Minden esetre különös és furcsa volt a helyzet, amelybe Magyarország azáltal sodródott, hogy a már egyízben megkoronázott királyát végkép a magáénak akarta vallani, ámde ennek legfőbb kerékkötői az ifjú király atyai nagybátyja, Frigyes német császár és anyai nagybátyjai, Cillei Frigyes és Ulrik grófok voltak. Előbbivel, aki egyszersmind a gyermekkirály gyámja is volt, a rendek és Hunyadi nagyobb bonyodalmak elkerülése végett, amig csak lehetett, a legmesszebbmenő engedékenység révén, a békés megoldás lehetőségét keresték, utóbbiak packázásaival szemben azonban igen helyesen mindjárt a fegyveres elintézés módját választották.

Hunyadi a rábízott utóbbi feladatot a nála már megszokott gyorsasággal, ügyességgel és oly sikerrel végezte el, amelynél jobbat az ország rendei már nem is követelhettek. „A nemzet, – írja Fraknói[1] – amely Hunyadi János iránt a külső ellenségek fölött kivívott diadalokért a tisztelet és csodálat érzéseit táplálta, most még nagyobb bizalommal és bensőbb ragaszkodással fordult feléje, miután arról győződött meg, hogy karja az országban féktelenkedő zsarnokok irányában nem kevésbé erős és hogy kimélet nélkül sújt le azokra, bármilyen legyen állásuk és hatalmuk.” E nagyfokú bizalomnak és ragaszkodásnak volt közvetlen következeménye, hogy a következő országgyűlés a köztiszteletben álló hőst még az eddiginél is magasabb polcra emelte.

A fentebb leírt hadműveletekhez egyébként, miután azok nem a rendes nagyszabású hadműveletekkel és csatákkal kapcsolatos komoly hadjárat, hanem inkább egy nagyobb szabású portyázó hadviselés képét mutatják, alig van megjegyezni valónk. Ügyesség és gyorsaság a kivitelben annyira meglepőleg hatottak, hogy Cilleiéknek még arra sem volt idejük, hogy haderejüket összeszedjék és egységesen Hunyadival szembeállítsák. Ezért a grófok különben híres és ügyes hadvezére, Vitovecz sem birta sokáig az egyenetlen harcot.

Nevezetes, hogy Hunyadinak tisztán lovasságból álló, ostromszerek felett nem rendelkező hada a szívósabban védett erőségekkel szemben most sem igen tud zöld ágra vergődni, ami alkalmat nyújt a már szinte reménytelen helyzetbe jutott Vitovecznek néhány napi fegyverszünet kieszközlésére, amelyet az ügyesen felhasznált arra hogy windisch-feistritzi kelepcéjéből Pettau felé elillanjon. Azonban ez is csak átmenetileg segített Cilleiék általános nagy baján és szorultságán.

[1] Szilágyi–Fraknói id. m. IV., 82.