Zsigmond halála után az ország rendei az elhúnyt király leányával, Erzsébettel együtt annak férjét, Albertet is királlyá választották. E szerint az országnak tulajdonképpen egyszerre két királya is volt, de a hatalom gyakorlásában az elsőséget Albert biztosította magának, amibe neje nagynehezen, de végre mégis beleegyezett.

Albert királlyá választásának azonban feltételei is voltak; meg kellett neki igérnie, hogy állandóan Magyarországon fog tartózkodni s hogy a római királyi koronát csak az országos rendek beleegyezésével fogja elfogadni.[1]

Ezt minden bizonnyal a Zsigmond hosszas távollétéből és a német és cseh trón körül keletkezett végnélküli bonyodalmakból származó kellemetlenségek megismétlésének elkerülése érdekében eszelték ki az országos rendek. Ezzel szemben az utóbbiak kötelezettséget vállaltak, hogy Albert halála esetére Erzsébet királynét és gyermekeit fogják örökösök gyanánt elismerni.[2]

1438. január 1-én Székesfehérváron történt megkoronáztatása idején súlyos gondok nehezedtek Albert vállaira. Magában az országban meglehetősen nagy volt a széthúzás és pártoskodás Albert, Erzsébet királynő és Borbála özvegy királyné hívei között.[3] Erdélyben a parasztság lázadása még mindig nem volt teljesen elfojtva. Budán, ahol a német polgárok minden áron túlsúlyra akartak jutni, a német származású király trónraléptét szintén alkalmas eszközül vélték felhasználhatni céljaik elérésére, amiből napokig tartó utcai harcok keletkeztek, amelyeket Garai László macsói bán csak nagy nehezen tudott elnyomni. A török veszedelem pedig nem hogy alább hagyott volna, hanem ellenkezőleg mindig nagyobb arányokat öltött, miért is Albert Csáky helyett Losonczy Dezsőt nevezte ki erdélyi vajdává, Vlád Drakul oláh vajdát hűségre, a szászokat pedig vigyázatra intette.[4]

E belső bajokhoz külső kellemetlenségek is járultak. Csehország katólikusai és a főurak nagy része Albertet jelölte ugyan a cseh trónra és 1438 május 6-án meg is választották királyuknak, de a husziták ehhez semmi szín alatt sem akartak hozzájárulni, hanem ugyanaznap Taborban tartott gyűlésükön III. Ulászló lengyel király öccsének, Kázmér hercegnek ajánlották fel a cseh koronát, illetve kiáltották ki cseh királlyá.

Sokkal jobban állottak a viszonyok a német trón tekintetében; a német rendek ugyanis 1438 március 18-án Frankfurtban egybegyülvén, Albertet kiáltották ki római királlyá.[5] Ennek hírére Albert április elején Bécsbe ment, ahova nemsokára a német választás hírét hozó küldöttség is megérkezett. Albert a magyaroknak tett igéretre való tekintettel eleinte vonakodott a német császári illetve római királyi méltóságot elfogadni és csak akkor változtatta meg ezt az álláspontját, amidőn a magyar rendek, kivált a baseli zsinat kérelmének engedve, hozzájárultak, illetve felhatalmazták Albertet a felajánlott korona elfogadására, aki kikötötte azonban, hogy székhelyét állandóan Magyarországon tarthassa és hogy két évnél előbb ne kelljen neki megkoronáztatása végett Németországba mennie.[6]

[1] Aeneas Sylvius, Hist. Boh. 55. – Dlugoss, Hist. Poloniae XIII, 700.

[2] Fejér, Cod. Dipl. XI, 34. – Kollár, Analect. Vindobon. II, 919.

[3] Hogy ez utóbbi áskálódásainak elejét vegye, Albert őt Pozsonyban őrizet alá helyezte és várai s egyéb uradalmai nagy részének bevonása mellett 12.000 arany évdíjat állapított meg számára.

[4] Engel, Geschichte von Ungarn III, 10.

[5] Chron. Austr., Peznél I., 462. – De Roo, Hist. Austr. V.

[6] Fejér, Cod. Dipl. XI, 381. – Altmann, Die Wahl Albrechts II. zum römischen Könige (Berlin 1886.)