczy Györgynek írja a fejedelem szeptember 5-én Barátkáról: „hadaim messzünet indultanak, Moldava, Havasfölde határitól, csak immár is az nagy jövésben igen meghitvánkoztak.” (Pol. lev. 126.).
[35] Bethlen pol. lev. 128.
[36] A manifesztum szövegét lásd Szalay László, Eszterházy, I, 59. – Kivonatosan Horváth Mihály id. m. 198. old. 2. jegyzet.
[37] Lásd a 152. oldalon.
[38] Mikó id. m. III. 218.
[39] Révész Kálmán, Kassai események Bethlen első támadásakor. Tört. Tár, 1896. 113. – Gindely, Okmánytár, 23. és Geschichte des 30. jährigen Krieges, II. 265. – Sächsiches Staats-Archiv, Bericht dd. 12. Sept. 1619. über die Einnahme von Kaschau. – Sepsi Laczkó Máté id. m. – Pethő Gergely, Magyar Krónika, 184. – Kemény János Önéletírása, 41. – Segesvári Krónikája, 187.
[40] Szept. 24-én Kassáról Thurzó Imréhez írt levelében mondja Bethlen (Pol. lev. 137): „az mi hadaink is fölérkezvén napról napra mind szaporodnak.”
[41] Szalay László, Eszterházy Miklós élete, I, 64. – Horváth Mihály id. m. V, 197.
[42] Sepsi Laczkó Máté id. m. 225. – Hatvani id. m. IV, 219. – Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor 1619–21. évi hadjáratai. Tört. Tár, IV, 192. – Horváth Mihály id. m. V, 201.
[43] Más kitétel szerint Széchy szeptember 20-án a bányavárosokat „az ország hűségére kötelezte.” (Angyal id. m. VI, 232.)
[44] Pethő Gergely, Magyar Krónika, 185. – Tört. Tár, 1892. évf. 328. – Bethlen polit. lev. 133, 140, 141. – Ortelius Continuatus, 66.
[45] Lőcsei Krónika, 223.
[46] Bethlen polit. lev. 140.
[47] Bethlen levele Thurzó Imréhez Liptó szt. Miklósról, 1619. okt. 3. (Bethlen polit. lev. 141. 142.): „Én uram minden szekereit hadamnak s magamnak elhagyom, egy nehán szász gyalogot rendelvén melléjek, kik amint jöhetnek, jőjjenek utánunk, mert ha kegyelmetek országúl, vármegyénként rajtunk nem könyörül, az mi szekereink mind elmaradnak, úgy elfáradtak a barmok előllök; lövőszerszámaimat sem tudom mind elvitetni, ha mi lovakkal ez vármegyék nem segítenek, kiben amint eszembe veszem, semmi nem kél, minden barmokat havasokra hajtottak és csak jó szót sem adnak a jámborok, mintha mi ellenségek volnánk, úgy néznek bennünket, kin bizony kesereg a szívem.”
[48] Bethlen polit. lev. 138–143. – Katona id. m. XXX, 227–230.
[49] A Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns I. és II. r. 14. old. és a III. r. 24. old., nemkülönben Gindely, Gesch. des 30 jähr, Krieges, II, 280. egybehangzóan 12.000 lovast említ, a Magy. Tört. Tár, 1857, IV, 198. old. ellenben 10.000 lovasról, Katona pedig id. m. XXX. 229. csak 800-ról tesz említést. Maga Bethlen október 10-én Thurnhoz intézett levelében 10.000-ről szól. (Gindely, Okmt. 32.: „Franciscum Rhedei cum decem millibus expeditissimorum militum ad ipsos miserimus.”)
[50] A cseh követek egyike, Schallendorf, visszatérése alkalmával ezt mondta Bethlen hadáról: „dass ihm die Zeit seines Lebens keine schönere Reuterey nie vorkommen.” (Österr. Wundertrommel, Wien, 1620, 71.)
[51] Thurn tudósítása a prágai direkcióhoz 1619. október 11-ikéről. Klopp, Der dreissigjährige Krieg, I, 444.: „Heute ist das böhmische Lager bei Znaim, Graf Buquoy bei Taswitz, Graf Dampierre bei Lundenburg, ich zu Neumühl . . . Hoffe zu Gott, die Ungarn werden morgen den 12. in unser Lager ankommen . . . Darum ich fleissig beten und arbeiten will.” (Müller K. A., Fünf Bücher vom böhmischen Kriege in den Jahren 1618 bis 1621, 314. old.)
[52] A helyzetet lásd a XV/3. számú mellékleten.
[53] Oberleitner, Beiträge zur Geschichte des dreissigjährigen Krieges (Archiv für Kunde österreichischer Geschichts-Quellen, XIX, 8.). – Stammi Alfred, Der erste Feldzug des Gabriel Béthlen, etc. 47.)
[54] Stamm id. m. 47.: „Ferdinand hatte mehr Schulden als alles andere . . . Die Erhaltung der Heere allein kostete monatlich 328,591 fl. Selbst die Reichs-Kleinodien musste Ferdinand bei Handelsleuten im heil. römischen Reich versetzen, ihm folgte das Silberzeug des verstorbenen Erzherzog Max und anderes mehr. Das bewies, dass alle Geldquellen versiegt waren. Unter solchen Umständen war natürlich auch ein kaum glaublicher Mangel am notwendigsten Kriegsbedarf, an Pferden, Pulver und Blei. Mit Ausnahme einiger weniger Niederländer besass die Artillerie Z. B. nicht einmahl die nötigen Feuerwerker.”
[55] Stamm id. m. 48.
[56] Stamm u. o. Ebből legkevesebb 10.000 ember Thurnnál, 16.300 pedig Hohenlohenál lehetett.
[57] A Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns I, 14. és III. 24. Rhédey lovasainak számát 12.000 főre teszi; épígy Gindley id. m. II, 279. old., ellenben Klopp id. m. I. 444. old. csak 10.000 embert említ, ami megegyezik Bethlennek okt. 10-én Thurnhoz intézett levelének következő passzusával: „Franciscus Rhedei cum decem millibus expeditissimorum militum ad ipsos miserimus.” (Gindely, Okmánytár Bethlen Gábor uralkodásának történetéhez, 32.). – Viszont egy a znaimi táborban 1619. okt. 17-én kelt jelentés Rhédey hadát 13.000 főnyi erejűnek mondja. (Gindely u. o. 37.)
[58] Bethlen 1619 szeptember 12-én Debrecenben kelt, Thurzó Imréhez intézett levele szerint serege Rákóczy György különítményével együtt 22.000 emberből állt (Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei, 128.), ellenben egy ugyan e napon Kassán kelt jelentés Bethlen seregét 25.000 főre teszi, mondván: „Sonsten seind wir des Fürsten von Siebenbürgen auf den 14, dies Monats mit 25.000 Mann stark gewärtig.” (Gindely, Okmánytár, 20.) Egy szept. 19-ikéről kelt jelentés azt mondja: „Führet mit sich 28 stuck.” (U. o. 28.)
[59] Gindely, Okmánytár 16: „Bethlen Gabor ist mit den Kurtonern, Ungarn, Walachen, Janitscharen, Tataren und Türken zu Ross mit Copien 40.000 stark, ehe mehr dann weniger.”
[60] Ezeket az adatokat Gindely közli (Gesch. d. 30. j. Krieges, II, 280.). mondván: „Da sich Dampierre und Buquoy in der Richtung über Mistelbach nach Wien zurückzogen, stand der Vereinigung des böhmischen und des mährisch-ungarischen Heeres nichts mehr im Wege und sie erfolgte auch am 23. ind der Nähe von Wülfersdorf. Das gesammte Heer zählte jetzt gegen 35.000 Mann, darunter allerdings 12.000 ungarische Reiter, deren Verwendbarkeit stets eine ungewisse war.” Hogy ez utóbbi kijelentés mily nagyfokú igazságtalanságot rejt magában, az kitűnik abból is, hogy Rhédey lovassága volt az egyedüli, mely mint föntebb láttuk, Nikolsburgnál bátran nekivágott Dampierre visszavonuló hadának. Ulrichskirchennél pedig, mint legott látni fogjuk, ugyancsak Dampierre 3 lovas századát tette tönkre. Hogy ezzel szemben Hohenlohe seregcsoportja mily botrányos nemtörődömséggel követte a visszavonuló s közben hosszabb ideig meg-megálló Buquoyt, az a fentebb előadottakból bőven kitűnik. E meggondolatlan kiszólás után így folytatja Gindely megállapításait: „Dieser bedeutenden Truppenmasse gegenüber verfügten die kaiserlichen Feldherren kaum über mehr, als 20.000 Mann und waren so beträchtlich im Nachtheile.” – Klopp, id. m. I, 444. old. pedig ezt írja: „Nach der Vereinigung betrug die gesammte Macht von Thurn und Redei 26.000 Mann, diejenige von Buquoy und Dampierre 20.000.” – Ezek az adatok nem vágnak össze a fentebb közölt részletezéssel, mely szerint mindkét fél jóval nagyobb létszámú haderő felett rendelkezett.
[61] Sächs. St. A. 9172. Thurn 1619. okt. 23-án Wülfersdorfban kelt levele a prágai direktóriumhoz.
[62] Abel János fülöp, Theatrum Europaeum, I, 236. – Khewenhiller, Annal. Ferd. IX, 692.
[63] Bethlen Pozsonyból 1619 okt. 30-án Rákóczy Györgyhöz intézett levele (Szilágyi, Bethlen polit. lev. 147.): „. . . mult csötörtökön (okt. 24.) hajnalban kezdették az harcot hadaink az bécsi hidak előtt való mezőben velök és szombaton tizóráig éjjel-nappal tarta az harcz, magunk is szombaton (okt. 26.) odaérkeztünk volt . . . csütörtökön napestig tartott az mezőn való viadal, pénteken az sánczot vítták az mieink, melyet bizony nagy vitézséggel vőnek meg, az por is az sánczban sokat felhányván bennek, felette nagy rémüléssel menének által . . . magok közzül egynehányszázat toltanak a rettenetes tolongásban a Dunába.” – Olchváry id. m. 349. tévesen írja, hogy Bethlen csapatai élén, amit úgy is lehetne fölfogni, hogy egész derékhada élén érkezett meg a bécsi hídfőhöz. Más források egyáltalában nem tudnak Bethlen odaérkezéséről, csak Stamm említi (id. m. 63.), hogy Thurzó jelent ott meg ép a színmű utolsó felvonásakor: „Die Böhmen nunmehr Herrn der Situation, zerstörten die Donaubrücke und setzten sich nach Korneuburg in Bewegung. (Gindely, Okmt. 44.) Wien blieb ihnen unzugänglich, weil die Kaiserlichen noch vor ihnen einen Brückenpfeiler in die Luft gesprengt hatten. Nachdem das Treffen bereits geliefert war, kamen die Leute des Thurzó an und waren noch Zeugen der geliefert war, kamen die Leute des Thurzó an und waren noch Zeugen der letzen Episoden.” Ezek szerint itt sincs szó Bethlen odaérkezéséről.
[64] Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III, 24: „Rhédey hatte sich mit Thurn vereinigt und drängte diesen zur Überschreitung der Donau zu einem Angriffe auf Wien. Als Thurn unentschlossen zögerte, ging das siebenbürgische Hilfscorps nach Pressburg zurück . . .”
[65] Abel id. m. – Khewenhiller id. m. IX, 692. – Ortelius continuatus, Kriegshändel, II, 67. – Olchváry Ödön, Bethlen Gábor első támadása II. Ferdinánd ellen. Hadt. Közl. 1890. évf. 349. – Gyalókay Jenő, Bethlen Gábor mint hadvezér, Hadt. Közl. 1929. évf. 309.
[66] A Pozsony város levéltárában Lad. 42. szám alatt elfekvő eredeti után. (Közli Lukinich Imre, Bethlen Gábor és Pozsony városa című cikkében. Századok, 1921–1922. évf. 16.)
[67] A Bécsből jövő csapatokat Lipót főherceg, aki a Frankfurtban távollevő Ferdinándort helyettesítette, a nádor kérelmére küldte Pozsony védelmére. A csapatok erejét a Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III, 24. old. 1500 gyalogosra és 500 lovasra, Sepsi Laczkó Máté id. m. III. 235. old. 1500 muskatérosra és 3 ágyúra becsüli. Pethő Gergely, Brachelius (Historia nostri temporis 17.) és Kazy (Hist. regni Hungariae, 171) csak 1000 fegyverest említenek, de az előbb említett számok feltétlenül hitelesebbek.
[68] Sepsi Laczkó Máté,id. m. III, 236. nyomán Lukinich az id. h.
[69] Pethő Gergely id. h. és Kazy id. m. 171.
[70] Szilágyi Sándor, Révay Péter és a szent korona, 34.
[71] Pethő Gergely, u. o.
[72] Tiffenbach ellenben (Brüsszeli Okmt. IV, 160.) nagy túlzással 8000 embert mond, bizonyára nemcsak a támadó különítményt, hanem az azt követő csapatokat is számbavéve.
[73] 1619. okt. 16-iki átadási oklevél. Pozsony városi levéltár Lad. 42. és Forgách Zsigmond nádor bizonyságlevele (Szilágyi S., Révay Péter és a szent korona, 34.): „Decima quarta Octobris duabus ante diluculum horis.”
[74] Az említett átadási oklevél szerint: „Considerantes quoque tantam cladem ac tot cadavera inhumata, quorum numerus ad bis mille se se extendabat, exceptis iis, qui in aquis submersi sunt.” Bethlen egy 1627. április 3-iki levelében (Századok, 1868. évf. 230.) ezt írja: „2800 németben 300 nem maradván.” – Ezzel szemben Tieffenbach levelében (Brüsszeli Okmt. IX, 160.) ezt mondja: „Hat sich Ihme Ihrer Kays. Mt. Kriegsvolck tapfer gewehrt, aber endtlich mit Verlust beimgleichen bey 400, ausser was sich verloffen. Was ich noch bey mir, möcht sich noch auf 800 man erstrecken.” – Závodszky (Bélnél, Adparatus ad historiam Hungariae, 375.) 1300-on felüli veszteséget említ. – Sepsi Laczkó szerint pedig (III, 236): „tizenötszáz gyalog németben, nem sok szalada el.”
[75] Tieffenbach id. lev. (Brüsszeli Okmt. IX. 161.) – Sepsi Laczkó szerint (id. m. III, 236.) Bethlen később az ágyúkat „a Dunából nagy munkával fölvéteté, az egyiket Thurzó Szaniszlónak adá ajándékon, a ketteit penig Váradba küldé a magától építetött ujbástyára erősségért és emlékezetért.”
[76] Lunkinich id. m. 18.
[77] Az okt. 14–15-iki tárgyalásokról szóló irat Pozsony város levéltárában. Lymbus és Lad. 42, 43. – Lásd még: Szilágyi S. Révay Péter és a szt. korona, 35. – Pethő Gergely és Sepsi Laczkó id. h. – Frankl, Pázmány, I, 523. – Angyal id. m. VI, 236. – Khewenhiller, Annales Ferdinandei, IX, 694. – Bél Mátyás, Notitia Hungariae novae, I, 231.
[78] Ily értelemben írja november elején Szkender basának: „Ha isten adja, Bécs is rövid nap az én kezemben lészen.” (Balásfi, Magyarországnak Bethlen Gábor támadáskori állapotja, 27.)
[79] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Kriegs. II, 270.
[80] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Kriegs, II, 282. – Müller, Fünf Bücher etc. 299.
[81] Ritter Moritz, Die pfälzische Politik und die böhmische Kőnigswahl von 1619. Hist. Zeitschrift, 1897. N. F. 43, 239.
[82] Az új hadműveleti tervről és szándékról Bethlen október 30-dikán a következőket írta Rákóczy Györgynek (Pol. lev. 155.): „Most immár az Dunán akarunk által reájuk költözni. A cseh és morvaországi hadak mellettünk vadnak . . . velek együtt vagyunk 32 ezeren.”
[83] Stamm id. m. 65. – Bethlen nov. 12-iki levele szerint (Pol. lev. 155.): „mind az két generális az mult szombaton reájuk jött vala, voltak 18 ezeren (erős túlzás; más források szerint csak 3000) az német (azaz tulajdonképpen cseh) had még akkor több ezer lovasnál által nem volt a vizen, csak az magyar és azok is voltak 3 egész mérföldön széljel falukon, kikre úgy akart jönni az ellenség, hogy mind quartirokban heverjék fel őket és csaknem úgy is történt, de Török István hadára találván először azok kimentek eleiben és egész Köpcsénig mind harczczal jöttek előtte, ez alatt a ki honnét érkezhetett mindenfelől jöttek rend nélkül és szintén este felé igen szép szemben való ütközetet tőnek egymással, olyan kinél soha szebb nem lehet, két kopjás seregnél (600–800 lovas) több elő nem érkezett volt, de az két sereget vert meg és mind az derék seregekre űzték őket, azok fordították meg osztán, és ismét az mieinket, újabb két sereg érkezvén, megsegítették és így mind az két fél megállván az harcztól közel 9 óráig állottak egymásra nézve, látván az német, hogy nem megyen előte senki, visszafordítota seregét és visszamene igen nagy kárvallással. Sok fő népek vesztek itt az harczon, Dom Balthazar (Pallavicini Boldizsárral azonos) itt veszett, ki az spanyol királynak igen kedves hadakozó tanácsja és ide alá főcommissariusa volt.” – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges III, 284., Skala id. m. III, 367. és 392. nyomán így adja elő a dolgot: „Die Ungarn, die Anfangs in Unordnung gerathen waren, erlitten dabei eine kleine Schlappe, aber sie rafften sich wieder auf, ergriffen die Offensive und brachten den Kaiserlichen swere Verluste bei und nur Mangel an Disciplin bewahrte die Truppen Ferdinands vor einer völligen Niederlage.” – Khewenhiller id. m. IX, 695. még azt is tudni véli, hogy Buquoy az újonnan közbelépett magyar osztagokat is visszaverte újabb lendületes támadásával, de mivel ekkor mintegy 1600 magyar zsoldosa az ellenséghez átpártolt és egyúttal esteledni is kezdett, a harc folytatása lehetetlenné vált. „Auf beiden Seiten war tapfer gekämpft worden, – mondja folytatólag a tudósítás – Buquoy hatte sich wie gewöhnlich, auch persönlich ausgezeichnet, räumte aber das Schlachtfeld doch und zog sich nach Wien zurück.”
[84] Bethlennek Rákóczyhoz intézett nov. 12-iki levele szerint (Pol. lev. 155.): „Immár költözött 8 ezer magyar által az Dunán, német is annyi, az több hadak is naponként költöznek, de nem lévén hidunk, igen késedelmes a hajókon való költözés, melyre nézve az ellenség igen reánk készült volt.”
[85] Hatvani, Brüsszeli Okmánytár és Gindely, Okmt. 50. – Stamm, id. h.
[86] Ennek dacára a fejedelem nov. 12-iki levelében ezeket írja Rákóczynak (Pol. lev. 156.): „Kegyelmed az hadakat siettesse feljönni, nagy vakmerőség az, hogy ő kegyelmek így tétováznak az szolgálat előtt, az erdéli hadból csak az tegnap előtti harczon is veszett 300, az harczon magyarországi senki nem volt itt lenn, mely igazán írom bizony igen keserves nekünk, hogy ő kegyelmekért mi öletjük magunkat. Monaki Miklósnak 300 lovasa, Darhóczinak 132 lovasa, Matuszlai Pálnak 146 lovasa Kassán az hópénzt felvevék, és Morváig jövének s ott sokat prédáltak és visszajövén Posonhoz az prédált marhákkal épen mind elszöktenek, abban sokul az hatszáz lovasból száz meg nem maradott.
[87] Némileg más színben tünteti fel a dolgokat Gindely id. m. II, 285., mondván: „Thurn . . . beschleunigte (?) die Concentration des ganzen Bundesheeres, da sich auf 30.000 Mann – 18.000 böhmischer, schlesischer und mährischer Truppen und 12.000 Mann ungarischer Hilfstruppen-belief, ungerechnet die Truppenzahl, die unter Bethlens eigenem Kommando stand und die (t. i. Bethlen derékhadát) eine allerdings übertriebene Nachricht bis auf 40.000 Mann angibt. Mit dem Bundesheere von 30.000 Mann, dem sich auch Bethlen durch einige Tage mit einem Theil seiner Truppen anschloss, rückte Thurn am 26. November auf Bruck an der Leitha vor.”
[88] Hogy ez nem önkéntes, hanem kényszerített visszavonulás volt, ez a következő feljegyzésekből egész határozottan kitűnik: „Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III/1, 25: „Buquoy wurde von der überlegenen Streitmacht der Verbündeten in einem Zweiten Treffen bei Bruck (26. November) zum Rückzuge nach Wien genöthigt.” – Gindely, Gesch. des 30 jühr. Krieges, II, 286: „Buquoy der in der Nähe von Bruck sein Lager aufgeschlagen hatt, wurde noch am selben Abend (25. Nov.) angegriffen, und zum Rückzuge nach Wien gezwungen.”
[89] Stamm id. m. 66.
[90] Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy a rajtaütés épp a körülzárás illetve az ostrom legelején nyujt legtöbb kilátást a sikerre.
[91] Hogy Bécs és a benne rekedt Ferdinánd helyzete valóban kétségbeejtő és reménytelen volt, annak bizonyságául idézzük Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges II, 287. oldalán foglalt következő szavait: „Der Kaiser wollte Wien wieder verlassen, weil er nicht Zeuge dieser qualvollen Zustände sein mochte, allein er musste bleiben, weil die ungarischen Reiter die Umgebung von Wien unsicher und ihm so die Abreise unmöglich machten. (Briefe Ferdinands im Sächsishen Staats-Archiv.) In Wien war er vorläufig vor jeder Gefahr sicher, da die Feinde über kein Belagerungsgeschütz verfügten und deshalb nicht zum Angriffe schreiten konnten. Wie lange ihm das aber helfen würde, var ungewiss, da die zahlreiche ungarische Reiterei die Verproviantierung der Stadt hinderte und so der Hunger das bewirken konnte, was die Waffen nicht zu Stande brachten, nämlich den Kaiser mit seinen Truppen zum Preisgeben von Wien zu veranlassen. Schwer mag diese Sorge auf Ferdinand gelastet haben, wie gross musste dennoch seine Ueberraschung und Freude sein, als er sich plötzlich vom Feinde befreit sah und eine jener unerwarteten Wendungen eintrat, an denen dieser Krieg so reich war.” – Lásd még: Zwiedineck-Südenhorst, Venetianische Gesandtschafts-Berichte, 41. – Diarium Regni Connitiarum per Gab. Bethlen, 406. Quart. Lat. jelz. kézirat a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában. – Huber, id. m. V, 145. – Magyar Tört. Tár, IV. 198.
[92] Angyal Dávid id. m. VI, 242.: „Bethlen eddig nagy optimizmusal fogadta a Homonnayról szóló híreket, most meg a nagyító hírek hatása alatt sötétnek látta a helyzetet. Attól félt, hogy a lengyel csapatok elvágják útját Erdély felé, s ha Gratiani cselszövényére gondolt, még ennél is rosszabbtól tartott.”
[93] Szalay L., Eszterházy Miklós Magyarország nádora 1. k. XVII. – Ennek az őrségnek a fele Bogrády János vezetése mellett december közepén Kőszeget foglalta el. A királypárti Eszterházy Miklós hiába igyekezett a Dunántúlon, Frangepán Miklós bán pedig Szlavoniában Bethlen térfoglalását megakadályozni, ennek hatalma, miután Batthyány Ferenc, a Zrínyiek és Erdődyek is hozzácsatlakoztak, már itt is meg volt alapozva, úgy, hogy december végén Sennyey Gáspárt a dunántúli részek kapitányává is kinevezte. (Pethő, Rövid Magyar Krónika, 187. – Szalay, Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora. I, 69. 123.)
[94] Katona id. m. XXX, 254. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, III, 76.
[95] Ez azonban a 158. oldalon előadottak szerint tulajdonképpen nem is nevezhető vereségnek, mert hiszen Homonnay az ellene készülő támadásnak még éppen jókor neszét véve, az elől idejekorán kitért és kiszökött Lengyelországba.
[96] Závodszky, Katonánál id. m. XXX, 240. – Bethlen levele, Magy. Tört. Tár, IV, 197. – Sepsi Laczkó id. m. 242. – Ferdinánd és a lengyel király levelei, Hatvaninál, IV, 166, 229. – A betörésről legrészletesebben maga Homonnay számol be Ferdinándhoz intézett levelében (Datum Cracoviae 20-a Januarii a. d. 1620.) Eredetije a Jancsó Imre-féle gyüjteményben. Ebben „ő a lengyel király nagyító állításának – ki 15.000 kozákról beszél – ellenére 2500-ra, míg Bethlen maga 8000-re teszi azok számát. (Bethlen id. levele a portán levő követeihez: „32 ezernek hirdették az lengyel hadat, de több 8 ezernél nem volt.” Tört. Tár, IV, 199.) E kozákok – írja egyebek közt – totam Moscoviam rapinis, coedibus et vastitate compleverunt, et ne huic quoque Regno (Lengyelországnak) fierint graves (Rex Poloniae) destinavit in Hungariam. Ő ezekhez még több lengyelt is akart fogadni Ferdinánd zsoldjába, de Althan, ki a kezére bízott pénzt – 30 ezer tallért – elpazarolta, nem adott reá költséget. Neki magának nem volt pénze, mert Bethlen minden értékesebb marháját, mit Ungvárba zárt el, 16 szekéren elhordatta.” (Horváth Mihály id. m. V, 205. old. 1. jegyzet). – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, II, 289.: „Der König (Sigmund III.) wäre gern erbötig gewesen, die gesammten polnischen Kräfte aufzubieten, allein dazu hätte es der Berufung eines Reichstages bedurft und bei diesem wäre er jedenfalls mit seinem Antrage nicht durchgedrungen. Es blieb sonach kein anderer Ausweg übrig, als dass Sigmund mit seinen Privatmitteln seinem Schwager zu Hilfe eilte und so erbot er sich 7000 Kosaken durch drei Monate zu unterhalten und dem Kaiser zur Verfügung zu stellen. Gleichzeitig wurden einige Edelleute aufgefordert, auf Kosten Ferdinands Webungen anzustellen und mit der geworbenen Mannschaft dem Kaiser zu Hilfe zu eilen. Derartige, gleichsam private Hilfeleistungen waren nach den Gesetzen des Königreiches gestattet und so sammelte sich im Laufe des Monates November eine Armee von ungefahr 11.000 Kosaken an, an deren Spitze Homonna am 21. November seine Marsch über die Karpathen antrat und in Oberungarn einfiel. Als sich seinem weiteren Vorrücken Rákóczi mit einer Heeresabteilung bei dem Schlosse Ztropko entgegnstellte, brachte Homonna ihm eine solche Niederlage bei, dass der geschlagene Führer nur von fünf Mann begleitet sein Heil in der Flucht suchen musste.” – Angyal id. m. VI, 240. old. erre nézve szintén igen érdekes adatokat közöl. „Midőn Althan Adolf gróf – írja Angyal – Ferdinánd nevében engedelmet kért III. Zsigmond lengyel királytól, hogy önkénteseket fogadhasson országában, Zsigmond megengedte a toborzást. Úgy gondolta, hogy az ily toborzás nem ellenkezik a köztársaság régi szokásaival, s örült, hogy ily módon minden költség nélkül használhat a császár, a lengyel politika és a katholikus vallás érdekeinek. Tovább is ment. Fontolóra vette, vajjon nem-e volna tanácsos Bethlent egy Erdély ellen intézett támadással visszatérésre kényszeríteni? E célból Homonnay úgy látszik, Koniecpolsky Szaniszló lengyel generális közvetítésével érintkezett Gratiani Gáspárral, a bécsi udvar e bizalmas emberével, aki 1619-ben moldvai vajdává lett. Althan és Homonnay tagjai voltak annak a „Christiana Militia” nevű lovagrendnek, mely 1619. márciusában alakult meg Bécsben. A lovagrend eredetét Gonzaga Károly herceg törekvéseiben kell keresnünk. A herceg nemzetközi hadsereget akart gyüjteni a kereszténység védelmére a török terjedő hatalma ellen. Ez a védelem volt a Bécsben alapított rend egyik célja. A keresztes hadjáratoknak az ellenreformáció hatása alatt megújult szellemét akarta terjeszteni a „Militia Christiana”. E szellemnek tehát része volt a lengyel földről Bethlen ellen megindított mozgalomban. Annál is inkább, mert Serbán Radul, aki Gratianival együtt szőtte a cseleket Erdélynek Bethlen távollétében való elfoglalása végett, szintén tagja volt az említett lovagrendnek. (Fagniez, Le Père Joseph et Richelieu, I, 149. – Mikó id. m. II, 219. – Gömöry Gusztáv közleménye, Hadt. Közl. 1892. évf. 12.). – A vajdák nem értek célt, de Althan III. Zsigmond felhatalmazása alapján Ferdinánd zsoldjába fogadta a kozákokból és lengyelekből álló Liszowszki-sereget, a nemzetek e söpredékét, mint Lubomirszki főkapitány mondotta, mely a moszkvai háborúban megszokta a gyilkolást s rablást s most a béke után tél idején ostora lett volna a lengyel szegénységnek.” A lengyel király tehát szinte örült, hogy szép szerivel megszabadult népe eme kellemetlen ostorától.
[97] Ez alkalommal keletkezhetett Sztropkónál az a különben jelentéktelen összeütközés, amelyet Gindely (lásd a 408. sz. láb jegyzetet) tévesen úgy tünteti fel, mintha az lett volna a két fél között a döntő csata.
[98] Lásd a XV/3. számú mellékletet.
[99] Bethlen id. lev. Tört. Tár, IV, 199.: „Homonnay kiérkezett Homonnához és ott a vigyázatlan, de tudatlan ifjú hadviselő emberek miatt azt a hadat, kivel Rákóczy uram hogy már vigyázott volna, megverték ki háromezer-kétszáz volt, azokban veszett el hatodfélszáz, a kozákban annál is több, mert ha az előljárót megsegítették volna a vármegyék, és maga Rákóczi uram seregével, igen megvert had volt a lengyel.”
[100] Katona id. m. XXX, 251. – Khewenhiller id. m. 696. – Ortelius Cont. II, 69.
| « 2. Bethlen Gábor első támadása II. Ferdinánd ellen (1619–1621). | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |