A debreceni csatában szétvert és onnan elmenekült lázadók Erdély felé vették irányukat, ahol Majos, Petnefia Szécsi Péter és Bekcs vezetése alatt újból szervezkedtek, hogy ott Kálán László volt erdélyi vajdával, Apor László utódjával és előbbinek fiával szövetkezve, tovább folytassák a harcot a királyi hatalommal szemben. Kálán László ellenzékeskedésének oka abban keresendő, hogy helyette Károly király 1315.-ben Pok Miklóst nevezte ki erdélyi vajdává.

Midőn 1318.-ban a lázadás lángjai Erdélyben már nagyon magasra felcsaptak, az említett év közepe táján Károly király Debreczeni Dózsát nevezte ki erdélyi vajdává, aki a Pécz nemzetségbeli Lukácsot, az Ibrányiak ősét maga mellé véve, elment Erdélybe rendet csinálni. Dózsa július 7.-én Zilahon át előnyomulva, néhány nappal később még a debreceninél is fényesebb győzelmet aratott a lázadók fölött, alighanem azok főfészke Déva közelében. A szétvert lázadok egy része a szerb királynál keresett és talált is menedéket.

De az erdélyi lázadás ezzel még nem volt teljesen leverve; Kálán László fiai még éveken át folytatták az ellenállást, akikkel még Szécsényi Tamásnak is igen sok dolga akadt, akit 1321 őszén a nádorrá kinevezett Dózsa helyett neveztek ki erdélyi vajdává. Ennek 1323-ban az erdélyi szászokkal akadt dolga, akik már eddig is élvezett kiváltságaik megvédése és kiterjesztése érdekében Szentpéteri Henning grófjuk vezetése alatt szintén fellázadtak, de Szécsényi Tamás a király által segítségére küldött kúnokkal, ezeket is leverte, mely alkalommal Henning életét vesztette.[1] Végre 1324-ben Szécsényi Tamásnak a lázadók főfészkét, Dévát is sikerült hatalmába ejteni, ami körülbelül azt jelentette, hogy az erdélyi fölkelés is le volt verve.

[1] Fejér, Cod. Dipl. VIII/2., 588. és 648., VIII/6., 86. – Gróf Kemény J. Notit. Capit. Albens. I., 99. – Eder, Observ. Crit. et pragm. ad Hist. Transylv. (Nagyszeben 1803) 33.