Ulászló ama intézkedése, hogy az őt elsősorban érdeklő Erzsébet királynéval folyamatban levő, hosszúra nyuló, kemény pártharcok ellenére az ország első katonáját és legkiválóbb hadvezérét, Hunyadi Jánost a délvidék védelmére rendelte ki, nemcsak helyes belátásra, hanem kiválóan célszerű, mindenekelőtt az ország érdekét szem előtt tartó, époly önzetlen, mint elvileg is helyes felfogásra és elhatározásra vall. És Hunyadi fényesen meg is felelt a beléje helyezett várakozásnak. Nándorfehérvárott csak kevés csapata lévén, vajdatársát hívja segítségül, hogy ellenfelének alaposan kezére koppintva, jó időre elvegye annak kedvét az oly sok vészt és vagyonpusztulást okozó örökös zaklatásoktól. És hogy Ujlaki eleget tett a felszólításnak, bár neki első és főkötelessége a törökök által szintén folyton zaklatott Erdély megvédése volt, azt ugyancsak dicsérőleg és elismerőleg kell kiemelnünk. Csakis így jutott Hunyadi abba a helyzetbe, hogy ne csak pusztán védőleg viselkedjék, hanem ellenfelével szemben ellentámadásba menjen át, ami tudvalevőleg a védelemnek legjobb és leghatásosabb formája; egybehangzó feljegyzések tanusága szerint ugyanis ezen ellentámadó csoport legnagyobb része Ujlaki embereiből került ki.[1]

Figyelemre méltó, hogy úgy mint Szegszárdnál, most is a nehéz magyar lovasság volt az a tényező, amely a végső sikert és eredményt előidézte; ennek ércfalán megtört az ellenfél könnyű lovasságának még oly nagy hévvel véghezvitt ismételt rohama és túlerővel végrehajtott támadása is.

A kölcsönös erőviszonyokról nem állanak még hozzávetőleg sem adatok rendelkezésünkre. Hogy Hunyadi és Ujlaki egyesült hada sem lehetett valami túlerős, arra az akkori viszonyok és az ország északi részében a török küzdelmekkel párhuzamosan folyó pártharcok elég megbizható következtetést engednek. Viszont az sem valószinű, hogy Izsák pasa serege oly nagy, továbbá várvivó és egyéb hadi eszközökkel oly kitünően lett volna ellátva, mint Murád szultáné 1440-ben. Biztos következtetést enged erre az Izsák pasa által alkalmazott portyázó hadviselés, mely nem döntő hadműveletekkel, hanem örökös csipkedésekkel igyekezett ellenfelét megpuhítani, hogy aztán adott alkalommal végső csapást mérhessen reá. Mostani előretörésekor is Izsák úgylátszik nem rendszeres ostrommal, hanem rajtaütésszerűleg igyekezett a vár birtokába jutni, de hogy hadának létszáma jóval fölülmulta a magyarokét, ahhoz kétség alig férhet. Kitünik ez többek között a törökök nagy veszteségéből is, melynek nagyságát Podlusányi minden esetre túlozva, halottakban 30.000-re, foglyul esettekben pedig 5000-re teszi.

Ily számottevő eredmény csak azáltal volt elérhető, hogy Hunyadi nem elégedett meg a csatamezőn kivívott diadallal, hanem bekövetkezett döntés után a legkönyörtelenebb üldözéssel változtatta át az ellenség csatavesztését reá nézve valóságos katasztrófává.

[1] V. László 1453. évi adománylevele Ujlaki részére. – Katona id. m. VI., 931. – Kaprinai, Hist. Diplom. I., 368. – Pray, De Bosnia, Servia, etc. 180. – Wagner, Coll Hist. Gen. 105.