Az 1604. év végén a hadműveletekben beállt rövid szünetet Bocskay arra használta fel, hogy buzdító felhívások és gyujtó szózatok révén úgy Magyarország, mint Erdély népét minél nagyobb tömegekben fölkelésre és a maga zászlójához való csatlakozásra rábírja. És ezeknek a felhívásoknak meg is lett a kívánt hatásuk, mert a hajdúk által elért sikereken felbuzdulva, most már mindjobban a lakosság s a nép széles rétegei is, akik sorsuk javulását most már egyesegyedül Bocskaytól várták, nyiltan a mozgalomhoz csatlakoztak s nem egy helyütt fegyvert ragadva, merészen rávetették magukat a közelben tartózkodó németekre. Igy többek között Szatmár és Németi polgárai már 1604 december havában ostrom alá fogták a várat s a benne levő, egy jókora csoport magyar által is támogatott német őrséget a hajdúk támogatásával kemény harcok után megadásra kényszerítették.[1]

Egy-egy ily siker hallatára a mozgalom még a távolabb fekvő vidékeken is futótűzként terjedt tovább, úgy hogy rövidesen az egész ország – Erdélyről alább külön szólunk majd – égő lángtengerré, a felkelők zsibongó táborává változott át.

Az erről szóló hirek Rudolfot szörnyű mód felizgatták, de az ő kórsága ekkor már annyira előhaladott stádiumban volt, hogy az nála minden erélyes és céltudatos cselekvést már eleve kizárt s így tehetetlensége nyomasztó érzetében a szerencsétlen uralkodó ezentúl még jobban elzárkózott a külvilág elől és a dolgok rendbehozatalával Mátyás főherceget bízta meg. Ez a Basta seregéről vett kedvezőtlen hirek hatása alatt a rendeket 1605 január 6-ikára Pozsonyba országgyűlésre hívta egybe, de azon mindössze 5 vármegye és az alsó-magyarországi városok képviselői, továbbá néhány aulikus úr és a katholikus főpapság jelent meg s így az országgyűlést meg sem tartották,[2] hanem ehelyett az egybegyült urak Bécsbe mentek s az itt Mátyás főherceggel folytatott tanácskozás eredményeként Forgách Zsigmondot és Náprágyi Demeter erdélyi püspököt küldték Bocskayhoz, hogy őt egyezkedésre illetve a fegyver letételére bírják. Ámde Bocskay kijelentette, hogy miután a nemzet bajait csak a király orvosolhatja, ő csak abban az esetben bocsátkozhatik velük tárgyalásokba, ha a király illetve Mátyás főherceg megbízásából jönnek, mire a követek eredmény nélkül tértek vissza Bécsbe[3]

Közben a főherceg Basta seregének állapotáról megnyugtatóbb híreket vevén és egyben látván, hogy Bocskay hadai aránylag nem túlságos gyorsan nyernek tért előrefelé, a prágai udvar intencióihoz képest most már azon volt, hogy a magyarországi mozgalmat fegyverrel nyomja el, ami azonban a kölcsönös helyzetre és állapotra való tekintettel legkevésbbé sem volt indokoltnak mondható.

Viszont Bocskay fenti fölényes magatartásához nagy mértékben járult hozzá az, hogy a beérkezett hírek szerint közben Erdélyben is mindinkább az ő javára billent a mérleg. Lala Mohammed nagyvezír ajánlata[4] és Bocskay biztosainak agitálása folytán ugyanis az udvarhelyi székelyek Petky János indítványára Székelykeresztúron már február elején, a többi székelyek és megyei küldöttek pedig ugyanezen hó 21-én Nyárádszeredán fejedelmükül választották Bocskayt,[5] csak a szászok tartották magukat egyelőre távol tőle, mert bár a reformáció őket is át és át hatotta, de ők már kezdettől fogva nagy hívei voltak a Habsburg-háznak. A kissé fogyatékos választás ellenére Bocskay most már Erdély fejedelmének tekintette magát s mint ilyen április 17-ikére a tiszai részek rendeit Rákóczy Zsigmond szerencsi várába kérette, hogy ama módokról és eszközökről tanácskozzanak, amelyek az ország alkotmányát, a rendek kiváltságait és a vallás szabad gyakorlását biztosítani hivatva lesznek. A szerencsi gyülésre az erdélyi rendek közül is többen megjelentek, amelyen a vezérszerep a huszonötéves Bethlen Gábornak jutott. A gyűlés mindenekelőtt a római katholikus, az ágostai és a helvét hitvallás gyakorlatát egyformán szabadnak és törvényesnek nyilvánította, majd április 20-án Bocskayt Magyarország és Erdély fejedelmének kiáltotta ki s mint ilyent a rendek szabadságainak épentartására feleskette. Azután Homonnay Drugeth Bálint zempléni főispánt és Széchy Györgyöt a hadak fővezérévé, Kátay Mihályt pedig kancellárrá választották. A háború folytatására minden füst után két-két forintot ajánlottak fel s egyúttal a nemesség személyesen felkelni igérkezett. Végül kimondták, hogy a hajdúk rablásait és gyujtogatásait halállal kell büntetni. Ezeket a törvényeket Bocskay Kassán május 20-án erősítette meg és hirdette ki.[6]

E gyűlés után Báthory István országbíró és Illésházy István is a mozgalomhoz csatlakoztak, ami nagy mértékben emelte Bocskay tekintélyét, aki erre támaszkodva, a lengyel királynak és a szultánnak hódolatát bemutatván, pártfogásukat és segítségüket kérte s egyúttal Európa többi fejedelmeihez is jegyzéket intézett, melyben fölkelésének okát és a török segítség igénybevételét megindokolta.

Ezek után Bocskay, miután Gyulaffy Lászlót, mint helytartóját, egy hajdúdandárral Erdélybe küldte, Kassára visszatérve, a hadjárat folytatása iránt intézkedett.

[1] Magyar Tört. Tár, XXII, 267–270.

[2] Kovachich, Vestigia Comit. 759. és Supplement. ad. Vest. Comit. III, 330.

[3] Istvánffy id. m. XXXIV, 822. – Pethő Gergely, Magyar Krónika, 164. – Frankl Vilmos, A bécsi békekötés 1606-ban. Győri történelmi és régészeti füzetek, III. 160. – Podhradszky, Illésházy élete, Új Magyar Múzeum 1856, VI. füz. 314.

[4] Lásd a 17. oldalon.

[5] Lásd a 19. oldalon.

[6] Gróf Mikó Imre, Erdélyi Tört. Ad., III, 57. – Istvánffy id. m. XXXIV, 823.