Az elűzött II. Vlád Drakul az 1446. év nyarán tetemes török segítséggel visszatért Oláhországba, hogy azt újból hatalma alá hajtsa. Ez átmenetileg sikerült is neki, mert országát IV. Dántól visszafoglalván, utóbbit megfutamította, sőt még Erdélybe is betört pusztító hadával, onnan sok ezer, a török rabszolgaságból előbb kimentett keresztényt újból rabláncra fűzve magával hurcolván.[1] Végeredményben vállalata azonban mégis balul ütött ki. Az elűzött Dán Hunyadihoz fordult segítségért, aki a történtek hallatára az őt kormányzóvá választott pesti országgyűlésről, miről alább bővebben szólunk majd, sietve Erdélybe ment s ottani csapatjait összegyűjtve és azok élére állva, augusztus közepe táján a Törcsvári szoroson át teljesen észrevétlenül a Jalomica felső folyásának jobb partján Tirgoviste tájékán táborozó oláh–török sereg közelébe férkőzik. Ezek után Hunyadi és Dán csapatjai, bár utóbbiak csak csekély számban voltak jelen, s azokat is nagyrészt a moldvai fejedelem küldte neki segítségül, még mindig csöndben és észrevétlenül harchoz fejlődvén, ellenállhatatlan erővel minden oldalról rávetik magukat a gyanútlan ellenségre, annak soraiban óriási mészárlást és pusztítást vivén véghez. Vlád Drakul oláhjai látván, hogy menekülésre kilátás nincsen, mindjárt az ütközet elején átpártoltak Dánhoz. Ezt látva a törökök, minden további ellenállással felhagytak és vad futásban kerestek menedéket, már akiknek a magyarok gyűrűjét áttörniök sikerült. Hunyadi és Dán győzelme teljes volt s annak folyományaként az egész tartomány újból a győzteseknek hódolt meg. Dán emberei a menekülő Vlád Drakult két fiával együtt a csatatérhez közelfekvő helységben elfogták. Dán őket Tirgovistére vitette, ahol Vlád Drakult egyik fiával lefejeztette, a másik fiának pedig szemeit tolatta ki.[2]

Ezek után Hunyadi IV. Dánt vajdaságában visszahelyezvén, csapatjait visszavezette Erdélybe, ő maga pedig szeptember havában Budára tért vissza.

[1] Vitéz Zrednai János 1447. január 17-én kelt levele, Schwandtnernél, II. 40.

[2] Chalkokondylasz id. m. VII., 140. – Kupelwieser id. m. 110. – Bonfinius id. m. VII., 337. – Pethő, Magyar Krónika 71. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reiches IV/1., 171.