| « 4. A várnai hadjárat 1444-ben. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
Az 1443. évi hosszú hadjáratnak sok tekintetben túlzott győzelmi híre egész Európában visszhangra talált s a győzelmi mámor hatása alatt úgyszólván az összes keresztény fejedelmek siettek követségeik útján az ifjú királyt kivívott többszörös fényes győzelmei alkalmából üdvözölni, őt egyszersmind a törökök kiüzését célzó hadjáratnak megismétlésére ösztönözvén. A spanyol, angol, francia, aragoniai és burgundi követeken kívül egymás kezébe adták a budai királyi palota kilincsét majdnem az összes olasz államok és városok, így kivált Milano, Florenc, Velence, Genua, stb. fényes küldöttségei, IV. Jenő pápa pedig nemcsak üdvözletét küldte, hanem úgy a maga, mint a genuai, velencei és burgundi fejedelem nevében hathatós segítségét is kilátásba helyezte mind pénzben, mind hadihajókban.[1] Végül Palaelogosz János görög császár egész haderejét rendelkezésére bocsátotta Ulászlónak, ha ez múlt évi fényes hadjáratát megismételni hajlandó.[2] Egész Európa hangos lett a vágytól – s ennek az üdvözlő követségek is kifejezést adtak, – hogy az ozmánok ereje végkép megtöressék, hogy azok gyűlölt népe lehetőleg teljesen kiírtassék, vagy legalább is Európából végérvényesen kirekesztessék. Ennek a nagyszabású, messzemenő hadműveleti tervnek és célnak szószólója volt természetesen Cesarini Julián bíbornok is, aki ékesszólásának minden bűverejét latba vetette, hogy kivált Ulászló harcias hangulatát minél magasabb fokra emelje. Hathatós támogatást nyert a bíbornok a görög követekben, akik fennen hangoztatták, hogy Murád szultán az ellene újra pártot ütött Karaman-Ogli ellen egész erejét Ázsiában összpontosította, Európában csak igen kevés haderőt hagyván hátra. Most tehát a lehető legkedvezőbb alkalom kinálkozik, hogy a megosztott török erőnek Európában maradt részét a görögök keletről, a magyarok pedig egyidejűleg nyugatról támadják meg, miközben a Helleszpontuszon őrt álló tengeri haderő az esetleg Európába visszatérni akaró Murádot eme szándékában könnyű szerrel megakadályozhatná.
Ezzel szemben a budai magyar és lengyel mértékadó tényezők, valamint Brankovics György szerb deszpota, sokkal higgadtabban és jóval reálisabban ítélték meg a helyzetet. Utóbbi ugyanis még mindig folyton kérve könyörgött, hogy a hadjárat megismétlése által az ő várai és tartományai visszaszereztessenek s így sehogysem értett egyet Juliánék ama tervével, hogy a keresztény sereg a szerb és bolgár területen fekvő s a törökök által megszállva tartott erősségek negligálása mellett mindjárt messzemenő célokat tűzzön maga elé. Hasonló volt ehhez Hunyadi János felfogása is. Tekintettel arra, hogy az ország belsejében még mindig dúltak a pártharcok és szenvedélyek, mert a Giskrával kötött egyévi fegyverszünet ellenére az általa megszállt területen a kedélyek megnyugodni sehogy sem tudtak, a Frigyes német császárral újból felvett tárgyalások pedig[3] egyelőre eredményre nem vezettek, mert ő végleges békére nem, csak 2 évi fegyverszünet megkötésére volt hajlandó, amelyet azonban ő csak 1444. május 21-én erősített meg,[4] ennek folytán Hunyadi a fennálló bizonytalan viszonyok között most sem tartotta az országot képesnek arra, hogy a nagyszabású török támadó hadjárathoz, illetve a nagy és hatalmas Törökország leveréséhez szükséges hadsereget felállítsa és fentartsa, a beigért külföldi segítségről pedig, a múlt tapasztalatain okulva, nem ok nélkül, meglehetősen pesszimisztikus volt a felfogása, miért is, Brankovics nézetét magává téve, ő is ellene volt Juliánék nagyszabású, majdnem fantasztikusnak látszó hadjárati tervének s ehelyett ő is csak Szerbia teljes visszafoglalását s annak az országhoz szorosabb kötelékekkel való csatolását ajánlotta s a törökök ellen megindítandó nagy és döntő hadjáratot későbbi időpontra kivánta halasztani. Végül a lengyel urak a tatároknak Podoliába és Halicsba történt betöréséről és pusztításairól, nemkülönben a Boleszlav oppelni herceg nyugtalanító mozdulatairól szóló hírre és talán mivel már maguk is családi körükben nyugalom után vágyódtak, feltétlenül szükségesnek nyilvánították, hogy Ulászló legalább rövid időre Lengyelországba visszatérjen s így a leghatározottabban állást foglaltak a háborúnak akármilyen formában és akármilyen céllal való megismétlése ellen.[5]
A nagyon szétágazó véleményekre való tekintettel Ulászló április elejére Budára országgyűlést hirdetett, mely hivatva volt a vitás kérdésben dönteni. Itt a többség Julián bíbornok és a külföldi követek nagy garral folytatott rábeszélésére a háború megindítása mellett foglalt állást és határozatilag kimondotta, hogy Ulászló király még ebben az évben induljon el a hitetlenek ellen, hogy őket múlt évi fényes győzelmei nyomán Ruméliából, Görögországból, sőt ha lehet, egész Európából kikergesse.[6]
Külföldi háborúról lévén szó, általános felkelést megint nem lehetett hírdetni, hanem mindenkinek tetszésére bízatott az abban való részvétel és most kiderült, hogy az egyházi főurak közül önként csak Rozgonyi Simon egri, János nagyváradi és Szekcsői Herceg Ráfáel bosnyák püspök, a világiak közül pedig csak az egyetlen Hunyadi vállalkozott dandárának kiállítására, a többi főúr pedig azzal vélt eleget tenni kötelességének, hogy határozatilag kimondották, miszerint a király Hunyadi és a három püspök dandárának könnyebb kiállítása és fentartása céljából, miután a közpénztárak mind üresek voltak, a kamaranyereségen felül az ország lakosaitól megfelelő nagyságú hadisegély beszedése rendeltessék el.[7]
A fentemlített dandárokon kívül természetesen Julián bíbornok is zsoldos hadak kiállítását helyezte kilátásba, de miután a pápa a hadiflotta kiállítását vállalta magára, megbízottja mindjárt kijelentette, hogy ő pénzt nem küldhet, hanem egyidejűleg intézkedett, hogy a keresztesek kiadásainak fedezésére a magyar papság dézsmajövedelmének huszadrészét engedje át, míg maga a pápa a Lengyelországból őt illető Szent Péter-fillérekről mondott le Ulászló javára.[8]
A külföldi fejedelmek a fenti határozatokról és a háború előkészületeinek megkezdéséről tudomásba helyeztetvén, minél nagyobb számú segélycsapatok kiállítására kérettek fel. A görög császárhoz követség ment, felszólítván őt, hogy igéretéhez képest, mihelyt megtudja, hogy a magyar sereg Thrácia és Macedonia határához ér, ő maga nyomban hátban támadja meg az ellenséget.[9] Castriota Györgynek, vagyis Skanderbégnek, [10] aki ugyanez év tavaszán a 40.000 emberrel ellene küldött Ali béget 15.000 vitézével tönkre verte,[11] Ulászló az országgyűlés meghagyásából külön írt s egy igen hízelgő levélben őt is felszólította a háborúban való részvételre. Ez ugyanolyan lelkes hangon megírt válaszában megigérte, hogy ahhoz a 15.000 főből álló sereghez, mely Ali béget nemrég Epirusban futásra kényszerítette, hamarosan még 15.000-et fog gyűjteni és mind e csapatjait szívesen renelkezésre bocsátja Ulászlónak. [12] A hadjárathoz segítségnyújtásra felkérettek még: Drakul oláh vajda; a két moldvai vajda, kik közül az idősebbik testvér, Illés, Besszarábiát, István, pedig Felső-Moldvát bírta; Christics István Tamás, az új bosnyák fejedelem;[13] továbbá a lengyelek és a német lovagrend.[14]
Közben nem várt és a további eseményekre döntő befolyást gyakorló fordulat történt. Az elmúlt hosszú hadjárat tapasztalatai úgylátszik hatalmas benyomást tettek nemcsak II. Murad szultánra, hanem az egész ozmánságra.[15] S miután sógora és állandó vetélytársa, Karaman-Ogli 1444. tavaszán újból mozgolódni kezdett, Murád annak leverése céljából ismét Ázsiába készült serege legnagyobb részével. Nehogy azonban megint úgy járjon, mint az elmúlt évben, elhatározta, hogy előbb a magyarokkal minden áron békét köt. Ezt nyélbe ütendő, a legtöbb író szerint Murád mindenekelőtt Brankovics György szerb fejedelmet igyekezett a maga részére, majd a magyaroknál leendő közbenjárásra megnyerni, minek ellenszolgáltatása fejében nemcsak fiainak visszaküldését, hanem egész országa visszaadását is igérte.[16] Más verzió szerint[17] Brankovics kezdeményezte a tárgyalásokat a szultánnal, aki rá is állt az alkura, feltéve, hogy a deszpota a magyarokat is hajlandóvá teszi a békekötésre. Brankovics a puhítást úgy látszik Hunyadi Jánoson kezdte. A hős iránt érzett hála fejében és hogy annak múlt évi 31.000 és folyó évi 63.000 forintnyi kiadásait, amelyeket a nagyrészt Brankovics érdekében is a hadsereg felállítására fordított, legalább némileg rekompenzálja, úgy a maga, mint örökösei nevében, beleértve vejét, Cillei Ulrikot is, díjtalanul átengedte neki és fiainak, Lászlónak és Mátyásnak, a 110 zaránd- és aradmegyei községből álló világosvári uradalmat.[18] Ezt a szerződést az aradi káptalan 1444 július 3-án hitelesítette.
Közben megérkeztek a szultán követei, akiket Brankovics a tárgyalások felvétele céljából Hunyadihoz utalt, ez pedig előterjesztésüket meghallgatván, Ulászló királyhoz utasította őket. A szultán által felkínált békefeltételek, oly meglepően kedvezőek voltak, hogy a magyar és lengyel urak eleinte nem is hittek azok őszinteségében s csak miután Murád július elején egy új száztagú küldöttséget menesztett Magyarországba, felhatalmazván azt, hogy nevében a békét végleg megkössék, kezdett azzal az időközben jókora sereg élén Szegedre lerándult Ulászló és az ugyanoda rendelt országos tanács[19] behatóbban foglalkozni. Július közepe táján járultak a török követek a király, illetve az országos tanács elé, amidőn is a küldöttség feje sok drága arany és ezüst edényből álló ajándék átnyújtása mellett megtette propozicióit, melyek az írók által nyújtott adatok összeegyeztetése és összefoglalása nyomán nagyban véve, következőleg hangzottak:[20] 1. A magyarok a törökök, ezek pedig amazok birtokaiba semmi szín alatt be nem törnek.[21] 2. A szultán megtartja ugyan Bulgáriát,[22] de egész Rácországot, Hercegovinát, Chulmot, Albánia egy részét és mindazt visszaadja, amit Bulgárián innen hatalma alá hajtott. 3. Oláhországot szintén átengedi ugyan a szultán, de az utóbbinak a jövőben is adófizetője marad.[23] 4. A foglyok mindkét részről, így kivált Brankovics György fiai, minden váltság nélkül szabadon bocsáttatnak, ellenben 5. Cselebi basáért a szultán hajlandó bizonyos közösen megállapítandó váltságpénzt fizetni.[24]
A felette kedvező ajánlat, mely az országot kardcsapás nélkül elvesztett területeinek és 15 fontos várnak, így többek között a kíválóan fontos Galambóc, Szendrő, Szrebernik és majdnem teljes egészében a régi határok birtokába helyezte, az egybegyűlt rendek által megvitattatván, az egy Cesarini Julián bíbornokot kivéve, aki továbbra is a háború folytatása mellett kardoskodott, valamennyien annak elfogadása mellett szavaztak s így a béke ez alapon 10 évre megköttetett, azzal a hozzáadással, hogy a törökök a kérdéses várakat 8 nap alatt múlhatatlanul visszaadni tartoznak. Ezt béke-, vagy ha úgy tetszik, 10 évi fegyverszüneti szerződést úgy Ulászló főbb tanácsosaival együtt, mint a török követek, az előbbiek evangéliumra, utóbbiak a koránra letett esküvel is megbecsételték.[25]
Ily körülmények között most már a seregre nem lévén szükség, Ulászló a lengyeleket és az oláhokat nyomban hazabocsátotta, a magyar hadak nagy része pedig szintén szétszéledt.[26]
Murád szultán annyira biztosra vette a béke létrejöttét, hogy az Ázsiába szállított sereg nyomában július 12-én ő maga is átment Ázsiába, hogy Karaman-Oglival leszámoljon.[27] E leszámolás közben, vagy talán annak sikeres megtörténte után tudta meg Murád, hogy legidősebb fia, Aleaddin, vadászat közben történt lóról leesés folytán életét vesztette. Ez annyira hatott és annyira megrendítette a mélyen érző és ábrándozásra különben is hajló atyát, hogy nyomban kiegyezett a már különben is megvert Karaman-Oglival s aztán a világról és az uralkodásról lemondva, nagykiterjedésű birodalma kormányzását második fiára, a Drinápolyban visszahagyott 14 éves Mahomedre bízván, ő maga néhány meghitt barátjával pihenés, ájtatoskodás és vezeklés céljából Magnesiába vonult vissza.[28]
Míg ezek Kisázsiában történtek, Európában csakhamar nem várt fordulat állott be. Alig távozott ugyanis a török követség Szegedről, amidőn oda 1444. augusztus 3-án Condolmieri Ferenc bíbornoktól, a pápai hajóhad főparancsnokától, az az értesítés érkezett, hogy ő máris megérkezett a Helleszpontuszba, ahova a burgundi fejedelem 4 és a Velencei Köztársaság 8 hajójának megérkezése a legrövidebb időn belül szintén várható, minek folytán ő most már az Ázsiába átszállított török csapatoknak Európába való visszatérésének meggátlását teljesen biztosra igérheti, s végül a bíbornok azzal fejezi be jelentését, hogy ime itt van a törökök megtámadásának legkedvezőbb ideje és alkalma, most könnyen ki lehet őket Európából kergetni.[29] Ugyan ez időtájt érkeztek Velencéből, Genuából, továbbá Jó-Fülöp burgundi hercegtől és a francia fejedelemtől si újabb buzdító levelek a háború folytatására s végül Karaman-Ogli is külön levél és követség útján tudatta Ulászlóval az ozmán birodalomban támadt zavarokat, Murád szultán lemondását, biztatván őt e kedvező körülmény kihasználására.[30] Ehhez járult még Castriota Györgynek és sok külföldi fejedelemnek talán ép ez időtájt Budára érkezett buzdító levele és követsége, melyek mind tőlük telhetőleg ösztönözték Ulászlót a háborúnak újból való megindítására.
Most lépett aztán újból sorompóba Cesarini Julián bíbornok is és ékesszólásának bűverejével és állásából kifolyó egész hatalmának latbavetésével a királyt és a magyar és lengyel urakat a szultánnal kötött béke felbontására ösztönözte, egyben kijelentvén, hogy ő ezt a békekötést a szent-szék nevében ünnepélyesen megsemmisítettnek és érvénytelennek nyilvánítja s így ő a királyt és a rendeket a törököknek tett eskű alól ezennel feloldja.[31] A bíbornok fáradozása nem maradt eredmény nélkűl, mert a lengyel uraktól eltekintve, akik valamennyien a török békekötés fenntartása mellett nyilatkoztak, az augusztus 4-iki országos tanácson részt vett 17 magyar főpap és főúr egyhangúlag a háború megindítása mellett adta le szavazatát. Ezek az urak a következők voltak: Rozgonyi Simon egri püspök és főkancellár, Dominis János váradi, Szekcsői Herczeg Ráfáel bosnyák püspök és Hunyadi János, akik újból igéretet tettek, hogy a királyt a hadjáratba is elkísérik, továbbá az otthon maradók közül Hédervári Lőrinc nádor, Rozgonyi György országbíró, Pálóczi Simon főlovászmester, Guthi Ország Mihály főkincstárnok, Ónodi Czudar Simon főpincemester és 7 főispán. Hunyadi Jánost állítólag azzal bírták rá álláspontjának megváltoztatására, hogy némelyek szerint a bíbornok, mások szerint maga Ulászló a török kiűzése után Bolgárországot mint önálló fejedelemséget helyezte neki kilátásba.[32] Azonban Julián bíbornok nem elégedett meg a király és a magyar főurak eme határozatával, hanem azt hozván fel indokul, miszerint feltétlenül szükséges, hogy az a bizalmatlanság, melyet a török békekötés a keresztény hatalmaknál felidézett, eloszlattassék s azért rávette Ulászlót, hogy augusztus 4-én a magyar főpapok és főurak színe előtt esküt tegyen, miszerint imént tett igéretét meg is tartja. Erről a király okiratot is állított ki, amelynek főbb passzusai következőleg hangzottak: „Az ország egyházi és világi urainak és nemeseinek Budán tartott gyülésében a mindenható Isten dícsőségére a keresztény vallás oltalmára és terjesztésére, a szentegyház javára és kivált az ország és a szomszéd tartományok felszabadítására végzést hoztunk, hogy még e nyáron, vagy a folyó évben személyesen indulunk és sereget viszünk magunkkal Görögországba és Ruméliába s hogy Isten segítségével összes erőnket a hitetlen törökök kiírtására fordítjuk s e fogadalom végrehajtását nagyobb biztonság kedvéért főtisztelendő Julián bíbornok előtt esküvel is igértük, mely szándékunkat és végzésünket sajátkezűleg aláírt levélben IV. Jenő pápával és a keresztény királyokkal és fejedelmekkel tudattuk, miért is senki sem teheti fel rólunk, hogy e végzésünket végrehajtani nem akarjuk. De miután Murád török császár követeinek megérkezése némelyekben kétséget támasztott, hogy tényleg szándékunkban áll-e ezt a Budán hozott, esküvel megerősített határozatot végrehajtani: azért mindennemű kétség, aggodalom és bizonytalanság megszüntetésére, főképen pedig azért, hogy akaratunk őszinteségéről és szilárdságáról a szentszék alkancellárját,[33] Julián bíbornok-követet, úgyszintén a burgundi fejedelem és a velencei köztársaság gályáinak vezetőit meggyőzzük: a környezetünkben levő, velünk hadba menő, illetve otthon maradó főpapok és zászlós urak tanácsát meghallgatva, királyi szavunkra és becsületünkre, keresztény hitünkre és a szent evangéliumra fogadjuk, hogy Budán hozott határozatunkat és adott igéretünket teljesíteni kivánjuk s hogy ennek megfelelően szeptember hó első napján seregünket Orsovánál a Dunán át török területre szállítjuk és mindennemű csel és ürügy kizárásával Ruméliába, Görögországba és a törökök kezeiben levő más tengermelléki országokba nyomulunk[34] és mindent megteszünk, ami csak hatalmunkban áll, hogy a török még ez év folyamán a kereszténység kebeléből a tengeren túlra (vagyis Ázsiába) visszaszoríttassék.[35] Kijelentjük ezúttal, hogy minket ennek teljesítésében semmiféle egyezség, megállapodás, vagy fegyverszünet, amit a török császárral, vagy követeivel akár kötöttünk, akár kötni fogunk, még ha esküvel is megerősítettük, vagy megerősítenők azt, nem akadályozhat meg, mert azt jelen eskünk, igéretünk és fogadalmunk érvénytelenné teszi.”[36]
Ez új elhatározás folytán a háborús előkészületek újból nagy eréllyel indúltak meg, mi célból Hunyadi nyomban Erdélybe utazott, ahol minden tőle telhetőt megtett, hogy minél számosabb sereget vezessen a király táborába, míg a magyar seregrészeknek Szegedre elrendelt gyülekezése a király felügyelete alatt történt.
Bár augusztus 4-iki fenti fogadalma szerint a seregnek már szeptember 1-én Orsován kellett volna lennie, Ulászló csak szeptember elején[37] indulhatott el Szegedről a pápai legátus és a velencei köztársaság követe kíséretében. Ekkor a királyi dandáron kívül mindössze mintegy 4000 lengyel lovas, valamint Eger, Várad és Bosznia püspökeinek bandériumai állottak parancsai alatt. Ezekkel a szegedi táborban összpontosúlt hadakkal Ulászló eleinte meglehetős lassan nyomult előre, hogy az országban még mindig gyülekezőfélben levő seregek és a keresztesek utólérhessék. És tényleg útközben még néhány magyar zászlós úr, így Thallóczi Máté, horvátországi bán, Báthori István és Bánfi László kisebb-nagyobb hadaik élén, úgyszintén néhány száz főnyi önkéntes is csatlakozott a királyi sereghez, akik a papok lelkesítő szónoklatainak hatása alatt a kereszt jele alatt fegyvert ragadtak a kereszténység oltalmára. Szeptember 20-án ért a sereg Orsovához, ahol még aznap és a rákövetkező napon átkelt a Dunán. Az itt egybegyűlt sereg létszáma mindössze 11.000 főt tett ki, melynek keretén belül 6000 volt a szegedi táborban és a Dunáig tartó menetek alatt csatlakozott magyarok száma, 4000 lengyel lovas és a Julián által toborozott 1000 keresztes. A sereget mintegy 2000 kocsi és társzekér kisérte, részben podgyászszállítás, de egyszersmind szekérvárak alakíthatása céljából is, ahogyan az a mult évi hadjáratban is ismételten előfordult.[38]
Ezzel és a elgközelebb hozzá csatlakozó Hunyadi- és Drakul-seregrészekkel Ulászló Drinápolyon át Gallipoliig szándékozott előnyomulni, hogy az ott álló pápai hajóhaddal, a Bizánc felől előnyomuló görögökkel és az Epiruszból jövő Casztriotával összhangzásban döntő csapást mérjen a törökre.[39]
Orsova tájékáról elindulva, negyedik napon, vagyis szeptember 24-én a sereg a már akkor is Bulgária határát képező Timok folyó átlépése után török területre lépve, Florentinoig jutott előre,[40] két nappal később pedig Viddin előtt ütött tábort[41] a király hadserege, melynek külvárosát ugyan megvette és felgyújtotta, de magát a várat nem fogta ostrom alá. Ennek megvételtől el kellett tekinteni, nehogy az amúgy is gyenge sereg felesleges veszteségeknek tétessék ki és mivel a pápai követ a Gallipoliba való mielőbbi megérkezést sürgette.[42]
Menetközben esetleges szétszéledések meggátlása céljából még ellenséges vidéken is a sereg szigorú fegyelmet tartott.[43] Eredetileg úgy volt tervezve, hogy innen a sereg a Balkán vagy Hämusz hegységen átkelve, Szófia–Filippopoliszon át egyenes irányban Drinápoly felé tart, mely utat az akkori felfogás 15 napi járóföldre becsülte.[44] Ámde Ulászló, visszaemlékezve mult évi hadjáratban szerzett tapasztalatokra, amelyek szerint a meglehetősen nagy podgyásszal rendelkező seregnek meredek hegyszorosokon való átszállítása igen nagy akadályokkal és fáradsággal jár, és mivel eddig sem Hunyadi, sem Drakul hada a főhadsereghez nem csatlakozott, haditanács javaslata alapján a hadműveleti vonal megváltoztatását határozta el, további útirányul a Hunyadival és Drakulával való egyesülésig a Balkán megkerülésével a Duna mentét jelölvén ki, hogy aztán Várnáig tovább menve, onnan tengerpart mentén jusson el Konstantinápolyba, onnan pedig Gallipoliba.
Viddinnél két napig tartózkodott a sereg s onnan menetét lassan folytatva, október 16-án ért Nikápoly alá, miután nem sokkal előbb Hunyadi János is beérkezett 5000 főnyi hadával,[45] melyet Erdélyből a legrövidebb úton Oláhországon át vezetett előre csatlakozás céljából, miközben az állítólag fosztogatásokkal kapcsolatban elég zabolátlanul viselkedett.[46] Nemsokára megjelent a nikápolyi táborban Drakul oláh vajda is 4000 lovasával s így most már tényleg 20.000 ember állott Ulászló parancsnoksága alatt.
A megerősített Nikápolyt sem szándékozott Ulászló ostrom alá fogni, de azt nem gátolhatta meg, hogy a városban kincseket sejtő elővéd a külvárosokat meg ne támadja és fel ne dúlja.[47]
Drakul a magyar csapatoknak oláhországi állítólagos garázdálkodásai miatt panaszt emelt a királynál Hunyadi ellen. E miatt közte és Hunyadi között igen heves öszeszólalkozás támadt; mivel továbbá egy vén asszony már előre megjósolta neki háború szerencsétlen kimenetelét, az oláh vajda nagyon el volt kedvetlenedve s így a haditanácson unszolva kérte Ulászlót, állana el a háború további folytatásától, főkép a sereg elégedetlensége miatt, mert hiszen – jegyzé meg nem minden gúny nélkül – a magyar sereg még ama kíséretnél is kisebb, amelyet a szultán vadászatra szokott magával vinni s végül a túlnagy vonat se tetszett neki, melyről Dlugoss is azt mondja „hogy az nemcsak a szükséges élelmi készletekkel, hanem mindenféle arany és ezüst edényekkel és egyéb, kényelem és pompa kifejtésére alkalmas tárgyakkal volt megrakva és szinte úgylátszott, mintha a lengyel urak az örömünnepek hosszú sorozatára készülve, minden házi bútoraikat magukkal vitték volna.”[48] Hunyadi és Julián bíbornok erősen kikelt az oláh vajda ellen, ennek fitymáló és lekicsinylő megjegyzései miatt, úgyhogy majdnem tettlegességre került a dolog, minek az lett a vége, hogy Drakul a magával hozott segélyhadak vezetését fiára bízván, ő maga visszatért hazájába.[49]
Ulászló ugyanis felbátorítva a múlt évi fényes győzelmek által, inkább Julián bíbornok és Hunyadi tanácsára, mint Drakul intésére hallgatott és dacára annak, hogy most már biztos híreket vett arról, hogy Brankovics nemcsak megtagadta a köteles segélyhadak kiállítását, hanem fegyveres erővel Castriotát is megakadályozta abban, hogy kilátásba helyezett segélycsapatait szerb földön keresztül Ulászló táborába vezesse,[50] – megmaradt a háború folytatásának eszméje mellett, bár közben még az is kiderűlt, hogy a bizánci császár, akiről azt hitték, hogy a Dardanellák mentén már hadrakészen áll serege élén, egyelőre egyik unokahugának a szerb deszpota fiával végbemenő menyegzője alkalmából még mindig Brankovicsék társaságában Szerbiában mulatozik.
Nikápoly környékén a sereg három napig tartózkodott s aztán tovább folytatta útját a Duna mentén kelet felé. Ezt a Nikápolytól keletre csekélyszámú török csapatokkal állást foglalt Mehemed nikápolyi bég nyugodtan tűrte, mert gyengesége érzetében a keresztény sereget megtámadni nem merte. Viszont úgylátszik, hogy ez sem igen hederített a gyenge létszámú és nyugodtan viselkedő ozmán csapatokra. Mehemed eleinte tisztes távolságban követte az október 20-án tovább menetelő magyar sereget, később azonban annak utóvédét lépten-nyomon megtámadta, az elmaradozókat elfogta s nagy részüket az október közepe táján Drinápolyba érkezett szultánhoz[51] küldötte. A magyar utóvéd Mehemed bég támadó csapatait, többnyire azoknak érzékeny veszteséget okozva, verte ugyan vissza, azonban döntő harcba azokkal sohasem bocsátkozott.[52] Lehet, sőt valószínű, hogy azok ezt el sem fogadták volna.
A Nikápolyon túl, még mindig a Duna mentén folytatott menetnél a sereg élén elővéd gyanánt maga Hunyadi ment 3000 magyarral és az oláh segélyhaddal, ezt követte a málhát szállító vonat s legvégül a király a sereg zömével.[53]
Október 20-án a Jantrához érve, az elővéd itt 28 fölszerelt, de elhagyott török gályára bukkant, amelyeket a király parancsára elégettek. Hogy innen a sereg merre folytatta útját, Jenibazár, illetve Sumla felé, azt pontosan megállapítani nem lehet. Palatio[54] s utána Dlugoss azt állítja, hogy a sereg egy régi római útat használt, amelyen szétrombolt római emlékek maradványai hevertek.[55] A gyér és bizonytalan adatok után ítélve, valószínűnek látszik, hogy Ulászló serege Ruscsukig a Duna mentét követte s onnan tért le Razgradon át Jenibazár, illetve Sumla felé.[56] Útközben a sereg mindenféle kihágásokat követett el, nemcsak a lakosságot fosztogatta, hanem még a görög-keleti templomokat is, miután azok a római katolikusok szerint schismatikusak voltak, kirabolta és felgyújtotta.[57] A lakosságot és a kisszámú ozmán helyőrségeket ez a terrorisztikus fellépés még nagyobb rettegésbe hozta[58] és az erődített helyek nagyobb része ellenállás nélkül nyitotta meg kapuit a támadók előtt.
Jenibazárt a sereg október 24-én érte el. Innen Ulászló egy kiáltványt, illetve a törököknek szóló nyílt hadüzenetet bocsátott ki, melyben többek között tudtára adja nekik, hogy ha magukat csendesen viselik és a kezükben lévő Sumla, Mahorac (a mai Maraš), Petrez, Kavarna, Várna és Galata várakat, valamint a Thráciában fekvő többi, a keresztényektől erőszakos módon elvett erősségeket minden ellenállás nélkül önként átadják s így e tartományok birtoklásával, mint nemkülönben a görögök és bolgárok, mint már a római szentegyházzal egyesült keresztények zaklatásával felhagynak, akkor a török védőrségeket kellő fedezet mellett Gallipolin keresztül Ázsiába szállíttatja; ellenkező esetben azzal fenyegetőzött Ulászló, hogy győzelemhez szokott seregeit tovább vezetve, az ozmán lakosság és katonaság minden vagyonát katonáinak irgalom nélkül zsákmányul adja, mert ő a mindenható Istennek és egyszülött fiának esküvel fogadta, hogy Murádot, akit ők császárjuknak neveznek és minden ozmánt, mint a kereszténység ellenségét, amennyire csak tőle telik, legyőzi, üldözi és megsemmisíti. Ezt a felhívást szabadon bocsátott ozmán foglyok vitték szerteszét, elsősorban az abban említett erődített helyek és várak parancsnokaihoz.[59]
Azonban mindjárt Sumla, mely elé a sereg október 26-án ért, ennek dacára ellenállt. A városban és sziklára épített várában számos környékbeli lakos is menedéket keresett. Az ellenállás oly szívós volt, hogy a várat csak a harmadik napon lehetett érzékeny veszteségek árán bevenni, kivéve a nagy őrtornyot, mely még tovább is dacolni merészkedett; ide a főbb emberek 50 főnyi védőrséggel húzódtak vissza. Ebbe az őrtoronyba megfelelő rés üttetvén, a benne levők szurokkal, szalmával és égő fatuskókkal formaszerűleg kifüstöltettek, mire azok fegyvereiket eldobálván, a mélységbe vetették magukat.
A keresztény sereg október 26-tól november 1-ig, tehát 7 napig időzött Sumla előtt, honnan Ulászló egy 500 lovasból álló csoportot Tirnovára rendelt ki, de ez ott túlerő által megtámadtatván, 300 főnyi veszteséggel tért vissza a király táborába.
Vízszegény vidéken történt háromnapi menet után Provadia vagy Pravadi elé ért a sereg, melynek tőszomszédságában délkelet felé a romjairól még most is felismerhető Tas Hisszar erőd állott,[60] ahova csak a sziklába vájt lépcsőkön lehetett feljutni. Két napig időzött itt a sereg, mert a város és az erőd bevétele jó nagy fáradságba került. A vártoronyban itt is számosan kerestek menedéket s midőn a szorongatott törökök a tüzet fogott toronyból menekülni kényszerűltek, a magyarok nyílzáporral árasztották el őket. A törökök látva, hogy ily körülmények között futással célt nem érnek, újból a torony felé kezdtek visszahúzódni, miközben a pusztító ellenséges nyílzápor beszüntetését azáltal vélték elérhetőnek, hogy a kezeik között levő keresztény asszonynépet állították fel maguk elé nyilfogó gyanánt. Ezek könyörgésére Ulászló a további nyílazást tényleg beszüntette. Végre nagy erőlködés után mégis sikerült úgy a várost, mint Tas Hisszar erődöt teljesen birtokba ejteni, mely alkalommal kivált a lengyelek tüntették ki magukat. Egyik alvezérük, Tarnov János, súlyos sebet is kapott, Bobritz Lesko pedig elsőnek jelent meg a vár fokán. Ez alkalommal állítólag 5000 török vesztette életét, mert a török lakosság és az őrség legnagyobb része felkoncoltatott illetve a vár árkába vettetett. Ugyanekkor a városban levő számos, török fogságban sínylődő magyar és szláv fogoly nyerte vissza szabadságát, akiket Ulászló a Dunán át Erdélybe szállíttatott.
E győzelmi mámor közepette érkezett be a keresztény hajóhad parancsnokától, Francesco Conolmieri bíbornoktól ama váratlan és lesújtó hír, hogy a szultán Gallipolinál 40.000 főnyi sereggel átkelt Európába.[61]
E megdöbbentő hír ellenére a sereg tovább folytatta útját és november 6-án a felső Devinai tó nyugati sarkán levő Petrec erőd elé ért. A magyarok és oláhok vállvetve igyekeztek az erősséget bevenni, miközben azonban a falakat létrákon megmászni akarták, 30 oláh és 25 magyar, részben egy leomló falrész által agyonsújtatott. A további ellenállás hasztalanságát belátván, a vár őrsége egy föld alatti üregen át igyekezett elmenekülni, de ezt az oláhok idejekorán észrevették és meghíusították. Végre sikerült az erődöt rohammal bevenni, melynek védőrsége nyomban lemészároltatott.[62]
A következő napon este a sereg valami Mihelics vagy Mualics nevű erőd elé ért, de midőn a magyarok rohamra indultak ellene, kiderült, hogy azt védőrsége elhagyta.
Végre november 9-én Ulászló seregével elérte Várnát, ahol nemcsak e város, hanem a török őrségek által elhagyott Galata, Makropolis és Kavarna küldöttségei is megjelenvén, meghódolásuk jeléül a kulcsokat ünnepélyesen átnyújtották neki, mire a keresztény sereg Várnától nyugatra, az alsó Devinai tó északi partján elterülő síkon táborba szállt.
Nagy volt a sereg és vezetőinek meglepetése, midőn a mondott napon este mintegy 4000–5000 lépésnyi távolságra az egész szembenálló török sereg őrtüzei kigyulladtak.[63] Azok kiterjedéséből következtetést lehetett vonni a szemben álló török sereg nagyságára, amelyet általában 4–6-szor nagyobbra becsültek keresztény seregnél. Erre Ulászló mindenféle elővigyázati rendszabályokat rendelt el; így többek között megerősítette a tábori őrsöket, meghagyta, hogy a lovak egész éjen át nyereg alatt maradjanak, a fegyverek pedig kézben tartassanak, másnap reggelre pedig haditanácsot hívott egybe.
Most már tehát többé nem férhetett hozzá kétség, hogy a Francesco Condolmieri jelentésében foglalt ama hír, hogy a szultán seregével együtt visszatért Európába, a valóságnak teljesen megfelel. A bíbornok természetesen szépítgette a dolgot, mondván, hogy az ő flottáját azért nem érheti gáncs, mivel a törökök titokban, kis hajókon éjjel keltek át az európai partra.[64] Történt pedig ez azalatt, míg a hajóhad egy része élelemszerzés miatt, illetve, mivel a nagy szelek miatt azok a nyílt tengeren veszélynek lettek volna kitéve, távol volt. (Dlugoss id. m. 802. – Chalkokondylasz id. m. 135.) Ezzel szemben számos forrás azt állítja, hogy a szultán a gályák kapitányait megvesztegette és hogy azoknak, illetve a genuai és velencei kereskedőknek hajóin, minden embere után egy-egy aranyat fizetve, (Aeneas Sylvius, Europa 398. Bonincontrius, Annal., Muratorinál XXI., 152. – Nauclerus, Gener. XLIX., 944. – Drechsler, Chron. Turc. ad annum 1444.) kelt át a Hellespontuson, mások szerint a Bosporuson. Sőt van olyan adat is, (Thúry közli a szultánnak két erre vonatkozó feth-náméját vagyis rendelkezését), mely szerint Murád az átkelést kierőszakolta volna.[65]
De akármi legyen is igaz mind e variációkból, a valóságban úgy történt a dolog, hogy Murád szultán a szegedi béke megtörésének elhatározásáról és a keresztény sereg útbaindulásáról talán Brankovics György, vagy esetleg más által tudósíttatván,[66] országnagyjainak, főkép pedig Chalil pasának felszólítására nyomban elhatározta, hogy magnesiai magányát odahagyva, gyermekfiától legalább arra az időre újból átveszi az uralkodási (Thúry szerint csak a vezéri) teendőket, amíg a birodalmát és dinasztiáját fenyegető veszély ismét el nem múlik.[67] Elhatározása alapján gyorsan összeszedi ázsiai hadseregét, amelyet nyomban a Hellespontushoz vezet, de itt a legvadabb düh fogta el, látván, hogy az itt felvonult 128 keresztény gálya útját állja.[68] Ezért, mint alább bővebben kifejtjük majd, némelyek szerint vesztegetés, mások szerint csel által túljárván az ellenséges flotta vezérének eszén, október elején szinte hihetetlen gyorsasággal mégis átkel seregével Európába és október közepe táján Drinápolyba érve, ott a Chalil pasa által egybegyüjtött európai sereggel egyesül, majd haladék nélkül tovább folytatja útját, hogy a Sipka szoroson a Balkánon átkelve, az akkoriban Mehemed bég által Nikápolynál jelentett keresztény seregre vesse magát.
Október végén Tirnovát érhette el Murád seregével s miután itt az Ulászló által odarendelt, az ő seregéhez képest maroknyinak nevezhető csoportot fölényesen megverte, annak nyomában ő maga is biztosan már nem Nikápolynak, hanem Sumlának vett irányt[69] s így csakhamar teljesen meglepőleg a Várna felé tartó keresztény sereg közvetlen közelébe került.
Sumlát a török fősereg november 5-én érte el s ez időtől kezdve Murád, bár csak egynapi távolságban, de azért csendesen észrevétlenül követte a keresztény sereget, míg végre november 9-én, amikor már az utóbbi teljesen belejutott a szultán által kívánt zsákutcába, fölényét fitogtatandó, széles arcvonalban nagykiterjedésű tábortüzeket gyujtatott, hogy ellenfelét a döntő összeütközés előestéjén, amennyire csak lehet, kishitűvé tegye.
[1] Bonfinius id. m. VI., 327. – Dlugoss id. m. XII., 780.
[2] A fentieken kívül Callimachus id. m. III., 497.
[3] Lásd a 77. oldalon.
[4] Chmel, Regest. Anhang, LXVI.
[5] Bonfinius id. m. VI., 327. – Dlugoss id. m. XII., 780. – Callimachus id. m. III. 497.
[6] Ez a határozat ugyan nem vétetett fel az országgyűlés hivatalos végzései közé, de az egykorú írók mind hangsúlyozzák, hogy a rendek a megindítandó török háborút ily értelemben határozták el és maga Ulászló is említi 1444 augusztus 4-én Szegeden kelt alább közlendő levelében, hogy a háború budai országgyűlésen határoztatott el. (Battyanyi, Leges Eccles. I. 407.).
[7] Callimachus id. m. III., 499. – Dlugoss id. m. XII., 795: „taxa omnibus civitatibus, villis regiis et privatorum imposita”.
[8] Raynald, Annal. Eccl. XVIII., 290.
[9] Bonfinius id. m. 328. – Callimachus id. m. III., 600. – Pray, Annal. III., 15.
[10] Lásd a 90. oldalon.
[11] Marianus Barlettus id. m. II., 41.
[12] Marianus Barlettus id. m. II., 51. – Pray, Annal. III., 15. – Katona id. m. VI., 300. – Raynald, Annal. Eccl. XVIII., 285.
[13] A Christiccsel 1444. június 3-án kötött szerződés szerint utóbbi elismeri, hogy őt Ulászló – főként Hunyadi János vajda és kapitány közbenjárása erősítvén meg birodalmában, ezért ő hálájának jeléül utóbbival a király iránti hűségben egyesül, őt igaz barátjának fogadja és neki a fejedelme és hazája érdekeit célzó törekvéseiben minden külső és belső ellenség ellen segédkezet nyújt s azonkívül évi 3000 aranyforint adó fizetésére is kötelezi magát. Kaprinai, Hist. Dipl. I., 372. – Katona id. m. VI., 307. – Spiess id. m. 263. – Engel, Geschichte von Servien, 394.
[14] Engel, Geschichte der Walachei und Moldau, 126. – Dlugoss id. m. XII., 787. – Voigt, Geschichte Preussens VIII., 69.
[15] Wawrin Jánosnak, a várnai hadjáratban közreműködő burgundi hajóhad főparancsnokának krónikája szerint Hunyadi János 1443. évi diadalai oly nagy rémülettel töltötték el még Szíria és Egyptom szultánját is, hogy hajóraja parancsnokának parancsot küldött, hogy Hunyadi János előnyomulása esetére Szíria feladása mellett Egyiptom védelmére vonuljon vissza.
[16] Bonfinius id. m. 328. – Dlugoss id. m. XII., 758. – Callimachus id. m. III., 500. – Pray Annal. III., 16. – Dukasz id. m. XXXII., 97.
[17] Chalkokondylasz id. m. VI., 131.
[18] Spiess, Aufklärungen in der Geschichte und Diplomatik 264. – Bonfinius id. m. 328. – Dlugoss id. m. 788.
[19] Thúróczy id. m. XLI., 320.: „Rex igitur Uladislaus, solennem suorum magnatum consuetudinem, in civitate Zegediensi, celebrari statuit.” Fessler, Geschichte der Ungarn IV., 535. országos tanács helyett az ország rendeit említi.
[20] Lásd a X/5. számú mellékletet.
[21] Chalkokondylasz id. m. 131. – Dukasz id. m. 122.
[22] Bonfinius. Dlugoss, Callimachus, Pray id. m.
[23] Dlugoss, Katona és Chalkokondylasz id. m. – Engel, Geschichte von Servien 391. és Geschichte der Walachei und Moldau I., 170.
[24] Ezt a váltságdíjat Dlugoss id. m. 788., Engel, Geschichte der Walachei und Moldau és Fessler id. m. IV., 588. old. 70.000 Jovius Pál, A törökök eredete 17., Callimachus id. m. 502. és Pray id. m. 17. old. 50.000, Bonfinius pedig id. m. VI., 328. old. 40.000 aranyforintra teszi.
[25] Thúróczy id. m. IV., 41. fej. – Calimachus id. m. 500. – Dlugoss id. m. VI., 328. old. 40.000 aranyforintra teszi.
[26] Dlugoss id. m. 798. – Calimachus id. m. 509. – Pray, Annal. 20.
[27] Dukasz id. m. 122. – Chalkokondylasz id. m. 167.
[28] Chalkokondylasz id. m. VII., 145. – Dukasz id. m. XXXII., 98. – Hammer–Purgstall id. m. I., 351. – Sead-eddin id. m. 114.
[29] Pray, Annal. III., 18. – Bonfinius id. m. VI., 329. – Dlugoss id. m. 790. – Callimachus id. m. 504.
[30] Nesri és Szeád-eddin (Thúry id. m. I., 59., 140.) – Engel, Geschichte von Servien 392. – Kantemir, Osmanische Geschichte 126.
[31] Callimachus id. m. 505. szószerint közli a bíbornok beszédét.
[32] Erről az igéretről Bonfinius id. m. és Curaeus, Annal. Silesiae 249. anélkül tesznek említést, hogy megmondanák, hogy azt ki adta. Cromer id. m. XXI. és Engel Geschichte von Servien 392. Julián bíbornoknak, Dlugoss id. m. 793., Callimachus id. m. 507. és Pray. Annal. 21. pedig a királynak tulajdonítják azt.
[33] Vagyis a pápai hajóhad főparancsnokát.
[34] „…et continuare exercitualiter … iter nostrorum in Romaniam et Graeciam, et alias partes, quos tenent Turci, in circa mare.”
[35] „… ut Turci isto anno expellantur, de partibus Christianitatis ultra mare.”
[36] Ennek az okiratnak eredeti példánya nem maradt ránk, de igenis annak majdnem egykorú másolata, mely a velencei államkönyvbe (Commemoriali XIII., 160.) is fel van véve. Ennek alapján közlik azt Dlugoss id. m. 794., Lünig, Cod. germ. Dipl. I., 1666., Dumont, Corp. Dipl. I.; 91. – V. ö. Pray, Annal. III., 25. és Katona id. m. VI., 307.
[37] Callimachus id. m. 509. ugyan azt mondja, hogy a sereg „undecimo Kalendas Octobris”, vagyis szeptember 20-án hagyta el Szegedet, de ez tévedésnek látszik, mert e napon a sereg már Orsován volt. Dlugoss id. m. is azt mondja, hogy a király „circa vigesimam diem Septembris castra a Szegedino movit.”
[38] Zinkeisen id. m. I., 677. old. a sereg gyenge létszámát kiemelve, hozzáfűzi: „Dagegen zog ihm (dem Heere), nach damaliger Sitte, wo jeder die Hälfte seines Hausraths und eine Menge überflüssiger Dinge mit in den Krieg schleppte, eine ungeheure Wagenburg, angeblich mehr wie zweitausend Wagen, nach, auf welchen sich nicht etwa blos Proviant und Munition, sondern auch eine Masse unnützen Geräthes zum Luxus im Lager befand. Das erschwerte und verzögerte natürlich den Marsch und blieb selbst nicht ohne wesentlichen Einfluss auf die Richtung und den traurigen Ausgang des ganzen Zuges.”
[39] Dlugoss, id. m. 799. – Callimachus id. m. 509. Hogy tényleg ez volt ekkor még Ulászló hadműveleti terve, az kitűnik szeptember 22-én az egyik lengyel főpaphoz intézett következő leveléből: „Mi ma Isten segítségével átkeltünk a Dunán Bolgárországba s innen Görögország legszélső határáig nyomulunk előre. Isten segítségével kísérletet teszünk, hogy a keresztény népeket a török járom alól felszabadítsuk és a törököket Európából kiűzzük. Reméljük, hogy ez sikerülni fog, mert a pogányok kiűzésére számos keresztény király és fejedelem tetemes segítséget ajánlott fel. Ti pedig imádságaitokkal kérjétek Istent, hogy nevének dícsőségére és a kereszténység vígasztalására nekünk diadalt juttasson.” (A gróf Zamojszki könyvtár korniki kódexéből. Történelmi Tár, 400.)
[40] Összevág ezzel az egyik szemtanunak, Palatio Andrásnak Litterae de clade Warnensi ama feljegyzése, hogy a sereg november 9-én ért Várna alá, miután király szavai szerint már 47 napot (ami visszafelé számítva, szeptember 24-t jelent) töltött török földön.
[41] Dlugos id. m. XII., 799. szerint hatodnapra érkezett ide a sereg az Orsovától történt elindulás után.
[42] Köhler, Die Schlachten bei Nikopoli und Warna, 41.
[43] Callimachus id. m. 509.: „Licet undique circa iter oppida pleraque arcesque Turcorum praesidiis tenerentur, non ad praedam milites discurrere, non hostibus insultare, non bellicae quidquam cladis inferre agris patiebatur. Constitueret enim minime tempus aut vires suas praeconsumere expugnandis munitionibus serendisque certaminibus, prius quam se conjungeret cum navalibus copiis ad Hellespontum.”
[44] Ez mindenesetre vérmes számítás volt, mert a távolság Viddin és Drinápoly között legalább 500 km, s így egy-egy napra átlag majdnem 35 km. jutna, ami az akkori úttalan viszonyok mellett Balkán-átkeléssel kapcsolatban határozottan soknak mondható.
[45] Engel, Geschichte der Walachey, 170. és Gesch. des Uung. Reiches. III., 78.
[46] Engel, Gesch. d. Walachey id. h. és Chalkokondylasz, VII., 139.
[47] Callimachus id. m. 509. – Dlugoss, id. m. 337.
[48] Bonfinius, id. m. 331. – Fessler, id. m. IV., 603. – Callimachus id. m. 510. – Dlugoss id. m. XII., 800.
[49] Bonfinius és Callimachus id. m.
[50] E célból Brankovics seregét összegyűjtve, azzal országa déli részébe sietett és ott Pristina és Prokoplje közt az Albániából Szerbiába vezető út mentén a Byele Zarkive szorost fatörzsekkel eltorlaszoltatta és aztán ezt csapataival megszállotta. (Lásd a X/5–a. sz. mellékletet.) Hogy Castriota a szoros kiforszírozására valami nagyobb erőfeszítéseket tett volna, arról krónikák mit sem tudnak. Az epirota fejedelmet Brankovics állítólag a határ mentén heteken át lekötve tartotta s midőn az végre mégis átkelt a szerb határon, akkorára már a keresztény sereg sorsa Várnánál meg volt pecsételve.
[51] Lásd alább a 117. oldalon.
[52] Leunclavius, Annal. Turc. Script. Byz. X., 256.
[53] Bonfinius, id. m. 331. – Callimachus id. m. 509.
[54] Palatio id. m. 25.
[55] Köhler, id. m. 42.: „Auf dem weitern Marsch benutzte man eine alte Römerstrasse, wo kostbare Gebäude und Marmormonumente mit griechischen und römischen Inschriften, stolze Bögen und hohe Säulen in ihren Trümmern die Zerstörungswuth der Türken bezeugten.”
[56] Beheim Mihály, egy később török fogságba került szemtanu már említett költeményében (lásd a 80. oldalhoz tartozó 223. jegyzetet) Nikápoly és Jenibazár között csak egy helységet említ Rahautsch néven, mialatt ha nem is, az akkor talán még nem létező Ruscsukot, hanem esetleg Razgradot kell érteni. (Kupelwieser id. m. 88.).
[57] Callimachus id. m. 509.
[58] Chalkokondylasz, id. m. X., 135.
[59] Dlugos id. m. 801. – Bonfinius id. m. 332. – Pray, Annal. III., 25. – Katona, Hist. Crit. VI., 305. – Callimachus, id. m. 509. – Cromer, Hist. Pol. XXI., 499.
[60] Beheim, id. költeményében: „… der kung zog vorwärts bis zum Morgen, wo er Wasser fand, ein Schloss, das Taschassar war genannt, das lag ober einem Wasser.”
[61] Bonfinius, Dlugoss, Callimachus, Fessler id. m. – Heltai krónikája CXXV., 386. – Schels, Historischer und militärischer Bericht über die Schlacht bei Varna (Oest. milit. Zeitschrift 1826.). – Michovius, Pistorinál II., 209. – Dlugoss id. m. 802., Aeneas Sylvius, Epist. LII., 536. és Cromer, Hist. Pol. XXI., 499. old. 40.000-re, Pessina, Mars. Morav. 630. old. 60.000-re, Bonincontrius, Annal. 70., Jovius, A törökök eredete 70. és Curaeus id. m. I., 251. old. 80.000-re, Aeneas Sylvius, Epist. LXXI., Cuspinianus id. m. 666., Nauclerus, Gen. XLIX., 944. és Barlettus id. m. 59. pedig 100.000-re teszik az ázsiai török sereg számát. Fessler szerint (id. m. IV., 608.) Európában még 40.000 főnyi sereg csatlakozott Murádhoz.
[62] Kupelwieser id. m. 90.
[63] Palatio, Dlugoss és Callimachus id. m.
[64] Palatio id. m. 27. és utána Dlugoss id. m. 802.: „… quod classis maritima Apostolica prohibere nequiverit quin Turcci fortim noctuque in parvis cymbis per inferiorem partem Phari Gallipolis trajecissent.”
[65] Thúry József, A várnai csatáról (Had. Tört. Közl. 1892. évf. 636.) Szószerint közöljük e fethnámék egyikét, mely már különleges stílusánál fogva is figyelmet érdemel. A másikból az Ibrahim béghez, Karamán fejedelméhez címzett levélből, mely az előbbihez hasonló tartalmú, csak szemelvényeket adunk. A Sahruk Mirzához címzett fethname következőleg hangzik: „… Az igazhivők szultánja, atyám, méltónak találván engemet az Istentől őrzött ozmán birodalom trónjára, az állam ügyeinek vezetését kezeimbe tette le; s miután a birodalom megszilárdítása és a szultánság biztosítása tekintetéből szerződésre lépett és békét kötött a feslett életű hitetlenekkel és mozlim fejedelmekkel: a tengeren túlra ment pihenni és a jövő élet dolgaival foglalkozni. – A dolgok ilyen módon való elintézése után a tévelygők fejei azonnal esküszegésre és adott szavuk megmásítására törekedtek és az összes hitetlenek szövetkezvén egymással, vizen és szárazon egészen körülfogták az igazhivők népét. A tévelygők feje, a király, mintegy 70.000 lovassal jött erre. Az uralkodó őfelsége pedig – mihelyt értesült e borzalmas eseményről – az izlám hadseregének és az összes népnek parancsot adott általános fölkelésre s mellette levő környezetével személyesen elindult az átkozott hitetlenek ellen az egyedül igaz vallás megvédelmezésére. – Amint a tenger partjához érkeztek, látták, hogy az átkelő hely el van zárva vitézekkel és hadiszerekkel megrakott kisebb-nagyobb hajókkal. Ennélfogva azonnal a harc tüzének meggyujtásához fogtak s a határtalan tenger színén karddal és lándzsával szítván tüzet, amaz alávalókat elűzték és szétszórták, mint a szél ősszel a fa leveleit. – E fényes győzelem és a bálványimádók hajóinak elpusztítása után Edirnébe (Drinápolyba) jött. Ezt nagyszámú seregével elhagyva s a környék hitetleneivel nem törődve, egyenesen a pokolravaló csapatok vezére, a gaz király (nem-e alávaló gaz arcátlanság egy hősi halált halt, valóban vitéz fejedelemről így beszélni?!) ellen ment. Amint öt állomásnyi távolságot meghaladott, egy reggelen egyszerre szemben állt egymással a két hadsereg és megtörtént a csatarendek összeütközése. – A hit harcosai és a feslett életü gyaurok megrohanták egymást. A kék színű lándzsák szúrásai, a buzogányok és kardok csapásai, a golyók és nyilak számtalan sok fejet választottak el a törzstől és lelket a testtől és a mezőn akkora vérfolyam folyt, mint a Dsihun… A két sereg küzdelme és csatározása késő délutánig így folyt. Este felé, mikor Mohammed vallása diadalának szellője lengedezni kezdett, a felséges padisah csekélyszámú környezetével oly sebesen, mint a hulló csillag megrohanta az ördögfajzatú ellenséget és szétszórta nyomorult seregüket, sőt a királyt is a pokolra küldte… Kelt az áldott Ramazán hó végén, a 848. évben. (vagyis 1445. január elején.)”
A másik fethnáme fontosabb passzusai: „… Amint a szultán a tenger partjára érkezett, hol az átkelő hely van, látta, hogy a tenger telve van vitézekkel, fegyverekkel és mindennemű hadiszerekkel megrakott hajókkal. Mivel már előbb sereget, ágyukat, puskákat küldtünk volt, mind a két oldalról folytatott ágyú-, puska- és nyilharccal elűzvén amaz átkozottakat a tenger színéről, erőhatalommal átkelt a tenger nyugati partjára s Edirnébe jött. Itt egy napnál többet nem késvén, ama nyomorultak felé fordította világhódító kantárát a győzhetetlen hadsereggel… A 848. év Redseb havának 29-ikén, keddi napon, Várna mellett történt az ütközet. A harc és küzdelem igen heves volt, úgy hogy reggeltől majdnem napnyugtáig szűntelenül harcoltak. Hétszer volt roham, mindannyiszor majd visszaveretve, majd előrenyomulva. Amaz átkozottak nem ijedtek meg a csillogó kardoktól és a sárkányként ölő lándzsáktól. – Egyszer, mikor az izlám híveinek nagyobb része ezek rohamától megijedt és zavar támadt a müzülmánok között: az uralkodó őfelsége a lovasság és gyalogság között kevésszámú emberrel álott s félni lehetett, hogy baj éri. De midőn olyan szilárdul megállt, mintegy egy hegy, bátorságot és lelkesedést öntött az ifjakba, míg a felséges Isten segélyt nyújtott az angyalok seregével…”
Én ezeknek a fethnáméknak, miután azok sok nagyzást és valótlan dolgot tartalmaznak, hitelt nem igen adhatok. Túlzás bennük a 70.000 ellenséges lovasról szóló adat; valótlan, hogy a törökök „a bálványimádók hajóit elpusztították”, melynek utána én még inkább elhiszem, hogy a szultán nem harc árán, hanem csel és megvesztegetés révén jutott át a tengeren. Azt is valószínűtlen nagyzásnak tartom, hogy a török sereg „öt” nap alatt tette meg a Drinápolytól Várnáig terjedő, még Nadiron át légvonalban is több mint 250 km.-t kitevő útat stb. Mindezek oly jelenségek, amelyek alapján méltán ráfoghatjuk és szintén kevésbé válogatott szavakkal azt üzenhetjük az akár a menyországba, akár a pokol fenekére jutott ifjabbik szultán őfelségének, hogy „Száli, te legalább az egyszer dicsekedtél és tudva valótlant írtál!”
A különböző források közül Jovius Pál, a törökök eredete című munkája 18. oldalán szintén a keresztény flotta szétverését említi, de ehhez fölényes török flotta jelenlétére lett volna szükség, aminek azonban sehol nyomát nem találjuk. A többi nyugati írók legnagyobb része Gallipoli közelébe teszi az átkelés megtörténtét és valamennyien vesztegetést is említenek, annak kisebb-nagyobb valószínűségét hangsúlyozva. Lásd erre nézve Bonfinius id. m. 332., Callimachus id. m. 512., Dlugoss id. m. 802., Aeneas Sylvius, Europa V., 398. és Epist. LII., 536. és Epist. LXXXI., 565. – Leunclavius id. m. 336. szerint az átkelés kereskedelmi hajósok közreműködése mellett történt; a Chron. Terrae Misn. (Menckennél II., 358.) velencei, Aeneas Sylvius genuai, Dlugoss pedig mind genuai, mind velencei kapitányok bűnössége mellett tanúskodik. Leodrisius Cribelius, Exped. Pii II. (Muratorinál Script. Ital. XXIII., 44.) szerint genuai kalózok vitték át a sereget, még pedig Condolmieri bíbornok tudtával. A keleti írók legtöbbje tagadja, hogy a szultán a gályakapitányokat megvesztegette volna, hanem azt állítják, hogy a hajóhadat elkerülve, megcsalta őket. Leunclavius, (vagy máskép Hans Lewenklaw von Amelbeurn), Pandecten, 1590. évi kiad. 258. oldalán Aasik pasa és Chodsa Saad-eddin krónikái alapján ezeket írja: „Die Chronik vermeldt, dass Sultan Murad, da ihm die Italiener bey Gallipoli an der Uberfahrt gehindert, Gallipoli ligen lassen vnd vbwer sich mit seim Kriegsvolk auf Constantinopel durch Bythinien gezogen und gegen dem Ort Vber, da man jetzo das newe Schloss stehen sieht, in Kaufmannsschiffen sey vbergefahren und in Romaniam oder Thraciam kommen.” E szerint az átkelés Konstantinápolytól északra a mai Anatoli Hisszar tájékán történt volna meg. Ugyanide teszi a török sereg átkelését a török évkönyvek adataira támaszkodva Hammer–Purgstall id. m. is, I., 355. oldalán. Ezeket követi Schels is id. m. 172. és Pessina, Mars. Morav. 630. old. – Az átkelés helyére nézve lásd még Thúry, Történetírók I., 21.
[66] Chalkokondylasz id. m. 135. – Engel, Gesch. von Servien 393.
[67] Dukasz id. m. XXXII., 98. – Leunclavius id. m. 256. – Kantemir, Osm. Geschichte. 127.
[68] Lövenklav, Neue Muselmannische Historia, 336. Wawrin János, burgundi hajóhad főparancsnokának jelentése szerint (lásd Kropf János cikkét a Századok 1894. év októberi és decemberi füzetében), ez a hajóhad mindössze 21 gályából állott, melyekből 8-at a pápa, ötöt Velence, (ezzel szemben a Marino Sanuto, Vita de Duchi, Muratorinál XXII. 1106. szerint a signoria nem öt, hanem tiz gályát engedélyezett és küldött Luigi Loredano vezetése alatt „con tutti i loro fornimenti e corredi”, hozzátevén az 1114. oldalon: „E accioche … s' avesse buona pace col Turco, non guardando a nostri pericoli d'entrare in guerra”) négyet a burgundi fejedelem, kettőt pedig a görög császár és Ragusa küldöttek. Ezek részben a Dardanellák szorosában, vagyis a Helleszponton, részben a Boszporuson foglalván állást, erősen szét voltak forgácsolva. Hozzájárult még ehhez, hogy Paläologus János görög császár a Boszporus európai partját megszállani elmulasztotta, miáltal lehetővé vált, hogy azt Chalil basa gyorsan odarendelt osztagai szállják meg; ami nagyban elősegítette az ázsiai török sereg átkelését.
[69] Sokan – így többek között Köhle is (id. m. 48.) – Palatio id. m. 29. illetve Dlugoss id. m. 803. következő passzusára hivatkozva: „et passim gentes armigeras colligentes validissimum congregarunt exercitum quorum, versus Nicopolim venientes vestigia Regis continuo cursu subsecuti sunt, castra quoque sua eodem quo dixi vespere (november 9-én), quique millibus passuum ob exercitu regio collocarunt” – azt a nézetet vallják, hogy Murád a Balkánon történt átkelése után Nikápolyig nyomult volna előre és csak onnan fordult a keresztény sereg nyomában kelet felé, de ezt a feltevést én teljesen elfogadhatatlannak és tarthatatlannak tartom. Mehemed bég jelentéseiből Murád ekkor már teljesen informálva volt a keresztény sereg mozdulatairól és hollétéről s így nem lett volna semmi értelme a Nikápolyon át végrehajtandó, határozottan kardinális hiba számba menő óriási kerülőnek, amelynek megtevésére különben a rendelkezésre álló idő sem lett volna elegendő. Menetteljesítménye, a Balkán átkelés nehézségeit is tekintetbe véve, még így is (Drinápolytól a Sipka szoroson és Tirnován át Sumláig mérve – legalább 400 km. 20 nap alatt) határozottan szépnek mondható.
| « 4. A várnai hadjárat 1444-ben. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |