« 1. A királyi Magyarország és Erdély állapota a hosszú (15 éves) török háború küszöbén. Országgyűlések. | KEZDŐLAP | 2. Az 1593. évi hadjáratok. » |
Az e fejezetben tárgyalt dolgok közül főleg a dinasztia és a nemzet között fennálló és mindig súlyosabb alakot öltő differenciák és a vallási türelmetlenségből fakadó óriási nagy bajok kötik le elsősorban figyelmünket. A nemzet és az uralkodóház között keletkezett differenciák kútforrása a nagyfokú meg nem értésben és bizalmatlanságban keresendő, mely a Habsburg-ház részéről, rosszakaratú tanácsadókra hallgatva, úgyszólván uralmuk első percétől az utolsóig a magyar nemzettel szemben, mindkét fél óriási kárára és hátrányára, szinte megszakítás nélkül megnyilvánult. Pedig joggal mondhatjuk, hogy a magyar nemzet amaz óriási erőfeszítéseknél fogva, amelyekkel vért és vagyont nem kímélve, évszázadokon át mindig a legnagyobb önfeláldozással állott sorompóba a dinasztia és az egész kereszténység érdekeinek megvédésére, nem ily rideg bánásmódot, nem ily mostoha elbánást, hanem inkább a legnagyobbfokú júindulatot, hogy ne mondjuk messzemenő dédelgetést és becézgetést érdemelt volna meg a mindenkori Habsburg-királyok és azok családtagjai részéről. Azonkívül még egy jelenségre kell itt rámutatnunk, mely úgyszólván vörös fonalként húzódik végig a Habsburgoknak a magyarokkal szemben követett több százéves politikáján és ez az, hogy az országban lakó, illetve vele szorosabb nexusban álló különféle nemzetiségeket mindig előnyben szerette részesíteni, sőt gyakran fel is használni a magyarsággal szemben, csakhogy ennek megerősödését és erősebb hatalomra jutását meggátolhassa. Világosan kitűnik ez ama mostani állásfoglalásból és rendszabályból is, hogy amíg a magyaroknak szinte megtiltották a saját költségen önként felajánlott 600 lovasból és 3000 gyalogosból álló had felállítását, addig a nemsokára még a magyaroknál is nagyobb nyomatékkal az udvar előtt föllépő horvát-szlavon küldöttségnek a császár-király, ha nem is saját, hanem a kincstár költségén felállítandó tetemes segítő hadak felállítását helyezi kilátásba.
Egyébként a nemzet és a dinasztia között ebben az időben még magasabb fokra hágó elidegenedés és feszültség szimptómáiról Acsádynál[1] a következő jellemző sorokat olvassuk: Rudolfban, aki senkiben, saját testvéreiben sem bízott, a magyarok iránti bizalmatlanság is magas fokra hágott. Atyjától örökölte ez érzést, de egyes hívei rosszhiszeműleg még inkább élesztették benne. Még atyja idejében öltött nagy arányokat a Báthory Istvántól való félelem s Rueber János kassai főkapitány, kinek kíváló része volt Dobó és Balassa ártatlan elfogatásában, valóságos rendőr-uralom alá helyezte Felső-Magyarországot. Egész betegséggé fajult benne az összeesküvő-nyomozás, mindenütt árulást szimatolt s folyton rémítette az udvart Midőn pedig István lengyel királlyá választatott, mi nemcsak erdélyi, de magyar földön is mély benyomást tett, Rueber nyiltan ellenségképp bánt vele. Ekkor már az udvar is megrémült s Magyarországot féltette tőle. Ez aggodalomra, noha telvék vele a prágai idegen követek jelentései s a király és legbensőbb hívei cselekvéseiben is kifejezést nyert, Báthory István alig adott okot Ha Rudolf király megtámadná Erdélyt, írta Báthory nemsokára lengyel királlyá történt választása után, magyarországi híveinek karddal fog az ország védelmére sietni. De Rudolfot, a koronás királyt semmi szín alatt sem akarja háborgatni. Ha megkoronázták, írta be kell várni halálát. Ez esetre talán, ha a nemzetközi viszonyok megengedik, bejelentette volna jelöltségét a magyar trónra, mert Magyarországot szabad választó királyságnak tekintette. Azt mondotta, az alkalom csinálja a tolvajt s ezt az alkalmat a beteges Rudolf halálától várja. De a sors máskép akarta. Rudolf túlélte, életében pedig a lengyel király nem avatkozott Magyarország ügyeibe. Mindazáltal folyton gyanúsították, a magyarokat pedig azzal vádolták, hogy el akarnak a Habsburgoktól szakadni s titokban Báthoryval tartanak.
Végül pedig, ami a vallási türelmetlenséget illeti, az akkoriban sajnos nemcsak Magyarországon, hanem Európaszerte mindenütt űzte az emberbaráti szeretettel merőben ellenkező, visszataszító, féktelen és embertelen orgiáit.
[1] SzilágyiAcsády id. m. V. 450.
« 1. A királyi Magyarország és Erdély állapota a hosszú (15 éves) török háború küszöbén. Országgyűlések. | KEZDŐLAP | 2. Az 1593. évi hadjáratok. » |