Illésházy István nádor 1609 május 5-én elhalálozván, Mátyás király az említett év november 1-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett, melynek egyik főbb pontja gyanánt a nádorválasztás is szerepelt. A rendek a december 7-iki ülésen erre a fontos állásra közfelkiáltással Thurzó Györgyöt választották meg, aki beköszöntő beszédében a következő szavakkal jellemezte az ország akkori állapotát: „Az ország puszta, a nemesség és a nemes lakosság elszegényedett, a jövedelmek nagyon megfogyatkoztak, a végvárak romladoznak, a katonák ruhátlanok és fizetetlenek.”[1]

Hogy ez mennyire igaz volt, már abból is kitűnik, hogy 1609 február végén az összes bányavidéki végvárak kapitányai, lovas és gyalogos hadnagyai Gyarmaton gyűlést tartottak, mely alkalommal elhatározták, hogy panaszaik előadására a királyhoz és a legközelebbi országgyűlésre küldöttséget menesztenek. Az anyagiakon kívül a protestáns hiten levő katonák egyik fősérelmüket abban is látták, hogy Forgách Ferenc esztergomi érsek vallásuk szabad gyakorlatában is akadályozta őket, mi miatt a bányavidéki főkapitánynak, Kollonics Siegfriednek is felette kellemetlen surlódásai támadtak az érsekkel.

Az országgyűlésen megjelent katonai küldöttség írásbeli előterjesztésében többek között ezeket mondotta: „Soha szolgáló embernek nem volt rosszabb dolga, mint most, nagy fizetetlenül, éhen és mezítelenül hagynak bennünket koldulásra jutnunk és senkinek sincs gondja a dülő félben levő várak és palánkok építésére.” A küldöttség emlékiratát ama fenyegetés kíséretében adta át, hogy ha sok ezer forintra rugó zsoldhátralékukat meg nem kapják s ha jogos kérelmeik és panaszaik nem orvosoltatnak, akkor elhagyják állomásaikat s az ezután következő pusztulásért nem vállalnak felelősséget.

A király s az országgyűlés november 25-én írásban válaszolt a végbeliek felterjesztésére, mondván, hogy az egész összeget most előteremteni lehetetlen, de három havi zsold posztóban, két havi pedig készpénzben nemsokára a katonák kezében lesz, a többire nézve pedig legyenek türelemmel.[2]

Ehhez Angyal Dávid a következő megjegyzést fűzi:[3] „Igy csendesítették le a végvárak katonáit. Kénytelenek voltak hitegetni őket, mert különben ostorai lettek volna a vidéknek, melynek védelmére voltak hivatva. Hasonló viszonyok uralkodtak az ország valamennyi kerületében. A közjövedelmek nem fedezték a végvárak költségeit. Ily körülmények között nagy fontosságú volt annak a pénzbeli s másnemű segélynek, mellyel az osztrák tartományok s a német birodalmi rendek járultak a végvárak fentartásához. Csakhogy a külföldiek nem igen szívesen adták meg a segélyt s most sértve is érezték magukat. A bécsi béke s az 1608-iki koronázás előtti cikkek kitiltották a német kapitányokat s katonaságot a várakból s csak igen csekély részt engedtek az idegen elemnek az ország védelmében. Igaz, hogy a törvénycikkek szerkesztésétől a végrehajtásig még igen nagy lépés volt hátra, de Illésházy komolyan hozzálátott a dologhoz s a külföldiek zugolódtak, hogy a magyarok kiűzték földieiket s még sem átallják támogatásukat kérni. A király tehát propositóiban a magyar tanács ajánlatára a rendek figyelmébe ajánlotta e körülményt s intette őket, hogy mérsékeljék az illető határozatok élét, mert különben meggyűlölik az idegenek a magyar nemzetet és az annyira szükséges segítség még el fog maradni.” A dolog vége az lett, hogy az 1608. évi törvény érvényben maradt ugyan, de rendek az 1609. éviXI. törvénycikkben kijelentették, hogy nem akarnak megfeledkezni a németek érdemeiről akik sok áldozattal járultak hozzá a magyar föld védelméhez. De azért senki se csodálkozzék, ha más nemzetek példáját követve, a magyarok sem akarják a hivatalokat idegeneknek juttatni. Azt nem ellenzik a karok és rendek, hogy csekély számú külföldiek Magyarországba jöjjenek s itt magyar kapitányok parancsnoksága alatt engedelmeskedjenek a hazai törvényeknek; nem akarják teljesen kizárni a németeket a magyar korona területéről már csak azért sem, mert az ország negyedik rendének, a városoknak lakói többnyire németek.

Nehezen megoldható kérdés volt és maradt az 1608. évi törvénynek a horvát-dalmát-szlavon illetve tótországi végvárakra vonatkozó része,[4] mert ezek már évek óta a Grácban székelő Ferdinánd főhercegnek voltak alárendelve s azok költségeinek fedezésére 1611-ben 513.618 forint Stájerországra, Krajnára és Karinthiára volt kivetve.[5] Ebben a kérdésben hosszas tárgyalások indultak meg a magyar országgyűlés küldöttei és a főherceg között, anélkül, hogy azok határozott eredményre vezettek volna. „Mindezek után – írja Angyal (id. m. 43. old.) – az 1609-iki országgyűlés kénytelen volt megújítani vagyis inkább gyengíteni az 1608-iki határozatokat. A XXVII. törvénycikk már azt mondja, hogy vétessenek ki a végvárak Ferdinánd főherceg kezéből a bécsi béke rendelkezései szerint. Sőt – úgymond a törvénycikk – meg kell kérnünk a főherceget a horvát-szlavon végvárak igazgatásának ávételére s egyszersmind arra is, hogy értsen egyet a bánnal, tartsa tiszteletben hatáskörét s az ő ajánlatára benszülötteknek osztogassa a kapitányi tisztségeket.”

Ezután az országgyűlés a békés időkre való tekintettel a katonaság fizetését a régebb mértékre szállította le s egyben eltiltotta az ország lakóinak idegen szolgálatba való lépését. Az esetleg felmerülhető szükség esetére minden négy kapu után egy felfegyverzett lovast kellett készenlétben tartani, a gyalogságról pedig a városoknak kellett a nádor és a bán kivetése szerint gondoskodniok. Ezt a katonaságot évente kétszer szemle alá vették. Végül a rendek a régi rendes adózási formához visszatérve, adó fejében minden kaputól 3 forintot szavaztak meg a végvárak költségére, egy forintot pedig a többi költségek fedezésére.[6]

[1] Memoriall undt Verlauff des ungarischen Landtags in Pressburg 1609. Kézirat Selmeczbánya város levéltárában.

[2] A fentemlített Memoriall és Országos Levéltár, Act. Thurz. Fasc. 1. No. 46; 41, No. 3; 40, No. 12; 7, No. 60 és 65 No. 15.

[3] Szilágyi–Angyal, Magyarország Története II. Mátyástól III. Ferdinánd haláláig, VI. 39.

[4] Lásd a 77. oldalon.

[5] Hurter id. m. I, 290.

[6] Corpus Juris Hung. I. 673.