A Dunántúl, Sopron–Tétény vonalától le a Száváig, sőt nagyrészt a Duna–Tisza közén is, a Németországból ideszakadt Hedrik vagy Héder nemzetségbeli Németujváriak vagy Henriciádok, amint őket Károly Róbert illetve Károly király idejében hívták, voltak az országnak és népnek rettenetesen kegyetlen zsarolói és kínzói. Jellemzésüket már a 20. oldalon foglalt Pórféle idézet tartalmazza, amelyet ugyancsak Pórnak a most szóbanforgó időszakra vonatkozó következő szavaival toldunk meg:[1] „Az egész Dunántúl Soprontól és Téténytől a Száváig, a Duna és Tisza köze szinte rabszolgája volt e zsarnok szövetkezetnek. Se püspök, se káptalan, se konvent, se főúr, se nemes, se pór moccanni se mert vaspálcájok alatt. Letett minden ember saját akaratáról, zsarnokai kényén járt, őket szolgálta mindenki.”

Németujvári Gergelyfia András 1319-ben, amidőn Károly király a Macsót elfoglalt Milutin szerb királlyal hadakozott, osztrák segítséggel megtámadta Győr és Sopron városokat. Azonban a Nagymartoni testvérek, Osl Pál és Lőrinc nemcsak, hogy e városokat megvédték, hanem a rabló osztrákokat, akik sikertelen kísérletük után a határmenti magyar vidéket pusztítgatták, diadalmasan ki is űzték az országból.

Bosszú fejében a szenvedett kudarcért Németujvári János s cinkostársai mindazokat – pedig számuk folyton folyvást nőtt, – akik a királypártiakhoz szegődtek, rettenetesen üldözték és kínozták. Így többek között Németujvári János, a család akkori feje ugyanebből az okból Vörös Salamon nevű hadnagyát Gersei Nádasdi András fiai László és Dénes megfenyítésére kiküldvén, a szívtelen pribék „Lászlót a gersei templomban három szolgájával együtt meggyilkolta, a holt tetemet kihurcolta és lefejezte, aztán az úri kastélyra tört, hol Dénes saját és testvére feleségével és gyermekeikkel összesen kilencen bezárkóztak. A rabló rájok gyujtotta a házat és a szerencsétlenek benne égtek; csak az egyetlen Margitnak, később Magyar Pálnénak sikerült megmenekülnie dajkája gondos jóvoltából. Nem különben jártak az Athinai Abák, Lőrinc mester négy fiának minden jószágát elpusztították a Németujváriak azért, mert a király hűségétől eltávozni nem akartak. Kettő a tetvérek közül fogságukba esett és három éven át isszonyú kínokat szenvedett. Miklóst, az idősebbet mezítelen testtel a ló farkához kötötték és hurcoltatták, hogy bőre, húsa szétszakadozott. Rezneki Herbortnak ugyancsak Vörös Salamon feltörte és lerombolta várát, templomát s közben szüleit is megölte. Hasonló kínzásoknak és kellemetlenségeknek volt ugyanazon okból kitéve: Bogár István somogyi nemes, Köcski Sándor, Amadéfia Miklós, a fentebb említett nagymartoni testvérek, az Osl nemzetbeli Lőrinc, Tót Lőrinc és még többen mások.

A leírtakból világosan kitűnik, hogy a Dunántúl ebben az időszakban két egymással folyton farkasszemet néző s ahol és amikor csak lehetett, egymásra törő, egymást pusztító táborra volt oszolva: a lázadók élén álló Németujváriak és a királypártiak táborára, és az elmondottak után cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy viszont a királypártiak sem bántak keztyűs kézzel hatalmukba kerített ellenfeleikkel. Kegyetlen kora volt ez is a magyar történelem ama sokszor megismétlődő gyászos emlékű rettenetes időszakainak, amidőn legjobban a magyar pusztította saját testvérét, atyjafiát, ugyancsak a magyart.

A folyton erősbödő királyi párt és annak élén a fentemlített Amadéfia Miklós, Köcski Sándor, Osl Lőrinc, a Kanizsay család alapítója, az Ákos nemzetségbeli Micsk és Tóth Lőrinc, végül mégis felülkerekedtek és egymás után elszedték a Németujváriaktól Kabold, Kőszeg, Pölöske, Kanizsa, Kapronca várát és azok egyéb birtokait, sőt nyilt mezőn is fényes győzelmet arattak fölöttük, amidőn egyik rabló hadjáratuk közben Szalafőnél, vagy mint akkor nevezték Szalafejnél utolérték őket. Ebben az összeütközésben a Németujváriak pártján osztrák főurak is vettek részt fegyvereseikkel, akik közül a kirákypártiak hatot elfgován, azokat Amadéfia Miklós Károly királynak küldte el.

Ámde a Németujváriakat még ezek a sorozatos vereségek sem törték meg egészen. Az ellenük való küzdelem még majdnem egy teljes évtizedig tartott, amidőn végre 1327 táján Köcski Sándor bölcsességének sikerült a lázadók fejét, Jánost megpuhítani és arra bírni, hogy négy várát, a kőszegi két várat, Sárvárt és Németujvárt a királytól nyerendő kegyelem fejében kiadja, ő maga pedig a királynak hűséget esküdjön.[2]

[1] Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 71.

[2] Lásd mindezekre nézve: Fejér, Cod. Dipl. VIII/3., 594. – Anjoukori Okmánytár I. 415., 426., 459., 628., 344. – Hazai okmányt. I. 117., 120., 140., 147., 152., II. 29. – Zalamegyei oklt. I. 147., 164. – Zichy okmányt. I. 230., 260. – Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 72–75. – Pór, Trencsényi Csák Máté 151–154. – Továbbá ugyancsak Pórnak, Bognár István és Bogárfia Márton (Századok 1890), Köcski Sándor (Századok, 1888) és Nemes Magyar Pálné asszony (Katholikus Szemle, 1889.) című értekezéseit.