A mohácsi csata előestéjén a kölcsönös helyzet a következő volt:[1] A magyar sereg Mohácstól nem messze délre, a mai Kölkedi csárda és Mohács között, a királyi sereggel és a Tomory-csoporttal külön-külön, de egymáshoz közel álló csoportokban táborozott.[2]

Az egész sereg létszáma, mint már említettük, körülbelül 28.000 főre tehető.[3] Ennek a seregnek körülbelül negyedrésze nehéz vértes lovasságból, negyedrésze többnyire dsidás könnyű lovasságból, körülbelül fele pedig gyalogságból és tűzérekből állott. Hogy a gyalogosok között mennyi volt a puskás és mennyi az ijász, az még megközelítőleg sem állapítható meg, de igen valószínű, hogy túlnyomó többségben a gyorsabban és könnyebben felszerelhető és kiképezhető ijászok voltak.

Az ágyúk számát Brodarics mintegy 80-ra teszi, de azonkívül voltak olyanok is, amelyek az utolsó napon érkeztek meg hajón s ezeket már ki se rakták.[4] Istvánffy szintén mintegy 80-ra becsüli az ágyúk számát, amelyekből azonban az egyik szemtanú állítása szerint[5] a tűzvonalban mindössze 53 ágyú állott. Nagyságuk, kaliberük, hatásképességük megítélésére hiányzanak az adatok. Az általuk elérhető lőtávolság a különböző ágyúfajták szerint 1000 és 1800 lépés között váltakozhatott. Istvánffy közepes nagyságúaknak,[6] Brodarics pedig keveseknek és rosszaknak mondja őket, úgy hogy azok „az ellenség ágyúival össze se voltak hasonlíthatók.”[7]

A magyar sereggel szemben augusztus 28-án este a török hadsereg a Kisfalud–Bán–Baranyavár–Monostor–Karancs által jelölt körletben, a csapatokkal már a Karasicától északra, a vonatokkal egyrészt még attól délre táborozott.

A Konstantinápoly mellől kivonult török sereg létszámát a 179. oldalon 100.000 főre és 300 ágyúra tettük. Ehhez utóbb még jelentékeny kontingensek csatlakoztak s ezért tesz egyik-másik író végeredményebn 200.000 emberről is említést. Ellenben az is bizonyos, hogy a sereg a fáradságos, hosszú úton már a felette kellemetlen időjárási viszonyok miatt is augusztus végéig meglehetősen sokat veszített állományából. Tomory augusztus 23-iki becslésének[8] nem sok hasznát vehetjük, mert ő az egész sereg és a válogatott csapatok állománya között oly nagy, 230.000 főnyi különbséget tételez fel, amit semmi esetre sem fogadhatunk el helytállónak. Ő az általa említett számokat, kétségkívül tendenciózus szándékkal, a haditanácsnak könnyebb befolyásolhatása céljából használta. De azért még sincs kizárva, hogy az általa említett 70.000-rel fején találta a szöget, mert körülbelül ennyi, vagy nem sokkal több lehetett a Mohács alá érkezett igazi török harcos állomány. Brodarics az egész sereg állományát 200.000-re, a harcosokét 80.000-re teszi.[9]

A magyar fővezérlet az augusztus 23.-iki határozathoz képest továbbra is várakozó álláspontot foglalt el, a török hadvezetőség ellenben, miután a Karasica mentén teljesen felzárkózott, 29-ikétől kezdve az előnyomulásnak további folytatását határozta el.

„… a csatát megelőző három nap (vagyis augusztus 26., 27. és 28-ika) – írja Brodarics[10] – részint csatározásokkal telt el, amelyek szünet nélkül folytak, még pedig az ellenségnek mindig nagyobb kárával, mint a mieinknek, részint pedig az a fölött való tanácskozással, hogy hogyan és hol kell az ellenséggel megütközni, hogyan kell a sereget felállítani, hol álljon a seregben a király, hova kell a lovasságot, a gyalogságot és az ágyúkat helyezni… Már előbb sokat vitatkoztak a király személyéről; némelyek úgy vélekedtek, hogy néhány ezer válogatott emberrel a seregtől távol kell tartózkodnia; minthogy azonban ebbe a sereg, amely azt akarta, hogy a király szokás szerint részt vegyen a csatákban, semmikép sem akart beleegyezni, az is szóba jött, hogy a király helyett más öltse fel a királyi fegyvereket. De úgy látszott, hogy ezt sem lehet a seregnek erős tiltakozása és megrémülése nélkül megvalósítani. Végre is azt határozták, hogy mivel a harc kimenetele nagyon kétesnek igérkezett, rendeljenek a király őrizetére néhány embert s ha ezek azt látják, hogy a hadsereg már annyira meg van bontva, hogy rendbeszedése már nem remélhető, a sereg közepéből kiragadva, vigyék el a királyt. Ezt a feladatot három igen derék, s a királyhoz feltétlenül hű férfiúra bízták: Ráskay Gáspárra, Török Bálintra és Kállay Jánosra; külön e célra gyors lovakat is rendeltek, hogy ha a szükség úgy hozná magával, a király ezeket használhassa menekülésre.”

A hadsereg harchoz való felállítása tekintetében „többen, köztük Gnojenszky Lénárt is – így folytatja Brodarics előadását – úgy vélekedtek, hogy legtanácsosabb volna, ha a sereget kocsikkal vennék körül, amelyeknek a király nagyon bővében volt, s ebben a megerősített szekértáborban harcolnának; így el lehet érni azt, mondották, hogy az ellenség ne keríthessen be oly könnyen bennünket; pedig éppen ettől kellett legjobban félni. A sereg felállításának ezt a módját Radics, Bosics és Bakics Pál is helyeselték, kik közül az utóbbi azt állította magáról, hogy Szolimánnak az ellenséggel vívott három rendes csatájában vett már részt. A javaslatot tehát szavazat alá bocsátották, s ennek eredményekép többekkel együtt Gnojenszkyt bízták meg ezzel a dologgal, de sajnos, már késő volt, mert ez a csata előtt való este történt. Ennélfogva ezt is, mint annyi más dolgot, elmulasztották.”

[1] Lásd a XII/2. számú mellékletet.

[2] Lásd a 218. oldalon mondottakat.

[3] Lásd a 198. oldalon. A régi történetírók – Istvánffy, Verancsics – 26.000–27.000-re teszik a magyar sereg állományát. Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 207. old. 28.400 harcost és 80 ágyút, Rónai Horváth, Magyar Hadikrónika I, 356, és Szurmay id. m. 19. old. 28.000 főt és 80 ágyút említ; ugyanannyit mond Kupelwieser is Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 240. és 242. old. Halmay Az 1526-iki mohácsi csata keletkezése és igazi helye 50. old. 28.000–30.000 fegyverest és 80 ágyút hoz össze, végül a következetesen a kisebb számok felé hajló Gyalókay A mohácsi csata 24. old. 24–25 ezer ember mellett foglal állást. A török történetírók erősen túlozva, 150.000 és 300.000 között váltakozó számokat említenek. Így többek között Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 231.) azt mondja, hogy a magyar király „lovasokból és gyalogosokból 150.000, vagy talán még több, harcra kész, csatára termett, fenyő- és platántermetű harcost állított ki, akik az elbizakodottság borától részegek valának.” Lutfi szerint (Thúry, Török történetírók II, 13.) a magyar seregben „200.000 lovas és 30.000 gyalog puskás vala, akik lövéseiket soha nem hibázták el”. Szulejmán szultán a mohácsi győzelemről a velencei signoriához írt levelében (Marino Sanuto Chron. de Venezia XIII, 51.) a magyar sereg erejét 150.000 főre, az ágyúk számát pedig 300-ra teszi. Szolakzáde szerint 300.000 lett volna a magyar sereg állománya, Pecsevi szerint pedig csak a megöltek és elfogottak száma 200.000-et tett volna ki. Ehhez Thúry, Török történetírók II, 14. old. a következő találó megjegyzést fűzi: „E nagy számok olvasásánál nem kell azt gondolni, hogy ezek az írók éppen csak azért emlegetnek ekkora számokat, hogy valami nagyot mondjanak… A török kormánynak tudomása volt a magyarok nagyarányú külföldi segélykéréséről… (Lásd erre nézve Dselálzáde feljegyzéseit, Thúry, Török történetírók II, 157.). A török íróknál található számadatok tehát ezeken a híreszteléseken alapulnak s ők e híreknek annál kényelmesebben hitelt adnak, mert ahhoz voltak szokva, hogy ha a török kormány valamely hadjárata pl. 200.000 embert parancsolt kiállíttatni, annyit gyűjtöttek össze. Azt gondolták, hogy ez a dolog a keresztyén országokban is így van, kivált a közös ellenséggel szemben!”

[4] Brodarics, Descriptio cladis Mohács 39, 50.

[5] Hironimo di Zara jelentése, Marino Sanutonál Chron. de Venezia XLIII, 274.

[6] Istvánffy Miklós. Historiarum de rebus ungaricis libri XXXIV, 80: „Tormenta currulia mediocria, quorum ad octoginta habebantur…”

[7] „… tormenta bellica et pauca et ea quoque male parata… ubi bombardae poni deberent, quas ad octigenta habebamus, cum hostilibus minime conferendas.”

[8] Lásd a 195. oldalon.

[9] Brodaricsnak 1526 szept. 6-án Pozsonyból Tomiczky Péter lengyel alkancellárhoz intézett levele, Acta Tomiciana VIII, 220: „… hostis habuit ad ducenta milia, sed que bello essent apta LXXX milia”. Löwenklau (Leonclavius), Annales Sultanorum Othmanidarum a turcis sua lingua scripti, 45: 50–60.000-re teszi a válogatott török harcosok számát: „Composito denique Genizarorum tumultus Soleimanes in Ungariam proficisci statuit: et collectis L vel LX millibus armatorum, pontibus Sauum, Drauum, Danubium que flumina iunxit: et Varadinum Petri, cum aliis locis munitis occupavit”. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 245. old. a török harcolók állományát 60.000–70.000 főre teszi. – Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika I, 357. old. szerint „a török sereg létszáma ugyan mintegy 300.000 fő volt, de ebből harcolónak alig vehetünk többet 75.000 vagy legfeljebb 100.000 főnél, 300 ágyúval”. – Kápolnai, A mohácsi hadjárat 1526-ban 192. old. a Konstantinápoly mellől elinduló török sereg állományát 100.000 emberre és 300 ágyúra becsüli, de úgy véli, hogy ennek a seregnek kétharmad része szolgákból, lovászokból, kocsisokból, tevehajcsárokból, stb. efféle nem harcoló emberekből állott s így a seregnek igazi harci állományát csak 30–40 ezer emberre teszi. – Gyalókay, A mohácsi csata 5. és 160. számú jegyzet: „… a három török hadtest a mohácsi csatában együttvéve se volt erősebb 54–55 ezer főnél. Ehhez 20 ezer főnyi katonaszámba vehető, irreguláris hadat adva, 75.000 főt kapunk”. – Halmay, Az 1526-iki mohácsi csata keletkezése és igazi helye 56. kevésbé helytálló és elfogadható szemlélődések és fejtegetések nyomán: „… valószínű, hogy a szultán 25–30.000 emberrel lépte át Magyarország határát és 15–18.000-rel hagyta el.”

[10] Brodarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 38.