Amint azt már a XI. rész utolsó fejezetében bővebben kifejtettük,[1] Mátyás király a nemzet zömét az általa megszavazott tetemes adók fejében fokozatosan mindjobban felmentette a honvédelmi kötelezettség személyes teljesítése alól, és azt is tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban ő a fősúlyt az adókból és egyéb jövedelmekből fentartott zsoldos seregre, valamint a királyi és tiszti bandériumokra fektette. Ámde az Ulászló elé terjesztett s általa elfogadott királyválasztási feltételek, amelyek szerint neki meg kellett fogadnia, hogy a Mátyás idejében évről évre kierőszakolt egy forint rendkívüli adó kivetését eltörli és a régtől fogva megszokott rendes királyi jövedelmeken felül mást nem igényel,[2] ennek a rendszernek további fenntartását egyenesen kizárták. A fentemlített királyválasztási feltételek által teremtett helyzet ehhez képest lényegileg abban állott, hogy a nemzet a Mátyás alatt túlterhessé vált adófizetés kötelezettségét elhárította magától és ahelyett a személyes fölkelésen alapuló régi honvédelmi rendszert állította vissza, vagyis más szóval a honvédelmi rendszer tekintetében a rendek lényegileg visszatértek azokhoz az intézményekhez, amelyek a Zsigmond és V. László közötti időben állottak fenn, azokat részben még a Szilágyi-féle törvény[3] megszorító határozmányaival is kiegészítvén.

Ulászló alatt eszerint a honvédelmi rendszer a következő alapokon nyugodott: Az ország megoltalmazására elsősorban a király van hivatva, még pedig saját bandériumával és az ország zászlós urai által kiállítandó bandériumokkal, akik azok eltartására a királytól megfelelő jövedelmet húznak. Ezzel egyidejüleg a bandériumok létszáma 500-ról 400-ra szállíttatott le, melynek felerészben nehéz, vagyis páncélos, felerészben pedig könnyű vagyis huszár lovasságból kellett állania. Csak amennyiben ezek a bandériumok az ellenség visszaverésére elégtelenek volnának, veheti igénybe a király a főpapok, világi urak és vármegyék bandériumait. Azok a főpapok és világi urak, akik egy egész vagy félbandériumot kiállítani kötelesek, ezeket saját zászlójuk alatt vezetik a táborba; a többi rendek minden húsz jobbágytelek után egy, az egytelkes nemesek pedig tizenketten együtt szintén egy lovast küldenek a táborba, még pedig a vármegye zászlója alá. De az ország határain kívül csak ama főpapok és világi urak tartoznak bandériumaikkal (zászlóaljaikkal) hadakozni, akik a királytól nyert fizetésből tartanak katonákat, a többi főpapok és világi urak, valamint a megyék zászlóaljai ellenben erre nem voltak kötelezhetők.[4]

A városok leginkább ágyúk, lőpor és más hadiszerek kiállítására köteleztettek.

A folyton növekvő török veszélyre való tekintettel Ulászló kormánya végvárak tetemes megerősítését tartotta szükségesnek, minek folytán a királyi zsoldosok és a tiszti bandériumok nagy része eredeti hivatásától elvonatván, határőrséggé változott át és ezek után mindössze 4 tiszti bandérium tartotta meg eredeti rendeltetését, az ország határain belül és kívül való hadakozási kötelezettségét, ezek voltak: az erdélyi vajdáé, a székely és temesi ispáné és a horvát- és tótországi báné.

Ámde a veszély növekedésével ammikép sem tartott lépést a rendek kötelességérzete, mert ahelyett, hogy a honvédelmi kötelezettséget még magasabb fokra emelték volna, ép ellenkezőleg az 1498. évi országgyűlés még inkább könnyített a nemesek katonai terhén, amidőn kimondotta, hogy ezentúl az eddigi 10–12 telek helyett most már csak minden 36 telek után kell egy nehéz fegyverzetű lovast kiállítani. Sőt amikor 1503-ban a törökkel új béke köttetett, az összes eddigi törvényes rendelkezések úgyszólván irott malaszttá váltak, mert a hon védelmével többé senki sem foglalkozott komolyabban. Csak amikor 1520-ban Szulejmán szultán lépett a trónra és a következő évben Szabácsot és Nándorfehérvárt is elfoglalta, kezdtek megint nagyobb gondot fordítani a hadügyre, amelyről csakhamar kitűnt, hogy a lehető legrosszabb lábon áll. Egy 1523. évi dekrétum[5] ugyanis megállapította, hogy a főispánok, akik annak előtte legszentebb kötelességüknek tartották, hogy háborúban a megyei hadakat személyesen vezessék, most már olyan gyávák lettek, hogy helyettük külön kapitányokat kellett kinevezni. Az ugyanazon évi budai országgyűlés elhatározta ugyan, hogy ezentúl ismét minden 10 jobbágytelek után kell egy lovast kiállítani, sőt azt is kimondotta, hogy az országot fenyegető veszély elhárítására telkenként 2 forint rendkívüli hadiadót kell fizetni, nagyban véve azonban mindez csak papiros-rendelkezés maradt. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy majdnem mindenki azon volt, hogy magát a személyes hadikötelezettség alól kivonja. Világosan kitűnik ez az 1525. évi rákosi országgyűlés ama határozatából, amely az 1523. évi törvényt oda módosította, hogy mindazok az egyházi és világi főurak, akik legalább 50 főből álló osztagot kiállítani nem tudnak, úgyszintén az összes köznemesek, birtokuk nagyságához mérten, megfelelő hadiadót tartoznak a vármegye pénztárába befizetni, hogy a befolyt összegből zsoldosokat lehessen fogadni. Azonban a nagyfokú általános züllésre való tekintettel úgy ennek, mint az 1526. évi rákosi országgyűlés ama határozatának sem lett foganatja, hogy a nagy veszélyre való tekintettel a jövendő háború terhét mindenkinek a szokott mértéken túl, a lehető legnagyobb kiméretben kell vállalnia; kimondatott, hogy valamennyi nemesnek személyesen kell felkelnie, sőt az ez évi törvény 10. cikke még olyan határozatot is tartalmaz, amelyre eddig még nem volt példa; kimondatott ugyanis, hogy a jobbágyoknak, vagyis a parasztságnak, a telkek száma szerint az úri és megyei bandériumokhoz kiállított lovasokon kívül a maga nevében, a maga költségén, mint önálló hadnak ötöd részben, sőt végső szükség esetén teljes egészben kell hadba indulnia. Amíg tehát eddig a parasztság kizárólag „mint az urak jószágainak járuléka saját kötelességcím nélkül, nem pedig mint a népnek egyik osztálya, a nemzetnek tagja, aminek valóban nem is tekinthette magát”, volt köteles hadba vonulni, most ezt a parasztságot is a nemzeti test tagja gyanánt „a maga nevében vették fel a védrendszerbe.”[6]

Hogy Mohácsnál e rendkívüli intézkedések és erőfeszítések ellenére sem lehetett többet 28.000 főnyi fegyveresnél összpontosítani, holott a honvédelmi kötelezettség lelkiismeretes és pontos teljesítése mellett legalább 100.000 főnek kellett volna a táborban összegyülekeznie, ez a körülmény egyik legszomorúbb jelensége és bizonyítéka a honvédelem és hadügy akkori züllött állapotának.

Ami az 1526-iki sereg összetételét illeti, az eddigiekhez képest a legnagyobb eltérés abban mutatkozott, hogy az eddigi, majdnem tisztán lovasokból alakuló seregek helyett, most már a magyar sereg felerészben gyalogosokból állott. Hogy ez a sereg felfegyverzés, kiképzés és egyáltalában hadratermettség tekintetében semmikép sem volt sem homogénnek, sem elsőrangúnak mondható, az a csata leírásánál mondottakból elég világosan kitűnik.

[1] Lásd az említett rész 264. oldalán.

[2] Lásd e rész 4. oldalán.

[3] Lásd a XI. rész 6., illetve 259. oldalán.

[4] 1492. évi XVIII-XXI. tc.

[5] Decr. 1523, 43. Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 545.

[6] Horváth Mihály, A magyar honvédelem történeti vázlata. A Magyar Tudós Társaság évkönyvei, VI. köt. 334.