Ferdinánd ugyanazt a halogató taktikát, amelyet neki bátyja a törökök ellen javasolt, az erdélyiek ellen is sikerrel vélte alkalmazni, amiben azonban alaposan csalódott. A messze fekvő Konstantinápolyban tartózkodó és az időnként a még messzebb fekvő Ázsiában elfoglalt szultánnál büntetlenül lehetett a hosszúlére eresztés taktikáját folytatni, mert az óriási birodalma, sok kellemetlen ügye által igénybe vett szultánnak nem volt sem kedve, sem ideje, de a lehetősége sem ahhoz, hogy minduntalan Magyarországon teremve, ott alapos rendet teremtsen, odarendelt hadvezérei pedig még nagyobb körülményességgel hajtották végre az időről-időre rájuk bízott feladatokat s így Ferdinánd a bátyja által javasolt bizonytalan és határozatlan alkudozásokkal, legalább időt nyert. Egészen másképen állott a dolog a közelfekvő Erdélyben számba jöhető és számot tevő faktorokkal szemben való eljárás tekintetében; itt az események gyorsan perdültek, mert azokat nem sokáig fontolgató, latolgató, hidegvérű, hanem elkeseredett, szilaj, tüzes férfiak irányították, akikkel szemben csak gyors elhatározással és erélyes fellépéssel lehetett eredményeket elérni. Ferdinánd maga soha sem tette be lábát Erdély földjére, akiket pedig maga helyett odaküldött, Báthory, Castaldo, stb., inkább az ő hátrányára, mint előnyére intézték az ottani ügyeket s így nem csoda, hogy az ő hozzájárulásával meggyilkolt Martinuzzi nagy műve hamarosan végkép összeomlott, ami aztán Erdélynek végleges elvesztését vonta maga után. Nem mondhatnók, hogy ezt Ferdinánd meg nem érdemelte, csak az volt a kár, hogy a tartomány mértékadó férfiai a megelőző szomorú tapasztalatok ellenére az ország sorsát megint csak annak az uralkodásra képtelen asszonynak és tapasztalatlan gyermekének kezébe tették le, akik a felszínen és kormányon való maradásukat elsősorban a töröknek (s azzal kapcsolatban a havasalföldi és moldvai prédaszomjas martalócoknak) köszönhették, aki viszont nem önzetlenségből, hanem a maga jól felfogott érdekében s azzal a hátsó gondolattal támogatta a tulajdonképpen minden más vallású egyénhez hasonlóan, benső meggyőződésből gyűlölt és megvetett védenceit, hogy a nekik juttatott országrész hamarosan teljesen az ő ölébe hull. S így bátran elmondhatjuk, hogy Erdély ügye – ahol a viszonyok az idők folyamán annyira elmérgesedtek, hogy azokat még Dobó, a rettenthetetlen hős és lánglelkű hazafi sem tudta a rendes kerékvágásba visszatéríteni – a magyarság szempontjából ilyenformán megint csak csöbörből vödörbe jutott.

Az e hadjárat folyamán lejátszódott hadműveletek katonai szempontból érdekes és tanulságos jelenségeket nem igen mutatnak fel s így azokhoz különös megjegyezni valónk nincsen.