Károly király ama elhatározását, hogy az oligarchák hatalmának megtörése által az országban rendet teremt és egyben a királyi hatalmat is helyreállítja, feltétlenül helyeselnünk kell, mert az az állapot, mely a 17. számú mellékletből szemünk elé tárul, s amely szerint az ország legnagyobb részének testén a kiskirályok egész hada piócamódra csüng és szünet nélkül szívja annak vérét és erejét, immár valóban tarthatatlanná vált. De miután a király a rendelkezésére álló csekély fegyveres erővel, melyet ő pénz hijján idegen zsoldosokkal ki nem egészíthetett, nagyszabású hadműveletekre nem gondolhatott, szinte önmagától adódott az eszme, hogy ne közvetlenül a hatalmas, eddigi királyi vetélytársainál is veszedelmesebb ellenfelét, Csák Mátét támadja meg, hanem szövetségestársainak legyőzése által mindenekelőtt annak hatalmi állását gyengítse, amivel egyszersmind a felsőmagyarországi megyék, városok és várak nagyrészének felszabadítása is karöltve járt az őket elnyomó és zsaroló oligarchák szeszélyes és önkényes hatalmaskodása alól. Ennek a feladatnak kedvező elintézése után magának Csák Máténak megtörése már mindenesetre könnyebben ment. Ennek megtörténte után sorra kerülhettek aztán a Németujváriak, Ákosok, Borsák, Aporok, s legvégül a Baboničok és Subičok, akik ugyan szintén az országnak, a papságnak és az alsóbbfokú nemességnek és népnek kiszipolyozói voltak, de legalább színleg meghajoltak a királyi hatalom előtt és az ország törvényeit is legalább annyira-amennyire respektálták.

Károly király eredeti hadműveleti célja még az Amadé fiakkal szemben is nem azok erejének nyilt csatában való megtörésére, hanem csak egyes fontosabb városok és várak elfoglalására irányult. E valóban szegényes hadműveleti célból, illetve hadműveleti tervből szinte kirí az a bizonytalan érzés, amely a király szívében erejének elégtelensége nyomán fakadt. Ez volt az indítóoka ama elhatározásnak is, hogy a Csák Máté-féle segélyhad közeledtének hírére sietve kitért az elől a Szepességre, ahol a szepesi főurak tetemes erősítéseket helyeztek számára kilátásba. Hogy ez nem volt csalóka remény, azt a következmények megmutatták és valószínűleg itt és ekkor ígérték be véglegesen támogatásukat a keresztes vitézek is. Ez a két fontos körülmény, a szepesi jelentékeny számú csapatok és a keresztesek csatlakozása adta meg a királynak azt a bátorságot, hogy tetemesen kiegészített seregével immár maga keresse az összeütközést és döntő mérkőzést az ellenséggel. Valószínű, hogy Károly király most már nemcsak Kassa felszabadítását vette tervbe, hanem már itt a Szepességen érlelődött meg benne az elhatározás, hogy, ha csak lehet, elhatározó, döntő győzelem kivívására törekszik. Ezt annál inkább helyeselhetjük, mert végleges célját, az oligarchák fönhéjázásának és kegyetlen garázdálkodásának letörését, valamint saját hatalmának megalapozását és fokozatos kiépítését, csakis ily döntő győzelem révén érhette el.

Hogy a király és tanácsosai miért nem tudtak 1312 tavaszáig nagyobb erőket talpraállítani, annak okát elsősorban az akkori hadi viszonyok rendezetlen és a 29. oldalon már röviden vázolt, szinte kétségbeejtő voltában kell keresnünk.

Jól tudták ezt Csák Máté és az Amadé fiak is, és az adta meg utóbbiaknak a jogosultságot és bátorságot arra, hogy a kezdeményezés nagy előnyét magukhoz vonva, ők kezdjék meg az ellenségeskedést. De azért az ő hadműveleti tervük is eléggé szegényesnek mondható. Ők sem terveznek rendes, nyilt harctéri hadműveleteket, hanem formális rablóhadjáratot indítanak az egyes királyhű városok és várak ellen, ámde Sárospatak védőrsége fényesen megállja helyét, nemcsak megtartja a gondjaira bízott várost, hanem ellentámadásba átmenve, megveri és megfutamítja a merészen és elbizakodottan kalandozásokra és portyázásokra vágyódó Amadé-fiakat. Ez a kudarc még jobban feldühösíti és személyes bosszújuk kitöltésére sarkalja őket, hogy aztán a környéken fekvő legerősebb vár falai között keressenek menedéket.

Ez a körülmény arra enged következtetni, hogy az ő hadaik létszáma se lehetett valami túlnagy, sőt mindenesetre feltűnő, hogy az Amadé-fiak még a Csák Máté által beígért és programmszerűen be is érkezett segítőhadakkal való egyesülés után sem keresik az ellenséges haddal való nyilt összeütközés révén a döntést, hanem egyelőre még mindig alárendelt célok és feladatok lebegnek szemeik előtt, mihez képest tevékenységük egyelőre csak Kassa városának és várának megostromlásában nyilvánul meg.

Ugyanezt a tartózkodó magatartást látjuk különben eleinte a királypártiak részén is, akik szintén nem mernek nyilt csatába bocsátkozni a Sáros felé közeledő Csák Máté-féle segítő haddal.

Hogy a rendelkezésre álló elég hosszú idő alatt sem a királypártiak Sáros várával, sem a Csák Máté-féle segítséggel jelentékenyen megerősített Amadé-hadak Kassa városával szemben zöldágra vergődni sehogy sem tudtak, ez szintén élénk tanuságot tesz amellett, hogy egyik fél serege se lehetett valami túlnagy létszámú, hogy egyikük sem rendelkezett a komoly várvíváshoz elengedhetetlenül szükséges várvívó eszközökkel s hogy végre lovas seregek egyáltalában kevésbé alkalmasak várvívó föladatok megoldására, mert hiába, a lovasságnak mindig csak a gyors eredményeket megérlelő nyilt harc, nem pedig a hosszadalmas és körülményes harc és várvívás volt az igazi eleme.

A mondottakat alapul véve, a két szembenálló sereg erejére nézve a következő hozzávetőleges számvetést ejthetjük meg: Miután Nagy-Aba seregében a kútfők jelentése szerint „csak” a cseh-zsoldosok száma 1700-ra rúgott, jogosan feltehetjük, hogy ebben a seregrészben a magyar hadak létszáma jóval többet, körülbelül talán mégegyszer annyit tett ki, úgy hogy Nagy-Aba összesen mintegy ötezer főnyi lovas csapat felett rendelkezhetett. Az Amadék, vagyis Demeter mester hada, azok után ítélve, ahogyan az a Csák Máté-féle segítség beérkeztéig viselkedett, ennél valószínűleg jóval kisebb létszámú lehetett, s talán nem sokat tévedünk, ha ennek erejét kétezerötszáz-háromezer emberre s így az egyesült hadak létszámát összesen hétezerötszáz-nyolcezer lovasra tesszük. Ezzel szemben Károly királynak eleinte Sáros vára ostromának abbahagyásának időpontjáig aligha volt többje, négyezer-ötezer lovasnál, akikhez a Szepességen még körülbelül ezer lovas s talán ugyanannyi gyalogos csatlakozott, ami összesen hatezer-hétezer embernek felelne meg.[1]

Igen nevezetes a rozgonyi csata még abból a szempontból is, hogy ez volt az első eset, hogy a magyarok részén nemcsak lovasság, hanem gyalogság is részt vett, még pedig döntőleg, a harcban.[2] Ezt a királypártiak részén mutatkozó szorult helyzet és a rendelkezésre álló lovas csapatok elégtelensége hozta magával. Hogy Görgei szepesi gyalogságának minő része és szerepe volt a rozgonyi csatában, azt kútfőink külön nem említik meg, de nagyon valószínű, sőt majdnem biztos, hogy az is derekasan fáradozott azon, hogy az egyensúly a keresztesek sóvárogva várt beérkeztéig fentartható legyen. Hogy pedig a kassai gyalogosok oldal- és háttámadásuk által a csata sorsának eldöntésénél döntő szerepet játszottak, ahhoz nem férhet kétség. Ők és a keresztesek voltak azok, akik a mérleg serpenyőjét végleg a királypártiak javára billentették, ezzel egyúttal újból megerősítvén azt a tanuságot és egyik fő taktikai alapigazságot, hogy főkép lovas harcoknál rendszerint az viszi el a végső győzelem pálmáját, aki utolsónak képes még zárt és intakt tartalékokat a harc forgatagába beledobni.

Most pedig Csák Máté tevékenységéről és magatartásáról is érdemes néhány szót szólni. Miután őt a király nem „saját birodalmában, a Mátyusföldön” támadta meg, talpraállított hadseregét nem maga vezeti,[3] hanem egyik kipróbált alvezérét küldi ki, a bizonyára általa is, még pedig nem minden ok nélkül csak próbahadjáratnak tartott exkurzióra. Ellenben, ha Károly király őt magát, illetve közvetlenül az ő vidékeit és birtokait támadta volna meg, akkor minden valószínűség szerint Csák Máté is személyesen állott volna serege élére.

Nagy Aba és Dmeter mester ama elhatározását, hogy egyesülésük után nem követték nyomban az elvonuló királyi sereget, hanem Kassa ostromát és megszállását tűzték ki célul, feltétlenül elhibázottnak kell minősíteni. Ez alighanem az Amadé-fiak tanácsára és kívánságára történt, akik megbánva a kassaiakkal kötött 1311. évi szerződést, épúgy mint édesapjuk, állandóan vágyódtak a nevezett város és vár birtokára. A szövetségeseknek ezt a hadműveleti tervét és célját méltán szegényesnek és kicsinyesnek minősíthetjük, mert nem tarthatjuk indokoltnak, hogy az övékéhez hasonló szépszámú és összetételénél és felszerelésénél fogva főleg nyilt csata vívására alkalmas sereg egy gyengén védett és talán nem is valami elsőrendűen megerődített város ostromára adja fejét. Ha ez a sereg az előnyomuló királypártiakat nyomban követte, illetve hathatósan üldözte volna, ez alighanem gyors véget vetett volna az egész hadjáratnak, mert Károly király a rövid idő alatt fel nem készülhető szepesi erősbítéseket ily módon magához nem vonhatván, kénytelen lett volna a leszámolást alighanem jóval későbbi időre elhalasztani.

Érdekes különben, hogy a szövetségesek seregénél a kassai ostrom alatt a tehetetlenségnek ugyanazon szimptómái mutatkoztak, mint az előbb a királyi seregnél Sáros vára előtt. Az okok mindkét helyen egyek és ugyanazok voltak, s azokra fentebb már rámutattunk.

Végre a királyi sereg határozott és céltudatos előnyomulása a szövetségeseknél is a seregük erejéhez mért pozitív sikerek elérését célzó elhatározást, azaz az ellenséges sereg nyilt mezőn való megtámadásának vágyát váltja ki. Ez elhatározás végrehajtására a fenforgó körülmények elég kedvezőeknek mutatkoztak. A számbeli túlerő és a cseh zsoldosoknál a jobb felszerelés és kiképzés határozott előnyt jelentett az Amadé-fiak számára. Annak a reménye, hogy ezen felül a talán még csak felvonulófélben lévő, illetve csatarendbe sorakozó ellenfélt e munkája közben még talán meglepni is sikerül, ez a körülmény még jobban megjavította az esélyeket az Amadé-fiak részére s így határozottan helyeselnünk kell ama elhatározásukat, hogy nem sokat teketóriázva, minél gyorsabban rávetik magukat a völgylapályban még csak felvonulófélben levő ellenségre. Az, hogy a rohamot a lejtőn lefelé kellett végrehajtani, inkább előny, mint hátrányszámba ment; mindenesetre kissé kellemetlen volt, hogy rohamozás közben a Tarcán át kellett gázolni, amelynek vízbősége azonban június közepe táján sohasem szokott olyan lenni, mely az átgázolást és a rohamnak a folyón át való végrehajtását lényegesen megnehezítette volna, csak az játszott némileg kellemetlenül és hátráltatólag közre, hogy a Tarca nyugati partja elég meredek és helyenként 2–3 méter magas is volt. De hiszen tudjuk, hogy a mi könnyű lovasságunkat az ily akadályok legkevésbbé sem feszélyezték, s úgy látszik, hogy a nehéz cseh lovasok is megbirkóztak azokkal.

A rohamot a magyar könnyű lovasság ebben a korban sebes vágtában, a nehéz fegyverzetű cseh zsoldos csapat ellenben bizonyára csak ügetésben hajtotta végre. Lehet, hogy utóbbinak kedvéért az egész szövetséges sereg, hogy zárkózottságát megtartsa, ügetésben hajtotta végre a rohamot, s így bizonyára a Tarcán való áthatolás közben sem bomlott fel túlságosan a rend és a harcvonalak tömörsége.

Lehet, hogy a támadás a királypártiakat ha nem is váratlanul, de bizonyos fokig mégis meglepőleg érte. Ennek lehetett a következménye, ha egyáltalában megtörtént az, amit a fenti források egyike említ, hogy tudniillik, Károly király serege a harc kezdetén színlelt futásba ment volna át. Ha ezt a színlelt futást, illetve talán kényszerűségből végrehajtott hátrálást a királyi sereg Vajkóc irányában hajtotta végre, mely irányban az ellenséges sereg is követte azt, akkor a királyi sereg visszafordulása után annak csatarendje alighanem délfelé vett arcot, mely esetben az egész rozgonyi csata ütközetiránya nem a 18. sz. mellékleten feltűntetett nyugat-keleti, hanem észak-déli lett volna, amit azonban én a kútforrások adataira támaszkodva, kevésbbé valószínűnek tartok.

De bárhogy is történt a dolog, az az egy bizonyosnak látszik, hogy a királyi sereg alighanem már az ellenségnek bevezető fölényes rohamát is csak nagy nehezen állotta ki, az ezt követő kézitusában pedig a pártütők, talán főkép a cseh zsoldosok nehezebb és jobb fegyverzete révén, hamarosan felülkerekedtek. Annál nagyobb dícsőségére válik Károly királynak és közvetlen környezetének, hogy az egyenetlen harcot szinte emberfeletti erőlködéssel és igaz hősökhöz méltó bátor kitartással oly sokáig állották, amig végre a megváltó segítség egyszerre két oldalról, északról és délről is megjött. A keresztesek megérkezésére biztosan számíthatott Károly király, de a kassai polgárságnak talán nem is várt, vagy legalább is biztosra nem vett közbevágása még nagyobb örömmel tölthette el a legnehezebb viszonyok között erejének végső megfeszítésével küzdő király és a mellette utolsó lehelletükig híven kitartó bátor harcosok szívét, bár nincs kizárva, hogy a kassai polgárságot is ő hívta fel, hogy szorongatott helyzetében, ha csak lehet, tőle telhetőleg szintén nyujtson segítő kezet. Ez a valóban értékes segélynyujtás csak azáltal vált lehetségessé, hogy a szövetségesek Kassa ostromának beszüntetése alkalmával a vár és város szemmeltartására kellő számú csapatokat vissza nem hagytak; csakis így vált lehetségessé, hogy az ostrom alól teljesen felszabadult kassai polgárok még idejekorán, de valóban éppen a tizenkettedik órában érkeztek be a rozgonyi csatatérre.

A csata-, illetve harcvezetés igen szép és tanulságos példáját mutatta Károly király azáltal, hogy a keresztesek megérkezte után azokat nyomban ellentámadásba rendelte. Ez a támadólagos felhasználás felelt meg legjobban a lovasság szellemének is, mert ez a fegyvernem tudvalevőleg amikor csak lehet, mindig támad és csak akkor szorítkozik a puszta védelemre, ha a körülmények erre okvetlenül rákényszerítik.

A legnehezebb viszonyok között kivívott rozgonyi győzelemnek valóban sorsdöntő jelentősége volt, mert sikeres kezdetét jelentette Károly király hatalma megalapozására és megszilárdítására és ezzel együtt az ország békéje és rendje helyreállítására irányuló törekvéseinek. S habár e kezdetleges siker nemcsak hogy nem rendítette, de úgyszólván még csak ki sem kezdte a legvadabb kényúr, Csák Máté hatalmát, azért mégis szinte hihetetlenül és a legkedvezőbb formában befolyásolta az ország közvéleményét abban a tekintetben, hogy az évek hosszú sora óta tartó súlyos, válságos állapot csak az által oldható meg, ha az egész nemzet a csak jót akaró király háta mögé áll. Hogy ebből a válságos helyzetből való kibontakozás még sok munkát igényel és hosszantartó, keserves küzdelmekkel is jár, azt mindenki sejtette, de talán legjobban maga az ifjú király érezte át.

[1] Soós Elemér ezredes „Az 1312. évi június 15.-iki rozgonyi csata” című értekezésének 20. oldalán mindkét fél seregének létszámát külön-külön 20–25.000 emberre teszi, amit azonban én igen nagy túlzásnak tartok.

[2] A királyi seregnek lovasságból és gyalogságból való összetételét az alábbi két idézet bizonyítja: a) Thuróczynak már a 40. oldalon közölt, aláhúzott szövegrésze; b) Károly király szavai (Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 79.): „Comes Stphanus (Görgei) per suas admonitiones quam plures homines, tam pedestres quam equites armatos de terra Scepusiensi ad nostrum subsidium adduxit, et cum omnibus proximis et cognatis ipsius … personaliter et viriliter dimicavit in conspectu nostrae Maiestatis.”

[3] A közvetlenül a rozgonyi csata után kelt és Fejér többször idézett munkájában közölt királyi okmányok legtöbbje csak az Amadé-fiakról és Demeter mesterről emlékszik meg mint vezérekről, akik egyszersmind Csák Máté seregrésze fölött is rendelkeztek. Így többek között az egyik királyi okmányban ez áll: „Dum Demetrius… cum suis omnibus et adducta sibi potentia Matthaei…”; egy másikban: „qui (t. i. az Amadé-fiak és Demeter mester) potentiam Matthaei magistri de Trenchen et complures Bohemos contra nostram adduxerunt potestatem.” stb.