X/7. számú melléklet.

A Frigyeshez küldött második követség ép oly kevéssé tudott eredményt elérni, mint az első, mert a császár most is megtagadta az ifjú királynak és a koronának kiadását. A Pesten június 5-én megnyílt országgyűlés követségnek erre vonatkozó jelentését sajnálattal és felháborodással vette ugyan tudomásul, de azért a rendek beható megbeszélés után egyértelműleg azt határozták, hogy Frigyes konok magatartása ellenére Lászlót ezentúl is Magyarország választott királyának tekintik és ha őt gyámja saját jószántából – aminek kieszközlésére újabb követség indult útnak Bécsbe – kiadni vonakodnék, akkor a fegyver hatalmával szabadítják ki annak kezei közül.[1] Egyben elhatározták, hogy László kiskorúságának idejére már most kormányzót választanak. A főurak és főpapok erre vonatkozó tanácskozása közben a Rákoson megjelent köznemesség tömegei egyszerre csak Hunyadi János nevét kezdték hangoztatni, aminek aztán az lett a következménye, hogy őt tényleg közfelkiáltással és nagy lelkesedéssel az ország kormányzójává kiáltották ki s aztán melléje egy állandó országos tanácsot rendeltek.

Ezek után az országgyülés „az ország külső és belső ellenségeinek megtörésére és az ország belső békességének helyreállítására” rendkívüli adót szavazott meg, még pedig úgy, hogy a papi, nemesi és városi jobbágyoktól minden öt telek után egy forint és minden jobbágytalan nemestől huszonöt denár, vagyis egy negyed forint szedessék adó gyanánt, minek ha valaki ellenszegülne, jószágát veszítse. Az ekként befolyó jövedelmeket, valamint a király és királyné összes várait teljesen a kormányzó rendelkezésére bocsátották,[2] akinek kötelességévé tétetett, hogy fontosabb esetekben az ország hadierejét ő személyesen vezérelje. Erre csakhamar alkalma is nyílt, mert mint tudjuk, az országgyülésről egyenesen Erdélybe, onnan pedig az elűzött Dán támogatására Oláhországba kelt át.[3]

Innen visszatérve, csakhamar újabb hadjáratra kellett vállalkoznia. Közben ugyanis megjöttek a Bécsbe küldött követek, válaszul hozván, hogy Frigyes László király és a korona kiadására most sem volt rábírható, sőt a magyar várak visszaadását is megtagadta, amig az Erzsébet királynőnek kölcsönzött pénzt meg nem kapja.[4] Ily körülmények között az országtanács egyhangúlag amellett döntött, hogy a nemzet igazságos követeléseinek fegyverhatalommal fog érvényt szerezni s a hadjárat megindítása nyomban kötelességévé tétetett a kormányzónak, szem előtt tartandó szempontul közölvén vele, hogy Ausztriát, mint a király ősi birtokát kimélje meg, ellenben Stájerországgal, Krajnával és Karinthiával, mint Frigyes saját birtokaival, annál kiméletlenebbül bánjon el.

A nyert felhatalmazás folytán és a nyert utasításhoz képest Hunyadi a hadseregnek Sárvár környékén való összpontosítását rendelte el,[5] de mielőtt onnan elindult volna, az osztrák rendekhez és Bécs városához intézett leveleiben tudatta velük, hogy irántuk ellenséges indulattal nem viseltetik és hogy hadikészületei csak a magyarok jogos követeléseit teljesíteni nem akaró Frigyes személye ellen irányulnak s így kéri őket, hogy a küszöbön álló hadjáratban nevezettet ne támogassák. Az erre beérkezett válasz azonban úgy hangzott, hogy mivel Frigyes most sem zárkózik el a barátságos megegyezés elől, ők, ha a magyarok tényleg támadólag lépnének fel ellene, uralkodójukat nem hagyhatják cserben.[6]

A hadműveletek megindítása előtt az országos tanács és Hunyadi a pápához és a velenceiekhez írt levelükben elhatározásuk megindokolására többek között a következőket hozzák fel: „Polgárháborúktól zaklatott hazánkban Isten kegyelméből lassan helyreállott a nyugalom és mi biztosra vehettük, hogy nemsokára teljes erővel fordulhatunk a kereszténység közös ellensége ellen, amidőn éppen az, aki a keresztény világ Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból feltépi és új viszályokat támasztván, békebontóvá válik. Jól tudja ő, hogy hazánkra neki nincsen joga, főkép miután most már az ok, ami őt korábban támadásra késztette, megszünt… Ismételten felkértük, hogy Lászlót, akit közakarattal uralkodónknak elismertünk, bocsássa az ország trónjára és a koronát s mindazt, amit jogtalanul elfoglalt, adja vissza. De ő, mivel neki az általunk hőn óhajtott béke nincs inyére, időnyerés céljából csak üres szavakkal biztat minket; ez alatt pedig, régi sérelmeket újakkal tetézvén, foglalásokat tesz, királyi és egyházi javakat bitorol, és – ami leginkább bánt bennünket – a népet zaklatja, zsarolja, új várakat épít, sőt legutóbb, pénzvágyától ösztönözve, a győri székesegyházat megszentségtelenítette… Egyszóval mindent összefoglalva, ő nekünk keresztény létére több bajt okoz, mint a pogányok támadása. Ilyen körülmények között mi akaratunk ellenére is kénytelenek vagyunk hazánk épségét fegyverrel kivívni.[7] ”

Ezek után Hunyadi november közepén Rozgonyi Rajnald társaságában megkezdte, némelyek szerint 10.000, mások szerint 20.000 főből álló seregével,[8] a hadműveleteket. Seregét több csoportra osztva, Stájerország, Karinthia és Krajna legnagyobb részét elárasztá hadaival abban a reményben, hogy ennek hatása alatt Frigyes mégis csak engedni fog, ami azonban nem következett be.[9] Ezért Hunyadi Stiriából Ausztriába vezette seregét és Bécs felé kezdett előnyomulni. Ágyúk és ostromszekerek hiányában a várakat elkerülte, csak a falak által nem védett helyeket dúlta fel.[10] Ellenállásra sehol sem talált, mert Frigyesnek lovassága alig volt, kevés gyalogságát pedig az erősségekre elosztván, főkép ezek védelmére szorítkozott.[11] Hogy a dúlás mily nagyarányú lehetett, az abból is kitünik, hogy a magyar hadak egyetlen napon 400 falut és várost gyújtottak fel, Baden és Mödling ellenben nagy pénzen megváltották magukat.[12]

Frigyes eleinte úgyszólván tétlenül tűrte tartományai pusztítását, semmivel sem gondolva, csendesen ült Bécsben, nem is nagyon bánván a büszke osztrákok, kivált pedig a bécsiek megaláztatását.[13]

Hunyadi Neunkirchenben ütötte fel főhadiszállását és innen november 27-én újból írt a bécsieknek, felszólítván őket, szorítsák rá Frigyest, hogy az a magyarok igazságos és jogos kérését teljesítse, ami ha meg nem történik, ő kiméletlenül folytatja előnyomulását egészen Bécsig.[14] Ennek az lett az eredménye, hogy Hunyadinak időközben Bécsujhelybe áttett táborában Frigyes, az osztrák rendek és Bécs városa nevében egy küldöttség jelent meg, hogy a megegyezésre vonatkozó tárgyalásokat megkezdje. Ettől Hunyadi mindenekelőtt azt követelte, hogy Frigyes adja vissza a jogtalanul bitorolt Győrt; de már ennél a pontnál is oly huzavona keletkezett, hogy a tárgyalásokat december 8-án félbe kellett szakítani s Hunyadi előbbre vonult csapatjaival. December 9-én Leobersdorfba érve, még egyszer írt a bécsieknek és az osztrák rendeknek, most már elég fenyegető hangon, mire utóbbiak válaszukban Frigyes békehajlandóságát és igazságosságát magasztalva, megintik Hunyadit, fontolná meg, hogy tulajdon fejedelme birtokait pusztítja, amiért általa később felelősségre is vonathatik. Egyébként Frigyes az ügy elintézését a pápára bízta, akinek követe legközelebb megérkezik. Addig is hagyjon fel minden további erőszakoskodással, mert különben kénytelenek lesznek illetlen viselkedését a pápának és a többi keresztény fejedelmeknek bejelenteni, ami úgy reá, mint nemzetére kedvezőtlen világítást fog vetni.[15] Azonban Hunyadi úgy tett, mintha nem hagyná magát kishitűvé tenni és pusztítva száguldó csapatjait még tovább előre rendelte, melyek Perchtoldsdorfot és Hochstrasst feldúlván, Hainburgnál, Fischamendnél egészen a Dunáig jutottak, más részük pedig a Wienerwald felé vették útjukat.

Most aztán Frigyes hajlandónak nyilatkozott, hogy Győrt a kitűzött határnapig, 1447 február 2-áig átadja, feltétve, hogy a békealkudozások a szentszék követének elnöklete alatt Bécsben azonnal megindíttatnak. Hunyadi elfogadta az ajánlatot és Frigyessel rövid fegyverszünetet kötvén,[16] december végén dús zsákmánnyal megrakodva, melyet egy osztrák író az okozott kárral együtt nem minden nagyítás nélkül 10 millió aranyban állapít meg,[17] seregét Magyarországba vezette vissza.

[1] Pray, Annal. III., 45. – Bonfinius id. m. VII., 337.

[2] Kovachich, Supplem. ad Vestigia Com. 253. – Katona id. m. XIII., 468.

[3] Lásd a 177. oldalon.

[4] Bonfinius id. m. VII., 337. – Dlugoss id. m. XII., 44.

[5] Lásd a X/7. számú mellékletet.

[6] Kollár, Syll. Dipl. in Anal. Vindob. II., 1252.

[7] Az 1446. október 18-án a pápához és a velencei köztársasághoz intézett leveleket lásd Vitéz Zrednai János levelei között, Epist. XXIII. és XXIV. Schwandtnernél, II. 38–38.

[8] Aeneas Sylvius, Hist . Fried. III., Kollárnál, Annal. Vindob. II., 130. – De Roo, Hist. Austr. V., 198. old. a sereg számát 10.000-re, Arenpeck, Chron. Austr., Pez Jeromosnál I., 1256. old. 12.000-re, Schels id. m. I/2., 93. old. pedig 15.000-re teszi.

[9] Thúróczy, Bonfinius, Arenpeck id. m. – Továbbá Megiser, Annal. Carinthiae 1154. – Valvasor, Die Ehre Krains III., 287.

[10] Styra Farkas, Itin. Peznél, II., 452. – Aeneas Sylvius Hist. Frid. III., Kollárnál, II., 130.

[11] Arenpeck id. m. 1256. – Paltrami seu Vazonis Chron., Peznél, I. 736.

[12] Arenpeck id. h. – Styra Farkas, id. m., Peznél, II., 452.: „Damnum longo tempore irreparabile faciunt.”

[13] Arenpeck id. m., Peznél, I., 1256.: „Caesar velut alter Sardanapulus in medio feminarum filantium sedebat, herbas authumnales evellebat, et propter inminentem hyemem plantulas cooperiebat.” – Paltrami Chron. Austr., Peznél. I., 736. szintén azt panaszolja, hogy az országnak csak gyámja, de ügyeinek nem férfias intézője volt.

[14] Kollár, Sylloge Dipl. in Anal. Vindob. 1266. és 1270.

[15] Kollár id. m. 1284.

[16] Chmel, Geschichtsforschung, I. köt. II., 271.

[17] Arenpeck id. m. I., 1256.: „Decem mille millia ducatorum.” – Julius Caesar, Geschichte von Stayermark III., 457. ellenben a kárt csak 100.000 aranyra teszi.