Több ezeréves tapasztalat bizonyítja, hogy az ellenség lekicsinylése mindig megbosszúlja magát. A szentimrei könnyen szerzett diadal Mezid béget annyira fenhéjázóvá tette, hogy nem törődve a megmenekült Hunyadival és társaival, ő csak újabb zsákmány és kincsek szerzésén törte a fejét. S ez lett aztán a veszte.[1] Hogy a szebenieket is lekicsinyelte, az szintén megbosszúlta magát. A vár előtt visszahagyott gyenge megfigyelő vonalat azok természetesen könnyű szerrel áttörték, hogy aztán dicséretes módon kezet nyujtsanak a felmentésükre siető tábori csapatoknak. Ez a céltudatos összeműködés határozottan elismerésre és dicséretre méltó.

Hunyadi is megmutatta, hogy valóban helyén van a szíve. Más ember örült volna, hogy nagynehezen kikerült a halál torkából, ő pedig annak ellenére, hogy Szentimrénél meggyőződhetett róla, miszerint Mezid bég igen hatalmas sereg felett rendelkezik, hamarjában összeszedett, majdnem mondhatni maroknyi sereggel indúlt útnak, hogy újból megkockáztassa elbizakodott, gőgös ellenfelével a mérkőzést.

A hadicsel, amelyet Hunyadi kieszelt s amely a derék és bátor Kemény Simon önfeláldozó magatartása által fényesen bevált, miután általa az ellenfelet teljesen tévútra vezetni sikerült. A szebeni csata legfényesebb bizonyítéka annak, hogy az ellenség számbeli túlereje leleményességgel, ügyességgel és természetesen vitéz és bátor magatartással igen könnyen paralizálható.

Ebben a csatában Hunyadi igen helyesen alkalmazta fegyvernemeit: a nehéz lovasságot a döntő harc vivására, a könnyűt a már megingott és futásnak eredt ellenség könyörtelen üldözésére. Nagyon helyes volt az is, hogy Hunyadi nem elégedett meg azzal, hogy a csatatéren ily gyönyörü győzelmet aratott, hanem mindjárt leszakította annak virágait is, amennyiben az utolsó időben a törökkel cimboráskodó oláh és moldvai vajdákat ismét Magyarország hűségére térítette vissza. Csak az volt a baj, hogy rendelkezésre álló csekély haderejére való tekintettel ezekben a könnyen ide-oda hajló tartományokban megfelelő erejű megszálló csapatokat nem hagyhatott vissza. A törökökkel szemben is az lett volna az igazi eredmény, ha a kedvező alkalmat felhasználva, gyors egymásutánban csapást csapásra lehetett volna fejükre mérni. De ehhez ismét, ha nem hatalmas, de legalább számottevő erőre lett volna szükség, nem pedig egy kiszipolyozott lakosság által nehezen felszerelhető és rendelkezésre bocsátható maroknyi hadra.

Az a zsákmánnyal és levágott fejekkel útnak indított nehéz kocsi mostani fogalmaink és felfogásunk szerint bizonyos visszataszító érzést fakaszt szívünkben, de ne felejtsük, hogy ez a középkorban történt, amikor az ily tréfák más nemzetbeli győzők részéről is napirenden voltak. Sőt éppen a törökök esetről esetre még szívtelenebb és kegyetlenebb módon éreztették és juttatták győzelmi mámorukat kifejezésre.

[1] Sead-eddin id. m. 100. a szebeni csatavesztést a törökök túlságos elbizakodottságának tulajdonítja, mondván: „Les Mussulmans furent cruellement chasités dans cette rencontre de leur avidité et de la trop grande confiance qu'ils avoient sur leur bonne fortune.” Hochmuth kommt vor dem Fall. Ez a német közmondás valóban teljesen ráillik Mezid bégre és társaságára.