Az e korabeli nápolyi udvari élet a testi, lelki romlottságnak, elvetemültségnek és a legförtelmesebb bűnök oly rettenetes halmozását tárja elénk, hogy az ember szinte megdöbbenve és a legnagyobbfokú utálattal eltelve teszi le kezéből a különböző krónikások feljegyzéseit. A legsajnálatraméltóbb pedig a dologban az, hogy a főbűnösöket, de kivált Johannát pártfogásába vevő akkori pápa, bár elődeihez hasonlóan mindenesetre ő is a földi és égi igazság és erkölcsösség legfőbb őrének tekintette magát, nem tudott a helyzet oly magaslatára felemelkedni, amelyet az emberiség tőle méltán elvárhatott volna. E munkának kerete, tendenciája és célja kizárja, hogy az efféle, inkább politikai, kortörténelmi és etikai ügyleteket behatóbban tárgyalja, s így mindenkinek ajánlhatom, hogy erre vonatkozó ismereteit az elég bőven rendelkezésre álló történelmi és irodalmi művekből kiegészítse.[1]

[1] A régi források közül legnevezetesebbek: Baluze István, Vitae paparum Avenionnensium (2 kötet, Paris 1693.), Murcatori, Antiquitates Italicae medii aevi, Petrarca, „ad familiares” című levelei. A magyar művek közül Nagy Lajos nápolyi hadjárataira nézve Pór Antal, Nagy Lajos-a, Kozics László, Nagy Lajos nápolyi hadjárata és Miskolczy István, Nagy Lajos nápolyi hadjáratai című műve (Hadtört. Közl. 1932–33.) állanak első helyen.