Az utolsó évtizedekben az ország különböző részein elhatalmasodott főurak, ha nem is oly mértékben mint Csák Máté, de azért az övékez hasonló kínzásokat és sanyargatásokat vittek véghez az igájuk alá hajtott papságon, alsóbb nemességen és népen. E főurak és zsarnokok általában véve két kategóriába tartoztak. A legvadabbak és legféktelenebbek egyáltalában nem akartak urat és parancsolót elismerni maguk fölött, a valamivel szelídebbek, de ép oly önzők ellenben legalább külső látszatra meghajoltak a király hatalma és tekintélye előtt, de csak addig, amíg ez túltengő hatalmuknak a kellő korlátok közé való szorításához nem fogott, visszakövetelvén tőlük „az Isten számára, ami az Istené és a király számára, ami a királyé”, sőt még ezt is annyi tapintattal, jóakarattal és méltósággal, hogy ha ezeknél az uraknál csak némi belátás mellett az ország és nemzet érdeke és javai is csak kis mértékben szívükön feküdt volna, akkor a nagy feladatot, a belrend és belbéke helyreállítását, amit Károly király maga elé tűzött, minden nagyobb surlódás nélkül nyélbe lehetett volna ütni. De amidőn arra került a dolog, hogy az 1308 november 27.-i országgyűlésnek a bitorolt javak visszaadására vonatkozó határozata végrehajtassék,[1] a kapzsi és hatalmukat féltő főurak egytől-egyig ellenkezni, sőt legtöbbje nyiltan lázadozni kezdett, s így nem maradt egyéb hátra, mint hogy Károly király fegyveres erővel egyenként megtörje őket s visszahódítsa tőlük mindazt, amit azok az idők folyamán a királytól, a papságtól, országtól és a néptől, minden jogot és méltányosságot lábbal taposva, a maguk és családjuk, nemkülönben esetleges cinkostársaik számára elfoglaltak. Valóságos hódító hadjáratot kellett e notórius népzsarnokok ellen indítani, akik egyébként kevés kivétellel a legnagyobb mértékben a király kegyét is élvezték, hogy a király az országot részenként magának és a nemzet összességének újból visszahódítsa. A jó barátból, kegyeltből és hűséges alattvalóból, a már fentebb említettek miatt, hirtelenül kérlelhetetlen ellenséggé átvedlett főurak egyik tipikus alakja Borsa Tamás fia Kopasz nádor, akit Károly király még 1314.-ben is kedvelt hívének nevez, és annak cinkostársa, az 1312.-ben még a legnagyobb önfeláldozással a király oldalán Csák Máté ellen küzdő, Petnefia Szécsi Péter volt, akik még számos családot rábírtak arra, hogy a király ellen fellázadjanak. Hozzájuk csatlakoztak: a borsodi Ákosok; Moys nádornak Majos nevű fia; Borsa Tamás unokája István; Dénes fiai és Lothár unokái a Gutkeled nemzetségből; Lőrinczfia István, Csompász és László; Csonta László fia János, Beke és Domokos; Ördög András, Botos Mihály; László erdélyi vajda gazdag maradékai, valamint Ajdud kún vezér. E szerint a Felső Tisza vidéke, Ung, Zemplén, Borsod, Szabolcs, Bihar, Szatmár, Szolnok és Kraszna vármegyék s később Erdély lett e nagyarányú lázadás színtere. Az összeesküvők terve az volt, hogy Károly királyt megfosztják trónjától és helyette vagy Lvovics Vladimirt, a vladimiri herceget, IV. Béla Konstancia nevü leányának unokáját, vagy Romanovits Leót, Halics és Luck fejedelmét hívják be az országba, mely feladatot Szécsi Péter néhány társával vállalta magára. Romanovics állítólag nem idegenkedett az eszmétől és a halicsi határon levő várából, Maghból ismételten küldött be portyázó csapatokat Magyarországba, míg végre Károly király személyesen vezetett hadat az említett vár megostromlására, de hogy minő eredménnyel, arról nem szólnak a feljegyzések.[2] Hogy az ebből az irányból fenyegető veszedelmet elhárítsa, Károly király a halicsi határ őréül Drugeth Fülöpöt, a szepesi és abaujvári ispánt jelölte ki, akinek ennek fejében a lengyel határ mentén fekvő palocsai kővárat tartozékaival együtt ajándékozta.

Az ország belsejében szervezkedő és gyülekező lázadók ellen Károly király Debreczeni Dózsát állította a királyi hadak élére. A hadműveletek itt kölcsönös csipkedéssel és egymás várainak bevételével kezdődtek. Így többek között Lórántfia István bevette és felgyújtotta a királypárti Elefánti Dezső[3] várát, Csehvárt (a mai Szilágy-Cseh) és az égő várból menekülő Dezső urat foglyul is ejtette.Ez a király segítségével fogságából kiszabadulván, azzal bosszúlta meg magát, hogy előbb a Krasznában fekvő Valkót, majd Lórántfia István dergenchi (Dergöcs) várát vette be, azután pedig a Lothárfiak ellen fordult, akiket Szilágynál megvervén, ezt a várat is a király kezére juttatta.

Ezalatt Kopasz és társai fegyvereseiket összegyűjtvén, döntő támadásra készültek Debreczeni Dózsa ellen, aki haderejét szülővárosában, Debrecenben összpontosította. A király hívei szép számmal jelentek meg, de a lázadók mégis többen lehettek, mert Dózsa eleinte nem mert velük ütközetbe bocsátkozni. Végre a király által újonnan küldött Kenéz pozsonyi nemes egy lelkes csoport élén rárontott a debreceni mezőn sűrű tömegekben álló lázadókra, s miután Kenéz példáját többen is követték, a királypártiak támadása általánossá vált, mely a lázadók teljes szétverésével végződött. Ezúttal Kenézen kívül kivált a Kállayak és a Báthoryak ősei tüntették ki magukat. Dózsa a szép számmal kezébe került foglyokat elküldte a királynak, aki erre maga is feljött Biharba s a sereg élére állva, 1317 július 1.-én mindenek előtt Adorján várát vette ostrom alá, amelynek védelmét maga Kopasz nádor vezette. Károly király Elefánti Dezső és a Kállayak hathatós támogatásával a szívósan védett várat „hatalmas karral nemsokára elfoglalta”, Kopasz nádornak azonban sikerült a Sebes-Kőrös mentén Élesd mellett fekvő Sólyomkő várába elmenekülni. Ez a vár különálló sziklatetőn, szédítő magasságban épült és barát és ellenség, elsősorban pedig maga Kopasz is, szinte bevehetetlennek tartotta. Károly király a vár megvételét a Borsákkal ugyan rokonságban álló, de velük az idők folyamán halálos ellenségekké vált Dobi Dorogokra, Joákimra és Istvánra bízta, akik megigérték, hogy elbánnak majd Sólyomkővel és az abban magát meghúzott Kopasszal. Miután a Dorog-testvérek is tudták, hogy a vár ostroma kilátástalan, ennélfogva tőle jobbra-balra a szomszéd hegyormokon két új erődítést rakattak, nem azért, hogy azokból intézzék az ostromot, mint inkább, hogy Kopaszt minden oldalról elzárják és kiéheztessék. Ilyenformán a bevehetetlennek tartott vár Kopasznak saját kelepcéjévé vált, amelyből csak külső segítség szabadíthatta meg. Jó barátja Majos, meg is jelent és kellő számú haddal ostromolni kezdé a Dorogiak újonnan épített két erősségét, de hosszas és fáradságos küzdelem után csak az Istvánét sikerült bevennie, a Joákiméval ellenben sehogy sem tudott zöld ágra vergődni, s így Majos kénytelen volt visszavonulni, anélkül, hogy Kopasz barátján segíthetett volna. Miután ennek hamarosan minden élelme elfogyott, nem maradt egyéb hátra, mint hogy megadja magát, mire Károly király őt több társával együtt kivégeztette.

[1] Lásd a 28. oldalon.

[2] Fejér, Cod. Dipl. VIII/6., 60.: „Dum obsederamus castrum Machk, occupatum a progenitoribus nostris per regem Galliciae.+ – Katona Hist. Crit. VIII. 431.

[3] Elefánti Dezső előbb Csák Máténak volt a híve, de elszakadván tőle, nejének és gyermekeinek hátrahagyásával a királypártiak táborába menekült. Csák Máté ezt az ellene elkövetett hűtlenséget, ő, aki életében soha sem volt hű senki iránt, rettenetes kegyetlenséggel bosszulta meg. Elefánti Dezső gyermekeit megvakíttatta, nejét pedig addig sanyargattatta, amíg az a börtönben kiadta lelkét. (Lásd Pór Antalnak már többször idézett Trencsényi Csák Máté című munkájának 141. old.)