A IX. rész 82–83. oldalán nagy vonásokban már foglalkoztunk a török hadsereg alkotó elemeivel. Kiegészítésképpen hadd álljanak itt még a következő adatok:

A török állandó hadsereg általában kétféle elemből, a hűbéres és zsoldos csapatokból tevődött össze. Az előbbiek hűbérük után járó jövedelmük, az utóbbiak a naponként kijáró zsold fejében voltak kötelesek katonai szolgálatot teljesíteni. A hűbér az adományozott birtok nagysága szerint általában kétféle volt: 300 és 500 holdas, sőt volt ennél jóval nagyobb is. Az olyan hűbéreket, melyek évente 3000-től 20.000 aszpernyi jövedelmet hajtottak, kis, az ezenfelül egészen 100.000 aszpernyi jövedelmet hajtókat pedig nagy hűbéreknek nevezték. Akinek 3000 aszpernyi jövedelme volt, annak csak egy teljesen felszerelt lovast kellett kiállítania, vagyis magának kellett hadba vonulnia, akinek jövedelme pedig a 10.000 aszpert meghaladta, annak minden 5000 aszpernyi jövedelem után 1–1 lovast kellett kiállítania.[1]

Az I. Szulejmán és II. Szelim alatt ekként kiállított hűbéres lovasok száma Európában 80.000, Ázsiában 50.000, vagyis összesen 130.000 főre rúgott. Később ez a szám a hódítások kiterjesztése folytán 150.000–200.000-re emelkedett, hogy aztán a XVII. század elejétől kezdve fokozatosan ismét 100.000 főre, sőt még ez alá is sülyedjen.[2]

Az európai szpahik a ruméliai béglerbég parancsnoksága alatt az európai, az ázsiaiak az anatóliai béglerbég parancsnoksága alatt az ázsiai hadtestet alkották. Az ázsiai szpahik fegyverzete nagyrészt még nyilból és íjjból állt, melyhez később az európai szpahik felszereléséhez hasonlóan még egy nem nagyon erős lándzsa, egy rövid csatapallos, az úgynevezett szcimitár és néha még egy vasbuzogány is járult. Egyetlen védőfegyverük egy kis kerek paizsból állt. Sisakot és páncélinget eleinte csak igen kevesen viseltek.

Minden török lovas büszkesége a saját lova volt, amelynek kiválóan gondját viselte.[3]

A hűbéres szpahik lovashada a török kormánynak egy állandóan hadrakész, kiváló fegyvernem gyanánt jöhetett számításba.

A porta zsoldos szpahi (a. m. lovas) csapata nem sokban különbözött a hűbéres szpahiktól, azonban megjelenése még imponálóbb és még fényesebb volt, miután ez a csapat igen sok díszt rakott magára és lovára. A zsoldos szpahik éktelen csatakiáltások közben végrehajtott szilaj rohamainak és támadásainak a keresztények nem egykönnyen tudtak ellenállni.[4]

A zsoldos szpahik száma eredetileg nem rúgott többre 2500-nál s feladatuk a szultán és a birodalmi zászló őrizetéből állott, tehát inkább csak testőrszolgálatot végeztek, később azonban igen tekintélyes számú, 14.000 főnyi harcos csapat vált belőle, mely létszám a perzsa háborúk folyamán 40.000-re szökött fel, de ez a nagymérvű felhígítás nagyon is leszállította az ember és lóanyag értékét és harcratermettségét.

A testőrség egy külön neme az igazi elite számba menő muteferrika volt, melynek tagjai gyakran fontos politikai és diplomáciai küldetésekben is részt vettek. Számuk eleinte 250, majd 500 fő volt. Hasonló, de kisebb jelentőségű szolgálatokra és küldetésekre a csauszokat használták, akiknek száma szintén csak néhány száz főből állott.

A zsold nélküli irreguláris gyalogos (azapi) és lovas (akindsi) hadakról már a IX. rész 83. oldalán szólottunk.

A török birodalom eme csapataihoz a moldvai és havasalföldi vajdák még 10–10 ezer, a krimi tatár khán pedig a szükséghez képest 50–60 ezer, sőt még ennél is nagyobbszámú segélyhadakat volt köteles kiállítani.

A török gyalogságról, a janicsárokról már szintén volt szó a IX. rész 82. oldalán. Számuk eleinte alig haladta túl az 5–6000-t, azonban I. Szulejmán és II. Szelim alatt már 10, 12, 15 ezer janicsár is harcolt. Fegyverzetük eleinte csak íjjból, nyilból és a szcimitarnak nevezett rövid oldalfegyverből állt, mihez némely csapatoknál még egy hosszú kés, a handzsár, és egy favágásra használt kis balta is járult. A XVI. század első felében az íjjat és nyilat a hosszú puska váltotta fel.

Bátorság, kitartás, fegyelmezettség, megbízhatóság, rend, tisztaság, mértékletesség, stb. tekintetében a janicsárok, kivált eleinte messze felülmúlták a keresztények hasonló alakulatait s főleg e tulajdonságuk által váltak a keresztény seregekre annyira félelmetesekké.[5] Később ismételt erőszakoskodásuk és gyakori lázadásuk révén a janicsárok már nemcsak az ellenségre, hanem a török fővezérségre, sőt hovatovább már magára a szultánra nézve is felette kellemetlenekké és veszedelmesekké váltak, akiket csak busás zsoldemelés, gyakori ajándékok és egyéb különleges kívánságaik teljesítése által lehetett féken tartani. Végre a török sereg általános leromlásával egyidejűleg természetesen a janicsárok is igen sokat veszítettek eredeti értékükből. És érdekes, hogy nagyobbarányú visszaesés a janicsároknál főleg azon időponttól kezdve vált érezhetővé, amikor azok kötelékébe már nemcsak keresztény, hanem benszülött török ifjakat is kezdtek felvenni.

A gyalogság és lovasság mellett a török tűzérség is a fejlődésnek meglehetősen magas fokán állott. Erre vonatkozó tapasztalataikat főkép a magyarországi hadiszíntéren szerezték s azokat otthon még tovább fejlesztették.[6]

A törökök eleinte óriási nagyságú lövegtipusokat szerkesztettek, de ezek szállítása szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközvén, utóbb lövegeiket az ostromlandó vár közelében öntötték; de ennek az volt a hátránya, hogy el- vagy visszavonulásnál megfelelő szállítási eszközök hiányában az egész löveganyagot vissza kellett hagyni. Így történt az Belgrád 1456. évi első ostrománál is. Ez vezette II. Mohammed szultánt a könnyen szállítandó és mozgatható tűzérség megteremtésének gondolatára. II. Bajezid szultán szervezte az első török tűzér-csapatot, a topdsikat, akiknek száma I. Szelim alatt már 500, majd 1000 főre emelkedett. Ezt a tűzérségi szervezést aztán I. Szulejmán szultán tetőzte be, aki könnyű lövegeinek számát 300-ra emelte, ami akkori időben igen tekintélyes számot jelentett. Ezt a lövegszámot találjuk 1521-ben Belgrádnál, 1526-ban Mohácsnál, 1529-ben Bécs előtt s végül 1566-ban Szigetvár ostrománál. A lövegek szaporításával természetesen lépést tartott a topdsik létszámának emelkedése is, mely átlag 3000 tűzért tett ki. Ezekhez járultak később a dsebedsik, vagyis puskaművesek mintegy 300 főnyi hada, továbbá a nehéz ágyúanyagot kezelő kumbaradsik, vagyis bombavetők és a toparabadsik, azaz a lövegszállítók elég tekintélyes hada a tűzérségi anyag szállítására alkalmas, különleges módon szerkesztett járműveikkel. Belgrád 1521. évi és Bécs 1529. évi ostromához ellenben még mindig csak tevéken vitték az anyagot a felállítás helyére. Kocsizó ágyútalpak szerkesztését és alkalmazását a törökök Spanyolországból kiutasított mauroktól és zsidóktól tanulták meg.

A tűzérekkel karöltve dolgoztak és működtek a lagumdsik, vagyis az aknavetők hada.

A tűzérség nagyarányú fejlesztése annak megfelelő tagozását is maga után vonta. A hadseregekhez beosztott könnyű tűzérség szervezetszerűleg 3 részből állott, melyek egyike a jobb, másika a balszárnyhadhoz, a harmadik rész pedig a középhadnál nyerte beosztását, a janicsárok oltalma alatt.[7]

Az erődítészetre a törökök nem sok gondot fordítottak, mert ők inkább az élő erőben, mint a várakban bíztak. Ezért nem is igen voltak váraik a birodalom belsejében.[8] Ez főkép annak volt a következménye, hogy a törökök majdnem kivétel nélkül külső hódító hadjáratokat folytattak, miáltal a birodalom belső része ment maradt minden ellenséges támadástól.

A seregszükségletek szállítása 1529-ig kizárólag tevéken és öszvéreken történt, amelyeknek száma egyenként néha 40–40, összesen tehát 80 ezerre is emelkedett, ami óriási hosszúságú vonatoszlopokat eredményezett. Csak lassan és fokozatosana tértek át a törökök a járműveken való szállításra.

Harchoz a török sereg kivétel nélkül három csoportban vonult fel és pedig a jobb- és balszárnnyal és a középhaddal. Külön tartalékot ritkán különítettek ki. Az irreguláris lovasság és gyalogság a főerő előtt, gyakran 1–2 napi távolságra tevékenykedett. Épígy szokásos volt a seregből igen erős csoportokat előretolt viszonyba kiküldeni.[9]

[1] Marcantonio Barbaro, Relazioni, 304: „a quello che é obbligato comparir con un sol cavallo alla guerra, gli viene assegnato un luogo da loro descritto per Pantica estimazione di tre mila aspri de rendita, che sono giustamente sessante ducati d 'oro. Quelli i cui timari ascendono a maggior somma, sono obbligati, da dieci mila aspri in su, condurre tanti cavalli alla guerra quanti cinque mila aspri hanno di rendita.“

[2] Ricaut, L'état présent de l 'empire ottoman, III, 514.

[3] Zinkeisen id. m. III, 149: „Das Schlactross, von ausgesuchtester Zucht, war der Stolz und der schönste Schmuck des Sipahis, und die sorgsamste Pflege desselben seine Freude. Wer sein Pferd oder seine Waffen nicht gehörig pflegte oder im Stand hielt, wurde sofort entlassen und verlor sein Leben.“ – Busbeck, Epist. III, 167. erre nézve a következő érdekes megfigyelést jegyezte fel: „Schon das Füllen wurde fast wie ein Kind erzogen und gepflegt, durch freundliche Reden gewöhnte man das gelehrige Thier bei Zeiten an die Stimme seines Herrn und seines Wärters, der es dann immer gern und willig folgte; durch Amulette jeder Art, womit man Hals und Mähne schmückte, suchte man es gegen bőse Einflüsse und Zauberei zu bewahren; Stock und Peitsche wurden fast niemals gebraucht. Daher war auch ein widerspenstiget und störrischer Renner eine grosse Seltenheit bei den Osmanen. Auf einen Wink des stolzen Sipahi beugte das feurigste Schlachtross das Knie zur Erde, um sich desto bequemer besteigen zu lassen. Schon wenn es seinen Herrn nur von fern erblickt, wiehert es ihm mit Freuden entgegen. Wie ganz anders ist das bei uns, wo die Stallknechte nichts gethan zu haben glauben, wenn sie die Pferde nicht immer mit donnernder Stimme anfahren, und mit derben Schlägen züchtigen, so dass die armen Thiere schon, wenn so ein Kerl nur den Stall betritt, zusammenschrecken und unruhig werden. Und mit welcher Sorgfalt wurde die Pflege der treuen Thiere im Felde, auf dem Marsche und im Stalle fortgesetzt. Da war Alles genau bedacht und vorgeschen, was das Wohlsein des Pferdes fördern und erhalten konnte: die Verschidenheit der Jahreszeit, das rechte Mass der Fütterung je nach der grössern oder geringern Anstrengung, ein äusserst sorgsamer Hufbeschlag, der die ganze Sohle bedeckte, wohlgelüftete Ställe im Sommer, gut verwahrte im Winter. Vor allem hielt man darauf, die Pferde nicht zu überfüttern, ihnen sowohl das trockene und grüne Futter, wie das Wasser Allgemeinen gab man etwas mager gehaltenen Pferden den Vorzug. Wohlgenährte und schön aussehende Thiere wurden, als unbrauchbar, wenig geachtet. Es ist unglaublich, was diese richtig gezogenen und unterhaltenen türkischen Pferde leisten konnten, und wie lange sie bel Kraft blieben. Die stärksten und anhaltendsten Märsche griffen sie nur wenig an; und es war keine Seltenheit, dass sie im zwanzigsten Jahre noch dieselben Dienste thaten, wie im sechsten,während ein europäisches Schlachtross nur bis zum achten, höchstens zehnten Jahre für dienstfähig galt.“ Ezek valóban még most is megszívlelendő szavak és dolgok.

[4] Zinkeisen id. m. III, 173: „Auf dem Schlachtfelde zeichneten sich diese Sipahis, so wie überhaupt die ganze osmanische Reiterei, Dank ihren vortrefffichen Rennern, vorzüglich durch Ungestüm ihres Angriffs aus. Es war immer von einem furchtbaren Schlachtgeschrei begleitet, das die Lüfte erschütterte und selbst die eisernen Reihen christlicher Reiterschaaren zittern machte.“

[5] Busbeck, Epist. III, 249: „Waren die Rotten auf dem Marsche nicht an eine strenge Ordnung gebunden, so sammelten sie sich vor dem Feinde doch schnell, jeder an der ihm bestimmten Stelle, in dicht geschlossenen Gliedern und standen zu Angriff und Abwehr wie eine starke Mauer. Bewundernswerth war die Ordnung, Ruhe und Reinlichkeit ihres Lagers, wo immer je 25 bis 30 Mann gemeinschaftlich ein Zelt inne hatten. Da gab es nichts, was Ohren oder Nase übel berührt hätte, kein Geschrei, keinen Schmutz, Keine Saufgelage, kein Karten- und Würfelspiel, keine Raufereien, kein wüstes Leben mit Dirnen, Gauklern und Possenreissern, der Pest christlicher Heerlager damaliger Zeit. Die grösste Mässigung in Speise und Trank erhielt die Leute bei gesunden Sinnen und leichtem Blute.“

[6] Zinkeisen id. m. III, 262: „Busbeck rühmt es den Osmanen nach, dass sie sich in der Geschützkunst alle neue Erfindungen, welche in diesem Fache vorzüglich in Deutschland und Ungarn gemacht wurden, schnell, und mit Geschick anzueignen wussten. Auch waren Deutsche und Ungarn ihre ersten Stückgiesser und vorzüglichsten Lehrmeister im Gebrauche des Geschützes.“ – Busbeck, Epist. III, 213: „Non facile gentem aliam minus piguit aliorum bene inventa ad se transferre. Testes majores minoresque bombardae multaque alia, quae a nostris excogita ipsi ad se avertunt.“

[7] Trevisano Domenico, Relazione, 134. az 1554. évről: „L'artiglieria che conduce seco sua maestá é in grandissimo numero di pezzi, non grandi, ma da campagna. Questa sta divisa nell 'esercito in tre parti; due sono nelli due corni con li beilerbei, la terza inanzi li gianizzeri come di loro particular guardia.“

[8] Zinkeisen id. m. III, 267: „Im Innern des Reiches gab es fast gar keine befestigten Städte, weil es Grundsatz geworden war, dass man sich mehr auf die Stärke seiner Waffen im offenen Kampfe, als auf Mauern und Bollwerke verlassen müsse.“

[9] Egyes részletekre nézve lásd még: Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában. – Breit, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. köt.