IV. László halála után már csak egy sarjadéka volt az Árpádháznak, velencei Endre, II. Endre számüzött István fiának és nejének Morosini Thomasina gyermeke, akit a Henrikfiak már 1290. elején azzal a célzattal hoztak be az országba, hogy IV. László helyett királlyá kiáltsák ki, de ez az államcsiny ekkor, mint tudjuk, általános részvétlenség folytán hamarosan dugába dőlt. Most, hogy IV. László meghalt, a főemberek mind az ő pártjára állottak és hogy a további zavaroknak elejét vegyék, azon voltak, hogy az új királyt, minél előbb megkoronázzák. Csak az volt a nagy baj, hogy a királyjelölt még mindig Albrecht osztrák herceg kezében volt, akiről méltán feltehették, hogy ha megtudja, hogy a mértékadó körök választása Endrére esett, akkor az ennek szabadonbocsátása fejében oly feltételeket szab majd, mind Endrének, mind Magyarországnak, amelyek csak kárára lehetnének mindkettőjüknek. Elhatározták tehát, hogy Endrét egyszerüen megszöktetik bécsből és úgy hozzák haza Szent István megüresedett trónjára. Ez sikerülvén, a koronázás július hó 13-án Székesfehérvárott annak rendje és módja szerint már meg is történhetett és a velencei ifjú mint III. Endre elég simán és szinte hihetetlen gyorsasággal ülhetett öregatyja, II. Endre megüresedett trónjára. Miután sem Endre a főurakat, sem ezek őt még nem igen ismerték, a főurak, főpapok 1290. augusztus végén Ó-Buda mellett, Árpád sirja táján országos gyülést tartottak s azon mintegy kölcsönös biztosíték gyanánt néhány hites embert rendeltek az új király mellé, hogy mindenben e meghitt emberek tanácsával éljen. E tanács lelke Ladomér, az esztergomi és Huntpáznán János kalocsai érsek volt. Benne volt még a tanácsban a nádorrá kinevezettr Aba Amadé, a tárnokmesterré lett Henrikfia Iván, továbbá Barsa Lóránt, az erdélyi vajda és Ivánfia Gergely, aki már 1287-ben a hercegi asztalnokmesteri tisztet töltötte be mellette.

Az óbudai országgyülésen a király és nemzet közötti viszonyt nagyobbára újból olykép szabályozták, amint az II. Endre korában történt; ugyanebben a szellemben szabályozták a létrejött megállapodás 10. pontjában a katonakötelezettséget is, kimondván, hogy ha külső ellenség az országra törne, vagy az ország valamely része el akarna szakadni, akkor a nemesek és az erdélyi nemes szászok kötelesek a király mellett fegyvert ragadni; idegen ország elfoglalására azonban ezek a nemesek csak a király pénzén tartoznak hadbaszállni. Ellenben, ha nem a király áll a sereg élén, hanem csak valamely főúr vezeti a hadat, akkor az ország nemesei se künn, se benn nem kötelesek ingyen szolgálni.

Egyik főgondja volt a király híveinek, hogy a mintegy 25 éves királynak, az Árpádház utolsó sarjának, minél előbb feleséget szerezzenek. A választás Fenennára, néhai Zemovit kujáviai herceg leányára esett, aki még az év folyamán III. Endre felesége lett.[1] Nemsokára ugyancsak Lengyelországból jött be egy kellemetlen egyéniség is. Valami kalandor azt állította magáról, hogy ő IV. László rég halottnak hitt öccse, Endre herceg, s így az ország koronája őt illetné, amelynek elnyerése végett néhány magyar kiséretében be is jött az országba. De Baksa Simonfia György a király megbízásából eléje ment, mire a kalandor hamarosan újból visszafutott Lengyelországba és Krakótól északkeletre Chroberzben húzta meg magát néhány társául szegődött magyarral. De ezeket a király pártja megnyervén, rávette őket, hogy pártfogoltjukat eltegyék láb alól, aminek aztán az lett a vége, hogy a fiatal kalandort tényleg a Nida folyóba fojtották.[2]

Ezalatt III. Endre az év őszétől kezdve előbb e felvidéken, majd az év végén a Tiszántúlon járt, hogy mindenütt igazságot tegyen. A Tiszántúlról 1291. január havában hasonló célzattal a Meszesen át Erdélybe ment.[3]

Ebben az időben már a leghatalmasabb nemzetség, a Henrikfiak foglalták el a kormányban a legfontosabb méltóságokat. Nádorrá Miklós, tárnokmesterré Iván, szlavóniai bánná pedig Herke (Henrik)[4] lett.

Hogy a Drávántúlt is a maga számára megnyerje, III. Endre az elődje alatt szintén az ellenzékhez tartozó Gárdonyfia Gárdonyt és Vlkoszlávot szerezte meg hívei gyanánt, akik, Medvevárt és Kemleket, a Drávántúl e két legfontosabb kulcspontját juttatták a király kezére.

Ilyenformán III. Endre uralma az országban csakhamar megerősödött, amire annál nagyobb szükség volt, mert kivülről csakhamar veszély fenyegetett. Németországban és Rómában ugyanis olybá vették a dolgot, mintha IV. Lászlóval az Árpádház férfiága kihalt s ennek folytán Magyarország uratlanná vált volna. Ez alapon Rudolf német király megemlékezvén arról, hogy annak idején IV. Béla a tatárjárás okozta súlyos helyzetében segítség elnyerése reményében országát II. Frigyes császárnak hűbérül felajánlotta, 1290. augusztus 31-én Erfurtban kelt rendelkezésével Magyarországot, mint megüresedett birodalmi hűbért, Albrecht fiának, az osztrák hercegnek adományozta.[5] A római pápának, IV. Miklósnak, az volt az álláspontja, hogy a gazdátlanná vált Magyarország “sok oknál fogva” a római szentszékre szállt s erről az összes érdekelt hatalmakat értesítette.[6] De egyéb trónpretendensek is akadtak. Itt volt II. Vencel cseh király, Kunigunda fia, IV. Béla kis unokája és Ottó bajor herceg, Henrik bajor hercegnek és IV. Béla leányának, Erzsébetnek fia, akinek Habsburgi Rudolf utóbb azt az ajánlatot tette, hogy Albrecht fiával akként osztozkodjanak Magyarország fölött, hogy annak a Dunától jobbra eső része Albrechtre, balparti része ellenben Vencelre szálljon.[7] Itt volt továbbá II. Károly nápolyi és sziciliai király, IV. László Mária nővérének férje is, aki mihelyt sógorának haláláról értesült, 1290. szeptember 21-én nyomban hét követet küldött Magyarországba, hogy addig is, amig ő, vagy húsz éves Károly fia, akit az arabverő francia hős tiszteletére Martell melléknévvel illettek, s akit 1290. szepember 8-án Nápolyban magyar királlyá is koronáztak,[8] odamehet, az intéző körök hódolatát fogadják, sőt ha lehet, az ország kormányzását is átvegyék.[9]

Érdekes, hogy a sziciliai udvarnak a magyar trónra való igényei Izabella özvegy királynénak helyzetét, aki tudvalevőleg II. Károly sziciliai király testvére volt, nem befolyásolta valami túlságosan kellemetlenül, mert ő továbbra is Magyarországon maradván, jó barátságot tartott fenn mind III. Endrével, mind annak nejével, Fenennával.

Utóbbi kedvéért III. Endre 1291-ben egy jókora hadat küldött a törpe, de erélyes és vitéz Vladiszlávnak, Fenenna királyné nagybátyjának segítségére Lengyelországba, mert ezt rokonai cseh segítséggel meg akarták fosztani krakói, sandomiersi és siradiai hercegségeitől, amelyeket az fekete Leszkótól örökölt. A magyar segítőhadban részt vettek közül a feljegyzések különösen Lőrincfia Keményről, Bodóról és Miklósról, a Szentiványi és Szmrecsányi családok eleiről, valamint Recskfia Pálról és Szerefelről a Prónayak őseiről emlékeznek meg, mint olyanokról, akik Vladiszláv herceg szeme láttára, utóbbiak kivált Prodatin várának ostrománál különösen kitüntették magukat.[10]

[1] Wenzel id. m. X. 36. – Hazai okmánytár VIII. 289.

[2] Cont. vindob. M. G. Scr. IX. 716. – Lengyel évkönyvek Mon. Pol. II. 879. III. 184. IV. 704. és 726.

[3] Endre levele Fejérnél VI/1. 118.: “Cum nos cum universis nobilibus, saxonibus, siculis et olahis in partibus transilvanis apud Albam Julae pro refomatione status eorumdem congregation fecissemus. Dat. ap. Albam Julae in Dom. Invocavit a. 2191. , amiből kitünik, hogy ekkor már az oláhok is az ország rendei között foglaltak helyet.

[4] Hazai okmánytár VI. 360. – Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 89. – Teutsch und Firnhaber, Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens, Fontes rerum Austriacarum, II. Abth. Dipl. et Acta XV. köt.

[5] Pray, His. Reg. Hung. I. 224. 310. – Fejér id. m. VI/1. 47. – Pertz, Monum. Germ. Hist. IV. (Leges II.)

[6] IV. Miklós pápa levelei Katonánál, VI. 1040. 1043., Fejérnél VI/1. 70. 76. 81. 82. 84.

[7] Katona VI. 1052. – Pez, Cod. Dipl. 204.

[8] Muratori, Annali d'Italia VII/2. 310. – Raynaldi Ann. eccl. az 1290. évhez.

[9] Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 47. – Theiner, I. 366. 367. 369. 374. – Wenzel, Magy. Dipl. Eml. I. 76. 78.

[10] Hazai okmánytár IV. 77. – Wenzel, M. Dipl. Eml. I. 113. – Fejér id. m. VI/1. 124. 136. 139. 243. – Wagner, Diplomatár, Sáros 313. – Timon, Epit. chronolog. 40.